Hálás vagyok drága emlékeimért!
Élettörténet
Hálás vagyok drága emlékeimért!
DRUSILLA CAINE ELMONDÁSA ALAPJÁN
Még 1933-ban történt. Abban az évben mentem hozzá Zanoah Caine-hez, aki hozzám hasonlóan kolportőr, azaz teljes idejű evangéliumhirdető volt. Annyira izgatott voltam. Azt terveztem, hogy csatlakozom férjemhez a megbízatásában, de ehhez kellett volna egy kerékpár, ami bizony olyan luxuscikknek számított, melyet sosem lettem volna képes megfizetni, hiszen nehéz idők jártak a gazdasági világválság éveiben. Mit tudnék tenni?
AMIKOR sógoraim értesültek kilátástalan helyzetemről, átfésülték a helyi szeméttelepeket, hogy régi alkatrészekből összeszereljenek nekem egy kerékpárt. Erőfeszítésüket siker koronázta: meglett a kerékpár, és működött! Mihelyt megtanultam kerékpározni, Zanoah és én már úton voltunk, és boldogan bekarikáztuk az angliai Worcester és Hereford grófságot. Mindenkinek tanúskodtunk, akivel találkoztunk.
Akkor még nem fogtam fel, hogy a hitünk kimutatásának ez az egyszerű lépése olyan élethez fog vezetni, amely tele lesz csodálatos emlékekkel. Életem szellemi alapját drága szüleim fektették le.
Nehéz évek a nagy háború alatt
1909 decemberében születtem. Nem sokkal azután édesanyám kapott egy példányt A korszakok terve című könyvből, 1914-ben pedig a szüleim elvittek a Lancashire grófságban levő Oldhambe, hogy megnézzük „A teremtés története képekben” című mozgóképes előadást. (Mindkettőt az a csoport készítette, akiket ma Jehova Tanúinak hívnak.) Akármilyen fiatal voltam
is, tisztán emlékszem arra, hogy a hazafelé vezető úton ugrándoztam örömömben a látottak miatt! Frank Heeley akkoriban alakított egy bibliatanulmányozó csoportot Rochdale-ben, ahol laktunk. Az, hogy látogattuk ezt a csoportot, segített az egész családunknak fokozatosan megérteni a Szentírást.Nyugodt életünket még ugyanabban az évben megzavarta a nagy háború kitörése, ahogy akkoriban az I. világháborút hívtuk. Édesapámat besorozták katonának, de ő megőrizte semleges álláspontját. A bíróságon „talpig becsületes embernek” nevezték, és a helyi újság beszámolója szerint több levél is érkezett „olyan úriemberektől, akik hitték, hogy őszintén tagadta meg azt, hogy fegyvert fogjon”.
Ám édesapám nem kapott teljes felmentést, mert úgy jegyezték be, mint aki „csak frontszolgálat alól” kap felmentést. Azonnal a gúny tárgya lett, ahogy édesanyám és én is. Végül besorolását átértékelték, és mezőgazdasági munkára jelölték ki, de némelyik gazda kihasználta a helyzetet, és keveset vagy egyáltalán semmit sem fizetett neki. Azért, hogy eltartsa a családot, édesanyám csekély fizetésért munkát vállalt egy magánmosodában, ahol keményen dolgozott. De most már látom, hogy mennyire hiterősítő volt nekem, hogy azokban az években, amikor egyéniségem kialakulóban volt, ilyen nehéz körülményekkel kellett megküzdenem. Mindez segített értékelnem a fontosabb szellemi dolgokat.
Kicsiny kezdet
Daniel Hughes, aki lelkes bibliakutató volt, nem sokkal ezután jelent meg a színen. Szénbányász volt Ruabon faluban, körülbelül húsz kilométerre Oswestrytől, ahova költöztünk. Dan bácsi — én csak így hívtam — kapcsolatban állt a családunkkal, és akármikor csak jött, mindig szentírási dolgokról beszélt. Nem bocsátkozott könnyed csevegésbe. 1920-ban bibliatanulmányozási osztály alakult Oswestryben, és Dan bácsi 1921-ben adott nekem egy példányt az Isten hárfája című könyvből. Kincsként őrizgettem, mert a bibliai tanításokat sokkal érthetőbbé tette számomra.
Aztán ott volt Pryce Hughes * is, aki később Jehova Tanúi londoni fiókhivatalának elnöklő szolgája lett. A családjával együtt a közelben fekvő Bronygarthban, a walesi határnál lakott, és nővére, Cissie édesanyám közeli barátnője lett.
Emlékszem, milyen nagy volt az izgalom 1922-ben, amikor elhangzott a felhívás, hogy hirdessük a Királyt és az ő királyságát. Az ezt követő években, bár még mindig iskolába jártam, buzgón részt vettem a különleges traktátusok terjesztésében, különösen Az egyháziak vád alatt című traktátus terjesztésében, amely angolul 1924-ben jelent meg. Visszatekintve arra az évtizedre, micsoda kiváltság volt együtt dolgozni olyan sok hűséges testvérrel és testvérnővel, köztük Maud Clarkkal * és társával, Mary Granttel *, Edgar Clay-vel *, Robert Hadlingtonnal, Katy Robertsszel, Edwin Skinnerrel *, valamint Percy Chapmannel és Jack Nathannel *, akik mindketten Kanadába mentek, hogy segítsenek az ottani munkában.
„A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg!” című bibliai előadás időszerű tanúskodás volt kiterjedt területünkön. 1922. május 14-én Stanley Rogers, Pryce Hughes egyik rokona, Liverpoolból Chirkbe jött megtartani ezt az előadást; ez a falu a városunk tőszomszédságában, tőle északra található. Később, még aznap este az Oswestryben levő filmszínházban is megtartotta a programot. Még ma is van egy példányom a kifejezetten erre az eseményre nyomtatott meghívóból. Közben kicsiny csoportunk tovább erősödött, mivel három utazófelvigyázó is — azaz pilgrim, ahogyan akkoriban hívtuk őket — látogatást tett itt: Herbert Senior, Albert Lloyd és John Blaney.
A döntés ideje
1929-ben elhatároztam, hogy megkeresztelkedem. Tizenkilenc éves voltam, és akkor néztem szembe az első igazi próbámmal is. Találkoztam egy fiatalemberrel, akinek politikus volt az apja. Vonzalmat éreztünk egymás iránt, 5Mózes 7:3; 2Korintus 6:14).
és megkérte a kezem. Előző évben jelent meg a Government (Kormányzat) című könyv, ezért adtam neki belőle egy példányt. De hamar kiderült, hogy nem érdekli az égi kormányzat, vagyis ennek a könyvnek a témája. A bibliatanulmányozásom során megtudtam, hogy az ókori izraelitáknak megparancsolták, hogy ne kössenek házasságot nem hívőkkel, és ez az alapelv a keresztényekre is vonatkozik. Ezért, bár nehéz volt megtennem, elhatároztam, hogy elutasítom a házassági ajánlatát (Erőt merítettem Pál apostol szavaiból: „ne hagyjunk fel annak cselekvésével, ami kiváló, mert a megfelelő időszakban aratunk, ha ki nem fáradunk” (Galácia 6:9). Drága Dan bácsi is segített, amikor ezt írta: „Legyen a próba akár kicsi, akár nagy, fogadd meg a Róma 8:28-at!” Ez a vers ezt mondja: „Tudjuk pedig, hogy az Isten együttműködteti minden cselekedetét azok javára, akik szeretik az Istent, azokéra, akik szándéka szerint az elhívottak.” Nem volt könnyű, de tudtam, hogy jól döntök. Abban az évben jelentkeztem kolportőrnek.
Megbirkózom a feladattal
1931-ben új nevünk lett: Jehova Tanúi. Ebben az évben nagyszabású kampányba kezdtünk A királyság — A világ reménysége című füzetet felhasználva. Adtunk belőle egy példányt minden politikusnak, lelkésznek és üzletembernek. Területem Oswestrytől Wrexhamig terjedt, amely mintegy huszonöt kilométerre északra feküdt. Nehéz feladat volt az egész területet bejárni.
A következő évben egy Birminghamben megtartott kongresszuson huszonnégy önkéntest kerestek. A buzgalomtól fűtve huszonnégyen jelentkeztünk az újfajta szolgálatra, pedig azt sem tudtuk, miről van szó. Képzeljétek el a meglepetésünket, amikor kettesével beosztottak bennünket, hogy kínáljuk fel A királyság — A világ reménysége című füzetet, miközben nehéz plakátot viselünk a mellünkön és a hátunkon, hirdetve a Királyságot.
A katedrálisok környékén nagyon zavarban voltam, de azzal vigasztaltam magam, hogy senki sem ismer ebben a városban. Ám az első ember, aki megszólított, egy lány volt, akit még az iskolából ismertem. Csak bámult és ezt mondta: „Hát te meg mit csinálsz itt ilyen szerelésben?” Ez a tapasztalat kigyógyított az emberektől való minden félelmemből, amit valaha is éreztem!
Továbbmegyek a harcmezőn
1933-ban hozzámentem Zanoahhoz, egy nálam huszonöt évvel idősebb özvegyemberhez. Első felesége lelkes bibliakutató volt, Zanoah pedig hűségesen megmaradt megbízatásában felesége halála után is. Nem sokkal később elköltöztünk Angliából új területünkre, Észak-Walesbe, körülbelül 150 kilométerrel távolabbra. Bár a dobozaink, bőröndjeink és más értékes javaink vagy a kormányrúdon billegtek, vagy a keresztrudak közé voltak beékelve, vagy a kerékpárra akasztott kosarakban utaztak — mégis megérkeztünk! Ebben a megbízatásunkban kerékpárjaink nélkülözhetetlenek voltak: mindenhova magunkkal vittük őket, még a Cader Idrisnek, egy körülbelül 900 méter magas walesi hegynek is majdnem a csúcsáig felkerekeztünk velük. Nagyon áldásos volt olyan embereket találni, akik sóvárogtak azután, hogy hallhassák „a királyságnak ezt a jó hírét” (Máté 24:14).
Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, az emberek azt mondták nekünk, hogy egy bizonyos Tom Pryce prédikált nekik éppen úgy, ahogy mi. Végül megtaláltuk Tomot, aki a Long-hegyen lakott, Welshpool közelében. Micsoda meglepetés volt! Még akkor, amikor annak idején belekezdtem a tanúskodásba, adtam neki egy bibliatanulmányozási segédeszközt, a Kiengesztelés című könyvet. Saját maga tanulmányozta, majd írt Londonba, hogy küldjenek neki még kiadványokat, és attól kezdve lelkesen megosztotta újonnan talált hitét másokkal. Sok boldog órát töltöttünk vele együtt, gyakran tanulmányoztunk hármasban, hogy buzdítsuk egymást.
Egy katasztrófa áldásokhoz vezet
1934-ben minden Észak-Waleshez közel tevékenykedő kolportőrt meghívtak Wrexham városába, hogy segítsen az Igazságos uralkodó című füzet terjesztésében. Ennek a különleges kampánynak a megkezdése előtti napon nemzeti katasztrófa következett be. Robbanás történt a Wrexhamtől három kilométerre északra fekvő gresfordi szénbányában, és 266 bányász életét vesztette. Több mint 200 gyermek maradt árván, és 160 asszony vált özveggyé.
Készítettünk egy listát az elhunytak hozzátartozóiról, személyesen meglátogattuk őket, és mindegyiküknek adtunk egy füzetet. Az egyik ilyen személy, akit meg kellett látogatnom, Chadwick asszony volt, aki tizenkilenc éves fiát veszítette el. Amikor felkerestem, az idősebb fiú, Jack volt ott, hogy vigasztalja az édesanyját. Ez a fiatalember megismert, de nem mondta. Később elolvasta a füzetet, majd megkereste a The Final War című füzetet, amelyet néhány évvel ezelőtt hagytam nála.
Jack és a felesége, May megtudakolta, hol tartózkodom, és több kiadványt kért. 1936-ban megengedték, hogy összejöveteleket tartsunk az otthonukban, Wrexhamben. Hat hónappal később, Albert Lloyd látogatása után gyülekezet alakult, és Jack Chadwick lett az elnöklőfelvigyázó. Most három gyülekezet van Wrexhamben.
Élet egy lakókocsiban
Egészen eddig mindig olyan helyen laktunk, amilyet éppen találtunk, miközben egyik helyről a másikra költöztünk, de Zanoah úgy döntött, hogy eljött az idő, hogy saját otthonunk legyen, amelyet mindenhova el tudunk vontatni. Férjem cigány származású, ügyes ács volt, és épített nekünk egy lakókocsit. Elneveztük Erzsébetnek. Ennek a bibliai névnek a jelentése: ’a bőség Istene’.
Az egyik tartózkodási helyünk különösen megmaradt az emlékezetemben: ez egy gyümölcsöskert volt egy patak mellett. Éppen olyan volt, mintha a Paradicsomban lettem volna! Semmi sem tudta megzavarni a boldogságunkat azokban az években, amelyeket együtt töltöttünk ebben a lakókocsiban, még ha szemmel láthatóan szűkösen éltünk is. Ha hideg volt az idő, a lepedőnk gyakran odafagyott a lakókocsi oldalához. A nyirkos levegőtől lecsapódó pára állandó gondot okozott. A lakókocsihoz néha elég nagy távolságról kellett hordanunk a vizet, de együtt le tudtuk győzni ezeket a nehézségeket.
Zsoltárok 37:25-öt: „Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, a magzatja pedig kenyérkéregetővé.” Rám nézett, és ezt mondta: „Ha valami nem történik egy kis időn belül, kéregetni fogunk. Nem gondolom, hogy Isten megengedné ezt!” Ezután elment, hogy tanúskodjon a környéken lakóknak.
Egyik télen megbetegedtem; már csak kevés élelmünk volt, a pénzünk pedig teljesen elfogyott. Zanoah odaült az ágyra, megfogta a kezem, és felolvasta aAmikor Zanoah visszatért délben, hogy valamilyen innivalót készítsen nekem, egy boríték várta. Ötven font volt benne az édesapjától. Néhány évvel korábban Zanoaht hamisan sikkasztással vádolták, de éppen most állapították meg ártatlanságát. Ezzel az ajándékkal akarták kártalanítani. Mennyire időben érkezett!
Hasznos lecke
Időnként történnek velünk dolgok, de csak néhány év elteltével jövünk rá, hogy mi is a tanulság, ahogyan azt a következő tapasztalat is mutatja: Mielőtt 1927-ben otthagytam az iskolát, tanúskodtam minden osztálytársamnak és tanáromnak, egy személyt, Lavinia Fairclough-t kivéve. Mivel senkit sem érdekelt, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel, és amúgy sem jöttem ki jól Fairclough tanárnővel, úgy döntöttem, hogy nem beszélek vele. Képzelhetitek a meglepetésemet és örömömet, amikor mintegy húsz évvel később az édesanyám elmesélte, hogy ez a tanárnő elment meglátogatni régi barátait és tanítványait, hogy elmondja nekik, hogy Jehova Tanúja lett!
Amikor találkoztunk, elmagyaráztam, miért nem beszéltem neki korábban a hitemről és tervezett életpályámról. Meghallgatott, majd ezt mondta: „Mindig is kerestem az igazságot. Ez a kutatás éltetett egész életemben!” Ez a tapasztalat hasznos leckét tanított meg: sose húzódozzak attól, hogy tanúskodjak bárkinek, akivel találkozom, és ne legyek előítélettel senki iránt.
Egy másik háború és azon túl
A háború sötét felhői újból gyülekeztek az 1930-as évek végén. Dennist, nálam tíz évvel fiatalabb öcsémet mentesítették a katonai szolgálat alól azzal a kikötéssel, hogy nem megy el a munkahelyéről. Sosem mutatott túlzott érdeklődést az igazság iránt, ezért a férjem és én megkértünk két helyi úttörőt, Rupert Bradburyt és öccsét, Davidet, hogy látogassák meg. Meglátogatták, és tanulmányozták vele a Bibliát. Dennis 1942-ben megkeresztelkedett, később belépett az úttörőszolgálatba, 1957-ben pedig utazófelvigyázónak nevezték ki.
Lányunk, Elizabeth 1938-ban született, és hogy kielégítsük a családunk szükségleteit, Zanoah megnagyobbította a lakókocsinkat. Amikor második lányunk, Eunice 1942-ben megszületett, úgy tűnt, bölcs lenne állandóbb otthon után néznünk. Ezért Zanoah abbahagyta az úttörőszolgálatot néhány évre, és egy kis házba költöztünk Wrexham közelében. Később a Cheshire grófság szomszédságában levő Middlewich városában telepedtünk le. Itt halt meg drága férjem 1956-ban.
Lányaink teljes idejű evangéliumhirdetők lettek, és mindketten boldog házasságban élnek. Eunice és vénként szolgáló férje még mindig különleges úttörők Londonban. Elizabeth férje szintén gyülekezeti vén, és sok örömet szereznek nekem ők, a gyermekeik és négy dédunokám, akik mind a közelemben, a lancashire-i Prestonban laknak.
Hálás vagyok, hogy a Királyság-terem az otthonommal szemben, az utca másik oldalán van, és így könnyen el tudok sétálni oda. Az utóbbi években csatlakoztam a gudzsaráti nyelvű csoporthoz, amely szintén ott tartja az összejöveteleit. Nem könnyű tanulnom a nyelvet, mert most már nagyon megromlott a hallásom. Időnként nehéz felismernem a hangszínben levő sokféle árnyalatnyi különbséget, ami a fiataloknak gyerekjáték. Ám mégis érdekes feladat.
Még mindig el tudok menni prédikálni ajtóról ajtóra, és bibliatanulmányozásokat tudok vezetni az otthonomban. Amikor a barátaim eljönnek meglátogatni, mindig örömet szerez, ha elmesélhetek néhány olyan tapasztalatot, amelyet fiatalon éltem át. Annyira hálás vagyok drága emlékeimért, a sok áldásért, amelyekben már majdnem kilencven éve részem van Jehova népének tagjaként.
[Lábjegyzetek]
^ 13. bek. Pryce Hughes élettörténete Az Őrtorony 1963. április 1-jei angol számában, a „Lépést tartva a hűséges szervezettel” című cikkben jelent meg.
^ 14. bek. Jehova e hűséges szolgáinak az élettörténete megjelent Az Őrtorony korábbi számaiban.
^ 14. bek. Jehova e hűséges szolgáinak az élettörténete megjelent Az Őrtorony korábbi számaiban.
^ 14. bek. Jehova e hűséges szolgáinak az élettörténete megjelent Az Őrtorony korábbi számaiban.
^ 14. bek. Jehova e hűséges szolgáinak az élettörténete megjelent Az Őrtorony korábbi számaiban.
^ 14. bek. Jehova e hűséges szolgáinak az élettörténete megjelent Az Őrtorony korábbi számaiban.
[Kép a 25. oldalon]
Meghívó „A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg!” című bibliai előadásra, amelyet 1922. május 14-én hallottam
[Kép a 26. oldalon]
Zanoah-val nem sokkal a házasságkötésünk után 1933-ban
[Kép a 26. oldalon]
Az „Erzsébet” nevű lakókocsink mellett állok, amelyet a férjem készített