Az Istenbe vetett bizalmam éltetett

RACHEL SACKSIONI-LEVEE ELMONDÁSA ALAPJÁN

MIUTÁN EGY ŐR TÖBBSZÖR IS ARCUL ÜTÖTT, MERT NEM VOLTAM HAJLANDÓ A NÁCIK BOMBÁZÓIHOZ ALKATRÉSZEKET KÉSZÍTENI, A TÁRSA ÍGY SZÓLT HOZZÁ: „NE FÁRASZD MAGAD. EZEK A »BIBELFORSCHEREK« KÉSZEK AGYONVERETNI MAGUKAT AZ ISTENÜKÉRT.”

EZ A jelenet Beendorffban, egy Észak-Németország sóbányáinak közelében működő, női munkatáborban játszódott le 1944 decemberében. Hadd meséljem el, hogyan kerültem oda, és hogyan sikerült túlélnem a II. világháború utolsó hónapjait.

Zsidó családban születtem 1908-ban a hollandiai Amszterdamban. Három lánygyermek közül én voltam a második. Édesapám gyémántcsiszolóként dolgozott, ami a II. világháború előtt népszerű foglalkozás volt az amszterdami zsidók körében. Tizenkét éves koromban, édesapa halálát követően nagypapa hozzánk költözött. Papa nagyon komolyan vette a vallását, és gondoskodott róla, hogy a zsidó hagyományok szerint nevelkedjünk.

Édesapám nyomdokait követve kitanultam a gyémántcsiszolást, és 1930-ban hozzámentem feleségül az egyik munkatársamhoz. Két gyermekünk született: Silvain, aki egy kis életvidám csibész volt, és Carry, egy csendes, tündéri kislány. Sajnos a házasságunk nem tartott sokáig. Röviddel a válás után, 1938-ban hozzámentem Louis Sacksionihoz, aki ugyancsak gyémántcsiszoló volt. 1940 februárjában megszületett Johanna nevű kislányunk.

Louis zsidó volt, de nem gyakorolta a vallását, ezért nem is tartottuk meg a zsidó ünnepeket, melyeket gyermekként olyan lenyűgözőnek tartottam. Ezt nagyon sajnáltam, de azért a szívem mélyén ott őriztem az Istenbe vetett hitemet.

Az új vallásom

1940-et írtunk, amikor a németek megszállták Hollandiát. Még év elején történt, hogy egy nő bekopogtatott hozzánk, és beszélt nekem a Bibliáról. Nem igazán értettem, hogy miről beszél, de minden alkalommal, amikor benézett hozzánk, elfogadtam a kiadványokat, melyeket felajánlott. De el már nem olvastam őket, mert nem akartam, hogy bármi közöm legyen is Jézushoz, ugyanis azt tanították nekem, hogy ez az ember egy hitehagyott zsidó volt.

Aztán egy nap egy férfi látogatott meg. Feltettem neki néhány kérdést: „Miért nem teremtett Isten másokat, miután Ádám és Éva bűnbe esett?” „Miért van olyan sok gyötrelem?”  „Miért gyűlölik egymást az emberek, és miért háborúznak?” Biztosított afelől, hogy ha türelmes vagyok, minden kérdésemre válaszolni fog a Bibliából. Így hát elkezdtem tanulmányozni a Bibliát.

Ennek ellenére még mindig nem akaródzott elhinnem, hogy Jézus a Messiás. Ám miután imát mondtam ezzel kapcsolatban, elkezdtem olvasgatni a Messiásról szóló bibliai próféciákat, és ezúttal más szemmel tekintettem rájuk (Zsoltárok 22:8, 9, 19; Ézsaiás 53:1–12). Jehova segített meglátnom, hogy ezek a próféciák Jézusban teljesedtek be. A férjemet nem érdekelte az egész, de azt sem bánta, ha Jehova Tanúja leszek.

Bujkálás közben is prédikálunk

Amikor a németek megszállták Hollandiát, veszélyes idők álltak be, mivel zsidó származású vagyok, és a németek koncentrációs táborokba hurcolták a zsidókat. Ugyanakkor Jehova Tanújaként olyan vallási szervezetnek a tagja voltam, melyet a nácik fel akartak számolni. Ennek ellenére tevékeny maradtam — havonta átlagosan 60 órát beszéltem másoknak az újonnan megismert keresztény reménységemről (Máté 24:14).

Egy este 1942-ben a férjem nem jött haza a munkából. Mint utóbb kiderült, a kollégáival együtt letartóztatták a munkahelyén. Soha többé nem láttam. Tanú-társaim azt tanácsolták, hogy rejtőzzek el a gyermekeimmel együtt. Egy keresztény testvérnő, aki Amszterdam másik végében élt, befogadott magához. Elég veszélyes volt négyünknek ugyanazon a helyen tartózkodni, ezért a gyermekeimet másoknál kellett hagynom.

Sokszor hajszál híja volt, hogy elkapjanak. Egy este az egyik Tanú új rejtekhelyre vitt a motorján, amikor két holland rendőr megállított minket, mivel a motor lámpája nem működött. Zseblámpáikkal belevilágítottak az arcomba, és rögtön tudták, hogy zsidó vagyok. Nagy kő esett le a szívünkről, amikor csak ennyit mondtak: „Siessenek tovább — de gyalog.”

Letartóztatnak és bebörtönöznek

1944-ben, egy májusi reggelen éppen belefogtam volna a szolgálatomba, amikor jöttek és letartóztattak, de nem azért, mert Jehova Tanúja vagyok, hanem zsidó származásom miatt. Egy amszterdami börtönbe vittek. Itt tíz napot töltöttem, majd több zsidóval együtt vonatra raktak, és elszállítottak Hollandia északkeleti részére, egy Westerbork nevű helyen található gyűjtőtáborba. Innen a zsidókat Németországba vitték.

Westerborkban találkoztam a sógorommal és a fiával, akiket ugyancsak letartóztattak. Én voltam az egyetlen Tanú a zsidók között, ezért folyamatosan imádkoztam Jehovához, hogy ne hagyjon el engem. Két nappal később a sógorom, a fia és én egy marhavagonban találtuk magunkat. A vonat már majdnem elindult Lengyelországba, vagy az auschwitzi, vagy a sobibori haláltáborba, amikor a nevemet kiáltották. Egy másik vonatra kerültem, egy személyszállító vonatra.

A vonaton régi kollégákkal találkoztam, még a gyémántszakmából. Körülbelül száz gyémántcsiszolót szállítottak Bergen-Belsenbe, Németország északi részére. Később megtudtam, hogy a szakmám miatt menekültem meg. Azok a zsidók, akiket Auschwitzba vagy Sobiborba szállítottak, rendszerint egyenesen a gázkamrákba kerültek. Ez történt a férjemmel, valamint két gyermekemmel és még más hozzátartozóimmal is. Abban  az időben viszont még nem tudtam a hollétükről.

Bergen-Belsenben mi, gyémántcsiszolók egy külön barakkban lettünk elszállásolva. Nem végeztettek velünk más munkát, nehogy baja essen a kezünknek, melyre szükségünk volt az aprólékos munkánkhoz. Én voltam az egyetlen Tanú a csoportunkban, és bátran beszéltem a többi zsidónak az újonnan talált hitemről. Ők azonban hitehagyottnak tartottak, ahogyan Pál apostolt is annak tartották az első században.

Nem volt nálam Biblia, és már nagyon vágytam a szellemi eledel után. Egy zsidó orvosnak a táborban viszont volt egy példánya, és néhány darabka kenyérért meg némi vajért cserébe nekem adta. Hét hónapot töltöttem a „gyémánt csapattal” Bergen-Belsenben. Viszonylag jól bántak velünk, ami miatt neheztelés alakult ki a többi fogva tartott zsidóban velünk szemben. Végül azonban kiderült, hogy egy darab gyémánt sincs, amelyet megmunkálhatnánk, úgyhogy 1944. december 5-én körülbelül 70 zsidó nőt, köztük engem is, átszállítottak Beendorffba, egy női munkatáborba.

Nem vagyok hajlandó fegyvereket készíteni

A táborhoz közeli bányákban úgy 400 méter mélyen a föld alatt dolgoztatták a rabokat — bombázókhoz készítettek alkatrészeket. Amikor kijelentettem, hogy én nem fogom ezt a munkát végezni, kaptam néhány jól irányzott ütést (Ézsaiás 2:4). Az őr fogvicsorgatva odavágta, hogy ha jót akarok magamnak, másnap dolgozzak.

A következő reggel nem jelentem meg a névsorolvasáskor, hanem a barakkban maradtam. Biztos voltam benne, hogy agyonlőnek, ezért kértem Jehovát, hogy jutalmazzon meg a hitemért. Egy bibliai zsoltár járt a fejemben: „Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna nékem?” (Zsoltárok 56:12).

Átkutatták a barakkokat, és kihoztak. Ekkor történt, hogy az egyik őr többször is megütött, és közben ezt kérdezgette: „Ki az, aki nem enged téged dolgozni?” Minden alkalommal azt válaszoltam, hogy Isten. És ekkor történt, hogy a másik őr így szólt: „Ne fáraszd magad. Ezek a Bibelforscherek * készek agyonveretni magukat az Istenükért.” Szavai hihetetlenül nagy erővel töltöttek el.

Mivel a vécépucolás egy fajta büntetés volt, és ez volt a leggusztustalanabb munka, amelyet el tudtam képzelni, felajánlottam, hogy csinálom azt. Boldog voltam, amikor erre osztottak be, mert ezt a munkát tiszta lelkiismerettel tudtam végezni. Egy reggel a rettegett táborparancsnok odajött hozzám, megállt előttem, és ezt mondta:

— Szóval te vagy az a zsidó, aki nem akar dolgozni?

Mire így válaszoltam:

— Láthatja, hogy dolgozom.

— De a háborút nem támogatod, mi?

— Nem — válaszoltam. — Azt nem akarja Isten.

— Nos, a gyilkolásban nem kellene részt venned, nem igaz?

Elmagyaráztam neki, hogy keresztény lelkiismeretemet sértené, ha fegyvereket készítenék.

Elvette tőlem a seprűt, és ezt mondta:

— Megölhetnélek ezzel is, vagy nem?

— Ó, minden bizonnyal — válaszoltam —, de  a seprűt nem azért gyártják. A fegyvereket viszont igen.

Arról is beszélgettünk, hogy Jézus zsidó volt, és hogy noha én is zsidó származású vagyok, Jehova Tanúja lettem. Amikor elment, a rabok megrökönyödve jöttek oda hozzám, hogy honnan vettem a bátorságot, hogy ilyen nyugodtan beszélgessek a táborparancsnokkal. Elmondtam nekik, hogy nem a bátorságomon múlott, hanem azért tudtam megtenni, mert az Istenem erőt adott hozzá.

Túlélem a háború végét

1945. április 10-én, miközben a szövetséges haderők Beendorff felé közeledtek, majdnem egész álló nap az udvaron kellett állnunk, mert névsorolvasást tartottak. Azután velem együtt körülbelül 150 nőt marhavagonokba préseltek. Sem élelmet, sem vizet nem kaptunk. A vonatok elindultak; a cél ismeretlen volt. Napokig utaztunk oda-vissza, egyik frontvonaltól a másikig. Sok nő idegösszeroppanást kapott, mert néhányan megfojtották rabtársaikat, hogy több hely legyen a vagonban. Biztos voltam benne, hogy Jehova törődik velem, és ez segített megbirkóznom a helyzettel.

Majd egyszer csak megállt a vonat egy táborhoz közel, melyben férfiakat tartottak, és ott kiszállhattunk. Néhányunknak vödröt nyomtak a kezébe, hogy hozzunk vizet a táborból. A csaphoz érve először a szomjamat oltottam, és csak azután töltöttem meg a vödröt. Amikor visszaértem a vízzel, a nők úgy estek nekem, mint a vadállatok. Persze az összes víz kiömlött, az SS-katonák (Hitler elit osztagának tagjai) pedig csak álltak és nevettek. Tizenegy nappal később Eidelstedtbe, egy Hamburg külvárosában lévő táborba érkeztünk. A csapatnak körülbelül a fele meghalt a viszontagságos úton.

Egy nap, mikor még Eidelstedtben voltunk, épp a Bibliából olvastam fel néhány nőnek, amikor a táborparancsnok bekukucskált az ablakon. Nagyon megrémültünk, mert a Biblia tiltott könyv volt a táborban. A parancsnok bejött, elvette a Bibliát, és ezt mondta: „Szóval ez itt egy Biblia ugyebár?” Nagyon megkönnyebbültem, amikor visszaadta, és így szólt: „Ha valamelyik nő meghal, olvasson fel egy részt belőle.”

Újra együtt a többi Tanúval

Miután 14 nappal később visszakaptuk a szabadságunkat, a Vöröskereszt egy iskolába vitt minket Svédországba, Malmőtől nem messze, ahol egy ideig elkülönítve tartottak minket. Megkértem az egyik ápolót, hogy legyen szíves, tudassa Jehova Tanúival, hogy ott vagyok a menekültszálláson. Néhány nappal később egy nő a nevemet kiabálta. Amikor megmondtam neki, hogy Tanú vagyok, felzokogott. Ő is Tanú volt! Miután megnyugodott, elmondta, hogy a svédországi  Tanúk állandóan imádkoztak a náci koncentrációs táborokban sínylődő keresztény testvéreikért és testvérnőikért.

Attól kezdve mindennap jött egy testvérnő, aki kávét és valami finomságot hozott nekem. A menekültszállásról egy Göteborghoz közeli helyre szállítottak. A Tanúk egy délután csodálatos társas összejövetelt rendeztek itt a tiszteletemre! Noha nem értettem a nyelvüket, szívmelengető érzés volt újból testvérekkel és testvérnőkkel lenni.

Göteborgi tartózkodásom alatt kaptam egy levelet, melyben egy amszterdami Tanútól megtudtam, hogy gyermekeimet, Silvaint és Carryt, valamint az összes rokonomat elhurcolták, és soha nem tértek vissza. Csak a lányom, Johanna és a legfiatalabb húgom maradtak életben. Nemrégiben megláttam a fiam és a lányom nevét egy listán, melyen azoknak a zsidóknak a neve szerepel, akiket Auschwitzban, illetve Sobiborban a gázkamrákba küldtek.

A háború utáni tevékenység

Ahogy visszakerültem Amszterdamba, és újból Johannával voltam, aki addigra már ötéves volt, mindjárt el is kezdtem a szolgálatot. Időnként olyanokkal találkoztam, akik korábban az NSB, vagyis a Holland Nemzetiszocialista Mozgalom tagjai voltak — egy olyan politikai pártéi, amely együttműködött a németekkel. Ezek az emberek segédkezet nyújtottak jóformán az egész családom kiirtásához, így ahhoz, hogy meg tudjam osztani velük Isten Királyságának a jó hírét, le kellett küzdenem magamban az ellenséges érzéseket. Folyton arra gondoltam, hogy Jehova az, aki ismeri a szíveket, és hogy végső soron ő ítél meg mindenkit, nem én. Micsoda áldásban volt ezért részem!

Bibliatanulmányozást kezdtem egy nővel, akinek a férje börtönben ült, mert együttműködött a nácikkal. Amikor ballagtam felfelé a házukhoz a lépcsőkön, a szomszédok rendszerint megjegyezték: „Nocsak! Az a zsidó már megint az NSB embereihez tart.” Annak ellenére, hogy ennek a nőnek a zsidóellenes férje rettenetesen ellenséges volt, ő is, és a három lánya is Jehova Tanúi lettek.

Nagy örömömre később az én lányom, Johanna is átadta magát Jehovának. Ketten együtt olyan területre költöztünk, ahol nagyobb szükség volt Királyság-hirdetőkre. Sok-sok szellemi áldásban volt részünk. Most Hollandia déli részén élek egy kisvárosban, ahol olyan gyakran veszek részt a prédikálómunkában a gyülekezetemmel, amilyen gyakran csak tehetem. Ha végiggondolom az életemet, csak annyit mondhatok, hogy egy percre sem éreztem úgy, hogy Jehova magamra hagyott volna. Mindig éreztem, hogy Jehova és szeretett Fia, Jézus velem vannak még a legszörnyűbb megpróbáltatások közepette is.

A háború során elveszítettem a férjemet, két gyermekemet, és majdnem az összes hozzátartozómat. Ám a reménységem az, hogy hamarosan mindannyiukat újra láthatom Isten új világában. Amikor egyedül vagyok, és visszagondolok azokra a dolgokra, melyeket átéltem, örömmel és hálával töltenek el a zsoltáríró szavai: „Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül és kiszabadítja őket” (Zsoltárok 34:8).

[Lábjegyzet]

[Kép a 20. oldalon]

A westerborki táborból Németországba szállítják a zsidókat

[Forrásjelzés]

Herinneringscentrum kamp Westerbork

[Kép a 21. oldalon]

Gyermekeimmel, Carryvel és Silvainnel, akik a holokauszt áldozatai lettek

[Kép a 22. oldalon]

Svédországban, mialatt el voltunk különítve

[Kép a 22. oldalon]

A hazatelepítésemkor kapott ideiglenes személyazonossági kártya

[Kép a 23. oldalon]

Lányommal, Johannával ma