Élettörténet

Világméretű testvériségünk erőt ad nekem

THOMSON KANGALE ELMONDÁSA ALAPJÁN

A zambiai Lusakában épült új fiókhivatalt 1993. április 24-én adták át, és az átadási programra engem is meghívtak. Az új létesítmény 13 épületből állt. Mivel nehezemre esett a járás, a Bétel-túrát vezető keresztény testvérnő kedvesen ezt kérdezte tőlem: „Szeretnéd, ha a túra alatt magammal hoznék egy széket, hogy ha elfáradnál, akkor pihenni tudj egy kicsit?” Ezt a fehér bőrű testvérnőt egyáltalán nem zavarta, hogy én fekete bőrű vagyok. Ez mélyen meghatott, és köszönetet mondtam neki, hiszen a kedvessége lehetővé tette, hogy én is be tudjam járni az egész fiókhivatalt.

AZ ÉVEK során az ehhez hasonló élmények melegséggel töltötték el a szívemet, és megerősítették azon meggyőződésemet, hogy Jehova Tanúi keresztény társaságában az a szeretet uralkodik, amelyről Krisztus azt mondta, hogy igaz követőinek azonosító jele lesz majd (János 13:35; 1Péter 2:17). Hadd mondjam el nektek, hogyan ismertem meg ezeket a keresztényeket még 1931-ben, amikor nyilvánosan kijelentették, hogy a Biblián alapuló Jehova Tanúi néven akarnak ismeretesek lenni (Ézsaiás 43:12).

A szolgálat kezdete Afrikában

1931 novemberében lettem 22 éves, és Észak-Rhodesiában (ma Zambia) a Copperbelt vidéken lévő Kitwe városában laktam. Az egyik focistatársam mutatott be a Tanúknak. Elmentem néhány összejövetelükre, majd levelet írtam a  Dél-afrikai Köztársaságban lévő fokvárosi fiókhivatalnak. Kértem, hogy küldjék el nekem az Isten hárfája * című bibliatanulmányozási segédeszközt. A könyvet nem nagyon értettem, mivel angol nyelvű példányt kaptam, én pedig nem beszéltem jól angolul.

A Bangweulu-tótól 240 kilométerre délnyugatra fekvő, Copperbelt nevű vidék közelében nőttem fel, ahova sokan érkeztek más tartományokból, hogy a rézbányákban dolgozzanak. A Tanúknak itt több csoportjuk jött össze rendszeresen tanulmányozni a Bibliát. Egy idő múlva elköltöztem Kitwéből a közelben fekvő Ndola városába, és ott kezdtem járni a Tanúk egyik csoportjába. Abban az időben a Prince of Wales nevű futballcsapat csapatkapitánya voltam. Ezenkívül háztartási alkalmazottként dolgoztam az Afrikai Tavak Társaság fehér bőrű igazgatójánál. Ennek a társaságnak Afrika középső részén volt egy üzletlánca.

Nagyon alacsony volt az iskolai végzettségem, és ami kis angol nyelvtudásom volt, azt az európai munkaadóimtól sajátítottam el. De vágytam rá, hogy folytassam az iskolai tanulmányaimat, ezért jelentkeztem egy iskolába, amely a dél-rhodesiai (ma Zimbabwe) Plumtree-ben működött. Eközben újból levelet írtam a fokvárosi fiókhivatalba. Leírtam, hogy megkaptam az Isten hárfája című könyvet, és hogy teljes időben szeretném szolgálni Jehovát.

Meglepődtem, amikor a következő választ kaptam: „Nagyra értékeljük azon vágyadat, hogy Jehovát szeretnéd szolgálni. Arra szeretnénk buzdítani, hogy imádkozz ezért, és Jehova segíteni fog neked jobban megérteni az igazságot, és tudatja veled, hol szolgáld őt.” Többször is elolvastam a levelet, és sok Tanútól megkérdeztem, hogy mit kell tennem. Ezt mondták: „Ha csakugyan szolgálni szeretnéd Jehovát, akkor vágj bele most rögtön.”

Egy hétig imádkoztam emiatt, és végül úgy döntöttem, hogy lemondok a világi oktatásról, és folytatom a Tanúkkal a bibliatanulmányozást. A következő évben, 1932 januárjában a Jehova Istennek tett önátadásomat vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam. Ndolából elköltöztem egy közeli városba, Luanshyába, és ott találkoztam Jeanette-tel, aki szintén Tanú volt. 1934 szeptemberében házasságot kötöttünk. Amikor összeházasodtunk, Jeanette-nek már volt egy kisfia és egy kislánya.

Fokozatosan előrehaladtam szellemileg, és 1937-ben beléptem a teljes idejű szolgálatba. Nem sokkal ezután kineveztek utazószolgának (ma körzetfelvigyázónak hívják). Az utazófelvigyázók Jehova Tanúi gyülekezeteit látogatják, hogy erősítsék őket szellemileg.

Prédikálás a korai években

1938 januárjában azt az utasítást kaptam, hogy látogassak meg egy afrikai törzsfőnököt, akit Sokontwének hívtak. Ez a törzsfőnök kérte, hogy keressék meg őt Jehova Tanúi. Három napig  kerékpároztam, hogy elérjek arra a területre, ahol lakott. Amikor elmondtam neki, hogy azért jöttem el hozzá, mert a fokvárosi fiókhivatalunknak írt levelében kérte, hogy látogassa meg őt valaki, mély hálát érzett.

Kunyhóról kunyhóra jártam a népe között, és meghívtam az embereket az insakába, vagyis a közös sátorba. Amikor összegyűltek, beszédet tartottam nekik. Ennek eredményeképpen sok bibliatanulmányozás kezdődött. A falu törzsfőnöke és a segédje lettek az első felvigyázók az ottani gyülekezetben. Napjainkban több mint 50 gyülekezet működik azon a területen, melyet most Samfya körzetnek hívnak.

1942-től 1947-ig a Bangweulu-tó környékén szolgáltam. Mindegyik gyülekezetnél tíz napot töltöttem. Mivel akkor még kevesen szorgoskodtak a szellemi aratásban, éppen úgy éreztünk, mint Urunk, Jézus Krisztus, amikor ezt mondta: „Igen, az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérve kérjétek hát az aratás Urát, hogy küldjön ki munkásokat az aratásába” (Máté 9:36–38). Azokban a kezdeti időkben nehézkes volt az utazás, ezért Jeanette általában Luanshyában maradt a gyerekekkel, míg én a gyülekezeteket látogattam. Ekkorra már két közös gyermekünk született, ám az egyikük tíz hónapos korában meghalt.

Azokban a napokban nem volt sok gépkocsi, és persze kevés volt az út is. Egyik nap Jeanette kerékpárjával indultam el egy több mint 200 kilométeres útra. Időnként, amikor egy kis folyón kellett átkelnem, a vállamra vettem a kerékpárt, az egyik kezemmel megtartottam, míg a másikkal úsztam. Mellesleg Luanshyában rendkívül megnőtt a Tanúk száma, és 1946-ban már 1850-en jöttek el Krisztus halálának emlékünnepére.

Munkánk ellenállásba ütközik

A II. világháború alatt egyszer a kawambwai körzeti megbízott beidézett a hivatalába, és ezt mondta:

— Ne használja a Watch Tower Society által kiadott könyveket, mivel ezeket a kiadványokat betiltották. Ám tudok magának adni olyan forrásműveket, amelyeket más könyvek írásához fel tud használni. Azokat a könyveket aztán felhasználhatja a munkájához.

— Nekem nagyon jók azok a könyvek, amelyek vannak — feleltem. — Nincs szükségem másra.

— Maga nem ismeri az amerikaiakat — csattant fel, mivel a kiadványainkat akkor az Egyesült Államokban nyomtatták. — Félre fogják vezetni magát.

— Akikkel kapcsolatban vagyok, azok nem fognak félrevezetni — válaszoltam, mire ő ezt kérdezte:

— Nem tudná arra buzdítani a gyülekezeteit, hogy más vallásokhoz hasonlóan pénzadományokkal támogassák a háborúnkat?

— A pénzadományok gyűjtése a kormánymegbízottak feladata — válaszoltam.

Mire ő:

— Menjen haza, és gondolkodjon el rajta.

— A 2Mózes 20:13-ban és a 2Timóteus 2:24-ben a Biblia azt parancsolja, hogy ne gyilkoljunk, és ne harcoljunk — feleltem.

Jóllehet elmehettem, de később újra idézést kaptam a Fort Rosebery-i (ma Mansa) kerületi megbízottól.

— Azért hívattam magát ide, hogy közöljem, a könyveiket a kormány betiltotta — mondta.

— Igen, már hallottam róla — feleltem.

— Menjen hát el az összes gyülekezetébe, és mondja meg az embereknek, akik magával együtt járnak istentiszteletre, hogy az összes könyvet hozzák ide. Megértette?

— Ez nem az én feladatom, hanem a kormánymegbízottaké — válaszoltam.

Egy véletlen találkozás jó eredménnyel jár

A háború után is folytattuk a prédikálást. 1947-ben történt, hogy amikor befejeztem egy gyülekezet kiszolgálását Mwanzában, egy faluban, megkérdeztem, hogy hol ihatnék egy csésze teát. Nkonde úr házába irányítottak, ahol volt egy teázó. Nkonde úr és a felesége szívélyesen fogadtak. Megkérdeztem Nkonde urat, hogy amíg a teát iszom, felolvasná-e nekem  „Az Isten legyen igaz” című könyvből „A Pokol, egy pihenőhely reménységben” fejezetet.

„Nos, mit értett meg, mi a pokol?” — kérdeztem, miután megittam a teámat. A férfi nagyon elcsodálkozott az olvasottakon, és elkezdte tanulmányozni a Bibliát a Tanúkkal, majd a feleségével együtt megkeresztelkedett. Jóllehet ez a férfi már nem Tanú, a felesége és több gyermekük az igazságban maradt. Sőt, az egyik gyermeke, Pilney Jehova Tanúi zambiai fiókhivatalában szolgál. Bár Pilney édesanyja most már nagyon idős, még mindig hűséges Tanú.

Ízelítő Kelet-Afrikából

Észak-rhodesiai fiókhivatalunk, melyet 1948 elején alapítottak Lusakában, kinevezett Tanganyikába (ma Tanzánia). Egy másik Tanú csatlakozott hozzám és feleségemhez, és gyalog vágtunk neki a hegyvidékes területen vezető útnak. Három napig gyalogoltunk, és nagyon elfáradtunk. Én egy köteg könyvet cipeltem, a feleségem hozta a ruháinkat, míg a harmadik Tanú vitte azokat a dolgokat, amelyeken aludtunk.

Amikor 1948 márciusában megérkeztünk Mbeyába, ott sokat segítettünk a testvéreknek, hogy kiigazításokat tudjanak tenni az életükben, s így még jobban alkalmazkodjanak a Biblia tanításaihoz. Egyrészt a környéken Őrtorony-embereknek ismertek minket. Bár a Jehova Tanúi nevet elfogadták a testvérek, nem hozták a nyilvánosság tudtára. Ezenkívül néhány Tanúnak fel kellett hagynia a halottak tiszteletével kapcsolatos bizonyos szokásokkal. De sokaknak talán az volt a legnehezebb, hogy törvényesen bejegyeztessék a házasságukat, és így az mindenki előtt tiszteletre méltó legyen (Héberek 13:4).

Később kiváltságomban állt Kelet-Afrika más részein is szolgálni, például Ugandában. Mintegy hat hetet töltöttem Entebbében és Kampalában, ahol azután sokan megismerték a Biblia igazságát.

Meghívás New Yorkba

Miután már egy ideje Ugandában szolgáltam, 1956 elején Dar es Salaamba, Tanganyika fővárosába érkeztem. Ott egy levél várt rám, amely Jehova Tanúi főhivatalából érkezett. A levélben arra kértek, hogy kezdjek készülődni egy New York-i utazásra, hogy jelen legyek az 1958. július 27-től augusztus 3-ig tartó nemzetközi kongresszuson. Mondanom sem kell, hogy nagy izgalom töltött el.

Amikor elérkezett az idő, egy másik utazófelvigyázóval, Luka Mwangóval Ndolából a dél-rhodesiai Salisburybe (ma Harare), majd Nairobiba (Kenya), onnan pedig Londonba repültünk, ahol a testvérek meleg szeretettel fogadtak bennünket. Amikor Angliába érkezésünk estéjén lefeküdtünk, nagyon izgatottak voltunk, és arról beszélgettünk, hogy minket, afrikai embereket milyen nagy vendégszeretettel fogadtak a fehér emberek. Rendkívül buzdító volt ez az élmény.

Végül megérkeztünk New Yorkba, a kongresszus városába. A kongresszus egyik napján beszámolót tartottam az Észak-Rhodesiában élő Jehova Tanúi tevékenységéről. Azon a napon közel 200 000 fős hallgatóság gyűlt össze a New York-i Polo Groundson és a Yankee Stadionban. Azon az éjszakán nem tudtam aludni, mivel folyton arra gondoltam, milyen csodálatos kiváltságban volt részem.

A kongresszus nagyon hamar véget ért, és haza kellett térnünk. Hazafelé újra részünk  volt angliai testvéreink és testvérnőink szerető vendéglátásában. Azon az utazáson felejthetetlen emléket hagyott bennünk Jehova népének egysége, mely bőrszínre és nemzetiségre való tekintet nélkül megmutatkozik.

A szolgálat folytatása és újabb próbák

1967-ben kineveztek kerületszolgának (a kerületszolga körzetről körzetre utazik). Zambiában a Tanúk száma ekkor már több mint 35 000-re növekedett. Később a romló egészségi állapotom miatt újra körzetfelvigyázónak neveztek ki Copperbelt területén. Végül Jeanette betegeskedni kezdett, és 1984 decemberében Jehovához hűségesen elhunyt.

Halála után nagy fájdalmat okozott nekem, hogy Jeanette családjához tartozó nem hívő rokonaim azzal vádoltak, hogy én vagyok a felelős a feleségem haláláért, mivel varázslást gyakorlok. Ám néhányan, akik tudtak Jeanette betegségéről, és beszéltek az orvosával, elmondták a rokonoknak az igazságot. Ezután újabb próba következett. Néhány rokon azt akarta, hogy én is kövessem az ukupyanikának nevezett szokást. Azon a vidéken, ahonnan származom, ennek a szokásnak a gyakorlása azt jelenti, hogy amikor valakinek a házastársa meghal, az életben maradt házastársnak szexuális kapcsolatot kell létesítenie az elhunyt egyik közeli hozzátartozójával. Természetesen ezt nem tettem meg.

Végül megszűnt a rokonoktól jövő nyomás. Hálás voltam, hogy Jehova segített nekem szilárdan kitartanom álláspontom mellett. Feleségem temetése után egy hónappal egy testvér odajött hozzám, és ezt mondta: „Kangale testvér, nagyon buzdító volt látnunk, hogy a feleséged halála után egyetlen, Istennek nem tetsző hagyománynak sem hódoltál be. Nagyon köszönjük.”

Csodálatos aratás

Most már 65 éve, hogy elkezdtem a teljes idejű szolgálatot mint Jehova Tanúja. Ezek alatt az évek alatt nagy örömmel szemléltem több száz gyülekezet megalakulását és sok Királyság-terem felépülését azon a területen, ahol egykor utazófelvigyázóként szolgáltam. 1943-ban mintegy 2800 Tanú volt Zambiában, ám most már több mint 122 000 Királyság-hirdető tevékenykedik itt. Ebben az országban, ahol kevesebb, mint 11 millió ember él, tavaly több mint 514 000-en voltak jelen az Emlékünnepen.

Jehova nagyon kedvesen törődik velem. Amikor orvosi ellátásra van szükségem, mindig van olyan keresztény testvér, aki elvisz a kórházba. A különböző gyülekezetek még mindig meghívnak nyilvános előadást tartani, és ez sok szép pillanatot szerez nekem. A gyülekezetemhez tartozó testvérnők közül többen felváltva takarítják ki a házamat, a testvérek pedig önként vállalják, hogy minden héten elkísérnek az összejövetelekre. Tudom, hogy sohasem lenne részem ilyen szerető törődésben, ha nem szolgálnám Jehovát. Köszönetet mondok hát neki azért, hogy továbbra is felhasznál engem a teljes idejű szolgálatban, és azért is, hogy sok felelősségteljes feladatot mind a mai napig el tudok látni.

Látásom eléggé meggyengült, és amikor elsétálok a Királyság-terembe, többször is meg kell állnom pihenni az úton. Mostanában a táskám nehezebbnek tűnik, mint ezelőtt, s ezért kiveszek belőle minden olyan könyvet, amelyre nincs szükség az összejövetelen. Leginkább úgy veszek részt a szántóföldi szolgálatban, hogy bibliatanulmányozást folytatok olyan személyekkel, akik eljönnek az otthonomba. Ám örömmel tekintek vissza az elmúlt évekre, és nagyon jó érzés az, hogy láthattam az itt végbement csodálatos növekedést. Olyan területen szolgáltam, ahol Jehovának az Ézsaiás 60:22-ben lejegyzett szavai kiemelkedő módon teljesedtek. Ebben a versben ez áll: „A legkisebb ezerre nő, és a legkevesebb hatalmas néppé. Én az Úr, idején, hamar megteszem ezt.” Pontosan ezt láttam megtörténni, de nemcsak Zambiában, hanem az egész világon. *

[Lábjegyzetek]

[Képek a 24. oldalon]

Thomson a zambiai fiókhivatallal a háttérben

[Kép a 26. oldalon]

A zambiai fiókhivatal most