Világméretű gond

„Az öngyilkosság egy súlyos közegészségügyi gond” (David Satcher, az Egyesült Államok tiszti főorvosa, 1999).

A TÖRTÉNELEM során ez volt az első alkalom, hogy egy egyesült államokbeli tiszti főorvos a fenti kijelentéssel felhívta a figyelmet az öngyilkosságra mint problémára. Ebben az országban ma több ember vet véget saját kezűleg az életének, mint amennyi valaki másnak a keze által hal meg. Nem meglepő, hogy az Egyesült Államok Szenátusa az öngyilkosságok megelőzését az ország egyik elsődleges feladatának nyilvánította.

Mindamellett az Egyesült Államokban az öngyilkossági arány — mely szerint 1997-ben 100 000 főre 11,4 fő jutott — nem éri el a világviszonylatban érvényes arányt, melyet az Egészségügyi Világszervezet közölt 2000-ben, és amely szerint 100 000 ember közül 16-an végeznek magukkal. Az utóbbi 45 év során 60 százalékkal növekedett világszerte az öngyilkosságok száma. Ma egyetlen év alatt körülbelül egymillió ember oltja ki a saját életét — azaz világszerte úgy 40 másodpercenként egy élet veszik így el!

De csupán statisztikai adatok alapján nem kapunk teljes képet a helyzetről. A halott személy családtagjai sokszor letagadják, hogy öngyilkosság történt. Továbbá a becslések szerint minden befejezett öngyilkossághoz 10-25 öngyilkossági kísérlet társul. Egy felmérésből kiderült, hogy az Egyesült Államokban a középiskolások 27 százaléka bevallotta, hogy az azt megelőző évben komolyan fontolgatta az öngyilkosságot, a megkérdezettek 8 százaléka pedig meg is kísérelte. Egyéb vizsgálatok arra mutatnak rá, hogy a felnőttek 5-15 százaléka foglalkozott már valamikor az öngyilkosság gondolatával.

Kulturális különbözőségek

Az emberek nagyon eltérő véleménnyel vannak az öngyilkosságról. Vannak, akik bűncselekménynek tartják, mások gyáva módon való meghátrálásnak. Megint mások úgy gondolják, hogy ez egy tiszteletre méltó módja annak, hogy az ember bocsánatot kérjen egy melléfogásért, némelyek pedig még ennél is tovább mennek: úgy tartják, hogy igen nemes cselekedet öngyilkosságot elkövetni egy ügy előmozdításáért. Hogyhogy ennyire más a szemléletmódunk? A kultúra nagy szerepet játszik — méghozzá olyan nagyot, hogy a The Harvard Mental Health Letter című hírlevél szerint akár még „arra is kihatással lehet, hogy valaki milyen nagy valószínűséggel lesz öngyilkos”.

Nézzünk meg például egy közép-európai országot: Magyarországot. Dr. Rihmer Zoltán szerint a magas öngyilkossági arány tekintetében Magyarország „szomorú »hagyományt«” mondhat magáénak. Dr. Buda Béla, az Országos Egészségügyi Intézet igazgatója megjegyezte, hogy a magyarok rendkívül könnyen menekülnek öngyilkosságba, és jóformán bármilyen okból. „Rákos volt — tudta, mint kell véget vetni a dolognak.” Az effajta kijelentések Buda Béla szerint gyakoriak.

Indiában korábban létezett egy szatinak nevezett vallási szokás — az özvegy rávetette magát a férjének állított halottégető máglyára. Noha ezt a gyakorlatot már régen betiltották, még mindig nem tűnt le teljesen. Egyszer, amikor a hírek szerint egy nő ily módon lett öngyilkos, a helybéliek közül sokan dicshimnuszt zengtek a tragédiáról. Az India Today International című folyóirat szerint az országnak ezen a részén „25 év alatt közel 25 nő választotta a halált a férjének állított, égő máglyán”.

Szembetűnő az a tény, hogy Japánban háromszor annyian lesznek öngyilkosok, mint ahányan autóbalesetben halnak meg! „A hagyományos japán kultúra, mely soha nem ítélte el az öngyilkosságot, egy rendkívül szertartásos és intézményes szokásról, a has felmetszésével végrehajtott öngyilkossági módról (a szeppukuról vagy harakiriről) ismert” — mondja a Japan—An Illustrated Encyclopedia című mű.

 Nitobe Inadzo, aki később a Népszövetség főtitkárhelyettese lett, a Bushido—The Soul of Japan című könyvében kifejtette, hogy miért olyan nagy a vonzereje a halálnak a japán kultúrában: „A [szeppuku] a középkorban jött létre. Olyan módszerről van szó, mely által a harcosok vezekelhettek a bűntetteikért, bocsánatot kérhettek a tévedéseikért, elkerülhették a szégyenkezést, jóvátehették a barátaiknak okozott sérelmeket, vagy éppen bebizonyíthatták őszinte szándékaikat.” Noha az emberek általában már nem folyamodnak az öngyilkosságnak ehhez a szertartásos formájához, egyszer-egyszer még mindig megesik, hogy valaki így végez magával, mert valamilyen reakciót szeretne kiváltani az emberekből.

Ezzel szemben a kereszténység sokáig bűncselekménynek tartotta az öngyilkosságot. A VI-VII. századra kialakult az a szokás, hogy a római katolikus egyház kiközösítette azokat, akik öngyilkosságot követtek el, illetve az ilyenek esetében nem volt hajlandó levezetni a temetési szertartást. Néhány helyen a vallásos túlbuzgóság furcsa szokásokat szült — például azt, hogy felakasztották az öngyilkos holttestét, és még egy karót is átdöftek a szívén.

Meghökkentő módon azok, akik öngyilkossági kísérletet hajtottak végre, halálbüntetést kaphattak. Egy XIX. századi angol férfit felakasztottak, amiért megpróbálta elvágni a saját torkát. A hatóságok így sikerre vitték a férfi sikertelen próbálkozását. Bár az öngyilkossági kísérletekért kirótt büntetés az évek során megváltozott, az öngyilkosság, illetve annak megkísérlése bűncselekménynek számított egészen 1961-ig, amikor is a brit parlament másként rendelkezett. Írországban 1993-ig számított büntetendő cselekménynek.

Napjainkban néhány író arra buzdítja olvasóit, hogy nyugodtan tekintsék az öngyilkosságot egy lehetséges megoldásnak. Egy könyv, melyet 1991-ben adtak ki a halálos betegek halálba segítéséről, különböző módokat javasol arra, hogy miként vethet véget valaki az életének. Később olyanok alkalmazták a javasolt módszerek egyikét — méghozzá nem is kevesen —, akik nem voltak halálos betegek.

Csakugyan az öngyilkosság lenne a megoldás a gondokra? Vagy léteznek olyan okok, melyek indokolttá teszik, hogy ne dobja el valaki az életét? Mielőtt rátérnénk ennek a két kérdésnek a megvizsgálására, nézzük meg, hogy miért lesz valaki öngyilkos.

[Oldalidézet a 4. oldalon]

Egyetlen év alatt körülbelül egymillió ember oltja ki a saját életét — azaz világszerte úgy 40 másodpercenként egy élet veszik így el!