A II. világháború után Európa romokban hevert. Jehova Tanúinak sem volt könnyű az élet. Bár kiszabadultak a koncentrációs táborokból, nekik is nehéz volt beszerezni például élelmet, ruhát, vagy megoldani a lakhatást. Karin Hartung testvérnő így emlékszik vissza: „Mivel kevés lakóépület maradt jó állapotban, mindenkinek muszáj volt befogadni a rokonait, vagy kiadni az üres szobáit.” Például Gertrud Pötzinger a testvérnőnek, aki hét és fél évig volt koncentrációs táborban, egy ideig egy szerszámos kamrában kellett aludnia egy széken.

 Hogyan kaptak segítséget a testvérek, hogy ne kelljen nélkülözniük az alapvetően szükséges dolgokat? És mit tanulhatunk abból, ahogyan átvészelték ezt a rendkívül nehéz időszakot?

 Jehova szervezete a testvérek segítségére sietett. A főhivatalból Nathan Knorr és Milton Henschel Európába utazott, hogy lássa, mire van szükségük a testvéreknek. 1945 novemberében és decemberében ellátogattak Angliába, Svájcba, Franciaországba, Belgiumba, Hollandiába, Dániába, Svédországba, Finnországba és Norvégiába. Knorr testvér így összegezte a látottakat: „Most szembesültünk vele igazán, hogy milyen pusztítást végzett a háború a világnak ezen a részén.”

 Mivel Knorr testvér nem kapott rá engedélyt, hogy belépjen Németországba, Erich Frost b, a német fiókhivatal felvigyázója utazott ki hozzá, hogy találkozzanak. „Knorr testvér hasznos tanácsokat adott, hogy hogyan szervezzük meg a segélyezést, illetve megígérte, hogy fognak küldeni élelmiszert és ruhát – mesélte Erich. – Nemsokára hatalmas szállítmány érkezett, amelyben volt liszt, zsír, zabpehely és más élelmiszerek. Ezenkívül a külföldi testvérek rengeteg ruhát is küldtek, például öltönyöket, alsóneműt és cipőket.” A háború sújtotta országokban a testvérek könnyekig meghatódtak, amiért ilyen sok segítséget kaptak. Egy beszámoló még hozzáfűzi, hogy „a rászoruló testvérek nem csak egyszer kaptak segítséget. Még két és fél éven át küldtek nekik segélycsomagokat.” c

 Ahogy a testvérek életkörülményei rendeződtek, ismét Jehova imádatát tudták az első helyre tenni. Lássuk, hogyan:

 Ragaszkodtak a keresztényi tevékenységekhez (Efézus 5:15, 16). A háború alatt nehéz volt hozzájutni a kiadványokhoz, megtartani az összejöveteleket, és rendszeresen prédikálni. Viszont a háború után ezeket a tevékenységeket újra szabadon lehetett végezni. Jürgen Rundel, aki Ausztriában él, így emlékszik vissza: „Az Informátor d és az utazófelvigyázók arra buzdítottak minket, hogy legyünk rendszeresek és lelkesek a keresztényi tevékenységekben.” Még hozzáfűzi: „Jehova akaratára és Jézus példájára összpontosítottunk. Ezért elsőbbséget biztosítottunk a szolgálatnak és a személyes tanulmányozásnak. Mivel nem sok mindenünk volt – így tévénk sem –, nem volt, ami elterelje a figyelmünket.”

 Ulrike Krolop ezt mondja: „Emlékszem, milyen sok örömet adott elmélyedni egy-egy bibliai témában, és a férjem ebben jó példa volt. Amikor megjött egy új Őrtorony, mindent félretett, hogy rögtön elolvashassa.” Karin, akit már idéztünk, ezt mondja: „A háború alatt megtapasztaltuk, hogy milyen gyorsan elveszíthetjük a javainkat. Viszont Jehova mindig megadta azt, amire szükségünk volt a kitartáshoz, még ha nem is minden kiadványt kaptunk meg. Jehova tényleg nem hagyta el a hűséges szolgáit.”

 Folytatták a tanúskodómunkát (Máté 28:19, 20). A háború alatt Jehova Tanúi nem tudtak szabadon prédikálni. De utána „mindenki belevetette magát a szolgálatba”, emlékszik vissza egy testvér, Friedhelm. Ulrike ezt mondja: „Az a testvér, aki először beszélt a jó hírről a férjem családjának, még mindig abban az egyenruhában volt, amit a koncentrációs táborban viselt. Látszott rajta, hogy nem vesztegette az idejét.” Jürgen ezt meséli: „A háború után a testvérek tele voltak lelkesedéssel, és sok fiatal elkezdte a teljes idejű szolgálatot.”

 „A lebombázott városokban borzasztóak voltak a körülmények” – emlékszik vissza Ulrike. Az emberek gyakorlatilag a romok között éltek. Hogyan tudtak tanúskodni nekik a testvérek? Ulrike, akinek a családja a háború után fogadta el az igazságot, ezt meséli: „Kerestük, hogy honnan szűrődik ki egy lámpa fénye, vagy hol látszik egy kályhának a füstje.”

 Bátorították egymást (1Tesszalonika 5:11). A háború alatt kegyetlenül bántak Jehova Tanúival. Viszont miután véget értek a harcok, a testvérek nem azzal foglalkoztak, hogy mennyit szenvedtek, hanem egymást erősítették. Sőt, boldoggá tette őket az, hogy a hitük kiállta a próbát (Jakab 1:2, 3). Johannes, aki most az Egyesült Államokban él, ezt mondja: „A körzetfelvigyázónk, aki több koncentrációs tábort is megjárt, mesélt nekünk történeteket arról, hogy Jehova hogyan segített a testvéreknek. Ezek a beszámolók igazán hiterősítőek voltak.”

 A háború után a testvérek továbbra is kincsnek tartották a Jehovával ápolt kapcsolatukat. Azért, hogy még jobban megerősítsék, visszagondoltak arra, hogy „a koncentrációs táborban hogyan segített nekik Jehova, és hogyan válaszolt az imáikra”, meséli Johannes. És ahogy már említettük, továbbra is rendszeresek voltak az olyan fontos dolgokban, mint a bibliaolvasás, az összejövetelek látogatása és a szolgálat. Elisabeth, aki részt vett az 1946-os nürnbergi kongresszuson, ezt meséli azokról testvérekről, akik kiszabadultak a táborokból: „Fizikailag még mindig nagyon gyengék voltak, de izzottak a szellemtől, amikor arról meséltek, hogy mi mindent éltek át Jehovával” (Róma 12:11).

 Sok időt töltöttek együtt (Róma 1:11, 12). A háború alatt a Tanúk az ádáz üldözés miatt nem tudtak szabadon találkozni. Karin ezt mondja: „Ha túl gyakran látogatták volna meg egymást, könnyen felhívták volna magukra a hatóságok figyelmét.” De a háború után minden megváltozott. Friedhelm ezt mondja: „A testvérek mindent együtt csináltak. Az összejövetelek és a szolgálat volt a legfontosabb az életükben.”

 A háború után „nem sok testvérnek volt autója – emlékszik vissza Dietrich, egy németországi felvigyázó –, ezért többen együtt mentünk gyalog az összejövetelekre. Így még közelebb kerültünk egymáshoz. Olyanok lettünk, mint egy nagy család.”

 Napjainkban sokan közülünk ki vagyunk téve a természeti katasztrófáknak, járványoknak, háborúknak, üldözésnek és gazdasági nehézségeknek (2Timóteusz 3:1). De ezek nem kell, hogy megtörjenek minket. Jó példák előttünk azok a hűséges testvérek, akik kitartottak Németországban a náci uralom alatt. A példájuk biztosít minket arról, hogy mi is számíthatunk Istenre ezekben a nehezen elviselhető utolsó napokban. Szeretnénk mi is ugyanúgy gondolkodni, mint Pál apostol, aki ezt írta: „igen bátrak lehetünk, és elmondhatjuk: »Jehova az én segítőm, nem félek. Mit árthat nekem ember?«” (Héberek 13:6).