Vértranszfúzió — Régóta folyó vita

„Ha a vérsejtek napjainkban új gyógykészítmények lennének, nagyon nehéz lenne engedélyeztetni őket” (dr. Jeffrey McCullough).

EGY Antoine Mauroy nevű erőszakos elmebeteget vittek 1667 telén Jean-Baptiste Denis-hez, XIV. Lajos francia király híres orvosához. Denis-nek „eszményi gyógymódja” volt Mauroy elmezavarára. Borjúvért ömlesztett a betegébe, amiről azt gondolta, hogy nyugtatólag hat majd rá. De Mauroy sorsa nem alakult kedvezően. Az igaz, hogy a második transzfúzió után javult a francia férfi állapota, de hamarosan újra hatalmába kerítette az elmebaj, s nem sokkal később már halott volt.

Noha később kiderült, hogy Mauroy voltaképp arzénmérgezésben halt meg, Denis állatvérrel való kísérletezéseit szenvedélyes vita övezte Franciaországban. Végül 1670-ben megtiltották ennek az eljárásnak az alkalmazását. Idővel az angol parlament, sőt még a pápa is ugyanezt tette. Az elkövetkező 150 évre a vértranszfúzió gyakorlata a feledés homályába merült.

Kezdeti kockázatok

A XIX. században újra vértranszfúziót kezdtek alkalmazni az embereknél. E gyakorlat felelevenítésében egy angol szülész, James Blundell járt élen. Jobb módszereivel és korszerű eszközeivel — valamint azzal, hogy ragaszkodott hozzá, hogy kizárólag emberi vért használjanak — Blundell elérte, hogy a vértranszfúzió újra a figyelem középpontjába kerüljön.

De 1873-ban egy lengyel orvos, F. Gesellius lelassította a transzfúzió újjáéledésének a folyamatát azzal az ijesztő felfedezésével, hogy a végrehajtott transzfúzióknak több mint a fele halállal végződött. Miután híres orvosok értesültek erről, kifogásolni kezdték ezt a módszert. A transzfúzió népszerűsége újra alábbhagyott.

Majd 1878-ban egy francia orvos, Georges Hayem kifejlesztett egyfajta sóoldatot, azt állítva, hogy helyettesíteni lehet vele a vért. A vértől eltérően a sóoldatnak nem voltak mellékhatásai, nem alvadt meg, és könnyű volt szállítani. Érhető, hogy miért kezdték széles körben használni Hayem sóoldatát. Furcsamód azonban a közvélemény nemsokára újra a vért részesítette előnyben. Miért?

1900-ban egy osztrák bakteriológus, Karl Landsteiner felfedezte a vércsoportokat, s rájött,  hogy az egyes vércsoportok nem mindig férnek össze egymással. Nem csoda, hogy a múltban oly sokszor végződött tragédiával az, hogy transzfúziót alkalmaztak a betegnél! Ezen most változtatni lehetett: csupán meg kellett bizonyosodni róla, hogy a donor vércsoportja összefér-e annak a személynek a vércsoportjával, aki kapja a vért. Ennek az ismeretnek a birtokában az orvosoknak visszatért a transzfúzióba vetett bizalmuk — épp, amikor kitört az I. világháború.

A vértranszfúzió és a háború

Az I. világháború alatt egyre-másra alkalmaztak vértranszfúziót a sebesült katonáknál. A vér persze gyorsan megalvad, és korábban csaknem lehetetlen volt a vért a csatatérre szállítani. De a XX. század elején dr. Richard Lewisohn, a New York-i Mount Sinai Kórház munkatársa sikeres kísérleteket végzett a nátrium-citrát nevű alvadásgátlóval. Néhány orvos szemében ez az izgalmas áttörés felért egy csodával. „Csaknem olyan volt, mintha a nap megállt volna” — írta dr. Bertram M. Bernheim, a kor elismert orvosa.

A II. világháború alatt megnőtt a vér iránti igény. A nyilvánosságot plakátokkal ostromolták, melyekre ilyen jelmondatokat írtak: „Most adj vért!”, „A véred megmentheti őt”, és „Ő a vérét adta. És te?” A véradásra sürgető felhívás nagy visszhangot keltett. A II. világháború alatt az Egyesült Államokban az emberek mintegy 13 000 000 egység vért adtak. A becslések szerint Londonban több mint 260 000 liter vért gyűjtöttek össze, és osztottak szét. A vértranszfúzió persze sokféle veszélyt rejtett magában az egészségre nézve, ahogy ez hamarosan nyilvánvalóvá vált.

 Vér útján terjedő betegségek

A II. világháború után az orvostudományban tett nagy előrelépések lehetővé tették néhány olyan sebészeti beavatkozás elvégzését, mely korábban elképzelhetetlen volt. Ennek következtében egy világméretű, évente több milliárd dollár hasznot hajtó üzletág jött létre azzal a céllal, hogy gondoskodjon a transzfúziókhoz szükséges vérről, mivel az orvosok kezdték a transzfúziót megszokott műtéti eljárásnak tekinteni.

Hamarosan azonban előtérbe kerültek azok az aggodalmak, melyek a vér útján terjedő betegségek miatt ébredtek az emberekben. A koreai háborúban például hepatitis fejlődött ki azon személyek közel 22 százalékánál, akiknél plazmatranszfúziót alkalmaztak — ez hozzávetőleg háromszorosa annak, mint ahányan a II. világháborúban fertőződtek meg. Az USA Járványügyi Központjának a becslése szerint az 1970-es években már évente 3500 haláleset következett be transzfúzióval összefüggő hepatitis miatt. Mások szerint ez a szám tízszer magasabb.

A jobb szűrésnek és a donorok gondosabb kiválasztásának köszönhetően egyre kevesebb lett a hepatitis B-vel fertőzöttek száma. De ekkor a vírus egy új, s olykor halálos változata, a hepatitis C kezdte tömegesen szedni az áldozatait. Úgy becsülik, hogy négymillió amerikai fertőződött meg a vírussal, s ebből több százezren vértranszfúzió által. Nem kétséges, hogy a szigorú vizsgálatokkal végül csökkentették a hepatitis C gyakoriságát. Ám néhányan attól félnek, hogy új veszélyekkel találjuk majd szembe magunkat, és ezeket csak akkor fogjuk felismerni, amikor már túl késő.

Újabb botrány: HIV-fertőzött vér

Az 1980-as években rájöttek, hogy a vér megfertőződhet az AIDS kialakulásáért felelős HIV-vírussal. Eleinte a vérbankok idegenkedtek attól a gondolattól, hogy a vérkészletük fertőzött lehet. Kezdetben sokan kétkedéssel fogadták a HIV-veszélyt. Dr. Bruce Evatt szerint „éppen olyan volt, mintha valaki, aki a sivatagban bolyongott, ezt mondta volna: »Láttam egy földönkívülit.« A többiek talán meghallgatták, de nem hittek neki.”

Ám egyik ország után a másikban törtek ki botrányok, napvilágra hozva, hogy HIV-vel fertőzöttek a vérkészletek. Úgy becsülik, hogy a Franciaországban 1982 és 1985 között alkalmazott transzfúziók 6000-8000 embert fertőztek meg HIV-vírussal. A vértranszfúziót tartják felelősnek az afrikai HIV-fertőzések 10 százalékáért, és a pakisztáni AIDS-es esetek 40 százalékáért. Ma a korszerűbb szűrési módszereknek köszönhetően a fejlett országokban ritka a HIV-vírus vértranszfúzió általi átadása. Ám a fejlődő országokban továbbra is gondot jelent a HIV-fertőzés, mivel ott nincsenek szűrési eljárások.

Érthető, hogy az elmúlt években miért nőtt az érdeklődés a vér nélküli orvoslás és sebészet iránt. De vajon a vér nélküli kezelés biztonságos alternatíva?

[Kiemelt rész a 6. oldalon]

Vértranszfúzió — nincs egységes orvosi irányelv

Egyedül az Egyesült Államokban 3 000 000 betegnek több mint 11 000 000 egység vörösvérsejtet adnak évente. Éppen ezért azt a következtetést vonhatnánk le, hogy az orvosok szigorú irányelveket tartanak be, amikor vért kell adniuk. Ám a The New England Journal of Medicine megjegyzi, hogy meglepően kevés adat van, „mely alapján transzfúzióval kapcsolatos döntéseket” lehetne hozni. Gyakorlat azonban sokféle van. S nem csupán abban térnek el a vélemények, hogy pontosan milyen és mennyi transzfúziót alkalmazzanak, hanem abban is, hogy alkalmazzák-e egyáltalán. „Az, hogy alkalmaznak-e transzfúziót a betegnél, nem rajta múlik, hanem az orvoson” — mondja az Acta Anæsthesiologica Belgica című orvosi folyóirat. A fentieket tekintve nem meglepő, hogy egy tanulmány, melyet a The New England Journal of Medicine-ben tettek közzé, megállapította, hogy „a becslések szerint a transzfúziók 66 százalékát rosszul alkalmazzák”.

[Képek az 5. oldalon]

A II. világháború alatt megnőtt a vér iránti igény

[Forrásjelzés]

Imperial War Museum, London

U.S. National Archives photos