Élettörténet

Boldog az az ember, akinek Istene Jehova

TOM DIDUR ELMONDÁSA ALAPJÁN

Már kibéreltük a kultúrházat. Körülbelül 300 személyt vártunk a kongresszusra Porcupine Plainbe (Saskatchewan, Kanada). Szerdán elkezdett esni a hó. Péntekre a prérin olyan hóvihar tombolt, hogy semmit sem lehetett látni. A hőmérséklet mínusz 40 Celsius-fokra süllyedt. A néhány gyermekkel együtt összesen 28-an voltunk jelen. Újdonsült körzetfelvigyázóként ez volt az első kongresszusom. Huszonöt éves voltam, és nagyon ideges. Mielőtt elmondanám, hogy mi történt, hadd meséljem el, hogyan is jutottam el addig, hogy ilyen különleges szolgálati kiváltságnak örvendhessek.

NYOLC testvér közül, mind fiúk, én voltam a hetedik. A legidősebb volt Bill, őt követte Metro, John, Fred, Mike és Alex. Én 1925-ben születtem, és Wally volt a legfiatalabb. Egy Ukraina (Manitoba) nevű városka mellett éltünk, ahol a szüleimnek, Michael és Anna Didurnak volt egy kis farmjuk. Apuka a vasútnál dolgozott mint pályamunkás, és tőlünk távol, egy munkásbarakkban lakott. Az ilyen elszigetelt vasútvonalak mentén lévő szegényes munkásbarakkok alkalmatlanok voltak egy nagy család számára, ezért mi a farmon maradtunk. Mivel apuka legtöbbször nem volt otthon, anyukára hárult az a feladat, hogy felneveljen minket. Voltak olyan egyhetes, vagy még hosszabb időszakok, amikor elment, hogy találkozhasson  apukával. Ám gondoskodott arról, hogy megtanuljunk főzni, sütni és elvégezni a házimunkát. És mivel a görög katolikus egyház tagjai voltunk, az anyukától kapott korai oktatás során megtanultunk kívülről imákat, valamint részt vettünk különböző szertartásokon is.

Kapcsolatba kerülök a bibliai igazsággal

Volt valami, ami fiatal koromban felébresztette bennem a vágyat a Biblia megismerése iránt. Egy szomszéd, aki Jehova Tanúja volt, rendszeresen meglátogatta a családunkat, hogy olyan részleteket olvasson fel a Bibliából, amelyek Isten Királyságáról, Armageddonról és az új világ áldásairól szóltak. Anyukát egyáltalán nem érdekelte a Tanú mondanivalója, viszont Mike-ot és Alexet igen. Valójában az, amit tanultak, arra indította őket, hogy a második világháború alatt lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadják a katonai szolgálatot. Ezután Mike-ot egy rövid ideig tartó börtönbüntetésre ítélték, Alexet pedig Ontarióba küldték munkatáborba. Idővel Fred és Wally szintén elfogadta az igazságot, viszont a három legidősebb bátyám nem. Anyuka sok éven át még ellenezte is az igazságot, de később mindannyiunkat meglepve állt ki Jehova mellett. Nyolcvanhárom évesen keresztelkedett meg, és 96 éves korában halt meg. Mielőtt apuka meghalt, ő is kedvezően reagált az igazságra.

Tizenhét évesen Winnipegbe utaztam, hogy munkát keressek, és találkozzak olyanokkal, akik segítenek nekem tanulmányozni a Bibliát. Abban az időben Jehova Tanúi munkája betiltás alatt volt, de az összejöveteleket rendszeresen megtartották. Az első olyat, amin én is részt vettem, egy magánotthonban tartották meg. Mivel a görög katolikus hit alapján neveltek fel, az, amit eleinte hallottam, furcsán hangzott. Ám lassacskán megértettem, hogy miért Írás-ellenes a papi és a laikus osztály megkülönböztetése, valamint Isten miért nem helyesli azt, hogy a papság áldását adja a háborús erőfeszítésekre (Ézsaiás 2:4; Máté 23:8–10; Róma 12:17, 18). Az, hogy a földön Paradicsomban élhetünk, sokkal hihetőbben és ésszerűbben hangzott, mint az, hogy egy távoli helyre kerülünk, ahol majd örökké élünk.

Miután meggyőződtem arról, hogy ez az igazság, átadtam az életemet Jehovának, és 1942-ben Winnipegben megkeresztelkedtem. 1943-ra Kanadában szabaddá vált Jehova Tanúi munkája, és a prédikálás új lendületet kapott. A Biblia igazsága még nagyobb hatást gyakorolt a szívemre. Kiváltságomban állt szolgaként tevékenykedni a gyülekezetben, valamint részt vehettem a nyilvános összejöveteleink fellendítésére szervezett kampányokban, és a ki nem utalt területek bemunkálásában is. Az, hogy jelen voltam számos Egyesült Államokban tartott nagy kongresszuson, felbecsülhetetlen mértékben hozzájárult a szellemi fejlődésemhez.

Kiterjesztem a Jehovának végzett szolgálatomat

1950-ben jelentkeztem úttörőnek, és azon év decemberében meghívtak, hogy szolgáljak körzetfelvigyázóként. Abban a kiváltságban volt részem, hogy Charlie Hepworthtől, egy tapasztalt és lojális testvértől megfelelő képzést kaptam Torontó közelében. Annak is örvendhettem, hogy a képzés utolsó hetét bátyámmal, Alexszel tölthettem, aki ekkor már a körzetmunkában tevékenykedett Winnipegben.

Az első körzetkongresszusom, ahogy azt már kezdetben ecseteltem, mélyen bevésődött az emlékezetembe. Természetesen, idegesen vártam, hogy mi fog történni. Nos, Jack Nathan testvér, a kerületfelvigyázónk, gondoskodott róla, hogy elfoglaltak és örömteliek legyünk. A jelenlevőkkel összefoglaltuk a körzetkongresszus programját. Felváltva megosztottuk egymással a tapasztalatainkat, gyakoroltuk a házról házra végzett munkában alkalmazható bevezetőket, újralátogatásokat, és bemutattuk, hogyan lehet házi bibliatanulmányozást vezetni. Királyság-énekeket énekeltünk. Volt sok élelem is.  Majdnem minden második órában kávéztunk, és pitét ettünk. Néhányan a padokon és a színpadon aludtak, míg mások a földön. Vasárnapra a vihar kicsit lecsendesedett, így a nyilvános előadáson 96-an voltunk jelen. Ez a tapasztalat megtanított a nehéz helyzetek elviselésére.

A következő megbízatásom a körzetmunkában Észak-Albertába, Brit Columbiába és az éjféli nap országába, a Yukon Területre szólított. Alaszka rögös országútján Dawson Creekből (Brit Columbia) Whitehorse-ba (Yukon) tartottam (a két város 1477 kilométerre van egymástól), és közben prédikáltam. Mindez kitartást és elővigyázatosságot követelt. A lavinák, a csúszós hegyi lejtők, valamint a hófúvás miatt kialakult korlátozott látási viszonyok igazi nehézséget jelentettek.

Megdöbbentem, amikor láttam, hogy az igazság hogyan jutott el a messze északra. Egy alkalommal Walter Lewkowiczcal megálltunk egy szerény kis kunyhónál, Lower Post (Brit Columbia) közelében, az alaszkai országút mentén, közel a Yukon Terület határához. Tudtuk, hogy valaki lakik a kunyhóban, mert egy kis ablakon pislákoló fény szűrődött ki. Este kilenc óra körül járt az idő. Bekopogtattunk. Egy férfihang kiáltott ki, hogy menjünk be, így beléptünk. Mennyire meglepődtünk, amikor megláttunk egy férfit, amint egy emeletes ágyon kinyújtózkodva Az Őrtorony folyóiratot olvassa! Valójában frissebb szám volt nála, mint amit mi felajánlottunk. Elmondta, hogy légipostán kapta. Mivel akkorra már több mint nyolc napja távol voltunk a gyülekezettől, ezért mi még nem kaptuk meg a legújabb számokat. A férfi Fred Berg néven mutatkozott be. Annak ellenére, hogy már évek óta előfizette a folyóiratokat, ez volt az első alkalom, hogy Jehova Tanúi meglátogatták. Fred arra kért bennünket, hogy töltsük ott az éjszakát. Sok szentírási igazságot tudtunk vele megosztani, és intézkedtünk, hogy látogassák meg őt olyan Tanúk, akik rendszeresen átutaztak azon a területen.

Több éven át három kis körzetben szolgáltam. A területem a keleten lévő Grande Prairie-től (Alberta) a nyugaton fekvő Kodiakig (Alaszka) tartott, amely 3500 kilométerrel távolabb van.

 Csodálatos volt tapasztalnom, hogy csakúgy, mint máshol, Jehova ki nem érdemelt kedvessége még a távoli helyeken is kiterjed minden emberre, és Isten szelleme ösztönzi azok elméjét és szívét, akik helyesen viszonyulnak az örök élethez. Ilyen személy volt Henry Lepine Dawson Cityből (most Dawson, Yukon). Henry elszigetelt területen élt. Valójában több mint 60 évig nem hagyta el az aranybányák vidékét. Ám Jehova szelleme arra indította ezt a 84 éves férfit, hogy 1600 kilométernél is többet utazzon Anchorage-ba egy körzetkongresszusra, úgy, hogy még gyülekezeti összejövetelen sem vett részt soha. A program mély érzéseket váltott ki belőle, és végtelenül boldog volt, hogy együtt lehetett a testvérekkel. Miután Henry hazatért Dawson Citybe, haláláig hűséges maradt. Sokan, akik ismerték őt, kíváncsiak voltak arra, hogy mi ösztönözte ezt az idős embert, hogy ilyen hosszú utat tegyen meg. Ez a kíváncsiság azt eredményezte, hogy még néhány más idős személy is elfogadta az igazságot. Így, közvetett módon, Henry kiválóan tanúskodott.

Jehova megajándékozott engem ki nem érdemelt kedvességével

Nagy örömömre 1955-ben meghívást kaptam az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 26. osztályába. Ez az oktatás megerősítette a hitemet, és segített, hogy még közelebb kerüljek Jehovához. Az iskola elvégzése után kijelöltek, hogy folytassam a körzetmunkát Kanadában.

Körülbelül egy évig Ontario tartományban szolgáltam, majd újra a lenyűgöző északra jelöltek ki. Még mindig fel tudom idézni a festői tájat; az országutakat tiszta, csillogó tavak szegélyezték, és a hegyláncok hófedte csúcsai között utaztunk. Ott nyáron a völgyek és a rétek ámulatba ejtő, színes vadvirágos szőnyeget alkotnak. A levegő friss, és a víz kristálytiszta. A medvék, a farkasok, a jávor- és tarándszarvasok, valamint más vadon élő állatok nyugodtan kószálnak természetes környezetükben.

Ám Alaszka nehézségeket tartogatott — nemcsak a változékony időjárás, hanem a hatalmas távolságok miatt is. Az én körzetem kelettől nyugatig 3200 kilométert ölelt fel. Abban az időben még nem gondoskodtak autóról a körzetfelvigyázóknak. A helyi testvérek önkéntesen felajánlották, hogy elvisznek az egyik gyülekezettől a másikig. Néha autóstoppal kellett mennem, teherautó-vezetőkhöz vagy turistákhoz kéredzkedve be.

Egy ilyen alkalommal az alaszkai országút egyik szakaszán, a Tok nevű településen lévő csomópont (Alaszka) és az 1202-es mérföldkő, Scotty Creek között játszódott a következő történet. Az említett két pont vámhivatalai körülbelül 160 kilométer távolságra voltak egymástól. Az Egyesült Államok Tokban lévő vámhivatalát elhagyva, körülbelül 50 kilométert stoppal mentem. Ezután egy autó sem jött, így megközelítőleg tíz óra alatt több mint 40 kilométert gyalogoltam. Csak később tudtam meg, hogy nem sokkal azután, hogy elhagytam a vámhivatalt, a közelében lezúduló lavina miatt az országút ezen szakaszán teljesen leállították a forgalmat. A hőmérséklet éjfélre mínusz 20 Celsius-fok alá süllyedt, és a legközelebbi menedéktől én még mindig csaknem 80 kilométerre voltam. Élet-halál kérdése volt, hogy találok-e valamilyen helyet, ahová behúzódhatok.

Ahogy vánszorogtam, az úttól nem messze észrevettem egy otthagyott autót, melyet részben befedett a hó. Arra gondoltam, hogy ha be tudnék jutni, és az ülésen aludnék, akkor túlélném  a hideg éjszakát. Sikerült elég havat letakarítanom ahhoz, hogy ki tudjam nyitni az ajtót, de az autó belseje ki volt szedve, csak a puszta fém maradt benne. Szerencsére nem túl messze, az út mentén találtam egy üres bódét. Bár nehezen jutottam be, és a tűzgyújtás sem volt egyszerű, néhány órát azért tudtam pihenni. Reggel sikerült stoppal eljutnom a következő kunyhóig, ahol kaptam egy kevés élelmet, amelyre nagy szükségem volt, és bekötöztem néhány ujjamat, melyeket korábban elvágtam.

Jehova elősegíti a növekedést északon

Fairbanksbe tett első látogatásom nagyon buzdító volt. Örültünk neki, hogy eredményes volt a szolgálat. Azon a vasárnapon körülbelül 50-en vettek részt a nyilvános előadáson. Egy kis misszionáriusotthonban jöttünk össze, ahol Vernor és Lorraine Davis lakott. Az emberek a konyhából, a hálószobából és az előszobából kidugták a fejüket, hogy hallják az előadást. Ebből a kedvező reagálásból tudtuk, hogy egy Királyság-terem nagyban elősegítené a prédikálómunkát Fairbanksben. Így Jehova segítségével vásároltunk egy jókora épületet, amely korábban táncterem volt, és átszállítottuk egy alkalmas telekre. Fúrtunk egy kutat, kialakítottunk mellékhelyiségeket, és bevezettük a fűtést. Egy éven belül Fairbanksben elkészült egy remek Királyság-terem. Miután egy konyhát hozzáépítettünk, a termet 1958-ban 330 jelenlevővel kerületkongresszus helyszíneként is használtuk.

1960 nyarán hosszú utat tettem meg autóval, hogy részt vegyek egy olyan továbbképző tanfolyamon New Yorkban, Jehova Tanúi főhivatalában, melyet az Egyesült Államok és Kanada minden utazófelvigyázójának szerveztek. Amíg ott voltam, Nathan Knorr testvér és más felelős testvérek megkérdezték, hogy szerintem van-e lehetőség arra, hogy egy fiókhivatalt hozzanak létre Alaszkában. Egypár hónappal később örömmel értesültünk arról, hogy 1961. szeptember 1-jétől Alaszkának saját fiókhivatala lesz. Andrew K. Wagner testvért bízták meg a fiókhivatalban végzett feladatok felvigyázásával. Ő és a felesége, Vera, 20 évig szolgáltak Brooklynban, és volt tapasztalatuk az utazómunkában is. Az alaszkai fiókhivatal alapítását a testvérek örömmel fogadták, hiszen a körzetfelvigyázóknak nem kellett többé olyan sokat utazniuk, így még inkább a gyülekezetek és az elszigetelt területek egyedi szükségleteire tudtak koncentrálni.

1962 nyara örömteli időszak volt észak történelmében. Átadták az alaszkai fiókhivatalt, és Juneau-ban (Alaszka) rendeztek egy kerületkongresszust. Juneau-ban és Whitehorse-ban (Yukon) új Királyság-termek épültek, valamint számos elszigetelt helyen alakultak új csoportok.

Visszatérek Kanadába

Több éven át leveleztem Margareta Petrasszal, aki Kanadában élt. Reta, ahogy mindenki hívta, 1947-ben kezdte az úttörőszolgálatot, majd 1955-ben elvégezte a Gileád Iskolát, és Kanada keleti részén szolgált úttörőként. Megkértem a kezét, és ő igent mondott. 1963 februárjában Whitehorse-ban összeházasodtunk. Még az év őszén Kanada nyugati részére jelöltek ki körzetmunkára, és abban az örömben volt részünk, hogy a következő 25 évben ott szolgálhattunk.

Egészségi okokból 1988-ban különleges úttörőknek jelöltek ki bennünket Winnipegbe (Manitoba). Ez magában foglalta azt is, hogy körülbelül 5 évig mi gondoskodtunk egy kongresszusi terem fenntartásáról. Amennyire csak lehetséges, még mindig kivesszük a részünket az örömteli tanítványképző munkából. A körzetmunka során sok bibliatanulmányozást vezettünk be, melyeket utána mások vezettek. Most, Jehova ki nem érdemelt kedvességéből, nem csupán elkezdjük ezeket, hanem boldogságunkat az is növeli, amint látjuk a tanulmányozókat, hogyan haladnak előre az önátadás és a megkeresztelkedés felé.

Meg vagyok győződve arról, hogy Jehova szolgálata a legjobb életút. Tartalmas és megelégedéssel járó életet ad, valamint minden egyes nappal még inkább elmélyíti Jehova iránti szeretetünket. Ez nyújt valódi boldogságot. Akármilyen teokratikus megbízatásunk van, akárhol élünk a földön, egyetértünk a zsoltáríróval, aki ezt mondta: „Boldog nép az, amelynek Istene Jehova!” (Zsoltárok 144:15, NW).

[Kép a 24., 25. oldalon]

A körzetmunkában

[Kép a 25. oldalon]

Meglátogattam Henry Lepine-t Dawson Cityben. Én a bal oldalon vagyok

[Kép a 26. oldalon]

Az első Királyság-terem Anchorage-ban

[Kép a 26. oldalon]

Reta és én (1998)