A nemzetek még mindig nem tanulnak

„Ha az ember tanulni tudna a történelemből, micsoda leckéket taníthatna az meg nekünk! De a szenvedély és a pártoskodás elvakít bennünket, s bár a felvilágosodás, melyet tapasztalat által értünk el, olyan, mint egy lámpás a hajó végében, fénye csak a magunk mögött hagyott hullámokon csillan meg” (Samuel Taylor Coleridge).

EGYETÉRTÜNK Samuel Coleridge angol költővel? Küzdhet-e az ember olyan vak szenvedéllyel egy ügy előmozdításáért, hogy közben ugyanazokat a tragikus hibákat követi el, mint az előtte élt emberek?

A keresztes háborúk

Nézzük meg például, hogy mit műveltek az emberek a keresztes háborúkban. II. Orbán pápa arra buzdította a „keresztényeket” i. sz. 1095-ben, hogy vegyék vissza a Szentföldet a muszlimoktól. A II. Orbán fennhatósága alatt lévő nemzetek királyait, nemeseit, lovagjait és közembereit nem kellett noszogatni. Egy középkori történész szerint „nemigen akadt olyan ember, aki a Krisztus törvénye szerint élt”, és nem szállt síkra az ügyért.

Zoé Oldenbourg történész megállapítja, hogy a hadjáratban részt vevők legtöbbje „azzal a határozott meggyőződéssel vált keresztes vitézzé, hogy ezzel magának Istennek a szolgálatába szegődik”. A történész szerint „pusztító angyaloknak” tartották magukat, akik „az ördög gyermekei ellen intéznek támadást”. Ugyanilyen meggyőződéssel hitték, hogy „a mennyországban a mártíroknak járó korona várja azokat, akik meghalnak” — mondja Brian Moynahan író.

A keresztesek talán nem voltak tisztában vele, de az ellenségeik hasonló hitet dédelgettek. J. M. Roberts történész a Shorter History of the World című könyvében rámutat, hogy az iszlám katonák is azzal a meggyőződéssel fogtak fegyvert, hogy Istenért harcolnak, és „hogy azok előtt, akik életüket vesztik a hitetlenek ellen vívott csatában, megnyílik az út a paradicsomba”, vagyis az égbe.

Mindkét oldalon azt tanították az embereknek, hogy igazságos háborút vívnak, melyen Isten helyeslése és áldása nyugszik. A vallásvezetők és a politikusok egyre inkább elmélyítették az emberekben ezt a hitet, és azon voltak, hogy felkorbácsolják alattvalóik érzelmeit. És persze mindkét oldal förtelmes kegyetlenségeket követett el.

Milyenek voltak ezek az emberek?

Milyen emberek követték el ezeket a borzalmakat? Többnyire hétköznapi emberek, akik nem sokban különböztek tőlünk. Kétségtelen, hogy sokukat különböző eszmék hajtották, valamint az a vágy, hogy helyrehozzák napjaik világában azokat a dolgokat, melyek véleményük szerint kiigazításra szorultak. Túlfűtött érzelmeik miatt, úgy tűnik, nem vették észre, hogy az „igazságosságért” vívott harcukkal semmi mást nem tesznek, mint igazságtalansággal,  fájdalmakkal és gyötrelemmel sújtják azt a több százezer ártatlan férfit, nőt és gyermeket, akik a fegyverek kereszttüzében találták magukat.

De nem így volt ez mindig is a történelem folyamán? Karizmatikus vezetőknek újra meg újra sikerült emberek millióit rávenniük arra, hogy vegyenek részt a vallási és politikai ellenfelekkel vívott vad és brutális háborúkban, pedig ezeknek az embereknek maguktól soha nem jutott volna eszükbe ilyesmi. Azzal, hogy mindkét oldalon fegyvert adtak az emberek kezébe, és azt állították, hogy Isten velük harcol, törvényes keretet teremtettek a politikai és vallási ellenfelek erőszakos elnyomásához. Ez egy már jól működő módszer része volt, melyet az önkényuralkodók évszázadok óta alkalmaztak a saját céljaik elérésére. Brian Moynahan rámutat, hogy ez volt a séma, mely „később ugyanolyan jól bevált a holokauszt és a modern etnikai tisztogatások kiagyalásánál, mint annak idején az első keresztes háború elindításakor”.

„Napjainkban egyetlen értelmes ember sem engedné, hogy így manipulálják — mondhatja valaki. — Azóta sokkal civilizáltabbak lettünk, nem igaz?” Hát igen, ennek így kellene lennie. De vajon a történelemnek sikerült megtanítania minket valamire? Ki az az őszinte ember, aki az elmúlt évszázad eseményeit látva igennel tudna válaszolni erre a kérdésre?

Az első világháború

A keresztes háborúk mintájára zajlott például az első világháború is. J. M. Roberts rámutat: „Az 1914-gyel kapcsolatos ellentmondások egyike az, hogy minden országban sok-sok ember meglepően készségesen és örömmel ment a háborúba függetlenül attól, hogy melyik párt vagy felekezet tagja volt, vagy hogy milyen családból származott.”

Miért ment olyan sok hétköznapi ember „készségesen és örömmel” a háborúba? Azért, mert elődeikhez hasonlóan — akik szintén készségesen fogtak fegyvert — az ő értékrendjüket és eszméiket is a korukra jellemző filozófiák formálták. Bár néhányukat talán a szabadság elvei és az igazságérzetük hajtotta, semmi kétség afelől, hogy sokan öntelt módon úgy gondolkodtak, hogy az ő nemzetük felsőbbrendű, mint más nemzetek, s ennélfogva uralkodásra hivatott.

Ezekben az emberekben azt a meggyőződést ültették el, hogy a háborúzás az élet velejárója, vagy ha úgy tetszik, egy fajta „biológiai szükséglet”. Phil Williams író rámutat, hogy „a társadalmi darwinizmus” egyebek között elhitette az emberekkel, hogy a háború törvényes eszköz „azoknak a fajoknak a kiirtására, melyek nem érdemlik meg, hogy fennmaradjanak”.

Persze mindenki úgy érezte, hogy az általa védelmezett eszmék igazak. Milyen következményekkel járt ez? Az első világháborúban „a kormányzatok rasszizmusról, hazafiasságról és hősiességről zengedeztek” — mondja Martin Gilbert író és történész, a tömegek pedig vakon engedelmeskedtek. John Kenneth Galbraith közgazdász akkoriban nőtt fel Kanadában, amikor a háború javában dúlt. Emlékszik, hogy mindenki arról beszélt, hogy „milyen rendkívüli korlátoltságra vallanak az Európában folyó harcok”. Azt mondták, hogy „intelligens emberek . . . távol tartják magukat az ilyen őrültségektől”. Ám elődeikhez hasonlóan ők sem így tettek. És mi lett ennek a vége? Körülbelül 60 000 kanadai katona veszítette életét azzal a több mint kilencmillió katonával együtt, akiktől a harcoló feleknek örök búcsút kellett venniük annak a szörnyűségnek a során, mely később az első világháború nevet kapta.

 Nem tanultak belőle

Két évtized sem telt el, s a fasizmus és a nácizmus megjelenésével ugyanez a szellem kezdett megerősödni az emberek között. Hugh Purcell leírásából megtudjuk, hogy a fasiszták „a propaganda megszokott eszközeivel, a szimbólumok és mítoszok” használatával „korbácsolták fel az emberek érzelmeit”. Különösen hatékony eszköz volt a vallás és a politika összeboronálásával létrejött erőteljes befolyás és az Istenhez intézett imák, melyekben áldást kértek a hadseregeikre.

Adolf Hitler „mestere volt annak, hogy miként lehet manipulálni az embereket. Briliáns szónok volt.” A történelemből ismert néplázító vezetőkhöz hasonlóan Hitler is meg volt győződve arról, hogy a tömeget nem a fején, hanem a szívén keresztül lehet irányítani, állítja Dick Geary a Hitler and Nazism című művében. Egy ősrégi módszer ravasz felhasználásával kijátszotta ezt az emberi gyengeséget, és a szívekben tomboló gyűlöletet egy közös ellenségre irányította. Így például „a németek félelmeinek és neheztelésének célpontjává a zsidókat tette” — mondja Purcell. Gyalázatos rágalmakkal illette őket. Azt mondta rájuk, hogy ők a német nemzet megrontói.

Ami igazán szörnyű ebben az egész korszakban, az az, hogy milyen könnyű volt több millió látszólag tisztességes embert rávenni, hogy tömegeket gyilkoljon le. „Hogyan lehetséges, hogy egy állítólag civilizált ország állampolgárai nemcsak hogy megtűrték, de még aktívan támogatták is a náci állam által elkövetett borzalmakat?” — teszi fel a kérdést Geary. Ráadásul nem csupán egy „civilizált” országról van szó, hanem egy magát kereszténynek valló országról! Azért követtek el ilyen cselekedeteket, mert az emberi filozófiákat és mesterkedéseket részesítették előnyben, nem pedig Jézus Krisztus tanításait. És azóta már milyen sok őszinte, eszményekért küzdő férfi és nő hagyta, hogy szörnyűbbnél szörnyűbb dolgok elkövetésére vegyék rá!

„Amire a tapasztalatok és a történelem megtanít minket, az a következő: a nemzetek és a kormányzatok soha semmit nem tanultak a múltból, és ha valamilyen tanulságot levontak is belőle, nem cselekedtek aszerint” — mondja Georg Hegel német filozófus. Talán sokan nem értenek egyet Hegel életfilozófiájával, de ezt a kijelentését nem sokan cáfolnák meg. Sajnos az emberek valóban rettentő nehezen szívlelik meg a történelem tanulságait. De vajon mindannyiunknak ilyennek kell lennünk?

Az egyik kézenfekvő tanulság az, hogy ha nem szeretnénk ugyanazokat a tragédiákat átélni, mint az elmúlt nemzedékek, akkor az esendő emberi filozófiáknál valami sokkal megbízhatóbbra van szükségünk. De ha nem emberi elgondolásokra hagyatkozunk, akkor minek kellene formálnia a szemléletmódunkat? Több mint ezer évvel a keresztes hadjáratok korszakát megelőzően Jézus Krisztus tanítványai megmutatták, mit jelent az igaz keresztényiség útján járni, mely az egyedüli ésszerű út is egyben. Figyeljük meg, hogy mit tettek ezek a keresztények azért, hogy ne tudják őket felbujtani, és bevonni az akkor dúló véres konfliktusokba. De vajon számíthatunk arra, hogy napjaink nemzetei tanulnak tőlük, és így elkerülik a katonai összecsapásokat? És függetlenül attól, hogy a nemzetek miként viselkednek, hogyan fog Isten véget vetni az emberek mérhetetlen szenvedéseinek?

[Képek a 6. oldalon]

Az emberek közötti harcokat mindig is a brutalitás és a szenvedés jellemezte

 [Képek a 7. oldalon]

Fent: menekültek egy háború sújtotta helyen

Hogyan lehetséges, hogy állítólag civilizált embereket ilyen iszonyatosan erőszakos tettek elkövetésére vettek rá?

[Forrásjelzések]

Ruandai menekültek: UN PHOTO 186788/J. Isaac; a Világkereskedelmi Központ összeomlása: AP Photo/Amy Sancetta