Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Az egyházak megjelenése Tahitin

Az egyházak megjelenése Tahitin

Az egyházak megjelenése Tahitin

AZ ÉBREDJETEK! TAHITI ÍRÓJÁTÓL

EURÓPÁT a XVIII. század végén az evangelizálás szelleme kezdte áthatni. Nagy-Britanniában egy leendő misszionárius, William Carey lelkes beszédeivel arra buzdította a protestánsokat, hogy vigyék el az evangéliumot érintetlen területekre, például Tahitira. Carey-t Jézusnak az a parancsa ösztönözte erre, melyet a követőinek adott, hogy tegyenek tanítvánnyá minden nemzetből való embereket (Máté 28:19, 20). 1802-ben a francia író, François-Auguste-René de Chateaubriand A kereszténység szelleme című nagy sikerű könyvében szintén arra buzdította a katolikusokat, hogy legyenek misszionáriusok.

Katolikus és protestáns missziós társaságok jöttek létre egyik hely után a másikon. 1797-ben a Londoni Missziós Társaság 29 misszionáriust küldött Tahitira. 1841-ben több katolikus érkezett a szigetre, akik a Picpus Atyák elnevezésű vallási rendhez tartoztak, majd három évvel később a mormon egyház tagjai is megjelentek. Ám az ideérkezők közül sokan kis idő múltán eltértek az eredeti szellemi küldetésüktől, és belebonyolódtak a politikába és a kereskedelembe. Mi volt ennek az oka?

Az ari’ik szövetségesei

A protestáns misszionáriusok tanításait eleinte nem fogadták kitörő lelkesedéssel. Egy író szerint „az üzenetük inkább a tüzes és kénköves pokolról szólt, mintsem a könyörületről és a felebaráti szeretetről”. Ráadásul, ahogyan arra a prédikátorok csakhamar rájöttek, senki nem mert megkeresztelkedni addig, amíg azt az ari’ik – a törzsfők, akik egyben vallási vezetők is voltak – meg nem tették. Ezért a misszionáriusok elhatározták, hogy a vezetőkre fognak összpontosítani.

Az egyik törzsfő, név szerint II. Pomare különösen nagy örömmel fogadta a misszionáriusokat, mivel kereskedelmi és katonai szövetségest látott bennük. A misszionáriusok pedig úgy vélték, hogy Pomare hozzásegítheti őket a céljaik eléréséhez. Ezenkívül a misszionáriusoknak már kezdettől fogva volt bizonyos mértékű befolyásuk, mert ők voltak a közvetítők a tahitiak és a tengerészek között, akik rendszeresen kikötöttek a szigeten, hogy feltöltsék a készleteiket.

Pomare, abban reménykedve, hogy a misszionáriusok majd támogatni fogják a politikai törekvéseit, és segítenek neki fegyvereket szerezni, érdeklődést mutatott az üzenetük iránt, és már 1811-ben kérte, hogy kereszteljék meg, amit a következő évben írásban is megfogalmazott. Ám a misszionáriusok ezt nyolc évig megtagadták tőle, mert szerettek volna előbb meggyőződni arról, hogy Pomare tényleg összhangba hozza-e az életét a Biblia erkölcsi irányadó mértékeivel.

Időközben Pomarénak sikerült elérnie, hogy ő legyen Tahiti és a környező szigetek, összefoglaló nevükön a Társaság-szigetek vitathatatlan királya. Ezután ismét kérte, hogy kereszteljék meg. Végül 1819-ben a misszionáriusok beadták a derekukat.

A hatás azonnal érezhető volt. Körülbelül öt éven belül a Társaság-szigeteken és a Tuamotu-szigetek nyugati felén szinte minden ember kereszténynek vallotta magát, a Tubuai-szigeteken pedig a lakosság fele.

A Pomare Törvénykönyv

A szigetlakók tömeges „megtérésével” új értékrendre, szokásokra és törvényekre volt szükség. Mindezt Pomare a misszionáriusoktól remélte. És tény, hogy a misszionáriusok már alig várták, hogy megreformálhassák a törzsi szokásokat, és gyengíthessék a király hatalmát. Így hát elfogadták Pomare felkérését, és megalkottak egy törvénygyűjteményt, mely egy forrás szerint ötvözte „Nagy-Britannia alkotmányának általános alapelveit, a Szentírás kijelentéseit és a keresztény nemzetek szokásait”. Többszöri módosítást követően a király elfogdta a végső változatot, amely Tahiti első írott törvénykönyve lett. Ezt később Pomare Törvénykönyvnek nevezték el.

A Pomare Törvénykönyv mintául szolgált a környező szigetek és szigetcsoportok számára, ahol hasonló törvények léptek életbe. A törvénykönyv előírta a sabbat szigorú megtartását, valamint azt is, hogy milyen büntetés jár az olyan bűnökért mint a házasságtörés, a bigámia, a lopás és a lázadás. Ezenkívül a gyilkosságért – még a csecsemőgyilkosságért is – halálbüntetést rótt ki. Továbbá tiltott minden buja szórakozási formát.

Részvétel a politikában

A protestáns misszionáriusok „igencsak belemerültek a sziget politikai ügyeibe – olvashatjuk egy könyvben. – Amellett, hogy az evangélizálás volt a feladatuk, katonai szakértők, pénzügyi és politikai tanácsadók, valamint jog- és alkotmányfogalmazók lettek” (Where the Waves Fall). Hozzájuk hasonlóan a mormon és a katolikus misszionáriusok is fontos szerepet játszottak annak a szigetnek a közügyeiben és politikájában, ahol letelepedtek. Tubuai szigetén egy mormon misszionárius ezt a megjegyzést tette: „A kormány irányítása az egyház kezében van . . . Én vagyok a miniszterelnök a szigeten.” A Gambier-szigeteken a katolikusok hasonló befolyásra tettek szert. Egy pap például miniszteri tisztséget vállalt a kormányban.

A misszionáriusok, ahelyett, hogy kizárólag az emberek szellemiségével foglalkoztak volna, „politikai evangelizáláshoz folyamodtak”, jegyzi meg Claire Laux történész. Úgy gondolták, hogy ezzel hatékonyabban elérhetik a céljaikat. De így a misszionáriusok pont ellentétesen cselekedtek az egyházuk útmutatásaival. Ennek ellenére a vallás és a politika mind a mai napig összefonódik Francia Polinéziában.

A kereskedelem szerepe

Egyes misszionáriusok számára „a politikai szerepvállalás szorosan összefügött a kereskedelemmel”, jegyzi meg Niel Gunson, a canberrai Ausztrál Állami Egyetem professzora. Néhány misszionárius kereskedő lett. Ők áruval látták el a kereskedő hajókat, illetve bérbe adtak, sőt még építettek is ilyen hajókat. Másoknak ültetvényeik voltak, melyeken nyílgyökeret, kávét, gyapotot, cukornádat és dohányt termesztettek.

A misszionáriusok annyira belejöttek a kereskedésbe, hogy 25 éven át ők felügyelték az Ausztrália és Tahiti közötti áruforgalmat, főleg a füstölthús és a kókuszolaj kereskedelmét. Viszont voltak köztük olyanok, akiket mindez zavart, és kérték a Londoni Missziós Társaságot, hogy lépjen közbe. Mások úgy vélték, hogy a kereskedelem nélkül képtelenek elérni vallási céljaikat. Hogy miért?

A misszionáriusok a megérkezésüktől fogva mind a szaktudásukkal, mind a készáruikkal igyekeztek lenyűgözni a szigetlakókat. Abban a hiszemben, hogy az emberek boldogabbak lesznek, ha „civilizálják” őket, kiálltak a kemény munka és az anyagi jólét mellett, sőt azt sugallták, hogy ez utóbbi Isten áldásának a bizonyítéka.

Valódi megtérés volt?

A Londoni Missziós Táraság egyik történésze később azt írta, hogy a szigeteken végbemenő gyors, tömeges megtérésnek „vajmi kevés köze volt az erkölcshöz, a szellemiségről és a szív megváltozásáról nem is beszélve”. Gunson professzor szerint Tahiti áttérése „csupán II. Pomare akaratát tükrözte, és az angol misszionáriusok vallásos szokásain – nem pedig a hitnézetein – alapult”.

Sok tahiti ember pusztán névlegesen lett keresztény, és néhány év múltán egy vallási mozgalom, a mamaiakultusz keretében sokan visszatértek a pogány szokásokhoz. Ezt az imádati formát, melyre a laza erkölcs volt a jellemző, még a trónörökösnő is elfogadta. A mamaia vegyítette a kereszténység elemeit a helyi hitnézetekkel és szokásokkal.

A protestáns csoportok – az anglikánok, a kálvinisták és a metodisták – között sok vita zajlott, a protestánsok és a katolikusok pedig egyenesen gyűlölték egymást. „A szigetlakók nem láttak tantételbeli különbségeket a különböző felekezetek között, és azt az erkölcstelen rivalizálást sem látták át, mely az állítólagos testvérek között folyt” – olvashatjuk egy könyvben (The Cambridge History of the Pacific Islanders). Például amikor két katolikus misszionárius érkezett Tahitira, egy befolyásos protestáns parancsára, aki korábban misszionárius volt, azonnal kiutasították őket. Ez diplomáciai feszültséget keltett Nagy-Britannia és Franciaország között, ami majdnem háborúhoz vezetett. Végül Nagy-Britannia engedett a franciák követelésének, vagyis hogy Tahiti kerüljön a franciák „védelme” alá.

Egy jó örökség

De mindennek volt egy jótékony hatása is, mégpedig az, hogy néhány korai misszionárius buzgón segített az embereknek, hogy megtanuljanak írni és olvasni, és végleg elhagyják az olyan szokásokat, mint a csecsemőgyilkosság, a kannibalizmus és az emberáldozatok bemutatása. Jóllehet némelyikük talán szükségtelenül szigorú és könyörtelen volt, mégis őszintén törekedett arra, hogy a szigetlakók erkölcsösebbek legyenek.

A misszionáriusok egyik igazán figyelemreméltó ajándéka az volt, hogy lefordították a Bibliát tahiti nyelvre. Sőt, így még azt is elérték, hogy az emberek megismerjék Isten nevét, melyet a mai napig is jól ismernek a szigeteken (Zsoltárok 83:18). *

[Lábjegyzet]

^ 27. bek. Lásd a „Bibliafordítás, amelyet egyszerű emberek készítettek” című cikket Az Őrtorony 2003. július 1-jei számában.

[Kiemelt rész a 15. oldalon]

„Nem vagytok része a világnak”

Jézus Krisztus fenti szavai alapelvként szolgálnak az igaz követői számára (János 15:19). Ez az alapelv annyira fontos számukra, hogy Jézus a következőket mondta Istenhez intézett imájában: „Ők nem része a világnak, mint ahogy én sem vagyok része a világnak” (János 17:16). Éppen ezért Jézus nem folyt bele a politikába, és nem használta arra, hogy tanítványokat szerezzen. Arra sem törekedett, hogy mohón anyagi javakat halmozzon fel, hiszen ez szintén a világ szellemét tükrözte volna. Ehelyett egyszerű életre ösztönzött, arra, hogy az ember a szellemi kincsek megszerzésére összpontosítson (Máté 6:22–24, 33, 34). Igaz követői az ő példáját utánozzák.

[Kép a 13. oldalon]

Fogadják az első misszionáriusokat 1797-ben

[Forrásjelzés]

The Granger Collection, New York

[Kép a 14. oldalon]

Egy misszionárius áttért tahitiakkal 1845 táján

[Kép a 14. oldalon]

II. Pomare király

[Kép a 15. oldalon]

Tahiti és a főváros, Papeete

[Forrásjelzés]

Photo courtesy of Tahiti Tourisme

[Képek forrásának jelzése a 14. oldalon]

Balra: Photo by Henry Guttmann/​Getty Images; jobbra: Collection du Musée de Tahiti et de ses Îles, Punaauia, Tahiti