Anyukám 17 éves volt, amikor 1960-ban megszülettem, apukám még előtte elhagyott minket. A nagyszüleimmel éltünk Burgban, egy kisvárosban a korábbi Német Demokratikus Köztársaságban, vagyis Kelet-Németországban. Sok más emberhez hasonlóan a mi családunk is ateista volt. Isten semmit nem jelentett számunkra.

A nagypapám mindig szeretettel odafigyelt rám. Amibe csak lehetett, bevont. Időnként felküldött egy-egy fára, hogy fűrészeljek le néhány gallyat. Nagyon szerettem az ilyen kalandokat. Boldog és gondtalan életem volt.

Hétéves koromban szörnyű tragédia történt. Akkor kezdtem a második osztályt. Egyik nap hazafelé felmásztam egy villanyoszlopra. Nyolc méter magasan voltam, amikor egy hatalmas áramütés következtében elvesztettem az eszméletemet. A kórházban tértem magamhoz, és nem éreztem a karjaimat. Súlyosan megégtek, és olyan szörnyen néztek ki, hogy végül amputálni kellett őket, nehogy vérmérgezést kapjak. Mondanom sem kell, hogy anyukám és a nagyszüleim teljesen összeomlottak. Gyerekként még nem igazán tudtam felfogni, mennyire befolyásolja majd az életemet, hogy nincs karom.

Miután kiengedtek a kórházból, folytattam az iskolát. A gyerekek csúfoltak, lökdöstek, és megdobáltak mindenfélével, mert tudták, hogy nem vagyok képes megvédeni magam. A gúnyolódásukkal és kegyetlenkedésükkel mindig nagy fájdalmat okoztak. Végül Birkenwerderbe kerültem, egy bentlakásos iskolába, ahol mozgássérült gyerekek tanultak. Az iskola távol volt az otthonomtól. Anyukámnak és a nagyszüleimnek nem volt pénze rá, hogy meglátogassanak. A következő tíz évben csak a szünidőben találkoztam velük.

Nagyon sok mindent újra meg kellett tanulnom, mert a lábamat kellett használnom. El tudjátok képzelni, milyen villával és kanállal úgy enni, hogy az evőeszközt a lábujjaitok között tartjátok? Valahogy sikerült megtanulnom. Megtanultam lábbal fogat mosni, és fésülködni is. Sőt, a lábammal  gesztikuláltam, miközben másokkal beszélgettem. Igen, a lábam lett a kezem.

Tizenévesként nagyon szerettem sci-fit olvasni. Néha elképzeltem, hogy a csúcstechnológiának köszönhetően van karom, amivel mindent meg tudok csinálni. Tizennégy évesen elkezdtem cigizni. Önbizalmat adott, és úgy éreztem, olyan vagyok, mint bárki más. Mintha azt mondtam volna: „Hát igen, ez is megy. Akik cigiznek, azok felnőttek, mindegy, hogy van-e karjuk, vagy nincs.”

Mindig igyekeztem elfoglalni magam, és szabadidős tevékenységekben is részt vettem. A Szabad Német Ifjúság tagja lettem. Ez egy államilag támogatott szervezet volt a szocialista fiatalok számára. Titkárként felelősségteljes pozíciót töltöttem be a helyi tagok között. Tagja voltam egy énekkarnak, egy szavalókörnek, valamint egy mozgássérült sportegyesületnek. Miután szakmát szereztem, egy vállalatnál kezdtem dolgozni a városunkban. Felnőttként egyre többet használtam a művégtagomat, mert teljes értékű ember akartam lenni.

Egy nap, amikor munkába menet a vonatra várakoztam, odajött hozzám egy férfi. Azt kérdezte, elképzelhetőnek tartom-e, hogy Isten vissza tudja adni mindkét karomat. Nem tudtam, mire vélni a dolgot. Persze hogy szerettem volna visszakapni a karomat, de lehetetlennek tűnt, amit mondott. Ateistaként meg voltam győződve róla, hogy Isten nem létezik. Attól kezdve próbáltam kerülni azt az embert.

Valamivel később az egyik kolléganőm elhívott látogatóba a családjához. Kávézás közben a szülei beszélni kezdtek Istenről, Jehováról. Akkor hallottam először arról, hogy Istennek van neve (Zsoltárok 83:18). Ennek ellenére ezzel érveltem magamnak: „Isten nem létezhet, függetlenül attól, hogy mi a neve. Majd én bebizonyítom nekik, hogy tévednek.” Magabiztosan beleegyeztem a további bibliai beszélgetésekbe. Ám meglepetésemre képtelen voltam bizonyítani, hogy Isten nem létezik.

Jóllehet megrögzött ateista voltam, a bibliai próféciákat vizsgálva a nézeteim fokozatosan megdőltek. Láttam, hogy Isten számos jövendölése valóra vált, bár több száz évvel, sőt több ezer évvel ezelőtt írták le őket. Az egyik beszélgetés során összehasonlítottuk a világ állapotát a Máté 24., a Lukács 21. és a 2Timóteusz 3. fejezetének próféciáival. Ahogy az orvosnak a tünetek összessége segít felállítani a helyes diagnózist, ugyanúgy a próféciákban említett események összessége segített nekem is felismernem, hogy abban az időben élünk, amit a Biblia az utolsó napoknak nevez. * Csak ámultam! A próféciák a szemem láttára teljesedtek be.

Meg voltam győződve róla, hogy amit megtudtam, az az igazság. Kezdtem imádkozni Jehova Istenhez, és leszoktam a dohányzásról, pedig már több mint 10 éve erős dohányos voltam. Körülbelül egy éven át tanulmányoztam a Bibliát. Majd  1986. április 27-én titokban egy fürdőkádban keresztelkedtem meg, mivel akkoriban a Tanúk betiltás alatt voltak Kelet-Németországban.

A betiltás idején kis csoportokban, magánotthonokban jöttünk össze, és csak néhány hittársamat ismertem. Nem is számítottam rá, mégis engedélyt kaptam a hatóságoktól, hogy Nyugat-Németországba utazzak, ahol a Tanúk nem voltak betiltva. Életemben először vehettem részt bibliai témájú kongresszuson, és találkozhattam több ezer Jehova Tanújával. Kivételes élmény volt.

A berlini fal leomlása után feloldották a Jehova Tanúira vonatkozó betiltást. Végre szabadon imádhattuk Jehova Istent. Szerettem volna többet beszélni a Bibliáról az embereknek. Ám rettegtem attól, hogy idegenekkel kerüljek kapcsolatba. Kisebbségi érzésem volt a fogyatékosságom miatt, és azért is, mert a gyerekkorom nagy részét egy mozgássérültek intézményében töltöttem. Ennek ellenére 1992-ben az egyik hónapban megpróbáltam 60 órát prédikálni. Boldoggá tett, hogy meg tudtam valósítani. Ezért elhatároztam, hogy minden hónapban így fogok tenni, és három éven át sikerült is.

Mindig eszembe jutnak a Biblia szavai: „Kicsoda gyönge, hogy én ne volnék gyönge?” (2Korintusz 11:29). Hangom még mindig van, és gondolkodni is tudok. Így a korlátaim ellenére próbálok a legjobb tudásom szerint segíteni másoknak. Nincs karom, ezért teljesen együtt tudok érezni azokkal, akik fogyatékossággal élnek. Tudom, milyen érzés az, amikor elkeseredetten küzdesz, hogy megcsinálj valamit, de egyszerűen képtelen vagy rá. Igyekszem bátorítani azokat, akik hasonlóan éreznek. Mindig boldoggá tesz, ha így tudok adni másoknak.

Be kell vallanom, hogy időnként lehangolt vagyok. Szeretnék én is teljes értékű ember lenni. Általában el tudom végezni a napi teendőket, de sokkal több időt, energiát és erőfeszítést igényel, mint másnak. Mindennap ez a gondolat éltet: „Mindenre megvan az erőm annak köszönhetően, aki erőt ad nekem” (Filippi 4:13). Jehova nap mint nap megadja az erőt, hogy elvégezhessem a szükséges feladatokat. Rájöttem, hogy ő nem mond le rólam, ezért én sem akarom soha feladni a neki végzett szolgálatomat.

Jehovának hála, most családban élhetek, amit annyira hiányoltam gyerekként és tizenévesként. Van egy csodálatos feleségem, aki szeret és együttérez velem. Emellett több millió Jehova Tanúja hittársam van, akikkel egy nagy nemzetközi családot alkotunk.

Istennek abból az ígéretéből is vigaszt merítek, hogy a föld paradicsom lesz, ahol „mindent” újjátesz, a karomat is beleértve (Jelenések 21:5). Ez az ígéret még valóságosabbá válik számomra, ha elgondolkodok Jézus csodáin. Azonnal meggyógyította az emberek beteg végtagjait, sőt még egy férfi levágott fülét is (Máté 12:13; Lukács 22:50, 51). Jehova ígéretei és Jézus csodái meggyőztek arról, hogy nemsokára én is teljesen ép és egészséges leszek.

A legnagyobb áldásnak azonban azt tartom, hogy megismerhettem Jehova Istent. Ő az Atyám, barátom és vigaszom lett; tőle kapok erőt. Hasonlóan érzek, mint Dávid király, aki ezt írta: „Jehova az én erőm . . . Segítséget kaptam, ezért ujjong a szívem” (Zsoltárok 28:7). Ezt a csodálatos igazságot soha nem akarom elengedni, megragadom, még kéz nélkül is.