A „keresztényiség” változó arculata — Elfogadja Isten?

TEGYÜK fel, hogy felkérsz egy művészt, készítsen rólad portrét. Amikor elkészül a mű, teljesen lenyűgöz; a hasonlóság szinte tökéletes. Arra gondolsz, milyen büszkén nézegetik majd ezt a képet a gyermekeid, unokáid és az ő unokáik.

Néhány nemzedékkel később azonban az egyik utódod úgy gondolja, hogy nem túl előnyös, hogy a homlokodnál kopaszodsz, így odarajzol valamennyi hajat. Egy másiknak nem tetszik az orrod formája, így ő azt változtatja meg. Az elkövetkező nemzedékek további „javításokat” végeznek a portrén — végül a kép már alig hasonlít rád. Ha tudnád, hogy ez fog történni, mit éreznél? Biztos dühös lennél.

Szomorú, hogy ez a portréról szóló történet tulajdonképpen igaz, mégpedig a névleges keresztény egyház esetében. A történelem azt mutatja, hogy röviddel Krisztus apostolainak halála után a „keresztényiség” arculata * kezdett megváltozni, pontosan úgy, ahogyan azt a Biblia megjövendölte (Máté 13:24–30, 37–43; Cselekedetek 20:30).

Persze nagyon is helyénvaló, hogy a Biblia alapelveit különböző kultúrákban és korokban alkalmazzák. Az viszont már egyáltalán nem, hogy átalakítják a Biblia tanításait az éppen népszerű nézeteknek megfelelően. Pedig pontosan ez történt. Vizsgáljunk meg példaként néhány fontos területet, ahol változtatásokat tettek.

Az egyház az állammal karöltve

Jézus azt tanította, hogy az ő uralma, vagyis Királysága égi uralom, amely a megfelelő időben elpusztít minden emberi uralmat és az egész föld felett uralkodik majd (Dániel 2:44; Máté 6:9, 10). Nem emberi, politikai rendszer által kormányoz. „Az én országom nem e világból való” — mondta Jézus (János 17:16; 18:36). Ezért bár Jézus tanítványai törvénytisztelők voltak, nem avatkoztak bele a politikába.

Konstantin római császár idejére, vagyis a negyedik századra azonban sok, magát kereszténynek valló személy a Krisztus visszatérésére és Isten Királyságának megalapítására való várakozás közben türelmetlenné vált. A politikával szembeni nézőpontjuk lassanként megváltozott. A Europe​—A History című könyv szerint „Konstantin uralma előtt a keresztények nem törekedtek [politikai] hatalomra, hogy így mozdítsák elő ügyüket. Konstantin után viszont a keresztények és a magas rangú politikusok már kéz a kézben jártak.” Az átalakult keresztényiség vált hivatalosan a Római Birodalomban az „egyetemes”, vagyis „katolikus” vallássá.

 A Great Ages of Man enciklopédia szerint az egyház és az állam házassága miatt „Kr. u. 385-re — csupán 80 évvel a keresztények ellen folytatott utolsó, nagy üldözési hullám után — már maga az egyház kezdte kivégezni az eretnekeket, és egyházfőinek hatalma csaknem akkora volt, mint a császáré”. Így vette kezdetét az a korszak, amelyben a térítés eszközeként a meggyőzés helyébe a kard lépett, az első század alázatos prédikálóinak helyét pedig átvette a hatalomra törekvő papság (Máté 23:9, 10; 28:19, 20). H. G. Wells történész azt írta, hogy „mélységes különbség” van a negyedik századi kereszténység és a „názáreti Jézus tanítása között”. Ez a „mélységes különbség” az Istenről és Krisztusról szóló alapvető tanításokat is érintette.

Az Istenről alkotott kép átformálása

Krisztus és a tanítványai azt tanították, hogy csak ’egy Isten van, az Atya’, akit megkülönböztet a személyes neve, a Jehova név, mely mintegy 7000-szer fordul elő a Biblia korai kézirataiban (1Korinthus 8:6; Zsoltárok 83:19). Jézust Isten teremtette; ő „az elsőszülött minden teremtmény közül”, mondja az Újfordítású revideált Biblia a Kolossé 1:15-ben. Ezért mint teremtmény, Jézus nyíltan megmondta: „az én Atyám nagyobb nálamnál” (János 14:28).

De a harmadik századra egyes befolyásos papok, akik rajongtak a pogány görög filozófusnak, Platónnak a Háromságról szóló tanításáért, kezdték átformálni az Istenről alkotott képet úgy, hogy az megfeleljen a Háromság tantételének. Az elkövetkező évszázadokban ez a tantétel Jézust Írás-ellenes módon Jehovával tette egyenlővé, Isten szent szellemét, vagyis tevékeny erejét pedig személlyé formálta.

Arról, hogy az egyház elfogadta a pogány Háromság tantételét, a New Catholic Encyclopedia ezt mondja: „Az »egy Isten három személyben« megfogalmazásnak nem volt szilárd alapja, nem képezte szerves részét a keresztény életnek, és a hitvallásban csak a IV. század vége felé jutott fontos szerephez. Azonban csupán e megfogalmazás után beszélhetünk tulajdonképpen a Szentháromság dogmájáról. Az apostoli atyáknak halvány sejtelmük sem volt ilyen jellegű felfogásról vagy elképzelésről.”

Ehhez hasonlóan ír a The Encyclopedia Americana: „A negyedik század háromságtana egyáltalán nem volt az isteni természetről szóló korai keresztény tanítás tükörképe; ellenkezőleg, eltérés volt attól a tanítástól.” A The Oxford Companion to the Bible a Háromságot „későbbi vallási megfogalmazásnak” nevezi. És nem a Háromság volt az egyetlen a pogány elgondolások közül, amelyek beszivárogtak az egyházi tanítások közé.

A lélek fogalmának átalakítása

Ma széles körben elterjedt az a nézet, hogy az embernek van egy halhatatlan lelke, amely túléli a test halálát. De tudtad, hogy ezt az egyházi tantételt szintén később tették hozzá a kereszténység tanításaihoz? Jézus megerősítette azt a bibliai igazságot, hogy a halottak „semmit nem tudnak”, és az alváshoz hasonló állapotban vannak (Prédikátor 9:7; János 11:11–13). Az élet visszanyerése csak a feltámadás által lehetséges, amely a halálalvásból való ’újrafelállást’ jelenti (János 5:28, 29). A halhatatlan léleknek — ha létezne ilyen — nem lenne szüksége feltámadásra, mivel a halhatatlanság már eleve kizárja a halál lehetőségét.

Jézus be is mutatta, mit jelent a feltámadásról szóló bibliai tanítás, hiszen több embert feltámasztott a halálból. Nézzük meg például Lázár esetét, aki négy napig halott volt. Amikor Jézus feltámasztotta őt, Lázár élő, lélegző emberként jött elő a sírból. Amikor Lázár felébredt halotti állapotából, semmiféle halhatatlan lélek nem tért vissza a testébe az égi üdvösségből. Ha így történt volna, Jézus aligha tett volna jót azzal, hogy feltámasztja! (János 11:39, 43, 44).

Honnan ered hát akkor a lélek halhatatlanságáról szóló elképzelés? A The Westminster Dictionary of Christian Theology azt mondja, hogy „sokkal inkább kapcsolódik a görög filozófiához, mint a bibliai kinyilatkoztatáshoz”. A The Jewish Encyclopedia kifejti: „A test  feloszlása után tovább élő lélekbe vetett hit inkább filozófiai vagy teológiai spekuláció, mintsem az egyszerű hit dolga, és sehol sem tanítja kifejezetten a Szentírás.”

Gyakran egyik hazugság szüli a másikat, és ez történt a lélek halhatatlanságának tanításával is. Ez a tanítás utat nyitott egy másik pogány elképzelés meghonosodásának, ez pedig a tüzes pokolban való örökké tartó gyötrelem tanítása. * A Biblia azonban egyértelműen kijelenti: „a bűn zsoldja halál”, nem pedig az örökké tartó gyötrelem (Róma 6:23). Ezért a feltámadásról a Biblia ezt írja: „a tenger kiadá a halottakat, a kik ő benne voltak; és a halál és a pokol is kiadá a halottakat, a kik ő nálok voltak.” Ehhez hasonlóan fogalmaz az Újfordítású revideált Biblia is, amely azt mondja, hogy „a tenger . . . , a Halál és a Pokol is kiadták a náluk levő halottakat”. Vagyis egyszóval azok, akik a pokolban vannak, halottak, Jézus szavaival élve: ’alszanak’ (Jelenések 20:13).

Szerinted a pokolban való örök kárhozat tantétele tényleg közelebb viszi az embereket Istenhez? Ugye, egyáltalán nem? Azok az emberek, akikben van igazságérzet és szeretet, visszataszítónak tartják ezt a gondolatot! A Biblia viszont azt tanítja, hogy „az Isten szeretet”, és hogy még az állatokkal való kegyetlenkedést is gyűlöli (1János 4:8; Példabeszédek 12:9; Jeremiás 7:31; Jónás 4:11).

A „portré” eltorzítása napjainkban

Az Istenről és a keresztényiségről alkotott kép eltorzítása még ma is tart. Egy vallástudós nemrégiben azt mondta, hogy protestáns egyházában küzdelem folyik „a Szentírás és a hitvallás tekintélye, valamint az idegen, emberi elgondolások tekintélye között, az egyháznak Krisztus uralmához való hűsége, és a kereszténységnek a kor szelleméhez való igazítása és alakítása között. A kérdés a következő: Mi irányítja az egyházat . . . a Szentírás vagy a kor népszerű elképzelései?”

Sajnálatos módon még mindig „a kor népszerű elképzelései” diadalmaskodnak. Nem titok például, hogy sok egyház megváltoztatta a nézőpontját bizonyos kérdésekről, hogy haladónak és széles látókörűnek tűnjön. Az egyházak különösen az erkölcsi kérdésekben váltak szabadossá, mint ahogy azt az első cikkben említettük. A Biblia azonban világosan kijelenti, hogy a paráznaság, a házasságtörés és a homoszexualitás nagy bűn Isten szemében, és akik ilyen bűnöket gyakorolnak, „nem örökölhetik Isten országát” (1Korinthus 6:9, 10; Máté 5:27–32; Róma 1:26, 27).

Amikor Pál leírta az imént idézett szavakat, az őt körülvevő görög—római világ tele volt mindenféle gonoszsággal. Pál így okoskodhatott volna: „Persze, Isten elpusztította Szodomát és Gomorát a szexuális téren elkövetett borzalmas bűneikért, de hát az 2000 évvel ezelőtt volt. Azok az alapelvek már biztosan nem érvényesek ebben a felvilágosult korban.” De Pál nem okoskodott, és nem volt hajlandó megmásítani a Biblia igazságát (Galátzia 5:19–23).

Vizsgáljuk meg az eredeti „portrét”!

Jézus napjainak zsidó vallási vezetőihez beszélt, amikor azt mondta, hogy az imádatuk ’hiábavaló, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek emberek parancsolatai’ (Máté 15:9). Azok a papok pontosan ugyanazt tették Jehovának a Mózes által adott Törvényével, mint amit a kereszténység papsága tett és tesz Krisztus tanításával — az Isten igazságára rámázolták a hagyományok „képét”. De a tiszta szívű emberekért Jézus minden hazugságot leleplezett (Márk 7:7–13). Jézus az igazságot szólta, akár népszerű volt az, akár nem. Mindig Isten Szavát tartotta tekintélynek (János 17:17).

Micsoda ellentét van Jézus és a legtöbb magát kereszténynek valló személy között! Igen, a Biblia megjövendölte: „az emberek mohón kapnak az újdonságok után, és saját ízlésük  szerint szereznek maguknak . . . tanítókat; és azután nem figyelnek az igazságra, hanem a mesékhez fordulnak” (2Timótheus 4:3, 4, The Jerusalem Bible). Ezek a „mesék”, melyek közül megvizsgáltunk néhányat, szellemileg rombolóak, Isten Szavának igazsága viszont építő, és örökké tartó élethez vezet. Ez az igazság az, melynek megvizsgálására Jehova Tanúi buzdítanak (János 4:24; 8:32; 17:3).

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész/kép a 7. oldalon]

A keresztény név eredete

Legalább tíz évvel Jézus halála után a követői úgy váltak ismertté, mint akik az „úthoz” tartoznak (Cselekedetek 9:2; 19:9, 23; 22:4). Miért? Mert az életútjuk a Jézus Krisztusba vetett hit köré összpontosult, aki „az út, az igazság és az élet” (János 14:6). Majd valamivel i. sz. 44 után a szíriai Antiókhiában Jézus tanítványait „isteni gondviselés által keresztényeknek hívták” (Cselekedetek 11:26, NW). Ez a név gyorsan elterjedt, még a hivatalos körökben is (Cselekedetek 26:28). Az új név nem befolyásolta a keresztény életformát, amely továbbra is a krisztusi mintát követte (1Péter 2:21).

[Képek a 7. oldalon]

Jehova Tanúi a nyilvánosan végzett szolgálatukkal Isten Szavához, a Bibliához vezetik az embereket

[Kép forrásának jelzése a 4. oldalon]

Balról a harmadik: United Nations/Photo by Saw Lwin