Ahol először hallottam Jehova nevét

Pavol Kovár elmondása alapján

Épphogy csak be tudtunk menekülni egy összetákolt óvóhelyre a heves bombázás elől. Ahogy a bombázás erősödött, és az óvóhely rázkódott, egy fogolytársam hangosan így imádkozott: „Ó, Jehova! Ments meg minket! Szent nevedért kérlek, ments meg minket!”

EZ 1945. január 8-án történt. Hadifogoly voltam az ausztriai Linz városában. Mintegy 250-en voltunk az óvóhelyen, és mindannyian túléltük a bombázást. Amikor kimentünk, láttuk, hogy minden romokban hever. Az a szívből jövő ima kitörölhetetlenül az elmémbe vésődött, bár sosem tudtam meg, hogy ki mondta. Mielőtt elmesélném, hogy végül is hogyan tudtam meg, ki Jehova, hadd beszéljek egy kicsit a családi hátteremről.

1921. szeptember 28-án születtem egy nyugat-szlovákiai falu, Krajné közelében, mely akkoriban Csehszlovákia része volt. A szüleim protestánsok voltak, és komolyan vették a vallásukat. Édesapám vasárnap reggelente felolvasott a család Bibliájából, édesanyámmal és három testvéremmel pedig figyelmesen hallgattuk. Arra viszont nem emlékszem, hogy édesapám valaha is használta volna a Jehova nevet. Mifelénk egyszerűen éltek az emberek, de elégedettek voltunk azzal a kevéssel, amink volt.

1939-ben a II. világháború kirobbanásakor az embereket rémület fogta el. Sokakban még élénken élt, hogy mennyi szenvedéssel járt a mintegy 20 évvel azelőtt dúló I. világháború. 1942-ben besoroztak a szlovák hadseregbe. Bár Szlovákia hivatalosan Németország oldalán állt, 1944 augusztusában megkísérelték helyreállítani a demokráciát. Mikor ez kudarcba fulladt, több ezer szlovák katonával együtt engem is német fennhatóság alatt álló területekre vittek. Végül a guseni altáborba kerültem, mely a hírhedt mauthauseni koncentrációs tábor mellett volt, Linz közelében.

 Hadifogoly voltam

A Sankt Georgen an der Gusen nevű falu közelében lévő repülőgépgyárba jelöltek ki minket munkára. Ott egy fűrésztelepen dolgoztam. Kevés volt az élelmünk, és 1945 januárjában, amikor a náci seregek minden fronton vesztettek, a fejadagunkat még kevesebbre csökkentették. Az egyetlen meleg étel, amit kaptunk, egy kis leves volt. Minden reggel munkások jöttek a mauthauseni főtáborból. Az őrök sokszor agyonverték azokat a rabokat, akik túl gyengék voltak a munkához. Majd egy vagonba dobatták őket a rabokkal, és a krematóriumhoz szállíttatták a holttesteket.

A gyötrelmek ellenére reménykedtünk abban, hogy a háború hamarosan véget ér. 1945. május 5-én, négy hónappal a bevezetőben említett bombázás után, óriási zűrzavarra riadtam fel, és kirohantam az udvarra. Az őrök elmentek, a fegyvereket halomba rakták, és a kapuk tárva-nyitva álltak. A mezőn túl láttuk a másik tábort. A kiszabadult foglyok úgy menekültek onnan, mint égő kaptárból a méhek. Szabadulásuk után kegyetlen megtorlásba kezdtek. A mai napig sem tudtam elfelejteni azt a mészárlást.

A foglyok bosszúból halálra verték a kápókat, azokat a rabokat, akik összejátszottak a börtönőrökkel. A kápók gyakran még a náci őröknél is kegyetlenebbek voltak. Láttam, amint az egyik fogoly bottal agyonver egy kápót, és ezt üvölti: „Megölte az apámat! Mindketten életben maradtunk itt, ez meg két nappal ezelőtt megölte őt.” Estére a mező tele lett a kápók és más foglyok holttesteivel – százával hevertek a hullák. Mielőtt elmentünk volna, körbejártuk a tábort, hogy megnézzük a kivégzésre használt eszközöket, különösen a gázkamrákat és a kemencéket.

Megismerem az igaz Istent

1945. május végére kerültem haza. Mialatt távol voltam, a szüleim nemcsak hogy megismerték Isten nevét – azt a nevet, melyet a bunkerben hallottam –, hanem Jehova Tanúi is lettek. Nem sokkal a hazatérésem után megismerkedtem Oľgával, egy szellemi gondolkodású lánnyal, és egy év múlva összeházasodtunk. A bibliai igazság iránti lelkesedése arra ösztönzött, hogy többet tanuljak Jehováról. Azelőtt, hogy az új kommunista rezsim 1949-ben betiltotta volna a prédikálómunkánkat, az egyik utolsó kongresszusunkon Oľgával és mintegy 50 testvérrel együtt megkeresztelkedtünk a Vág folyóban, Pöstyén városában. Idővel két lányunk született, Oľga és Vlasta.

Ján Sebín, egy Tanú, aki a II. világháború után segített újraszervezni a prédikálómunkát, gyakori vendég volt nálunk, és sokszor mentünk együtt a szolgálatba. Bár a kommunisták egyre jobban üldöztek minket, folytattuk a prédikálást. Körültekintően beszélgettünk az emberekkel a Biblia igazságáról, és csakhamar sok bibliatanulmányozásunk lett. Amikor Ján elment a vidékünkről, a feleségemmel folytattuk ezeket a tanulmányozásokat. Később a kongresszusainkon gyakran találkoztunk ezekkel a kedves barátainkkal, gyermekeikkel és unokáikkal. Micsoda öröm volt ez!

Különleges szolgálat

1953-ra sok Tanút bebörtönöztek azok közül, akik elöl jártak a prédikálómunkában. Ezért megkértek, hogy segítsek a prédikálásban egy olyan területen, mely az otthonunktól mintegy  150 kilométerre volt. Kéthetente szombat délutánonként, miután befejeztem a világi munkámat, Nové Mesto nad Váhom városában vonatra szálltam, és a Szlovákia középső részén, északon található Martin városába utaztam. Ott késő estig, és egész vasárnap tanítottam az embereknek a Bibliát. Vasárnap este visszavonatoztam Nové Mestóba. Általában éjfél körül érkeztem meg, és egy idős házaspár vendégszeretetét élveztem, akik megengedték, hogy náluk töltsem az éjszakát. Reggel egyenesen dolgozni mentem, és hétfő este tértem haza a családomhoz Krajnéba. Azokon a hétvégéken, amikor nem voltam otthon, Oľga törődött a gyerekekkel.

1956-ban megkértek, hogy szolgáljak körzetfelvigyázóként. Ez a munka azt jelentette, hogy meg kellett látogatnom a környékünkön lévő gyülekezeteket, hogy erősítsem őket szellemileg. Mivel addigra már sok körzetfelvigyázót bebörtönöztek, úgy éreztem, hogy vállalnom kell ezt a felelősséget. A feleségemmel biztosak voltunk benne, hogy Jehova támogatni fogja a családunkat.

A kommunista törvény megkövetelte, hogy minden állampolgár dolgozzon. A kormány a munkanélkülieket élősködőnek tekintette, és börtönbe záratta. Ezért továbbra is volt világi munkahelyem. Havonta két hétvégét otthon töltöttem a családommal, és együtt vettünk részt a szellemi és egyéb tevékenységekben. A másik két hétvégén pedig meglátogattam a körzetünkben lévő hat közeli gyülekezet egyikét.

Az irodalom előállítása betiltás idején

A körzetfelvigyázók felelőssége volt megszervezni, hogy a körzetben minden gyülekezetnek legyen bibliai irodalma. A folyóiratokat eleinte főleg kézzel másolták, vagy pedig legépelték őket. Később sikerült hozzájutnunk Az Őrtoronyról készült negatívokhoz, és elküldtük őket a gyülekezeteknek. A folyóiratokat ezután fotópapírra hívták elő, így sokszorosították őket. Gyanakvást kelthetett volna, ha valaki nagy mennyiségben vásárol ilyen papírt, ezért a beszerzőknek bátornak és óvatosnak kellett lenniük.

Štefan Hučko lelkesedett ezért a munkáért, és nagyon ügyesen is végezte. Egyszer például visszament fotópapírért egy szaküzletbe, mely az otthonától egy távoli városban volt, de mivel nem volt papír, már majdnem elment. Ám ekkor megpillantotta azt a barátságos eladót, aki korábban megígérte, hogy rendel neki papírt. Štefan épp oda akart menni hozzá, amikor észrevette, hogy egy rendőr lép az üzletbe. Ebben a pillanatban az eladó meglátta Štefant, és örömmel odaszólt neki:

– Uram! Szerencséje van. Megérkezett a fotópapír-szállítmánya.

Štefan gyorsan átgondolta a helyzetet, és így válaszolt:

– Sajnálom asszonyom, biztosan összetéveszt valakivel. Én csak egy filmért jöttem.

Miután Štefan visszament az autójához, úgy érezte, hogy nem mehet el a nélkül az értékes fotópapír-szállítmány nélkül, amiért voltaképp eljött. Ezért levette a kabátját és a kalapját, megpróbálta elváltoztatni a külsejét, majd visszament a boltba, és egyenesen az eladóhoz lépett.

– Egy hete jártam itt, és ön azt ígérte, hogy rendel nekem fotópapírt. Megérkezett?

– Igen, megérkezett – válaszolta. – Hát ez érdekes, uram. Pár perce járt itt egy férfi, aki szakasztott olyan volt, mint maga. Nahát, mintha csak az ikertestvére lett volna!

Štefan gyorsan fogta a sok papírt, elment, és köszönetet mondott érte Jehovának.

Az 1980-as években pincékben és más rejtekhelyeken elhelyezett stenciles sokszorosítógépekkel  és kisméretű ofszetnyomó gépekkel kezdtük előállítani a bibliai irodalmat. Idővel a folyóirataink minden száma – valamint a könyvek és füzetek száma is – megközelítette, sőt meg is haladta a Tanúk számát.

Kellemetlen látogatások

Az 1960-as években történt, hogy egy nap felszólítottak, jelenjek meg a munkahelyem katonai részlegén. Három civil ruhás férfi faggatott: „Mióta jár össze Jehova Tanúival? Kikkel találkozgat?” Mikor semmi konkrétat nem mondtam nekik, azt mondták, hogy később még megkeresnek. Ez volt az első találkozásom az állambiztonsági szervekkel, vagyis a titkosrendőrséggel.

Nem sokkal ezután elvittek a munkahelyemről a rendőrkapitányságra. Elém tettek egy üres lapot, és egy férfi azt mondta, hogy írjam rá más Tanúk nevét. Amikor a férfi úgy egy óra múlva visszajött, a papír üres volt. Elmagyaráztam neki, hogy egyetlen nevet sem írhatok le. A következő héten ugyanez történt. De ekkor meg is vertek, és amikor kifelé mentem a folyosón, végig rugdostak.

Ezután egy évig nem háborgattak. Majd a rendőrség egy férfit küldött el hozzám. Annak idején ő is fogoly volt egy náci koncentrációs táborban. Ezt mondta: „Más taktikát kell bevetnünk maguk ellen. Egy Tanút zárunk börtönbe, de öt jön ki.” A kormány azt akarta elérni, hogy legalább egy bizonyos fokig ellenőrizni tudja a munkánkat. Ám elhatároztam, hogy semmi olyan információt nem adok ki, mellyel segíteném őket.

Én is azok között voltam, akiket a titkosrendőrség éveken át újra meg újra felkeresett. Néha barátként bántak velünk, olykor azonban börtönbe zárattak. Szerencsére én sosem kerültem börtönbe, de ezek a nem kívánatos találkozások a rendőrséggel egészen 1989-ig tartottak, amikor is Csehszlovákiában összeomlott a kommunizmus.

Pár héttel az összeomlás után az állambiztonsági szervek egyik magas rangú tisztviselője ellátogatott hozzám Pozsonyból. Bocsánatot kérve ezt mondta: „Ha rajtam múlt volna, sohasem zaklatjuk magát.” Majd elővett két szatyor gyümölcskonzervet az autójából, és nekem ajándékozta.

Jehova erős torony

Bár Jehova Tanújaként 40 évet betiltás alatt szolgáltam, boldog és jutalommal járó életem volt. Amit ez idő alatt átéltünk, szorosra fűzte a hűséges hívőtársak közötti kapcsolatokat. Megtanultuk értékelni a barátságainkat, és azt is megtanultuk, hogy bíznunk kell egymásban.

2003 márciusában szörnyű veszteség ért. Drága feleségem, Oľga elhunyt. Hűséges társam volt házasságunk egész ideje alatt. Az együtt töltött években szorgalmasan végeztük a keresztény szolgálatot. Most keresztény vén vagyok a gyülekezetünkben, és keresem a jó hírre méltó embereket, akikkel megoszthatom a Biblia igazságait. Jehova neve, melyet először egy bunkerben hallottam a II. világháború idején, mind a mai napig erős torony a számomra (Példabeszédek 18:10). *

[Lábjegyzet]

[Kép a 12. oldalon]

1942-ben, amikor a szlovák hadseregben szolgáltam

[Kép a 12. oldalon]

Később a háttérben látható guseni börtönben raboskodtam

[Forrásjelzés]

© ČTK

[Kép a 12. oldalon]

Édesapám vasárnap reggelente felolvasott a Bibliából

[Kép a 13. oldalon]

Az esküvőnk napján 1946-ban

[Kép a 15. oldalon]

Oľgával röviddel a halála előtt