Élettörténet

Semmihez sem fogható örömök

REGINALD WALLWORK ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Ezen a világon semmihez sem foghatók azok az örömök, amelyeket a Jehovának végzett teljes idejű misszionáriusi szolgálatunk alatt tapasztaltunk!” A feleségem személyes feljegyzéseit olvasva leltem erre a pár sorra röviddel az 1994 májusában bekövetkezett halála után.

IRENE szavain tűnődve eszembe jut az a 37 boldog, kielégítő év, amelyet Peruban töltöttünk misszionáriusokként. Azóta, hogy 1942 decemberében házasságot kötöttünk, értékes keresztényi kapcsolatnak örvendtünk — és miért ne kezdeném itt a történetemet?

Irene Liverpoolban, Angliában nőtt fel. Két lánytestvérével együtt Jehova Tanúi hitnézetei szerint nevelték. Az I. világháború idején veszítették el édesapjukat. Később, miután az édesanyjuk hozzáment Winton Fraserhez, született egy féltestvérük, Sidney. A család nem sokkal a II. világháború előtt Wales északi részére, Bangorba költözött. Irene itt keresztelkedett meg 1939-ben, egy évvel azután, hogy Sidney is megtette ezt, s együtt végezték az úttörőszolgálatot — a teljes idejű evangéliumhirdető munkát — Wales északi partvidékén, Bangortól egészen Caernarfonig, beleértve Anglesey szigetét is.

Abban az időben én Liverpooltól úgy 20 kilométerre délkeletre, a runcorni gyülekezetben szolgáltam olyan tisztségben, amelyet ma úgy hívunk, hogy elnöklőfelvigyázó. Az egyik körzetkongresszuson Irene odajött hozzám, hogy prédikálóterületet kérjen, valamennyi időt ugyanis Veránál, a Runcornban élő nővérénél akart tölteni, aki akkor már férjnél volt. A kéthetes ottléte alatt jól kijöttünk egymással, és később többször  meglátogattam Bangorban. Képzelhetitek, mennyire boldog voltam, hogy amikor az egyik hétvégén megkértem Irene kezét, ő igent mondott!

Vasárnap hazaérve azonnal tervezgetni kezdtem az esküvőnket, de kedden táviratot kaptam: „Ne haragudj, hogy ezzel a távirattal fájdalmat okozok neked. Szeretném lemondani az esküvőt. A többit levélben.” Megdöbbentem. Mi történhetett?

Irene levelét másnap kaptam meg. Leírta, hogy a yorkshire-i Horsforthba megy, hogy úttörőszolgálatot végezzen Hilda Padgettel *, mivel 12 hónappal korábban beleegyezett abba, hogy ha felkérik, ott fog szolgálni, ahol nagyobb a szükség prédikálókra. Ezt írta: „Olyan ez nekem, mint egy Jehovának tett fogadalom, és mivel ezt az ígéretet azelőtt tettem neki, mint ahogy megismertelek, úgy érzem, hogy teljesítenem kell.” Bár szomorú voltam, nagyon csodáltam állhatatosságát, és ezt táviratoztam neki: „Menj. Várni fogok rád.”

Irene-t három hónapra bebörtönözték Yorkshire-ban, mivel lelkiismereti okokra hivatkozva nem volt hajlandó támogatni a háborút. Tizennyolc hónappal később, 1942 decemberében kötöttünk házasságot.

Gyermekéveim

Édesanyám 1919-ben megvásárolta a Bibliai tanulmányok * című sorozatot. Bár — ahogy édesapám helytállóan megjegyezte — anyukám egészen addig nem olvasott egyetlen könyvet sem, most mégis elhatározta, hogy gondosan áttanulmányozza ezeket a köteteket, és összeveti a Bibliájával. Meg is tette, és 1920-ban megkeresztelkedett.

Édesapám nem volt házsártos ember, és megengedte, hogy anya azt tegye, amit akar. Abból sem csinált gondot, hogy anya az igazság útjára tanította négy gyermeküket, két nővéremet, Gwent és Ivyt, bátyámat, Alecot és engem. Stanley Rogers és más hűséges liverpooli Tanúk Runcornba utaztak, és bibliai előadásokat tartottak, s ennek eredményeként nemsokára gyülekezet alakult itt. Családunk is, és a gyülekezet is virágzott szellemileg.

Gwen az anglikán egyházban konfirmálásra készült, és eljárt felkészítő órákra is. De amikor anyu példáját követve elkezdte tanulmányozni a Bibliát, nem ment többé. A lelkész meglátogatott minket, hogy megtudja, mi ennek az oka. A nővérem ekkor kérdésekkel árasztotta el, ő pedig nem tudott válaszolni. Gwen az Úr imájának a jelentéséről kérdezte, de végül ő magyarázta meg azt a lelkésznek. Az 1Korintus 10:21-gyel zárta a mondandóját, világossá téve, hogy ezentúl nem ehet két asztalról. A lelkész távozóban azt mondta, hogy imádkozni fog Gwenért, és visszatér, hogy válaszoljon a kérdéseire, de nem láttuk többé. Gwen nem sokkal a megkeresztelkedése után teljes idejű evangéliumhirdető lett.

Példaértékű volt, ahogy a gyülekezetünkben a fiatalokkal foglalkoztak. Emlékszem, hogy hétéves koromban egy utazó vén az előadása után odajött hozzám beszélgetni. Elmondtam neki, hogy épp Ábrahámról olvasok, és arról, hogy miként próbálta feláldozni a fiát, Izsákot. „Menj fel az emelvény szélére, és mesélj arról, hogy mit olvastál” — mondta. Mennyire lázba hozott, hogy ott állhattam, és megtarthattam az első „nyilvános előadásomat”!

Tizenöt évesen, 1931-ben, édesanyám halálának az évében keresztelkedtem meg. Miután kijártam az iskolát, villanyszerelő-inas lettem. 1936-ban a Tanúk bibliai előadásokat játszottak le gramofonon a nyilvánosság előtt, és egy idős testvérnő arra buzdított minket a bátyámmal, hogy mi is vegyünk részt ebben a tevékenységben. Aleckal Liverpoolba utaztunk, hogy vásároljunk egy biciklit, és csináltassunk hozzá egy oldalkocsit a lejátszó szállítására. Az oldalkocsi hátuljába egy kétméteresre nyitható, teleszkópszerű cső tetejére hangszórót tetettünk. A szerelő azt mondta, hogy még sohasem eszkábált ilyen szerkezetet, mi viszont elégedettek voltunk  az eredménnyel. Lelkesen bemunkáltuk a területünket, és közben hálásak voltunk a testvérnőtől kapott buzdításért, és azokért a kiváltságokért, melyekben részünk volt.

Második világháború — A próba ideje

Ahogy a háború viharfelhői gyülekeztek, Stanley Rogersszel fáradhatatlanok voltunk abban, hogy az embereket 1938. szeptember 11-ére meghívjuk a „Nézz szembe a tényekkel” című nyilvános előadásra a londoni Royal Albert Hallba. Később ez az előadás megjelent füzet formájában, és én részt vettem a terjesztésében, csakúgy, mint az egy évvel később kiadott Fascism or Freedom (Fasizmus vagy szabadság) című füzet terjesztésében. Mindkét kiadvány nyíltan leleplezte a hitleri Németország diktatórikus törekvéseit. Ekkor már jól ismertek Runcornban a nyilvános szolgálatomról, és tiszteltek is érte. Végül még jól is jött, hogy mindig buzgó voltam a teokratikus tevékenységekben.

Az a vállalat, ahol dolgoztam, aláírt egy megállapodást, hogy egy város széli új gyárba beszereli a vezetékeket. Miután megtudtam, hogy ez egy fegyvergyár lesz, kerek perec kijelentettem, hogy nem dolgozom ott. Bár a munkaadóim nem repestek örömükben, a munkavezető szólt néhány szót az érdekemben, és kaptam egy másik munkát. Később megtudtam, hogy ennek a munkavezetőnek az egyik nagynénje szintén Jehova Tanúja.

Az egyik kollégám nagyon buzdítólag hatott rám, amikor ezt mondta: „Reg, nem is vártunk mást tőled, mivel már annyi éve részt veszel abban a bibliai munkában.” Ám résen kellett lennem, mert sok munkatársam szerette volna, ha bajba kerülök.

A liverpooli bíróság 1940 júniusában elfogadta azt a kérelmemet, hogy nyilvánítsanak lelkiismereti okokra hivatkozó szolgálatmegtagadónak. Azt a feltételt szabták, hogy maradjak a szakmámban. Ez persze lehetővé tette, hogy folytassam keresztény szolgálatomat.

A teljes idejű szolgálat kezdete

A háború végének közeledtével úgy döntöttem, hogy otthagyom a munkahelyemet, és csatlakozom Irene-hez a teljes idejű szolgálatban. 1946-ban építettem egy ötméteres lakókocsit, és ebben éltünk. Az elkövetkező évben arra kértek minket, hogy költözzünk Alvestonba, egy gloucestershire-i faluba. Ezután az ősi Cirencesterben végeztük az úttörőszolgálatot, majd Bathban. 1951-ben megkértek, hogy utazófelvigyázóként dél-walesi gyülekezeteket látogassak, de nem egészen két év múlva már úton voltunk az Őrtorony Gileád Bibliaiskolába, hogy misszionáriusi képzést kapjunk.

Az iskola 21. osztályát a New York állambeli South Lansingben oktatták. A diplomaosztásra  New Yorkban került sor 1953-ban az „Új világ társadalma” kongresszuson. Irene és én a diplomaosztás napjáig nem tudtuk, hogy hova fognak küldeni minket. Mennyire felvillanyozott, amikor megtudtuk, hogy Peruba jelöltek ki. Miért? Azért, mert Sidney Fraser, Irene féltestvére, és annak felesége, Margaret a Gileád Iskola 19. osztályának az elvégzése után, szintén oda kapták a megbízatásukat, és már több mint egy éve a limai fiókhivatalban szolgáltak.

Miközben a vízumunkra vártunk, egy rövid ideig a brooklyni Bételben dolgoztunk, nemsokára azonban Limába utaztunk. A misszionáriusokként nekünk kijelölt tíz hely közül az első Callao volt, mely Peru fő tengeri kikötője Limától nyugatra. Bár valamennyire elsajátítottuk a spanyol nyelv alapjait, megérkezésünkkor sem Irene, sem én nem tartottunk ott, hogy beszélgetést tudjunk folytatni ezen a nyelven. Mitévők legyünk?

A prédikálással járó nehézségek és áldások

A Gileád Iskolán azt mondták nekünk, hogy az anyák sem tanítják meg kicsijüknek a nyelvet. A kisbabák úgy tanulnak, hogy az anyukájuk beszél hozzájuk. Vagyis így szólt a tanács: „Azonnal kezdjétek el a prédikálómunkát, és tanuljátok meg a nyelvet a helyiektől. Segíteni fognak nektek.” Miközben ezzel az új nyelvvel bajlódtam, képzelhetitek, mit éreztem, amikor a megérkezésünk után nem egészen két héttel kineveztek a callaói gyülekezet elnöklőfelvigyázójának. Elmentem Sidney Fraserhez, de őtőle ugyanazt a tanácsot kaptam, melyet a Gileád Iskolán hallottunk: barátkozzunk a gyülekezet tagjaival, és keressük a kapcsolatot a területünkön élőkkel. Elhatároztam, hogy megfogadom ezt a tanácsot.

Egy szombat reggel felkerestem egy asztalost a műhelyében. „Nem hagyhatom abba a munkát — jelentette ki —, de foglaljon helyet, hallgatom.” Egy feltétellel beleegyeztem: „Ha bármit rosszul mondok, kérem, javítson ki, nem fogok megsértődni.” Nevetett, és beleegyezett. Hetente kétszer meglátogattam őt, és azt tapasztaltam, hogy a kapott tanácsnak megfelelően ez ideális módja annak, hogy elsajátítsam az új nyelvet.

Történetesen Icában, misszionáriusi megbízatásunk második helyén, találkoztam egy másik asztalossal, és elmagyaráztam neki, hogy miben egyeztem meg egy kollégájával Callaóban. Abban maradtunk, hogy ő is ugyanúgy segít nekem, így szépen előrehaladtam a spanyoltanulással, bár három évbe telt, mire azt mondhattam, hogy igazán folyékonyan beszélem a nyelvet. Ez a férfi mindig nagyon elfoglalt volt, de sikerült úgy tanulmányoznom vele, hogy felolvastam neki bibliaverseket, majd elmagyaráztam azok jelentését. Az egyik héten, amikor felkerestem, a munkaadója azt mondta, hogy a férfi elment, mert Limában másik állást vállalt. Valamivel később, amikor Irene-nel részt vettünk egy kongresszuson Limában, újra találkoztam vele. Mennyire örültem, amikor megtudtam, hogy kapcsolatba lépett a limai Tanúkkal, hogy folytatni tudja a tanulmányozást, és a családjával együtt Jehova önátadott szolgája lett!

Az egyik gyülekezetben megtudtuk, hogy két együtt élő személyt megkereszteltek, noha még nem voltak házasok. Miután megbeszéltük velük az idevonatkozó szentírási alapelveket, elhatározták, hogy törvényesítik a kapcsolatukat, eleget téve a megkeresztelt Tanúkra vonatkozó követelménynek. Elvittem őket a városházára, hogy anyakönyveztessék a házasságukat. Ekkor újabb nehézséggel találták szemben magukat, mivel négy gyermekük közül egy sem volt anyakönyvezve, pedig ezt is előírja a törvény. Magától értetődő, hogy kíváncsiak voltunk, mi lesz a polgármester reakciója. „Mivel a barátaik, Jehova Tanúi, ezek az erényes emberek megszervezték, hogy önök törvényesen összeházasodjanak — mondta —, eltekintek attól, hogy beidézzem a gyermekeket, és díjmentesen bejegyzem őket.” Mennyire hálásak voltunk, mivel ez egy szegény család volt, és bármekkora összeg is óriási teher lett volna nekik.

Jehova Tanúi brooklyni főhivatalából később meglátogatott minket Albert D. Schroeder, és azt javasolta, hogy alakítsunk ki egy új misszionáriusotthont Lima másik részében. Ezért Irene és én két amerikai testvérnővel, Frances és Elizabeth Gooddal, valamint egy kanadai házaspárral a San Borja nevű kerületbe költöztünk. Két-három év múlva egy új, virágzó gyülekezet alakult meg.

Amikor Huancayóban szolgáltunk, mely a hegyvidék középső részén, 3000 méternél is  magasabban fekszik, csatlakoztunk a 80 Tanúból álló helyi gyülekezethez. Itt részt vettem az ország második Királyság-termének megépítésében. Kijelöltek Jehova Tanúi jogi képviselőjének, mivel háromszor kellett bírósághoz fordulnunk, hogy biztosítsák a jogainkat ahhoz a földhöz, amelyet megvásároltunk. Ezek a tevékenységek, valamint a sok hűséges misszionárius kezdeti években végzett kiterjedt tanítványképző munkája, szilárd alapot vetett a növekedésnek, mely napjainkban tapasztalható Peruban: az 1953-as 283-ról mára 83 000-nél is többre nőtt a Tanúk száma.

Szomorú búcsú

Mindegyik misszionáriusotthonban tartalmas kapcsolatot ápoltunk a misszionáriustársainkkal. Gyakran állt kiváltságomban, hogy otthonfelvigyázóként szolgáljak. Minden hétfő reggel összeültünk, hogy megbeszéljük az előttünk álló hétre tervezett tevékenységeket, és beosszuk, hogy ki milyen házimunkát fog végezni. Tudtuk jól, hogy a legfontosabb dolgunk a prédikálás, s e cél megvalósítása érdekében mindannyian vállvetve dolgoztunk együtt. Örömmel mondhatom, hogy otthonainkban sohasem volt jelentősebb nézeteltérés.

Utolsó megbízatásunk Breñába, Lima egyik peremkerületébe szólt. Az ottani 70 fős gyülekezet, melynek légköre mindig szeretetteljes volt, csakhamar több mint 100 fősre növekedett, ezért megalakult egy másik gyülekezet is Palominiában. Ekkor betegedett meg Irene. Először arra lettem figyelmes, hogy olykor nem emlékszik rá, hogy mit mondott, és időnként nehezen talált haza. Bár kiváló orvosi kezelésben részesült, állapota lassan tovább romlott.

Sajnos 1990-ben intézkednem kellett, hogy visszatérhessünk Angliába. Nővérem, Ivy kedvesen befogadott minket az otthonába. Négy év múlva, 81 évesen Irene meghalt. Én továbbra is végzem a teljes idejű szolgálatot, és vénként tevékenykedem a városunkban lévő három gyülekezet egyikében. Időnként Manchesterbe utazok, hogy buzdítsam az ottani spanyol csoportot.

Nemrégiben szívmelengető tapasztalatban volt részem. A történet évtizedekkel ezelőttre nyúlik vissza, amikor a gramofonommal ötperces prédikációkat játszottam le a házigazdáknak. Élénken él az elmémben egy fiatal iskolás lány, aki az anyukája mögött állva hallgatta az üzenetet.

Ez a lány végül Kanadában telepedett le, és egy barátnője — aki most már Tanú, és még mindig Runcornban él —, tartotta vele a kapcsolatot. Ez az egykori lány a közelmúltban azt írta, hogy két Tanú kereste fel őt, és olyan kifejezéseket használtak, melyek váratlanul felidézték benne azt, amit az ötperces felvételben hallott. Az elmondottakból kihallotta az igazság csengését, és ma már ő is Jehova önátadott szolgája. Kérte a testvérnőt, hogy a nevében mondjon köszönetet annak a fiatalembernek, aki több mint 60 évvel korábban felkereste édesanyja otthonát. Igazolódott, hogy nem tudhatjuk, hogyan fognak meggyökerezni és szárba szökkenni az igazság magvai (Prédikátor 11:6).

Igen, visszagondolva nagyon hálás vagyok, hogy életemet Jehova értékes szolgálatában tölthettem. Azóta, hogy 1931-ben átadtam magam Jehovának, egyetlenegyszer sem hiányoztam Jehova népének összejöveteleiről. Bár Irene-nek és nekem nincsenek saját gyermekeink, boldog vagyok, hogy jóval több mint 150 szellemi értelemben vett fiunk és lányunk van, akik égi Atyánkat, Jehovát szolgálják. Ahogy drága feleségem is írta, kiváltságaink semmihez sem fogható örömet szereztek nekünk.

[Lábjegyzetek]

[Kép a 24. oldalon]

Anya az 1900-as évek elején

[Kép a 24., 25. oldalon]

Balra: Hilda Padgett, én, Irene és Joyce Rowley 1940-ben az angliai Leedsben

[Kép a 25. oldalon]

Fent: Irene és én az előtt a lakókocsi előtt, amelyben éltünk

[Kép a 27. oldalon]

Egy nyilvános előadás meghirdetése 1952-ben a walesi Cardiffban