Megőriztem hitemet a diktatúra alatt
Megőriztem hitemet a diktatúra alatt
MIHAJLO DASZEVICS ELMONDÁSA ALAPJÁN
„Németországban mi lelőjük Jehova Tanúit. Látod azt a fegyvert? — kérdezte a Gestapo embere, miközben a sarokban lévő puskára mutatott. — Minden lelkiismeret-furdalás nélkül keresztüldöfhetnélek a bajonettel.”
Még csak 15 éves voltam, amikor ezzel a fenyegetéssel kerültem szembe 1942-ben szülőföldemen, a náci megszállás idején.
EGY Sztanyiszlav (mai nevén Ivano-Frankivszk) közelében található kis faluban 1926 novemberében születtem, ami az akkori Lengyelország területén volt. A II. világháború alatt, 1939 szeptemberétől 1945 májusáig a környékünket először a Szovjetunió szállta meg, majd Németország egy időre, és végül ismét a szovjetek. A háború után a terület az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság részévé vált, majd amikor a Szovjetunió 1991-ben megszűnt, Ukrajna része lett.
Lengyel származású édesapám és belorusz édesanyám a görög katolikus egyház tagjai voltak. De 1939-ben két nő, akik a közeli faluban, Gorigljadiban egy 30 Jehova Tanújából álló gyülekezethez tartoztak, nálunk hagyták a Universal War Near (Egy mindenre kiterjedő háború közelget) című füzetet. Olyan eseményekről beszélt, amelyek az orrom előtt játszódtak le. Így amikor a füzet feltette azt a kérdést, hogy „mi az igazi oka annak, hogy a nemzetek háborúba sietnek?”, figyelmesen megvizsgáltam a benne található, Biblián alapuló magyarázatot.
Nemcsak a háború okozott gondot Ukrajnában. Az éhínség is súlyos volt. A Szovjetunió első emberének, Joszif Sztálinnak a politikája erőszakos oroszországi száműzetéseket vont maga után. A szenvedés, aminek tanúja voltam, arra késztetett, hogy közelebbről megvizsgáljam a Bibliát. Megkértem egy gorigljadi Tanút, hogy tanulmányozzon velem.
A mi falunk, Odajiv, a Dnyeszter-folyó túlsó oldalán van, Gorigljadi átellenében, és heti több alkalommal átkeltem a vízen egy kis csónakkal, hogy tanulmányozzam a Bibliát. 1941 augusztusában a nővérem, Anna, én és még két másik személy ebben a folyóban keresztelkedtünk meg.
Kínvallatás a Gestapónál
A német megszállás 1941-ben kezdődött, és a megtorlás állandó veszélye ellenére sem hagytunk fel keresztény tevékenységünkkel. A rá következő évben elkezdtem az úttörőszolgálatot, egy biciklit használva a közlekedésre. Nem sokkal később került sor a bevezetőben említett összetűzésre a német Gestapóval. Elmondom nektek, hogy is történt.
Egy napon, amikor hazafelé tartottam a szolgálatból, meglátogattam két keresztény hittársamat, egy anyát és lányát. A lány férje ellenezte a hitünket, és égett a vágytól, hogy kinyomozza, honnan szerezte felesége a bibliai irodalmat. Aznap nemcsak néhány kiadvány volt nálam, hanem jelentések is keresztény hittársaim szolgálatáról. A férj látta, amint elhagyom a házat.
„Állj!” — bömbölte. Megragadtam a táskámat, és futásnak eredtem.
„Állj! Tolvaj!” — üvöltött. A mezőn dolgozó munkások azt hitték, hogy elloptam valamit, és arra kényszerítettek, hogy megálljak. A férfi bevitt a rendőrségre, ahol jelen volt a Gestapo embere.
Amint meglátta a táskámban az irodalmat, elkezdett németül kiabálni: „Rutherford! Rutherford!” Nem kellett tolmács, hogy rájöjjek, mi zaklatta fel. A Watch Tower Bible and Tract Society akkori elnökének, Joseph F. Rutherfordnak a neve ott volt a Jehova Tanúi által kiadott könyvek címoldalán. Ekkor a férj azzal vádolt, hogy a felesége szeretője vagyok. A rendőrség és a Gestapo embere is látta, hogy ez nevetséges, hiszen a felesége a kora alapján az anyám lehetett volna. Ezek után elkezdtek kérdezősködni.
Tudni akarták, hogy ki vagyok, honnan jöttem, és főleg, hogy hogyan jutottam hozzá a könyvekhez. De nem mondtam meg nekik. Megütöttek párszor és kigúnyoltak, majd egy pincébe zártak. Az elkövetkező három nap kihallgatással telt. Aztán a Gestapo emberének az irodájába vittek, ahol ő azzal fenyegetett, hogy keresztüldöf a bajonettjével. Egy pillanatig nem tudtam, hogy megteszi-e, amivel fenyegetőzött. Lehajtottam a fejem, és hosszúnak tűnő csend következett. Majd hirtelen megszólalt: „Elmehetsz.”
Amint látjátok, a prédikálás valódi kihívás volt abban az időben, de ugyanígy az összejövetelek megtartása is. 1943. április 19-én ünnepeltük Krisztus halálának az évenként megtartott emlékünnepét, két szobát használva erre egy gorigljadi házban (Lukács 22:19). Éppen amikor elkezdtük volna az összejövetelt, egy kiáltást hallottunk, hogy a rendőrség a ház felé tart. Néhányan elrejtőztünk a kertben, de a nővérem, Anna, és három másik nő a pincébe mentek. A rendőrség rájuk talált, és egyenként hurcolták el őket kihallgatásra. Órákig tartó durva bánásmódban részesültek, és az egyikük súlyosan megsérült.
A világ színtere változik
1944 nyarán a németek visszavonultak, és a szovjetek visszatértek a területünkre. Jehova szolgáiként ugyanazokhoz a bibliai alapelvekhez ragaszkodtunk, amelyek a náci megszállás idején irányították életünket. Nem voltunk hajlandók semmilyen szerepet sem vállalni a katonai Ézsaiás 2:4; Máté 26:52; János 17:14).
vagy a politikai tevékenységekben. A bibliai alapelvek iránti lojalitásunk hamarosan próba alá került (Néhány napon belül a szovjetek elkezdték a fiatal férfiak behívását katonai szolgálatra. A helyzetet az is nehezítette, hogy nem csupán a szovjetek tették ezt. Az ukrán partizánok átfésülték a területet fiatal férfiak után kutatva, hogy azokat majd az erdőbe vigyék, és harcosokat képezzenek belőlük. Így tehát mi, Tanúk abba a nehéz helyzetbe kerültünk, hogy két egymással szemben álló csoportnak — a szovjeteknek és a partizánoknak — kellett bizonyítanunk semlegességünket.
Ez a két csoport éppen ott, a mi falunkban csapott össze, két legyilkolt partizánt hagyva maguk után a házunk előtt. A szovjet hatóságok felkerestek minket azzal a céllal, hogy megtudják, ismerjük-e a halottakat. Ezek a tisztviselők úgy döntöttek, hogy magukkal visznek, és beállítanak a hadseregükbe, amely akkor állított fel egy lengyel katonákból álló ezredet. Mivel lengyel származású vagyok, azt akarták, hogy én is vonuljak be.
Mivel én és még négy másik Tanú megtagadtuk a katonai szolgálatot, egy körülbelül 700 kilométerre keletre fekvő városba, Dnyepropetrovszkba szállítottak minket vonattal. Miután elmagyaráztuk, hogy a Biblián alapuló meggyőződésünk miatt nem szolgálhatunk a hadseregben, őrizetbe vettek, amíg az ellenünk szóló vádakat előkészítették. Amikor a bíróság előtt megjelentünk, megtudtuk, hogy a nyomozást végző polgári személy zsidó. Védőbeszédünkben, amelyet a nyomozó figyelmesen hallgatott, kifejtettük a hitnézeteinket. Olyan dolgokat említettünk meg, amelyekről tudtuk, hogy érdekelni fogják, egyebek között az izraeliták elnyomását és a Mózes által vezetett kiszabadításukat Egyiptomból.
Azokra a hónapokra, amíg a bíróság ítéletet hozott, egy cellába helyeztek minket 25 rabbal. Amikor megtudták, hogy nem voltunk hajlandók a hadseregben szolgálni, felkiáltottak: „A testvéreink vagytok!” De hamarosan rájöttünk, hogy nem Tanúk, hanem baptisták. Elvállalták a katonai szolgálatot, de mivel nem fogtak fegyvert, letartóztatták őket.
Még mindig őrizetben voltunk Dnyepropetrovszkban, amikor 1945 májusában az éjszaka közepén lövések és kiabálások zajára ébredtünk, melyek a barakkokból és az utcáról jöttek. Azon tűnődtünk, hogy vajon lázadás, csata vagy ünneplés-e. Másnap reggeli közben jutott el hozzánk a hír a borbélyüzletből: a háborúnak vége! Röviddel ezután a bíróság kihirdette az ítéletet. A baptisták is, és mi is ugyanazt az ítéletet kaptuk: tíz évet börtöntáborban.
Börtöntábor Oroszországban
Mi öten, Tanúk egy oroszországi börtöntáborba lettünk elszállítva. Kéthetes vonatozás után végül Szuhobezvodnyében szálltunk ki, Moszkvától úgy 400 kilométerre keletre. Szuhobezvodnye 32 munkatábornak volt az adminisztrációs központja, melyek a vasútvonal mentén helyezkedtek el. Minden táborban több ezer rab volt elhelyezve. Hat hónapos szuhobezvodnyei tartózkodás után a 18. számú táborba küldtek. Itt a legtöbben bűnözők vagy valamilyen politikai bűncselekmény elkövetői voltak.
A hatóságok fát vágattak velünk, ami nagyon nehéz feladat volt. Időnként derékig érő hóban kellett gázolnunk, kézifűrésszel kivágni a fákat, majd a rönköket a havon keresztül vonszolni. Hetente egyszer, vasárnap reggeli
után alkalmam volt bibliai témájú beszélgetést folytatni a táborban lévő másik négy Tanúval. Ezek voltak az összejöveteleink. Az Emlékünnepet is megtartottuk, az egyik évben például a közfürdőben. Szederből készült ivólevet használtunk, mivel nem volt borunk, ami emlékjegyként szolgálhatott volna Jézus vérének a jelképeként.Az elszigeteltség érzése megsemmisítőleg hatott. Kiöntöttem Jehovának a szívemet, és ő megerősített engem ugyanúgy, ahogy Illést is megerősítette, amikor a próféta hasonló érzésekkel küszködött (1Királyok 19:14, 18). Isten segített meglátni, hogy nem vagyunk egyedül. Ő valóban szilárd és biztos támasz volt az életemben, még ilyen nehéz körülmények között is.
A Szuhobezvodnyéhez közeli táborok mindegyikében volt egy maréknyi Tanú, és időről időre kapcsolatba tudtunk lépni velük egy olyan Tanú segítségével, akinek a munkája lehetővé tette, hogy az összes tábort meglátogassa. Ő volt a közvetítő, aki ki- és becsempészte az irodalmat. Ez lehetővé tette számunkra, hogy megosszuk azt a kis irodalmat, amink volt. Milyen bátorító volt ez!
Vissza Ukrajnába
Egy államilag elrendelt amnesztia nyomán a büntetésem tíz évről öt évre lett csökkentve. Így 1950 áprilisában visszatértem Gorigljadiba, az otthoni gyülekezetembe. A tevékenységünk Ukrajnában még mindig betiltás alatt volt, és nagy kockázattal járt a szolgálatban való részvétel. De a jutalom is nagy volt.
Nem sokkal azután, hogy hazatértem, beszéltem egy Kozak nevű férfival, aki Zsabokrukiban élt, egy faluban az otthonomtól mintegy 20 kilométerre. Megkérdeztem tőle, hogy ő és a családja hogyan boldogulnak. Tisztában voltam vele, hogy a termelőszövetkezetekben dolgozó munkásoknak nagy gondot okoz a megélhetésükhöz szükséges javak előteremtése, így tudtam, hogy egy ilyen kérdés hatásos módja lesz egy beszélgetés kezdeményezésének. Elmagyaráztam, hogy a Biblia élelmiszerhiányokat és járványos betegségeket jövendölt a mi időnkre (Máté 24:3–14). Többet szeretett volna tudni, ezért újra meglátogattam. Minden héten körülbelül 40 kilométert gyalogoltam Zsabokrukiba és vissza, hogy bibliatanulmányozást folytassak a Kozak családdal. De az ezzel járó kockázat, nem beszélve a rengeteg időről, amit ez igénybe vett, elhalványult az emlékezetemben, amikor 1950 augusztusában a Kozak család megkeresztelkedett.
Nem sokkal azután, hogy Kozakék megkeresztelkedtek, száműzték őket több ezer Tanúval együtt. 1951 áprilisának elején váratlanul fegyveres katonák jöttek, összegyűjtötték és bírósági tárgyalás vagy előzetes meghallgatás nélkül Szibériába hurcolták őket. A Kozak családnak és sok más barátomnak itt kellett kialakítania új otthonát. *
A Gorigljadiban található 15 Tanú-család közül csak négyet deportáltak. Más gyülekezetekben azonban sokkal nagyobb volt a száműzött Tanúk aránya. Hogyan történtek ezek a tömeges száműzetések? Nos, a hatóságoknak listájuk volt a Tanúkról, és így könnyű volt nagy számban összegyűjteni őket, ha éppen ezt akarták. Úgy tűnik, hogy a listákat 1950-ben állították össze, amikor még fogságban voltam Oroszországban, így az én nevem hiányzott a listáról. Egy hónappal korábban, 1951 márciusában, feleségül vettem Fenyát, aki hűséges szolgája
Jehovának. Fenya családját száműzték, de ő elkerülte ezt a sorsot, mivel hozzám jött feleségül, és így az én nevemet viselte, amely nem volt a listán.Nehéz hitpróbák
A száműzetést követően nekünk, akik otthon maradtunk, újra kellett szerveznünk a munkát. Megkértek, hogy gondoskodjak az Ivano-Frankivszk közelében található 15 gyülekezetről, amelyek mindegyikéhez még így a száműzetések után is körülbelül 30 Tanú tartozott. Ács kisiparosként rugalmas volt az időbeosztásom, így havonta egyszer minden gyülekezetből találkoztam titokban a testvérekkel.
Gyakran éjszaka találkoztunk egy temetőben, ahol biztosak lehettünk benne, hogy egyedül vagyunk. Megbeszéléseink fő témája az volt, hogy hogyan gondoskodjunk arról, hogy minden gyülekezetnek legyen némi bibliai irodalma. Időnként megkaptuk Az Őrtorony folyóirat legfrissebb számát lengyel vagy román nyelven, és ukránra fordítottuk őket. A hatóságok azonban állandóan figyelemmel tartottak minket, mivel szerették volna megtalálni és tönkretenni kezdetleges sokszorosítógépeinket.
De a legnagyobb gond az volt, hogy el voltunk szigetelve a más országokban élő testvéreinktől, így a Brooklynban, New Yorkban élőktől is, akik vezetésről gondoskodnak a keresztény tevékenységünket illetően. Ennek az lett a következménye, hogy a gyülekezeteket gyakran megosztottság, különböző híresztelések és fondorlatok zaklatták fel. Néhány Tanú elhagyta a szervezetet, és ellenséges csoportokat hozott létre. Hamis és kedvezőtlen hírek terjedtek még azokról is, akik élen jártak Brooklynban.
Így sokunk úgy tapasztalta, hogy a legnehezebb hitpróbákat nem az ellenségeinktől jövő üldözés okozta, hanem a gyülekezeten belüli viszályok. Bár sokan úgy döntöttek, hogy többé nem tartanak velünk az imádatban, mi megtanultuk, hogy létfontosságú ragaszkodni a szervezethez, Jehovára várva, hogy tisztázza a dolgokat. Nagy örömömre a mi területünkön élő legtöbb Tanú ezt tette. Azt is örömmel mondhatom, hogy sokan, akik elhagyták a szervezetet, felismerték, hogy hibáztak, és később visszatértek, hogy velünk együtt szolgálják Jehovát.
Még az elszigeteltség miatti nehéz időkben is szorgalmasak voltunk a nyilvános szolgálatban, és gazdag áldásokban részesültünk. És micsoda jutalommal járt ez! Minden alkalommal, amikor részt veszek a gyülekezeti könyvtanulmányozáson, emlékeztetve vagyok Jehova áldásaira. Mind a huszonegynéhány személynek, akik a mi tanulmányozási csoportunkba járnak, a családom valamelyik tagja segített megismerni az igazságot.
A szüleim és a nővérem, Anna, akik mind hűségesek maradtak Jehovához, már meghaltak. Fenya és én még mindig olyan tevékenyen szolgáljuk Jehovát, amennyire tőlünk telik. Az idő valóban gyorsan elszállt. Az elmúlt 30 év során Jehova Tanúi Ukrajnában izgalmas események részesei voltak, amelyekről lehetetlenség lenne bővebben szólni ebben a rövid beszámolóban. Elégedetten tekintek vissza a Jehovának végzett sokéves szolgálatomra, és biztos vagyok abban, hogy továbbra is erős és szilárd támaszom marad, hiszen ő maga mondja: „én, az Úr, meg nem változom” (Malakiás 3:6).
[Lábjegyzet]
^ 32. bek. Lásd Az Őrtorony 1999. március 1-jei számának a 24—9. oldalán megjelent „Több mint 40 év a kommunista korszakban betiltás alatt” című cikket, és az Ébredjetek! 1999. április 22-i számának a 20—5. oldalán található „Száműzve Szibériába” című cikket.
[Oldalidézet a 21. oldalon]
Tudni akarták, hogy ki vagyok, honnan jöttem, és főleg, hogy hogyan jutottam hozzá a könyvekhez. De nem mondtam meg nekik
[Oldalidézet a 22. oldalon]
Az elszigeteltség érzése megsemmisítőleg hatott. Kiöntöttem Jehovának a szívemet, és ő megerősített engem
[Kép a 20. oldalon]
Fenya és én 1952-ben
[Kép a 23. oldalon]
Fenyával ma