Legyőzheted a magányt!

KI AZ, akinek ne sajgott volna már legalább egyszer magányosan a szíve? Számos oka lehet annak, ha úgy érezzük, egyedül vagyunk. Ám a legnagyobb gyötrelmet azok a nők élhetik át, akik soha nem voltak férjnél, vagy akik elveszítették a férjüket, akár halál, akár válás következtében.

Frances *, egy fiatal keresztény nő például így mondja el érzéseit: „Már huszonhárom éves koromban úgy tűnt számomra, hogy a baráti társaságomban mindenki férjhez ment vagy megnősült, én pedig egyedül maradtam.” Ahogy az évek múlnak, és egyre kisebb az esélye annak, hogy az ember társra talál, az elszigeteltség érzése fokozódhat. „Soha nem akartam egyedülállóként leélni az életem, és ha úgy adódna, még most is szívesen férjhez mennék” — tárja fel az érzéseit Szandra, aki most a 40-es évei végén jár. Angéla, aki túl van az ötvenen, elmondja: „Nem én döntöttem úgy, hogy egyedülálló maradok. Egyszerűen így alakultak a dolgok. Nagyon kevés egyedülálló testvér lakott azon a területen, ahová különleges úttörőnek voltam kinevezve.”

Dicséretes módon sok keresztény nő dönt úgy, hogy egyedül marad, mert lojálisan megfogadja Jehova tanácsát, és „csak az Úrban” hajlandó házasodni (1Korintus 7:39). Néhányan jól tűrik az egyedüllétet, ám mások minél tovább várnak, annál jobban erősödik bennük a vágy, hogy férjhez menjenek, és gyermekeket szüljenek. „Lelkemben hatalmas űr tátong amiatt, hogy nincs férjem, és ez az érzés nem akar megszűnni” — vallja be Szandra.

Az is fokozhatja a magány érzését, ha valakinek idősödő szülőkről kell gondoskodnia. „Mivel nem mentem férjhez, a családban mindenki tőlem várta el, hogy törődjek az idős szüleinkkel — mondja Szandra. — Bár hatan vagyunk testvérek, húsz éven keresztül többnyire az én vállamon nyugodott ez a felelősség. Sok helyzetet jóval könnyebb lett volna elviselni, ha mellettem van egy férj, aki támogat.”

Frances még valamit megemlít, ami növeli a magányát: „Az emberek néha kertelés nélkül megkérdezik tőlem, hogy ugyan miért nem mentem még férjhez — mondja. — Az ilyen megjegyzések hallatán úgy érzem, mintha az én hibám lenne, hogy egyedülálló vagyok. Majdnem minden esküvőn felteszi valaki a rettegett kérdést: »Na és te mikor mész férjhez?« Ilyenkor óhatatlanul is felmerül bennem, hogy ha egyetlen szellemi gondolkodású testvérnek sem kellek, akkor vagy nincsenek meg bennem a szükséges keresztényi tulajdonságok, vagy egyszerűen csak nem vagyok elég vonzó.”

Hogyan lehet leküzdeni az elszigeteltség és a magány érzését? Hogyan segíthetnek mások? Egyáltalán tudnak segíteni ebben?

 Támaszkodj Jehovára

A zsoltáríró így énekelt: „Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad, és nem engedi, hogy valamikor ingadozzék az igaz” (Zsoltárok 55:23). A „tehernek” fordított héber kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy ’osztályrész’, és a sorsunk, vagyis életünk alakulása folytán felmerülő gondokra és aggodalmakra utal. Jehova mindenki másnál jobban tudja, hogy milyen terheket kell cipelnünk, és erőt tud nekünk adni ahhoz, hogy viselni tudjuk őket. Angélának az segített a magányosság okozta érzések leküzdésében, hogy Jehova Istenre támaszkodott. Teljes idejű szolgálatára gondolva megjegyzi: „Amikor elkezdtem az úttörőszolgálatot, én és a társam a legközelebbi gyülekezettől is igen messze laktunk. Megtanultunk teljes mértékben Jehovára támaszkodni, és az, hogy ennyire függtem Jehovától, az életem során mindig a segítségemre volt. Amikor komor gondolatok furakodnak az elmémbe, elmondom Jehovának, és ő segít nekem. Gyakran olvasom a 23. zsoltárt, mert mindig nagyon megvigasztal.”

Köztudott, hogy Pál apostolnak is volt egy nagy terhe. Legalább ’háromszor kérlelte az Urat, hogy távozzon el tőle ez a hústestben levő tövis’. Pál nem kapott csoda útján segítséget, de Isten megígérte neki, hogy a ki nem érdemelt kedvessége által fenn fogja tartani (2Korintus 12:7–9). Ezenkívül Pál rájött arra, hogy mi a megelégedettség titka. „Mindenben és minden körülmények között megtanultam a titkát a jóllakottságnak is, és az éhezésnek is, a bővelkedésnek is, és annak is, hogyan kell szükséget szenvedni — írta valamivel később. — Mindenre megvan az erőm annak köszönhetően, aki erőt ad nekem” (Filippi 4:12, 13).

Hogyan kaphatunk Isten erejéből, amikor elcsüggedünk vagy magányosak vagyunk? „Semmi miatt ne aggódjatok — írta Pál —, hanem mindenben az ima és a könyörgés által hálaadással együtt ismertessétek kéréseiteket az Istennel; és az Isten békéje, amely felette áll minden gondolkodásnak, meg fogja őrizni szíveteket és gondolkodási képességeteket Krisztus Jézus által” (Filippi 4:6, 7). Szandra megfogadja ezt a tanácsot. „Mivel nincsen férjem, sok időt töltök egyedül — mondja. — Emiatt bőven van alkalmam arra, hogy imádkozzak Jehovához. Nagyon közel érzem magam hozzá, és mindent meg tudok vele osztani, akár szomorú, akár örömteli dologról van szó.” Frances pedig a következőkre világít rá: „Ha egyedül próbálom leküzdeni a csüggesztő gondolataimat, rettenetesen nehéz a küzdelem. De ha nyíltan megbeszélem Jehovával, hogy mi bánt, akkor hihetetlenül nagy segítséget kapok. Semmi kétségem afelől, hogy Jehova mindenre kíváncsi, ami hatással lehet a szellemi és érzelmi jóllétemre” (1Timóteus 5:5).

„Továbbra is hordozzátok egymás terheit”

A keresztény testvériség tagjaiként nem kell egyedül viselnünk a terheinket. „Továbbra is hordozzátok egymás terheit, és így töltsétek be a Krisztus törvényét” — mondta nyomatékosan Pál apostol (Galácia 6:2). Keresztény hittársainkon keresztül buzdítást kaphatunk, „a jó szó” pedig könnyít a magánytól elnehezedett szíven (Példabeszédek 12:24).

Figyeld meg azt is, hogy mit mond a Szentírás Jeftének, Izrael bírájának a lányáról. Mielőtt Jefte győzedelmeskedett Ammon ellenséges seregei felett, megfogadta, hogy Jehovának adja háznépének azt a tagját, aki elsőként jön ki, hogy gratuláljon neki. Végül a lánya volt az, aki kijött elé (Bírák 11:30, 31, 34–36). Bár ez azt jelentette, hogy Jefte lányának egyedülállóként kell leélnie az életét, és le kell mondania arról a teljesen természetes szándékáról, hogy családja legyen, ő mégis készségesen tett eleget ennek a fogadalomnak, és élete hátralevő részében a szentélynél szolgált Silóban. Vajon önfeláldozó szelleme elkerülte mások figyelmét? Épp ellenkezőleg: „esztendőnként elmentek az Izráel leányai, hogy dicsőítsék a gileádbeli Jefte leányát esztendőnként négy napon át” (Bírák 11:40). Igen, a dicséret buzdító lehet annak, aki kapja, ezért soha ne felejtsük el megdicsérni azokat, akik megérdemlik.

Az is a javunkra fog válni, ha megvizsgáljuk Jézus példáját. Noha a zsidó férfiaknak nem volt szokásuk nőkkel beszélgetni, Jézus mégis szakított időt Máriára és Mártára, akik minden bizonnyal vagy özvegyek, vagy egyedülálló nők voltak. Jézus szerette volna, ha mindketten szellemi hasznot merítenek a vele ápolt baráti  kapcsolatból (Lukács 10:38–42). Úgy tudjuk utánozni Jézus példáját, hogy az egyedülálló testvérnőinkre is gondolunk, amikor társas összejövetelt rendezünk, és hogy elhívjuk őket prédikálni (Róma 12:13). Vajon értékelik ezek a testvérnők az ilyen figyelmességet? „Tudom, hogy a testvéreim szeretnek, és értékelnek engem — mondta egy testvérnő —, de nagyon hálás vagyok, amikor még több személyes figyelmet kapok tőlük.”

„Mivel nincsen saját családunk — mondja Szandra —, még inkább szükségünk van arra, hogy szeressenek minket, és hogy a szellemi családunk tagjainak érezzük magunkat testvéreink és testvérnőink körében.” Jehova kétségkívül törődik az egyedülálló testvérnőkkel, és ha mi is éreztetjük velük, hogy szükségünk van rájuk, és hogy szeretjük őket, akkor együttműködünk Jehovával (1Péter 5:6, 7). A figyelmességünk pedig nem marad észrevétlen, hiszen „kölcsön ád az Úrnak, a ki kegyelmes a szegényhez; és az ő jótéteményét megfizeti néki” Jehova Isten (Példabeszédek 19:17).

„Ki-ki a saját hordoznivalóját fogja hordozni”

Noha számíthatunk mások segítségére, és nagyon buzdító tud lenni, ha támogatnak minket, „ki-ki a saját hordoznivalóját fogja hordozni” (Galácia 6:5). Ha a magányosság terhét kell hordoznunk, vigyázzunk, mert leselkednek ránk veszélyek. Megtörténhet például, hogy érzelmileg bezárkózunk, és akkor felülkerekedhet rajtunk a magány. De ha szeretetet gyakorlunk, azzal le tudjuk győzni ezt az érzést (1Korintus 13:7, 8). Legyünk adakozók, és osszuk meg másokkal, amink van — ez a legbiztosabb módja annak, hogy boldogságra leljünk, függetlenül a körülményeinktől (Cselekedetek 20:35). „Nincs túl sok időm azon gondolkodni, hogy mennyire magányos vagyok — mondja egy szorgalmas úttörő testvérnő. — Ha hasznosnak érzem magam, és elfoglalt vagyok, nem gyötör a magány.”

Arra is vigyáznunk kell, hogy a magányosság érzése miatt nehogy egy olyan kapcsolatba sodródjunk, melyet később megbánunk. Milyen szomorú lenne, ha annyira eluralkodna rajtunk a házastárs utáni vágy, hogy elfelejtenénk, milyen sok gond adódik egy nem hívővel kötött házasságból. Még súlyosabb lenne, ha emiatt nem vennénk figyelembe a bibliai tanácsot, hogy óvakodjunk ilyen igát magunkra venni! (2Korintus 6:14). Egy elvált keresztény nő kijelentette: „Nem jó egyedül lenni, de ha nem jól választjuk meg a házastársunkat, az még az egyedüllétnél is sokkalta rosszabb.”

Ha egy gondot nem tudunk megoldani, akkor talán nem tehetünk mást, mint kitartóan tűrünk, még ha csak ideiglenesen is. Isten segítségével el lehet viselni a magány okozta érzést. Szolgáljuk tovább Jehovát azzal a biztos tudattal, hogy egy napon minden szükségletünk ki lesz elégítve, méghozzá a lehető legjobb módon (Zsoltárok 145:16).

[Lábjegyzet]

[Képek a 28. oldalon]

Leküzdhetjük a magányt, ha adakozók vagyunk, és megosztjuk másokkal, amink van