Rendőri védelem — Remények és félelmek

A XIX. SZÁZAD kezdetén Angliában sokan elutasították azokat az indítványokat, amelyekben hivatásos, egyenruhás rendőrökből álló szervezet létrehozását kezdeményezték. Attól féltek, hogy ha a központi kormányzat kezében ilyen felfegyverzett testület lesz, az veszélyeztetheti az emberek szabadságát. Némelyek attól féltek, hogy végül egy olyan rendőrségi besúgókból álló szervezet fog kialakulni, mint Franciaországban Joseph Fouché irányítása alatt. De mégis meg kellett kérdezniük maguktól: Mit csinálunk majd rendőrség nélkül?

London volt a világ legnagyobb és leggazdagabb városa, a bűnözés pedig egyre nőtt, és fenyegette a kereskedelmet. Sem az önkéntes éjjeliőrök, sem a magánalapítású Bow Street-i Nyomozóiroda hivatásos nyomozói nem voltak képesek megvédeni az embereket és vagyonukat. Clive Emsley ezt írta könyvében: „A bűnözést és a felfordulást egyre inkább úgy tekintették, mint aminek egy civilizált társadalomban egyáltalán nem szabad léteznie” (The English Police: A Political and Social History). Ezért a londoniak úgy gondolták, jobb, ha beleegyeznek, hogy létrejöjjön egy hivatásos rendőrség Sir Robert Peel irányítása alatt. * 1829 szeptemberében járőrözni kezdtek a fővárosi rendőrség egyenruhás rendőrei.

Modern kori története kezdetétől a rendőrség mindig remények és félelmek középpontjában állt. Az emberek abban reménykedtek, hogy a rendőrök megteremtik a biztonságot, és féltek attól, hogy visszaélnek a hatalmukkal.

Feltűnnek a színen az amerikai rendőrök

Az Egyesült Államokban először New Yorkban hoztak létre hivatásos rendőrséget. Ahogy egyre gazdagabb lett a város, úgy növekedett a bűnözés is. Az 1830-as évekre minden család rémtörténeteket olvashatott a bűnözésről az újonnan megjelenő, filléres újságnak hívott olcsó napilapokban. Az emberek egyre inkább hangot adtak elégedetlenségüknek, és New Yorknak 1845-ben végre saját rendőrsége lett. A New York-iak és a londoniak azóta is le vannak nyűgözve egymás rendőreitől.

Az amerikaiak az angolokhoz hasonlóan féltek egy olyan fegyveres testület gondolatától, amely a kormány kezében van. De a két nemzet mégis különböző megoldással állt elő. Az angolok olyan rendőrséget szerveztek, amely keménykalapos, sötétkék egyenruhás úriemberekből állt. Ezek a rendőrök csak egy rövid gumibottal voltak felfegyverezve, amelyet a ruhájuk alatt hordtak. A brit bobbyk mind a mai napig nem hordanak  fegyvert, csak különleges esetben. Ám egy beszámoló kijelenti, hogy „egyre inkább elkerülhetetlennek tűnik . . . , hogy idővel a brit rendőrség teljesen felfegyverzett testületté váljon”.

Az Egyesült Államokban azonban az a félelem, hogy a kormány talán visszaél a hatalmával, a Második Alkotmánymódosításhoz vezetett, amely biztosítja „az emberek fegyvertartási és -viselési jogát”. Erre a módosításra hivatkozva a rendőrök fegyvert kértek a szolgálatukhoz. Idővel a rendőrök fegyverhasználata utcai lövöldözésekhez vezetett, amely — legalábbis a közfelfogás szerint — jellemzővé vált az amerikai rendőrökre és bűnözőkre. Egy másik oka annak, amiért az amerikaiak így gondolkodtak a fegyverviselésről, az, hogy az Egyesült Államok első rendőrsége egy olyan világban jött létre, amely teljesen más volt, mint a londoni. New Yorkban a lakosság növekedésével kaotikus állapotok alakultak ki. Több ezer, nagyrészt európai bevándorló érkezett, és az 1861—65-ös polgárháború után az afroamerikaiak is elözönlötték a várost, ami faji erőszakhoz vezetett. A rendőrök úgy érezték, hogy keményebb módszereket kell alkalmazniuk.

Ezért gyakran tekintették a rendőröket szükséges rossznak. Az emberek készek voltak időről időre elviselni a kihágásokat annak reményében, hogy létrejön majd valamiféle rend és biztonság. A világ bizonyos részein azonban teljesen másfajta rendőrség jött létre.

Félelmet keltő rendőrség

A XIX. század hajnalán, amikor a modern rendőri erők még csak kialakulóban voltak, az emberiség jelentős része európai birodalmak uralma alatt élt. Általánosságban az európai rendőrségeket inkább az uralkodók, semmint az emberek védelme érdekében szervezték. A britek, akik annyira irtóztak a felfegyverzett, katonaságra emlékeztető rendőrség gondolatától a saját országukban, látszólag nem sok lelkiismeret-furdalást éreztek amiatt, hogy katonai rendőrséggel tartanak leigázva gyarmatokat. Rob Mawby a könyvében így ír erről: „A rendőri brutalitásra, korrupcióra, erőszakra, valamint a rendőrök által elkövetett gyilkosságokra és túlkapásokra a gyarmati rendőrség történetének minden évtizedében volt példa” (Policing Across the World). Miután rámutatott arra, hogy a birodalmak által felállított rendőrségek tevékenysége némi áldással is járt, ugyanez a könyv hozzáfűzi, hogy amiatt, ahogyan a munkájukat végezték, „világszerte azt a benyomást keltették az emberekben, hogy a rendőrségek inkább államilag felhasznált erőt jelentenek, nem pedig közszolgáltatást nyújtanak”.

A zsarnoki kormányzatok a forradalmaktól való félelmükben szinte mindig felhasználtak valamilyen titkosrendőrséget, hogy az kémkedjen az állampolgárok után. Az ilyen szervezetek megkínozták az embereket, hogy értesüléseket szerezzenek tőlük, és ahhoz, hogy felszámolják a feltételezett felforgatók tevékenységét, orvul meggyilkolták vagy bírósági tárgyalás nélkül bebörtönözték őket. A náci Németországban a Gestapo, a Szovjetunióban a KGB, Kelet-Németországban pedig a Stasi működött. Döbbenetes, hogy a Stasi 100 000 rendőrt és feltételezhetőleg félmillió besúgót foglalkoztatott, hogy ellenőrzése alatt tartsa a mintegy 16 milliós lakosságot. A rendőrök éjjel-nappal lehallgatták a telefonbeszélgetéseket, és az összlakosság egyharmadáról feljegyzéseket vezettek. „A Stasi-rendőrök nem ismertek határokat, és nem volt szégyenérzetük — mondja John Koehler a Stasi című könyvében. — Még magas rangú protestáns és katolikus papokat is tömegesen képeztek ki besúgónak. Hivatalaikat és gyóntatószékeiket ellepték a lehallgatókészülékek.”

Félelmet keltő rendőröket azonban nemcsak kifejezetten zsarnoki kormányzatok által uralt területeken lehet találni. Néhol a nagyvárosi rendőröket azzal vádolják, hogy rettegést keltenek az emberekben, amikor túlzottan erőszakosan igyekeznek érvényre juttatni a törvényt, különösen akkor, ha kisebbségekről van szó. Egy közismert Los Angeles-i botrányról szólva egy hírmagazin kijelentette, hogy ez az eset „a rendőri túlkapásokat a törvénytelenség új szintjére emelte, és ennek nyomán született meg a »gengszter zsaru« kifejezés”.

A kormányzati szervek ezért felteszik a kérdést: Mit tehetnek a rendőrségek, hogy javítsanak a róluk kialakult képen? Azért, hogy hangsúlyt adjon közszolgálati szerepének, sok rendőrség igyekszik kiemelni rendőri munkájának emberközeli oldalait.

Az emberközeli rendőrség álma

A Japánban hagyományosan, körzetekre osztva működő rendőrség külföldön is érdeklődést  keltett. A hagyományos japán rendőrség kis körzeti őrsökre van osztva, melyeket tíz-tizenkét rendőr alkot, akik váltott műszakban dolgoznak. Frank Leishman, brit kriminológiai előadó, aki már régóta él Japánban, ezt mondja: „A kisebb őrsökön (koban) dolgozó rendőrök barátságos szolgálata közismert: útbaigazítanak Japán többnyire névtelen utcáin; talált esernyőket adnak kölcsön azoknak az ingázóknak, akiket elkapott egy felhőszakadás; biztosítják, hogy az ittas hivatali dolgozók (sararimen) elérjék az utolsó vonatot hazafelé; és tanácsot adnak a »polgárok gondjaiban«.” A körzetekre osztva működő rendőrség hozzájárult Japán irigylésre méltó hírnevéhez, hiszen olyan utcákkal büszkélkedhet, amelyeken biztonságosan lehet sétálni.

Vajon ez a fajta rendőrség máshol is hatásos lehet? Néhány kriminológus úgy látja, hogy ebből tanulni lehet. A modern kommunikáció vívmányai kezdik egyre inkább elválasztani a rendőröket azoktól az emberektől, akiket szolgálnak. Sok városban a rendőri munka látszólag szinte csak abból áll, hogy vészhelyzetekben segítenek. Néha úgy tűnik, hogy már nem a bűnmegelőzésen van a hangsúly, mint eredetileg. Erre válaszul megint népszerűvé vált a polgárőrség.

Polgárőrség

„Ez tényleg hatásos; visszaszorítja a bűnözést — mondja Dewi, egy walesi rendőr a munkájáról. — A polgárőrség fogalma alatt azt értjük, hogy az emberek szervezett módon figyelnek egymás biztonságára. Összejöveteleket szervezünk, hogy a szomszédok megismerjék egymást, felírhassák egymás nevét és telefonszámát, és megtudhassák, hogyan lehet megelőzni a bűneseteket. Tetszik nekem ez a program, mert újra közösségi érzést kelt a szomszédokban. Az emberek gyakran nem is ismerik a szomszédaikat. Ez a rendszer működik, mert növeli az emberek éberségét.” Ezenkívül jobbá teszi a rendőrség és a nyilvánosság közötti kapcsolatot.

A rendőrök arra is buzdítást kapnak, hogy könyörületesebbek legyenek az áldozatok iránt. Jan van Dijk, a kiváló holland viktimológus ezt írta: „A rendőröket meg kell tanítani arra, hogy az, ahogy az áldozatokkal beszélnek és viselkednek, ugyanolyan fontos, mint ahogy egy orvos beszélget és viselkedik a betegekkel.” Sok helyen a rendőrök még most sem tekintik igazi bűnténynek a családon belüli erőszakot és a nemi erőszakot. Ám Rob Mawby ezt mondja: „Az utóbbi években a rendőrség álláspontja a családon belüli erőszakról és a nemi erőszakról feltűnően sokat javult. De bőven van még mit javítani.” A rendőri hatalommal való visszaélés egy másik olyan terület, ahol szinte minden rendőrségnek van mit javítania.

A rendőri korrupciótól való félelem

Néha hiszékenységnek tűnik bízni abban, hogy a rendőrség védelmet biztosít, különösen akkor, ha sok olyan hírt hall az ember, amelyek a rendőri korrupcióról számolnak be. Ilyen jelentések  mindig is voltak, amióta csak létezik rendőrség. Az 1855-ös évre utalva egy könyv leírja, hogy „sok New York-inak az volt a benyomása, hogy egyre nehezebb megkülönböztetni a rendőröket a banditáktól” (NYPD—A City and Its Police). Duncan Green a könyvében beszámol arról, hogy Latin-Amerikában a rendőrökről „sokan úgy gondolják, hogy megvesztegethetők, alkalmatlanok, és megsértik az emberi jogokat” (Faces of Latin America). Egy 14 000 főt számláló latin-amerikai rendőrség személyzeti főnöke ezt mondta: „Mit vár, amikor egy rendőr kevesebb mint [30 000 forintnak megfelelő összeget] keres egy hónapban? Ha meg akarják vesztegetni, vajon mit fog tenni?”

Mekkora gondot jelent a korrupció? A válasz attól függ, hogy kit kérdezünk. Egy észak-amerikai rendőr, aki évekig járőrözött egy 100 000-es lakosú városban, így válaszol:  „Persze vannak becstelen zsaruk is, de a rendőrök többsége tisztességes. Határozottan elmondhatom, hogy én ezt tapasztaltam.” Egy másik országban egy nyomozó, aki 26 évig dolgozott a szakmájában, viszont ezt mondja: „Úgy gondolom, hogy a korrupció szinte mindenhol jelen van. A becsületesség a rendőrök között nagyon ritka. Ha egy rendőr házkutatást tart egy kirabolt házban, és pénzt talál, valószínűleg el fogja tenni. Ha ellopott értékekre lel, egy részét meg fogja tartani magának.” Miért válik néhány rendőr becstelenné?

Némelyek kezdetben még elfogadták a magas erkölcsi követelményeket, de engedtek annak a hatásnak, amelyet tisztességtelen kollégáik, valamint az általuk megismert alvilág lealjasult normái fejtettek ki rájuk. Egy könyv idéz egy chicagói járőrt, aki ezt mondja: „A rendőrök első kézből ismerik a rosszat. Az veszi őket körül. Megérintik . . . , megízlelik . . . , megszagolják . . . , hallják . . . , meg kell birkózniuk vele” (What Cops Know). Mivel ilyen romlottsággal kerülnek kapcsolatba, könnyen káros hatással lehet rájuk.

Bár a rendőrök értékes szolgálatot végeznek, ez még mindig távol áll az ideálistól. Reménykedhetünk valami jobb dologban?

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész/képek a 8–9. oldalon]

„Hát nem csodálatosak az angol bobbyk?”

Az angolok az elsők között tudták megfizetni azt a luxust, hogy hivatásos rendőrségük legyen. Azt akarták, hogy társadalmuk olyan jól szervezett legyen, mint a hatékony postakocsihálózatuk, amely óraműpontossággal működött. 1829-ben a belügyminiszter, Sir Robert (Bobby) Peel meggyőzte a parlamentet, hogy hagyják jóvá a Londoni Fővárosi Rendőrség létrehozását, melynek központja a Scotland Yard épületében legyen. Bár a bobbyk először népszerűtlenek voltak, mivel felléptek a részegekkel és az utcai szerencsejátékosokkal szemben, idővel azonban belopták magukat az emberek szívébe.

1851-ben London büszkén hívott meg mindenkit a világkiállításra, hogy lenyűgözze a látogatókat az angol ipar eredményeivel. Az emberek elcsodálkoztak, hogy milyen rend van az utcákon, és nincsenek részegek, prostituáltak meg csavargók. A rendőrök ügyesen végezték munkájukat: irányították a tömegeket, segédkeztek a látogatóknak a csomagok cipelésében, segítettek az embereknek átkelni az utakon, és még az idős hölgyeket is felsegítették a konflisokra. Nem csoda, hogy mind az angolok, mind a külföldről érkezett látogatók ezt mondták: „Hát nem csodálatosak az angol bobbyk?”

Úgy tűnt, annyira hatékonyak a bűnmegelőzésben, hogy 1873-ban Chester város rendőrfőnöke elképzelhetőnek tartotta, hogy eljön az az idő, amikor a profi bűnözés gyakorlatilag fel lesz számolva! A rendőrség kezdte megszervezni a mentőszolgálatot és a tűzoltóságot. Jótékonysági szervezeteket alapítottak, melyek cipőt és ruhát adtak a szegényeknek. Voltak, akik egyesületeket hoztak létre fiúknak, valamint kirándulásokat és vakációkat szerveztek.

Természetesen az új rendőrségnek is megvoltak a maga gondjai. Fegyelmeznie kellett a megvesztegetéssel és hivatali visszaéléssel vádolt rendőröket. De többnyire büszkék voltak arra, hogy a legkisebb erővel is képesek fenntartani a rendet. 1853-ban a lancashire-i Wiganben a rendőrségnek meg kellett fékeznie a sztrájkoló bányászok zavargását. A csupán tíz embert irányító, bátor rendőr őrmester határozottan visszautasította, hogy a bányatulajdonos fegyvereit használják. Ezt a szemléletmódot jól példázza az a levél, amelyet Hector Macleod kapott 1886-ban, aki édesapja példáját követve maga is rendőr lett. Ebből a levélből idézett egy könyv: „Ha nyers vagy, elveszíted az emberek bizalmát . . . Az emberek legyenek az első helyen, mert te a közösség szolgája vagy, közöttük kell jelenleg szolgálnod, és az a feladatod, hogy értük, valamint parancsnokodért szolgálj” (The English Police).

Hayden, a Fővárosi Rendőrség nyugalmazott felügyelője ezt mondja: „Azt tanították nekünk, hogy mindig őrizzük meg az önuralmunkat, mert a sikeres rendőri munkához szükség van az emberektől jövő támogatásra. A gumibotot csak végső megoldásként használhattuk; ezt a legtöbb rendőr nem is használta pályafutása során.” Az angol bobbykról kialakult kedvező képhez még egy népszerű sorozat is hozzájárult, melyet 21 évig játszottak a tévében, és egy becsületes rendőrről szólt, aki mindenkit ismer, akivel az őrjárata során találkozik; a sorozat címe: Dixon of Dock Green. Ez valószínűleg arra ösztönözte a rendőröket, hogy megfeleljenek ennek a képnek, de a briteket mindenképpen arra késztette, hogy szeressék a rendőröket.

Az 1960-as években Angliában megváltozott a szemléletmód, és a nemzeti büszkeség hagyományát felváltotta a hatalom kétségbevonásának hagyománya. Az 1970-es években a rendőrök között előforduló megvesztegetésekről és rasszizmusról szóló beszámolók beszennyezték a rendőrségről kialakított képet. Ezen még az sem segített, hogy a polgárőrség létrehozásával megpróbálták megnyerni a nyilvánosság támogatását. Miután a rendőrséget már többször vádolták rasszizmussal és azzal, hogy koholt vádak alapján igyekszik elítélni embereket, az utóbbi időben őszinte erőfeszítéseket tettek azért, hogy a rendőrök magaviselete jobbá váljon.

[Forrásjelzés]

Fénykép fent: http://www.constabulary.com

 [Kiemelt rész/kép a 10. oldalon]

Csoda történt New Yorkban?

Amikor a rendőrség különleges erőfeszítéseket tesz, az eredmények figyelemre méltóak lehetnek. New Yorkot hosszú ideig a világ egyik legveszélyesebb városának tekintették, és az 1980-as évek végére úgy tűnt, hogy az elkedvetlenedett rendőrség képtelen megfékezni a bűnözést. A gazdasági nyomás miatt a városi önkormányzatnak be kellett fagyasztania a béreket, és csökkentenie kellett a rendőrök létszámát. A kábítószer-kereskedők kiterjesztették tevékenységüket, és emiatt hatalmas méreteket öltött az erőszak. A belvárosi szegénynegyedekben lakók éjszaka gyakran riadtak fel lövöldözésre. 1991-ben jelentős faji zavargások voltak, és még a rendőrség is szervezett egy hangos tüntetést azért, hogy kifejezze sérelmeit.

Ám egy új rendőrfőnök szívén viselte az ügyet, és igyekezett ösztönzőleg hatni a rendőrökre. Egyik kerületről a másikra járt, és mindenhol kidolgoztak egy stratégiát az ottani szükségleteket figyelembe véve. James Lardner és Thomas Reppetto a könyvükben ezt így magyarázzák: „A nyomozó főosztály főnöke vagy a kábítószer-ellenes ügyosztály vezetője olyan emberek voltak, akikről a kerületi parancsnokok csak az újságban olvastak, de szinte sose találkoztak velük. Most pedig órákon át együtt ülnek a tanácskozásokon” (NYPD). A bűnesetek száma visszaesett. A jelentések szerint a gyilkosságok száma fokozatosan csökkenni kezdett: 1993-ban még 2000 gyilkosságról érkezett jelentés, 1998-ban már csak 633-ról. Soha nem volt ilyen alacsony ez a szám az azt megelőző 35 év alatt. A New York-iak úgy kezdtek beszélni erről, mint valóságos csodáról. A bejelentett bűntények számának csökkenése az elmúlt nyolc évben 64 százalékos volt.

Hogyan érték el ezt a javulást? A The New York Times 2002. január 1-jei száma arra utalt, hogy a siker egyik kulcsa a Compstat nevű számítógépes „bűntény-nyomonkövető rendszer, amely abban segít, hogy kerületről kerületre minden héten átvizsgálják az adatokat, hogy mihelyt gondok jelentkeznek, feltárják azokat, illetve meghatározzák, hogy miként lehet orvosolni ezeket”. Bernard Kerik korábbi rendőrfőnök kijelentette: „Megnéztük, hogy hol történt a bűntény, miért történt, utána átcsoportosítottuk a [rendőri] erőket és eszközöket, hogy mindenképpen azokra a területekre összpontosítsunk. Így lehet csökkenteni a bűnözést.”

[Kép a 7. oldalon]

Jellegzetes japán rendőrőrs

[Kép a 7. oldalon]

Közlekedési rendőr Hongkongban

[Kép a 8–9. oldalon]

A rend biztosítása egy angliai futballmérkőzésen

[Kép a 9. oldalon]

A rendőrök feladatához tartozik, hogy segítsenek a balesetek áldozatainak