Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Tudtad?

Tudtad?

Hogyan lehetett az ókorban hajóval utazni?

ÁLTALÁNOSSÁGBAN elmondható, hogy Pál napjaiban nem léteztek utasszállító hajók. Ha valaki hajóval szeretett volna utazni a tengeren, kérdezősködnie kellett, hogy indul-e a megfelelő irányba olyan kereskedő-, vagyis teherhajó, amely hajlandó utasokat felvenni (Csel 21:2, 3). Ha a hajó nem pont oda tartott, ahová az utas el akart jutni, útközben a kikötőkben kereshetett egy másikat, amelyik közelebb vitte az úti céljához (Csel 27:1–6).

Az évnek csak egy bizonyos időszakában lehetett hajózni, és a hajók nem követtek szigorú menetrendeket. Nemcsak a kedvezőtlen időjárás hátráltatta az utazást, hanem az is előfordult, hogy a babonás tengerészek késleltették az indulást egy rossz előjel miatt, például ha egy holló károgott a vitorlakötélzeten, vagy hajóroncsot láttak a parton. A hajósok akkor indultak útnak, ha kedvező volt a széljárás. Miután egy utas talált egy hajót, amelyikkel elmehetett, a kikötő közelében várakozott a csomagjaival, amíg egy hírnök be nem jelentette az indulást.

„Rómában volt egy szolgáltatás, amely megkímélte az utazót attól, hogy a kikötőben kelljen talpalnia – tudjuk meg Lionel Casson történésztől. – Róma kikötője a Tiberis torkolatánál helyezkedett el. A közeli Ostia városában volt egy nagy tér, amelyet irodák vettek körül. Sok ilyet különböző kikötők hajósai működtettek: volt egy irodája Narbonne-nak [a mai Franciaország], Karthágónak [a mai Tunézia]. . ., és így tovább. Aki hajóra akart szállni, annak csak fel kellett keresnie azoknak a városoknak az irodáit, amelyek a tervezett útvonalon voltak.”

A tengeri utazás gyorsnak számított, de nem volt veszélytelen. Pál a misszionáriusi útjai során többször is hajótörést szenvedett (2Kor 11:25).