Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Jangadák — Brazília különös vitorlás tutajai

Jangadák — Brazília különös vitorlás tutajai

Jangadák — Brazília különös vitorlás tutajai

AZ ÉBREDJETEK! BRAZÍLIAI ÍRÓJÁTÓL

BRAZÍLIA napsütötte északkeleti partjainál a jangadeiróknak nevezett elszánt halászok évszázadok óta szelik a tenger habjait egyszerű, ám gyönyörű jangadáikon. Hadd mondjam el, mi mindent tudtam meg ezekről a különös vitorlás tutajokról.

A jangada első látásra olyan tutajra emlékeztethet, amelyet hajótöröttek sebtében tákoltak össze. De ne tévesszen meg a látszat. A jangadák még 12 kilométer/órás sebességgel is képesek siklani a vízen, és vitorlásversenyeken is indulnak. Bár a jangadák egyszerű tervezésű hajók, mégis több napig kint tudnak maradni a tengeren, és a parttól még 60 kilométerre is előfordulnak hatalmas óceánjárók mellett. *

A jangadát Brazíliában először nyílt tengeri halászhajóként használták a XVII. század végén, amikor a portugál gyarmatosítók az őslakosok rozoga tutajaira háromszög alakú vitorlát erősítettek. A jangada név, melynek jelentése ’összeillesztés’, a portugáloktól származik, akik mielőtt Brazíliába érkeztek volna, Indiában jártak, ahol átvették ezt a tamil szót.

E régmúlt idő óta a jangada némileg megváltozott. A hajótest eredetileg öt-nyolc könnyű, a balsafához hasonló fa, például a jangadafa törzséből állt, melyeket növényi rostok tartottak össze. Egyetlen csavart vagy szöget sem használtak az építésekor. Manapság a legtöbb hajótest a csónaképítésben használatos faanyagból készül, és ezért tartósabb is. Egy másik újítás a cinkkel és műanyag habbal bevont faláda, melyben a zsákmányt tárolják. A jangada mérete változatlan maradt: 5-8 méter hosszú, és legfeljebb 1,8 méter széles.

Néhány évtizede a modern halászhajókkal vívott verseny arra kényszerít sok jangadeirót, hogy más munkát keressen — vannak például, akik jangadautakat szerveznek a turistáknak. Brazília északkeleti partjainál azonban még mindig van néhány hagyományos kis halásztelepülés, ahol az emberek igen egyszerű életet élnek. Több ilyen településen, míg a férfiak a tengeren vannak, az asszonyok kitűnő minőségű, finom csipkét készítenek, amivel növelik a család jövedelmét.

Én a Mucuripe nevű tengerpart egyik halásztelepüléséről készülök az első jangadautamra.

Egy napra én is felcsaptam jangadeirónak

A négy főből álló legénységgel hajnali 4-kor találkozom a tengerparton. A kapitányt Assisnak hívják. A vitorlák felvonása után az az első feladatom, hogy segítsek betolni a tengerbe egy karnaubapálmából készült görgőkön nyugvó jangadát. A tutajt szinte azonnal elárasztja a víz, és úgy tűnik, mintha süllyedne. Szerencsére csak én érzem így. A jangadák gyakorlatilag elsüllyeszthetetlenek. A legénység elmondja, hogy a jangadák néha felborulnak, és a visszafordításukhoz jól úszó, tapasztalt tengerész szükséges. Ám mit sem törődve ezzel az eshetőséggel, egyre jobban kimerészkedünk a tengerre. A hullámok állandóan mossák a fedélzetet.

A kapitányunk a tutaj hátsó részén áll, ahol a vitorlát és a kormánylapátot irányítja. Egy másik jangadeiro a tutaj elején áll. A legénység másik két tagja az árbochoz köti magát, és azon igyekszik, hogy egyensúlyba hozza a dülöngélő jangadát. Mint megfigyelő, úgy döntök, hogy az a legokosabb, ha én is jól megkapaszkodom az árbocban. A tengeribetegség gyakran előfordul olyanoknál, akik először tengerészkednek, mint én is, de amennyire tőlem telik, megpróbálom elviselni az émelygést.

Úgy kétórai vitorlázás után elérjük a célállomásunkat. A legénység gyorsan levonja a vitorlát, lehorgonyozza a hajót — a horgony nem más, mint egy fakeretben lévő kő —, és megkezdődik a halászás. Mivel a legénység tagjai csak horgászzsinórt használnak, botot nem, tele van a kezük sebhelyekkel és bőrkeményedésekkel. Néha nemcsak halásznak, hanem a manzuának nevezett csapdával homárt is fognak, mely csapda bambuszból és damilból készül. Vannak, akik a nap ellen széles karimájú szalmakalapot viselnek, míg mások csak egy sapkát.

A jangadeiro élete tele van kellemetlenségekkel: nap mint nap el kell viselnie a sós vizet, az izzadást és a napsugárzást. Egyre kevesebb fiatalember választja ezt a foglalkozást, mely évszázadokon át apáról fiúra szállt.

A délután közepe táján több jangada társaságában visszaindulunk. Elegáns, fehér vitorláik szépen kirajzolódnak a világoszöld tengeren és a kék égen, miközben meghódítják a dühös hullámokat. Ez a látvány valóban lélegzetelállító, és már sok vers és ének megírásához adott ihletet.

Amikor elérjük a partot, segítek visszatolni a jangadát a homokban lévő helyére. Egy jangada általában 300 kilogrammot nyom, de a fáradt karjainknak ez most sokkal nehezebbnek tűnik. A jangadeirók eladják a zsákmányukat egy kereskedőnek, aki ezután árulja a halat a vevőknek. Utunk rövid volt, és csupán néhány kilogrammnyi halat fogtunk. Ám érdemes megemlíteni, hogy egy jangada még 1000 kilogrammnyi zsákmányt is képes szállítani. Köszönetet mondok a legénységnek, és fáradtan, de elégedetten hazamegyek. Éjszaka éberen fekszem az ágyban, és úgy érzem, mintha még mindig himbálóznék a jangadán, Brazília egyszerű, ám különös vitorlás tutaján.

[Lábjegyzet]

^ 4. bek. 1941-ben négy jangadeiro 3000 kilométert vitorlázott Fortaleza városától Rio de Janeiróig. A történetüket Orson Welles rendező örökítette meg az It’s All True (Igaz történet) című dokumentumfilmjében.

[Kép a 25. oldalon]

Fatörzsekből álló, hagyományos jangada, melyet most már nem használnak

[Kép a 25. oldalon]

A jangada általában körülbelül 300 kilogrammot nyom