Élettörténet

A Királyságot keresem először — Életem nyugodt és boldog

JETHA SUNAL ELMONDÁSA ALAPJÁN

Reggeli után hallottuk a rádióban, hogy bejelentik: „Jehova Tanúi tevékenysége illegális, munkájukat betiltották.”

EKKOR 1950-et írtunk. Három másik lánnyal — akik hozzám hasonlóan a húszas éveikben jártak — már egy éve Jehova Tanúi misszionáriusaiként szolgáltunk a Dominikai Köztársaságban.

Nem mindig volt az az életcélom, hogy misszionárius legyek. Igaz, gyermekkorom óta jártam templomba. Édesapám viszont az első világháború alatt felhagyott a templomba járással. Azon a napon, amikor 1933-ban konfirmáltam, hogy az episzkopális egyház tagjává válhassak, a püspök csupán egyetlen verset olvasott fel a Bibliából, utána a politikáról kezdett beszélni. Édesanyámat ez annyira felzaklatta, hogy soha többé nem tette be a lábát a templomba.

Megváltozik az életünk

Szüleimnek, William Karl és Mary Adamsnak öt gyermeke született. A fiúkat Donnak, Joelnek és Karlnak nevezték el. A húgom, Joy volt a legkisebb a családban, én pedig a legidősebb. Tizenhárom éves lehettem, amikor egy nap az iskola után arra értem haza, hogy anyu A királyság — a világ reménysége című, Jehova Tanúi által kiadott füzetet olvasgatja, majd így szólt: „Ez az igazság!”

Anyu mindannyiunkkal megosztotta, amit a Bibliából tanult. Szavaival és példájával jól az elménkbe véste Jézus következő tanácsának a fontosságát: „keressétek először a királyságot és az Ő igazságosságát” (Máté 6:33).

 Én nem mindig hallgattam őt szívesen. Egyszer mondtam is neki: „Anyu, nekem ne prédikálj, mert különben soha többé nem fogok eltörölgetni neked a mosogatás után.” Ő azonban tapintatosan továbbra is beszélt nekünk. Rendszeresen magával vitt minket, gyerekeket a bibliatanulmányozásokra, amelyeket Clara Ryan házában tartottak. Clara szintén Elmhurstben (Illinois, USA) lakott, csak pár percre tőlünk gyalog.

Clara zongoraórákat is adott, és amikor a növendékei az évi koncertjüket tartották, ő kihasználta az alkalmat arra, hogy Isten Királyságáról és a feltámadás reménységéről beszéljen. Engem érdekelt a zene, mert már hétéves korom óta hegedülni tanultam, így hát meghallgattam Clarát.

Idővel mi, gyermekek elkezdtünk járni anyuval a Chicago nyugati részén megtartott gyülekezeti összejövetelekre. Busszal és villamossal tettük meg a hosszú utat, ami jó kezdet volt életünk e korai szakaszában arra, hogy megtanuljuk, mit is jelent először a Királyságot keresni. 1938-ban, vagyis három évvel anyu keresztelkedése után elmentem vele Jehova Tanúi egyik kongresszusára, amelyet Chicagóban rendeztek meg. Ez alkalommal e városon kívül még negyvenkilenc város volt rádiótelefonos összeköttetésben egymással. Az ott hallottak megérintették a szívemet.

Mindamellett a zene iránti szeretet is áthatotta a szívem. 1938-ban befejeztem a középiskolát, és apu elintézte, hogy a chicagói Amerikai Konzervatóriumban folytathassam tanulmányaimat. Így hát a következő két évben zenét tanultam, két zenekarban játszottam, és úgy gondoltam, hogy ezen a pályán haladok tovább.

A hegedűtanárom, Herbert Butler, Európából települt át az Egyesült Államokba, ezért adtam neki egy példányt a Refugees (Menekültek) * című füzetből, mert úgy gondoltam, talán elolvassa. Ő meg is tette ezt. „Jetha, jól játszol — mondta a következő héten az óra után —, és ha folytatod a tanulmányaidat, el tudnál helyezkedni a rádió zenekarában, vagy te is zenetanár lehetnél. De — fűzte hozzá rábökve a füzetre, amelyet tőlem kapott — szerintem a te szíved ebben van. Miért nem ezt választod élethivatásodnak?”

Ezt alaposan átgondoltam. Abbahagytam a konzervatóriumi tanulmányaimat, és elfogadtam  anyu meghívását, hogy tartsak vele Jehova Tanúi detroiti (Michigan) kongresszusára, melyet 1940 júliusában rendeztek meg. A lakókocsivárosban laktunk, sátrakban. Persze a hegedűmet is magammal vittem, így hát játszottam a kongresszusi zenekarban. A lakókocsivárosban amúgy sok úttörővel (teljes idejű evangéliumhirdetővel) találkoztam, akik egytől egyig mind nagyon boldogok voltak. Elhatároztam, hogy megkeresztelkedem, és beadom a jelentkezésemet az úttörőszolgálatra. Imádkoztam Jehovához, hogy segítsen, hogy egész életemben a teljes idejű szolgálatban maradhassak.

A szülővárosomban kezdtem az úttörőszolgálatot, később Chicagóban végeztem, majd 1943-ban Kentucky államba költöztem. Azon a nyáron éppen a kerületkongresszus előtt meghívást kaptam, hogy vegyek részt a Gileád Iskola második osztályában, ahol majd képzést kapok a misszionáriusi munkára, és a tanítás 1943 szeptemberében kezdődik.

A nyári kongresszuson egy Tanúnál szálltam meg, aki felajánlotta, hogy a lánya ruhái közül elvihetek bármit, amit csak szeretnék. A lánya ugyanis belépett a hadseregbe, és azt mondta az anyukájának, hogy ossza szét a holmiját. Nekem ez a gondoskodás Jézus ígéretét igazolta: „továbbra is keressétek először a királyságot és az Ő igazságosságát, és ezek az egyéb dolgok mind megadatnak nektek ráadásként” (Máté 6:33). A Gileád Iskolán töltött öt hónap csak úgy tovaszállt, és 1944. január 31-én a diplomaosztáson tűkön ülve vártam, hogy belevethessem magam a misszionáriusi szolgálatba.

Ők is a teljes idejű szolgálatot választották

Anyu 1942-ben jelentkezett az úttörőszolgálatra. Akkoriban a három öcsém és a húgom még iskolába járt. Anyu sokszor értük ment az iskolába, és magával vitte őket a szántóföldi szolgálatba. Arra is megtanította őket, hogy vegyenek részt a háztartási munkákban. Anyukám gyakran sokáig fennmaradt vasalni vagy más szükséges munka elvégzése miatt, hogy napközben a szolgálatban tevékenykedhessen.

1943 januárjában, amikor én Kentucky államban végeztem az úttörőszolgálatot, Don öcsém szintén úttörő lett. Apa csalódott emiatt, mert azt remélte, hogy anyuhoz és hozzá hasonlóan minden gyermeke diplomát szerez. Don majdnem kétévi úttörőszolgálat után meghívást kapott, hogy Jehova Tanúi brooklyni (New York) világközpontjában folytassa a teljes idejű szolgálatát.

Joel 1943 júniusában lépett be az úttörők soraiba, amikor még otthon lakott. Ez idő alatt próbálta meggyőzni aput, hogy vegyen részt egy kongresszuson, de nem járt sikerrel. Ám miután Joel nem tudott bevezetni a területen egyetlen házi bibliatanulmányozást sem, apu beleegyezett, hogy vezessen vele egy tanulmányozást „Az igazság szabadokká tesz titeket” című könyvből. Apa könnyedén válaszolt a kérdésekre, de mindig nyaggatta Joelt, hogy a Szentírásból bizonyítsa be, amit a könyvben olvasnak. Ez segített Joelnek, hogy magáévá tegye a bibliai igazságokat.

Joel abban reménykedett, hogy a sorozóbizottság majd őt is úgy bírálja el, mint Dont, akit vallási szolga lévén felmentettek a hadkötelezettség alól. A bizottság azonban Joel fiatalsága láttán nem volt hajlandó vallási szolgának nyilvánítani őt, hanem behívót küldött neki, hogy jelentkezzen katonai szolgálatra. Amikor nem tett eleget a sorozásnak, letartóztatási parancsot adtak ki ellene. Miután az FBI megtalálta őt, három napot a Cook megyei börtönben töltött.

Apu a házunkat használta zálogként az ideiglenes szabadlábra helyezés óvadékának a kifizetéséhez. Később ugyanezt tette más fiatal Tanúkért is, akik hasonló helyzetbe kerültek, mint  Joel. Az ügy igazságtalansága felbőszítette apát, és Joellel Washingtonba ment, hogy utánajárjon, lehet-e fellebbezni az esetében. Végül Joelt vallási szolgának nyilvánították, és az ügyet félretették. Misszionáriusi megbízatásom alatt levelet kaptam aputól, amelyben ezt írta: „Azt hiszem, ezt a győzelmet Jehovának kell tulajdonítanunk!” 1946 augusztusának vége felé Joel is meghívást kapott, hogy szolgáljon a brooklyni főhivatal tagjaként.

Karl az iskolai szünetek alatt többször is vállalt úttörőszolgálatot, majd 1947 elején befejezte a középiskolát, és általános úttörőként kezdett tevékenykedni. Akkoriban apa már gyengélkedett, ezért Karl egy kis ideig segített neki az üzleti ügyek intézésében, de utána máshol szolgált úttörőként. 1947 vége felé Karl is a brooklyni főhivatalba került, és a Bétel-család tagjává vált, akárcsak Don és Joel.

Joy a középiskola befejeztével szintén belépett az úttörők soraiba. 1951-ben csatlakozott bátyjaihoz a Bételben. A háztartásban, valamint az irodalommegrendelési osztályon dolgozott. 1955-ben feleségül vette őt Roger Morgan, aki szintúgy a Bétel-család tagja volt. Körülbelül hét évvel később úgy döntöttek, hogy családot szeretnének alapítani, ezért eljöttek a Bételből. Azóta két gyermeket neveltek fel, akik szintén Jehovát szolgálják.

Amikor mi, gyermekek már mind a teljes idejű szolgálatban tevékenykedtünk, anyu buzdította aput, így aztán apu is átadta az életét Jehovának, és 1952-ben megkeresztelkedett. Tizenöt éven át, egészen a haláláig, nagyon találékonynak bizonyult a Királyság-igazság másokkal való megosztásában, pedig a betegség igencsak korlátozta őt.

Egy rövid idő kivételével, apu betegsége idején, anyu egészen a haláláig folytatta az úttörőszolgálatot. Soha nem volt sem autója, sem kerékpárja. Alacsony termetű lévén mindenhová gyalog ment, sokszor még vidékre is, hogy bibliatanulmányozásokat vezessen.

Misszionáriusi terület

A Gileád Iskola elvégzése után jó néhányan egy évig New Yorktól északra végeztük az úttörőszolgálatot, amíg meg nem kaptuk az utazáshoz szükséges papírokat. 1945-ben végre elutazhattunk Kubába, a megbízatásunk helyére, ahol fokozatosan alkalmazkodtunk egy újfajta életmódhoz. A prédikálásunkra jól reagáltak az emberek, ezért nem sok idő telt el, és már mindannyian sok-sok bibliatanulmányozást vezettünk. Éveken át ezen a helyen szolgáltunk, majd újabb megbízatást kaptunk a Dominikai Köztársaságba. Egy nap találkoztam egy asszonnyal, aki arra biztatott, hogy keressem fel az egyik ügyfelét, Suzanne Enfroy-t, aki francia volt, és segítséget szeretett volna kapni a Biblia megértéséhez.

Suzanne zsidó volt, és amikor Hitler csapatai benyomultak Franciaországba, a férje másik országba költöztette őt és két gyermekét. Suzanne rögvest megosztotta másokkal a tanultakat. Először  is azzal a nővel beszélt, aki kérte, hogy látogassam meg Suzanne-t, majd pedig egy franciaországi barátnőjével, Blanche-sal. Mindketten eljutottak a megkeresztelkedésig.

„Hogyan segíthetek a gyermekeimnek?” — kérdezte Suzanne. A fia orvosnak tanult, a lánya balettozott, és New York egyik leghíresebb színházában szeretett volna táncolni. Suzanne előfizette nekik Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat. Ennek köszönhetően a fia, annak felesége, valamint a feleség ikertestvére mind Tanúk lettek. Suzanne férjét, Louis-t bosszantotta, hogy a felesége rokonszenvez Jehova Tanúival, mivel akkorra a Dominikai Köztársaság betiltotta a munkánkat. De amikor az egész család az Egyesült Államokba költözött, végül Louis is Tanú lett.

A betiltás alatt is szolgáltunk

Bár a Dominikai Köztársaságban Jehova Tanúi munkáját nem sokkal azután tiltották be, hogy 1949-ben oda neveztek ki minket, mi mégis elhatároztuk, hogy mint uralkodónak, inkább Istennek engedelmeskedünk, semmint embereknek (Cselekedetek 5:29). Továbbra is először Isten Királyságát kerestük azáltal, hogy ismertté tettük a róla szóló jó hírt, ahogyan Jézus utasította a követőit (Máté 24:14). Megtanultuk azonban, hogy a prédikálómunkánk végzése közben „óvatosak [legyünk], mint a kígyók, de ártatlanok, mint a galambok” (Máté 10:16). A hegedűm például nagy segítségemre volt ebben. A bibliatanulmányozásokra is magammal vittem. A tanulmányozók ugyan nem lettek hegedűművészek, viszont sok család Jehova szolgájává vált!

A betiltás feloldása után négyünket — Mary Aniolt, Sophia Soviakot, Edith Morgant és engem — a San Francisco de Macorís-i misszionáriusotthonból a fővárosba, Santo Domingóba költöztettek a fiókhivatal területén lévő misszionáriusotthonba. Én azonban minden hónapban visszautaztam eredeti megbízatási helyünkre zeneórát tartani. Ilyenkor lehetőségem volt a hegedűtokomban szellemi eledelt vinni keresztény testvéreinknek, valamint elhozni a tanúskodótevékenységükről szóló jelentéseket.

Amikor a San Francisco de Macorís-i testvéreket Santiagóban börtönbe vetették keresztényi semleges álláspontjuk miatt, megkértek, hogy vigyek nekik pénzt, és ha lehetséges, Bibliákat, valamint hozzak hírt róluk a családjuknak. A santiagói börtönben, amikor az őrök meglátták a hegedűtokot a hónom alatt, ezt kérdezték:

— Ezt meg minek hozza?

— Hogy felvidítsam őket — válaszoltam.

Egyebek között azt az éneket játszottam, amelyet egy Tanú írt a náci koncentrációs táborban, és ma Jehova Tanúi énekeskönyvében a 29-es számú ének. Azért ezt hegedültem, hogy a börtönben lévő testvéreink meg tudják tanulni.

Mint megtudtam, sok Tanút áthelyeztek egy farmra, amely a  kormányfő, Trujillo birtokában volt. Azt mondták, hogy nincs messze attól az úttól, amerre a busz jár. Így hát délben leszálltam a buszról, és érdeklődtem, merre van a farm. Egy kis bolt tulajdonosa a hegyeken túlra mutatott, és felajánlotta a lovát, valamint vezetőként egy fiút, aki elkísér, ha otthagyom zálogba a hegedűmet.

A hegyeken túl egy folyón is át kellett gázolnunk. Hogy átjussunk, mindkettőnknek fel kellett ülnie a ló hátára. Útközben láttunk egy csapat papagájt; zöld és kék színben pompázó tollaik csillogtak a napsütésben. Csodaszép látvány volt! Így imádkoztam: „Köszönöm szépen Jehova, hogy ilyen gyönyörűnek teremtetted őket!” Végül délután négy óra tájban megérkeztünk a farmra. A szolgálatban lévő katona kedvesen megengedte, hogy beszélhessek a testvérekkel, és hagyta, hogy odaadjak nekik mindent, amit hoztam, még egy kis Bibliát is.

Hazafelé útközben végig imádkoztam, hiszen ekkorra már besötétedett. Bőrig áztunk, mire megérkeztünk a bolthoz. Mivel az aznapi utolsó busz is elment már, megkértem a bolt tulajdonosát, hogy intsen le nekem egy arra járó teherautót. Hogy el mertem-e menni a teherautóban ülő két férfival? Nos, az egyikük megkérdezte: „Ismeri Sophie-t? Ő tanulmányozott a húgommal.” Ezt Jehova válaszának tekintettem az imámra! Minden baj nélkül el is vittek Santo Domingóba.

1953-ban én is a Dominikai Köztársaság küldöttei között voltam, akik részt vettek Jehova Tanúi nemzetközi kongresszusán a New York-i Yankee Stadionban. Az egész családom ott volt, még apu is. Miután elhangzott egy beszámoló arról, hogyan halad a prédikálómunka a Dominikai Köztársaságban, misszionáriustársammal, Mary Aniollal nekünk is volt egy kis részünk a programban, amelyben bemutattuk, miként prédikáltunk a betiltás alatt.

Különleges örömök az utazómunkában

Azon a nyáron találkoztam Rudolph Sunallal, aki a következő évben feleségül vett. A családtagjai nem sokkal az első világháború után lettek Tanúk Alleghenyben (Pennsylvania). Rudolph miután a második világháború idején letöltötte börtönbüntetését, melyet keresztényi semlegessége miatt kapott, a brooklyni Bételben kezdett szolgálni. Nem sokkal az esküvőnk után arra kérték, hogy utazófelvigyázóként látogassa a gyülekezeteket. A következő tizennyolc évben vele tartottam a körzetmunkában.

Szolgálatunk során egyebek között eljutottunk Pennsylvaniába, Nyugat-Virginiába, New Hampshire-be és Massachusettsbe. Általában keresztény testvéreinknél laktunk. Különleges öröm volt közelebbről megismerkedni velük, és együtt szolgálni Jehovát. Szeretetük és vendégszeretetük mindig melegséget és őszinteséget árasztott. Miután Joel feleségül vette volt misszionáriustársamat, Mary Aniolt, ők is az utazómunkában szolgáltak három évig, Pennsylvania és Michigan gyülekezeteit látogatva. Utána Joel 1958-ban meghívást kapott, hogy újra legyen a Bétel-család tagja, ezúttal Maryvel.

Karl körülbelül hét éve volt már a Bételben,  amikor néhány hónapra a körzetmunkában kapott megbízatást, hogy további tapasztalatokat szerezzen. Ezek után oktató lett a Gileád Iskolán. 1963-ban feleségül vette Bobbie-t, aki hűségesen szolgált a Bételben egészen a 2002 októberében bekövetkezett haláláig.

Don a Bételben töltött hosszú évek alatt időről időre más országokba utazott, hogy kiszolgálja az ottani fiókhivatalokban és misszionáriusi területeken szorgoskodó testvéreket. Megbízatásai révén eljutott Keletre, Afrikába, Európába és az amerikai kontinens különböző pontjaira. Don lojális felesége, Dolores gyakran elkíséri őt.

Megváltoznak a körülményeink

Hosszú betegség után édesapám elhunyt, de előtte még elmondta, mennyire boldog, hogy Jehova Isten szolgálata mellett döntöttünk, és hogy sokkal több áldásban volt így részünk, mint ha az lett volna a célunk, hogy diplománk legyen, ahogy ő azt elképzelte. Miután segítettem anyának összecsomagolni, hogy közelebb költözzön a húgomhoz, Joyhoz, a férjemmel Új-Anglia különböző területeire fogadtunk el úttörőmegbízatást, hogy közelebb lakjunk az édesanyjához, akinek akkor segítségre volt szüksége. Anyósom halála után az anyukám odaköltözött hozzánk, és tizenhárom évig éltünk együtt. Majd 1987. január 18-án 93 éves korában befejezte földi megbízatását.

A testvérek nemegyszer megdicsérték anyut azért, mert minden gyermekét úgy nevelte fel, hogy szeresse és szolgálja Jehovát. Ilyenkor anyu szerényen így válaszolt: „Egyszerűen csak kiváló »föld« adatott nekem, hogy azt műveljem” (Máté 13:23). Micsoda áldás, hogy istenfélő szüleim voltak, akik nagyszerű példát mutattak buzgalomban és alázatosságban!

Még mindig a Királyság az első

Folyton-folyvást Isten Királyságát tesszük az első helyre az életünkben, és igyekszünk alkalmazni Jézusnak azt a tanácsát is, hogy legyünk adakozók (Lukács 6:38; 14:12–14). Jehova pedig bőkezűen gondoskodik a szükségleteinkről. Életünk nyugodt és boldog.

Rudy és én még mindig szeretjük a zenét. Kellemes időtöltésnek találjuk, amikor más zenekedvelőkkel összejövünk este az otthonunkban, és együtt zenélünk. De nem a zene a hivatásom, ez csupán egy plusz öröm az életemben. Férjemnek és nekem most az úttörőszolgálatunk gyümölcseinek, vagyis azoknak a személyeknek a látványa szerez gyönyörűséget, akiknek az évek során segíteni tudtunk.

Bár jelenleg egészségi gondokkal küszködöm, elmondhatom, hogy nagyon boldog és nyugodt életnek örvendhettem ebben a több mint hatvan évben, melyet a teljes idejű szolgálatban töltöttem. Minden reggel, amikor felébredek, hálát adok Jehovának azért, hogy válaszolt az imámra, amelyet a teljes idejű szolgálatom elkezdésekor mondtam oly sok évvel ezelőtt. Miután hálát adtam, nap mint nap elgondolkodom: „Ma hogyan tudom először a Királyságot keresni?”

[Lábjegyzet]

[Kép a 24. oldalon]

Családunk 1948-ban (balról jobbra): Joy, Don, anyu, Joel, Karl, én és apu

[Kép a 25. oldalon]

Anyu jó példát mutatott buzgó szolgálatával

[Kép a 26. oldalon]

Karl, Don, Joel, Joy és én ma, több mint ötven évvel később

[Kép a 27. oldalon]

Balról jobbra: én, Mary Aniol, Sophia Soviak és Edith Morgan mint misszionáriusok a Dominikai Köztársaságban

[Kép a 28. oldalon]

Mary (balra) és én a Yankee Stadionban 1953-ban

[Kép a 29. oldalon]

A férjemmel, amikor a körzetmunkában vett részt