Ez a rémisztő pillanat fordulópont volt az életemben, mert akkor kezdtem el keresni Istent. De mielőtt elmondanám, hogy mi történt ezután, hadd meséljek egy kicsit a gyerekkoromról, és arról, hogy mi formálta a gondolkodásomat.

1937-ben születtem egy észak-franciaországi bányászvárosban, Guesnainban. Az apám, aki szénbányász volt, arra tanított, hogy becsüljem a kemény munkát. Az is nagy hatással volt rám, hogy mennyire gyűlölte az igazságtalanságot. Nagyon szeretett volna javítani a bányászok sanyarú munkakörülményein, ezért részt vett a szakszervezeti tevékenységekben és sztrájkokban. Emellett mélységesen felháborította a papok képmutatása, akik bár jómódban éltek, elvárták a szegény bányászoktól, hogy pénzt és élelmet adjanak nekik. Ezt annyira visszataszítónak találta, hogy semmilyen vallásos oktatásban sem részesített, sőt, Istenről sem beszéltünk soha otthon.

 Ahogy nagyobb lettem, bennem is erős igazságérzet alakult ki. Haragudtam azokra, akik előítélettel bántak a külföldiekkel. Jómagam szívesen fociztam együtt a bevándorlók gyerekeivel, és egyébként az anyukám is lengyel származású volt. Arra vágytam, hogy béke és egyenlőség legyen.

1957-ben besoroztak. Így kerültem az algériai hegyekbe. Azon a félelmetes éjszakán, miután Istenhez kiáltottam, nem egy ellenséges katona bukkant fel, hanem csak egy vadszamár. Képzelhetitek, mennyire megkönnyebbültem! Ettől függetlenül ez a helyzet – és maga a háború is – elgondolkodtatott, hogy mi az élet értelme. Miért vagyunk itt? Törődik velünk egyáltalán Isten? Megszűnnek valaha a háborúk?

Később, amikor hazalátogattam a szüleimhez, megismerkedtem egy Jehova Tanújával. Kaptam tőle egy katolikus Bibliát, és miután visszatértem Algériába, elkezdtem olvasni. Nagyon megérintett a Jelenések 21:3, 4, amely így szól: „Isten sátora az emberekkel van. . . És letöröl minden könnyet a szemükről, és nem lesz többé halál, sem kesergés, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé.” * Alig akartam hinni a szememnek. „Igaz lehet ez?” – tűnődtem. Akkoriban még szinte semmit sem tudtam a Bibliáról és Istenről.

Miután 1959-ben leszereltem, megismertem egy másik Tanút, François-t. Ő sok fontos dolgot tanított nekem a Bibliából, például, hogy Isten neve Jehova (Zsolt 83:18). Azt is megmutatta, hogyan fog megvalósulni a Jelenések 21:3, 4-ben olvasható ígéret, amikor Isten elhozza az igazságos uralmát, és a föld paradicsom lesz.

Ezek a tanítások nagyon logikusak voltak, és megérintették a szívemet. De a papokra nagyon megharagudtam, amiért olyasmiket tanítanak, amik nincsenek is benne a Bibliában, és azonnal le akartam leplezni őket. Úgy látszik, még mindig dolgozott bennem az apámtól örökölt igazságérzet.

François és más testvérek segítettek, hogy lecsillapodjak. Elmagyarázták, hogy nekünk, keresztényeknek nem az a dolgunk, hogy ítélkezzünk, hanem hogy reményt nyújtsunk az embereknek a királyság jó hírével. Maga Jézus is ezt a munkát végezte, és a követőit is ezzel bízta meg (Máté 24:14; Luk 4:43). Azt is meg kellett tanulnom, hogy mindenkivel tapintatosan beszéljek, bármiben hisz is. Ahogy a Biblia mondja, „az Úr rabszolgája. . . ne harcoljon, hanem legyen mindenkivel kedves” (2Tim 2:24).

Megtettem a szükséges változtatásokat, és 1959-ben megkeresztelkedtem egy körzetkongresszuson. Ott megismerkedtem egy bájos fiatal testvérnővel, Angèle-lel. Elkezdtem járni a gyülekezetébe, és 1960-ban  összeházasodtunk. Angèle nagyszerű asszony, csodás feleség és értékes ajándék Jehovától (Péld 19:14).

Az egyik legfontosabb dolog, amit az évek során tapasztalt testvérektől tanultam, az, hogy csak úgy tudunk sikeresen ellátni egy nehéz megbízatást, ha alázatosak vagyunk, és alkalmazzuk a Példabeszédek 15:22-ben lévő alapelvet: „ha sok a tanácsadó, megvalósulnak [a tervek].”

1964-ben kineveztek körzetfelvigyázónak, és ez a megbízatás segített felismernem, hogy mennyire igazak ezek az ihletett szavak. Az volt a feladatom, hogy sorra meglátogassam a gyülekezeteket, és bátorítsam a testvéreket. De mivel 27 évesen még nem volt sok tapasztalatom, követtem el hibákat. Ezekből is sokat tanultam, de leginkább az segített fejlődni, hogy számos bölcs tanácsot kaptam a testvérektől.

Az egyik ilyen eset akkor történt, amikor még új voltam a körzetmunkában. A látogatási hét végén az egyik párizsi gyülekezetben odajött hozzám egy érett testvér, hogy négyszemközt beszéljen velem. Ezt kérdezte:

– Louis, ha egy orvos kimegy egy családhoz, kivel foglalkozik?

– A beteggel – válaszoltam.

– Igen, így van. De a héten azt láttam, hogy te leginkább olyanokkal töltöttél időt, akik stabilak az igazságban, például a gyülekezet felvigyázójával. Pedig van itt sok olyan testvér és testvérnő, akire ráfér a buzdítás, mert el van csüggedve, új vagy félénk. Biztosan jólesne nekik, ha velük is töltenél időt, és akár elmennél hozzájuk vendégségbe.

Meghatott, hogy mennyire törődik Jehova juhaival. Tudtam, hogy igaza van, ezért félretettem a büszkeségemet, és azonnal alkalmazni kezdtem ezt az értékes tanácsot. Szívből hálás vagyok Jehovának az ilyen testvérekért.

1969-ben és 1973-ban, amikor Párizsban nemzetközi kongresszust tartottunk, engem bíztak meg az élelmezési osztály felvigyázásával.  Ez ’73-ban azt jelentette, hogy mintegy 60 000 embert kellett öt napon át ellátni élelemmel. El sem tudom mondani, mennyire meg voltam ijedve! De aztán megint csak a Példabeszédek 15:22 volt a megoldás, vagyis az, hogy kérjek tanácsot másoktól. Beszéltem olyan érett testvérekkel, akiknek volt tapasztalatuk az élelmezésben. Bevontam például henteseket, gazdálkodókat, szakácsokat és beszerzőket. Közös erővel sikerült megoldani ezt az óriási feladatot.

1973-ban Angèle-t és engem meghívtak a francia Bételbe. Azzal bíztak meg, hogy szervezzem meg a kameruni testvérek irodalomellátását. Ebben az afrikai országban 1970 és 1993 között be volt tiltva a munkánk. Újra elfogott az az érzés, hogy ez túl nagy feladat számomra. Ezt valószínűleg az a testvér is látta rajtam, aki a franciaországi munkát felvigyázta, mert a következő szavakkal bátorított: „A kameruni testvéreknek nagyon nagy szükségük van a szellemi táplálékra. Ne hagyjuk őket éhezni!” És mi nem is hagytuk.

Többször is elutaztam a Kamerunnal szomszédos országokba, hogy kameruni vénekkel találkozzak. Ezekkel a bátor és körültekintő férfiakkal együtt kidolgoztunk egy rendszert arra, hogy eljuttassuk a szellemi táplálékot a testvéreknek. Jehova áldásának köszönhetően 20 éven át az Őrtorony és A mi Királyság-szolgálatunk minden egyes számát megkapták.

Már az udvarlásunk elejétől fogva láttam, hogy Angèle milyen szellemi gondolkodású. És ez a házasságunk alatt csak még nyilvánvalóbbá vált. Már rögtön az esküvőnk napján, este megkért, hogy foglaljam bele az imánkba, mennyire szeretnénk Jehovát  a lehető legteljesebb mértékben szolgálni házaspárként. És az imánk meghallgatásra talált.

Angèle abban is segített, hogy jobban tudjak bízni Jehovában. Például, amikor 1973-ban meghívtak minket a Bételbe, nem voltam valami lelkes, mert nagyon szerettem a körzetmunkát. De aztán Angèle emlékeztetett rá, hogy átadtuk magunkat Jehovának. Akkor hogyan mondhatnánk nemet bármire, amire a szervezete kér minket? (Héb 13:17). Mit is mondhattam volna erre? Szóval beköltöztünk a Bételbe. Az évek során a feleségem bölcsessége, észszerűsége és szellemi gondolkodása megerősítette a házasságunkat, és segített, hogy jó döntéseket hozzunk.

Nagyon hálás vagyok érte, hogy Angèle támogatására mind a mai napig számíthatok. Például már elmúltunk 70 évesek, amikor belefogtunk az angoltudásunk csiszolásába, hogy részt vehessünk olyan teokratikus iskolákon, ahol angolul folyik az oktatás. Fiókbizottsági tagként nehéz volt időt szakítanom a nyelvtanulásra, de Angèle-lel sokat segítettünk egymásnak. Hogy többet tudjuk gyakorolni a nyelvet, átmentünk egy angol gyülekezetbe. Már túl vagyunk a 80-on, de még most is két nyelven, angolul és franciául készülünk fel az összejövetelekre, és igyekszünk közreműködni rajtuk, és a szolgálatban is részt veszünk, amennyire tőlünk telik.

Jehova megáldotta az erőfeszítéseinket, és egy különleges ajándékot is kaptunk tőle. 2017-ben részt vehettünk a fiókbizottsági tagok és feleségeik iskoláján a pattersoni Őrtorony Oktatási Központban.

Jehovát méltán nevezhetjük a nagy oktatónknak, hiszen a lehető legjobb képzésről gondoskodik a népének, időseknek és fiataloknak egyaránt (5Móz 4:5–8; Ézs 30:20). Megfigyeltem, hogy azok a fiatalok, akik hallgatnak rá és a tapasztalt testvérek tanácsaira, érett keresztényekké válnak, és jó döntéseket hoznak. A Példabeszédek 9:9 is ezt mondja: „Oktasd a bölcset, és még bölcsebb lesz. Tanítsd az igazságost, és gyarapodik a tudása.”

Időnként eszembe jut az a 60 évvel ezelőtti, idegőrlő éjszaka Algéria hegyeiben. Akkor még nem is sejtettem, hogy milyen boldog életem lesz Isten szolgálatában. Az évek alatt rengeteget tanultam másoktól. Angèle-lel úgy érezzük, hogy Jehova igazán tartalmas élettel áldott meg minket. Szeretnénk ezután is mindig odafigyelni égi Atyánkra, és meríteni a drága testvéreink tapasztalatából.