Ókori sportok — Győzelem bármi áron

„MINDAZ, aki küzdelemben vesz részt, önuralmat gyakorol mindenben.” „A játékokon is, ha valaki küzd, nem koronázzák meg, csak ha a szabályok szerint küzdött” (1Korintusz 9:25; 2Timóteusz 2:5).

A játékok, amelyekre Pál apostol utalt, az ókori görög kultúra szerves részei voltak. Mit tár fel a történelem ezekről a küzdelmekről és az ott uralkodó hangulatról?

Nemrégiben kiállítást rendeztek a görög játékokról Nike—Il gioco e la vittoria (Niké * — Játék és győzelem) címmel a római Colosseumban. A bemutató részben választ adott a fenti kérdésre. Emellett segítségünkre van, hogy elgondolkodjunk azon, mi legyen a keresztények nézőpontja a sportról.

Ókori szokás

Jóllehet a sportok szülőföldje nem Görögország, Homérosz görög költő már az i. e. VIII. század táján olyan társadalmat  festett le, amelynek tagjait tűzbe hozták a hősi eszményképek és a versenyszellem, és amelyben bálványozták a harci rátermettséget és a sportokban való jártasságot. A kiállítás feltárta, hogy az első görög ünnepségek vallási események voltak, amikor is a hőseik temetésén tisztelettel adóztak az isteneknek. A görög irodalom legrégebbről fennmaradt műve, Homérosz Iliásza például arról ír, hogyan tették le fegyvereiket Akhilleusz társai, a nemes harcosok, Patroklosz temetésén, és miként versengtek ökölvívásban, birkózásban, diszkoszvetésben, gerelyhajításban és fogathajtásban, hogy bátorságukat bizonyítsák.

Ezután hasonló ünnepségek megtartására került sor Görögország-szerte. A kiállítás ismertetőjében ez olvasható: „Az ünnepek kiváló alkalmat nyújtottak arra, hogy a görögök, isteneik iránti tiszteletük jeléül, felhagyjanak egy időre az örökös és gyakran erőszakos ellenségeskedéseikkel, és jól ismert versenyszellemüket békésen, de ugyanúgy őszinte lelkesedéssel, a sportversenyekben műveljék ki.”

Több városállam átvette azt a szokást, hogy rendszeresen összegyülekezzenek közös imádati helyeiken, és hódolatot mutassanak be istenségeiknek a sportversenyek révén. Idővel négy nagyszabású ünnep alakult ki: a Zeusz tiszteletére rendezett olümpiai és nemeai játékok, valamint az Apollón és Poszeidón tiszteletére megtartott püthói, illetve iszthmoszi játékok. Ezek pánhellén játékok néven váltak ismertté, ami azt jelentette, hogy a görög világ egész területéről nevezhettek versenyzők. Az ünnepeken áldozatokat mutattak be, imádkoztak, ezenkívül kimagasló sport- vagy művészi versenyek révén hódolattal is adóztak az isteneknek.

A legrégibb és legkiemelkedőbb ilyen ünnepséget, amely állítólag i. e. 776-ra nyúlik vissza, négyévente rendezték meg Zeusz tiszteletére Olümpiában. A második legjelentősebbet, a püthói játékokat, az ókori világ leghíresebb jósdája közelében, Delphoiban tartották, szintén sporteseményekkel összekapcsolva. A középpontban mégis a költészet és zene védnökének, Apollónnak a tiszteletére bemutatott ének és tánc állt.

A versenyszámok

Napjaink sporteseményeivel összehasonlítva az ókorban meglehetősen korlátozott volt a versenyszámok mennyisége, amelyekben csakis férfiak vehettek részt. Az ókori olimpiai játékok műsorán sohasem volt több tíz versenyszámnál. A Colosseumban kiállított szobrok, domborművek, mozaikok és a terrakottavázák festményei betekintést nyújtottak a versenyek pillanataiba.

A futásnak három távja volt: a körülbelül 200 méteres stadionfutás, a kettős stadionfutás, amely a mai 400 méteres síkfutásnak felel meg, és a mintegy 4500 méteres hosszútávfutás. Az atléták anyaszült meztelen futottak és edzettek. A pentatlonversenyzők öt számban mérkőztek: futásban, távolugrásban, diszkoszvetésben, gerelyhajításban és birkózásban. A versenyszámok között volt még ökölvívás és pankration is. Ez utóbbit úgy jellemzik, mint „a csupasz öklű bokszolás és a birkózás keverékének brutális sportja”. Ezenkívül a játékok része volt a nyolcstadionnyi fogathajtás könnyű, nyitott hátú, kis kerekű kocsikkal, amelyeket két vagy négy csikó, illetve felnőtt ló húzott.

Az ökölvívás fölöttébb erőszakos versenyszám volt, nemegyszer halállal végződött. A versenyzők az öklük köré kemény bőrszíjat tekertek, melyet teletűzdeltek súlyos sérüléseket  okozó fémdarabkákkal. Érthető, hogy miért nem volt képes az egyik versenyző, Stratofonte, felismerni magát a tükörben négyórányi bokszmérkőzés után. Az ókori szobrok és mozaikok bizonyítják, hogy milyen szörnyen eltorzultak az ökölvívók.

A birkózásban a szabályok előírták, hogy csakis övön felül alkalmazhattak fogást, és az győzött, aki elsőként kényszerítette földre háromszor az ellenfelét. Ezzel szemben a pankrationban bármilyen fogás megengedett volt. A versenyzők rúghattak, öklözhettek, és kicsavarhatták egymás testrészeit. Kizárólag szemet kinyomni, karmolni és harapni nem volt szabad. A cél az volt, hogy földre terítve harcképtelenné tegyék az ellenfelet és megadásra kényszerítsék. Egyesek szerint „egész Olümpiában ez volt a legnagyszerűbb műsorszám”.

A leghíresebb ókori pankrationra állítólag az i. e. 564-es olimpiai döntőben került sor. Arrakhiónt éppen fojtogatta az ellenfele, miközben ő, teljes lélekjelenléttel, kitörte annak egyik lábujját. Az ellenfél az Arrakhión halála előtti pillanatban megadta magát fájdalmában. A bírák Arrakhión holttestét hirdették ki győztesnek!

A fogathajtás volt a legkiemelkedőbb versenyszám, egyben a legnépszerűbb is az arisztokraták körében, ugyanis a győztes nem a hajtó, hanem a kocsi és a lovak tulajdonosa volt. Kritikus pillanatnak számított a verseny kezdetén a rajthoz állás, és legfőképp a pálya két végén lévő oszlopok megkerülése. A hibák vagy a csalások balesetet idézhettek elő, még látványosabbá téve ezt a népszerű versenyszámot.

A díj

„A futók a versenyen mindnyájan futnak, de csak egy kapja meg a díjat” — mondta Pál apostol (1Korintusz 9:24). Csak a győzelem számított. Ezüst- vagy bronzérem, vagyis második, illetve harmadik hely nem létezett. A kiállítás rávilágított arra, hogy „a győzelem, »niké«, volt minden sportoló végső célja”. „Egyedül ez volt elégséges, mivel csak ez tükrözte hűen az egyén személyiségét, fizikumát és erkölcsi jellemét, és ez jelentett dicsőséget a szülővárosára.” A győzelemmel kapcsolatos magatartást összegzi Homérosz Iliászának egyik sora: „hősnek lenni tanultam mindig is.”

A pánhellén játékok győzteseinek járó díj, az ágakból font koszorú, pusztán eszmei értékű volt. Pál ’romlandó koronának’ nevezte (1Korintusz 9:25). A díjat mégis nagy becsben tartották. A természet hatalmát jelképezte, amely a győztest erővel ruházta fel. A céltudatossággal elért győzelem az isteni kegy elnyerését jelentette. A kiállított tárgyak tanúskodtak arról, miként képzelték el az ókori szobrászok és festők Nikét, a győzelem szárnyas, görög istennőjét, amint átnyújtja a győztesnek járó koronát. Az Olümpiában megszerzett győzelem a sportpályafutás csúcsa volt.

Olümpiában vadolajfa ágaiból, Iszthmiában fenyőgallyakból, Püthiában babérból, Nemeában pedig vadzellerből fonták a koszorút. Más helyeken a játékok szervezői pénzjutalmat vagy egyéb díjakat helyeztek kilátásba, hogy odacsalogassák a legjobb versenyzőket. A kiállítás számos vázája annak idején jutalom volt az Athéné istennő tiszteletére rendezett, athéni  Panathénaia-játékokon. Ezek az amforák eredetileg értékes attikai olajat tartalmaztak. Van köztük egy olyan váza, amelynek az egyik oldalán az istennő látható ezzel a felirattal: „Athéné versenyeinek a díja”, míg a másikon valószínűleg az a versenyszám, amelyben győzött a sportoló.

A görög városok örömmel osztoztak sportolóik hírnevében, akikből a győzelmük révén hősök lettek szülővárosukban. Hazatérésüket diadalmenettel ünnepelték, az istenek iránti hála felajánlásaként szobrot emeltek a tiszteletükre, amit általában emberek részére nem tettek, a költők pedig bátorságukról énekeltek. Nyilvános rendezvényeken a díszhely illette meg őket, ezenkívül pénzjuttatást kaptak közköltségből.

A gümnaszionok és sportolóik

A sportversenyekről azt tartották, hogy elengedhetetlenül hozzátartoznak ahhoz, hogy az állampolgárokból katonákat faragjanak. A görög városok mindegyikében voltak gümnaszionok, ahol a fiatal férfiak testedzését elméleti és vallási oktatással egészítették ki. A gümnaszion épületei testgyakorlatok végzésére szolgáló, nagy, nyitott térségek körül helyezkedtek el. Az épületeket oszlopcsarnokok és egyéb fedett helyiségek vették körbe, amelyeket könyvtárnak és tantermeknek alakítottak ki. Ezekbe az intézményekbe elsősorban a gazdag családok fiataljai jártak, akik megengedhették maguknak, hogy idejüket inkább a tanulásnak, és ne a munkának szenteljék. A sportolók hosszan és behatóan készültek a játékokra a gümnaszionokban edzőik segítségével, akik külön étrendet írtak elő számukra, és felügyelték a szexuális tevékenységtől való önmegtartóztatásukat.

A Colosseumban rendezett kiállításon a látogatók ókori sportolókról készült, remek ábrázolásokat csodálhattak meg, többnyire az eredeti görög szobrok római kori másolatait. Az ókori görög világszemlélet szerint a fizikai tökéletesség egyenlő volt az erkölcsi tökéletességgel, és ez kizárólag az arisztokráciát jellemezte. Ezek az arányos testalkatú, győztes sportolók így filozófiai eszményképet személyesítettek meg. A rómaiak műalkotásként nagyra tartották ezeket a szobrokat, melyek közül sok stadionokat, fürdőket, villákat és palotákat díszített.

Az erőszakos látványosságok mindig is népszerűségnek örvendtek a rómaiak körében, így a Rómában megrendezett valamennyi görög sportesemény közül az ökölvívás, a birkózás és a pankration aratta a legnagyobb elismerést. Ezeket a sportokat a rómaiak nem két egyenlő fél közti versenynek tekintették, amelyben az ellenfelek virtusa felszínre kerülhetett, hanem csupán szórakozásnak. Elvetették az eredeti sporteszmét, amely szerint a sport az elit katonasportolók oktatásának eleme, melyen együttesen vesznek részt. Helyette a rómaiak lefokozták a görög játékokat vagy fürdőzés előtti, egészséges testedzéssé, vagy olyan látványsporttá, amelyben a társadalom alsóbb rétegeiből kikerült hivatásos sportolók küzdöttek, mint például a gladiátormérkőzések.

 A keresztények és a sport

Az ókori játékok vallási jellege volt az egyik oka annak, amiért az első századi keresztények távol tartották magukat ezektől, hiszen „mi egyezsége van Isten templomának a bálványokkal?” (2Korintusz 6:14, 16). Mi a helyzet a sporttal napjainkban?

Természetesen a mai sportok nem adóznak tisztelettel pogány isteneknek. De vajon nem fedi a valóságot az, hogy egyes sportokhoz már-már olyan vallásos buzgalom társul, amely hasonló az ókorihoz? Mindemellett az elmúlt évek beszámolóiból kiderül, hogy egyes sportolók a győzelemért hajlandók voltak az egészségüket, sőt az életüket is veszélyeztető teljesítményfokozó szerek szedésére.

A keresztényeknek a fizikai téren elért eredmények nem sokat jelentenek. A ’szív rejtett emberének’ a tulajdonságai tesznek bennünket széppé Isten szemében (1Péter 3:3, 4). Tisztában vagyunk azzal, hogy napjaink sportolói közül nem mindenkit hajt az ádáz versenyszellem, de sokakat igen. Vajon az ilyen személyekkel ápolt kapcsolat segít nekünk, hogy kövessük azt a szentírási figyelmeztetést, hogy ’semmit se cselekedjünk perlekedésre való hajlamból vagy önhittségből, hanem alázatossággal’? Vagy inkább ez a fajta társaság ’ellenségeskedéseket, viszálykodást, féltékenységet, haragkitöréseket, perlekedéseket, meghasonlásokat’ eredményez? (Filippi 2:3; Galácia 5:19–21).

Sok mai sport, amelyben a játékosok érintkeznek egymással, erőszakos lehet. Akiknek tetszenek az ilyen sportok, jó, ha emlékeznek a Zsoltárok 11:5 szavaira: „Jehova megvizsgálja az igazságosakat is, a gonoszokat is; gyűlöli a lelke mindazt, aki az erőszakot szereti.”

Megfelelő helyen tartva a testgyakorlás élvezetet nyújthat. Pál apostol nem véletlenül mondta, hogy „a testedzésnek van némi haszna” (1Timóteusz 4:7–10). Ám amikor a görög játékokról beszélt, akkor helyesen csak szemléltetésképpen utalt rájuk, hogy kiemelje, mennyire fontos a keresztényeknek az olyan tulajdonságok ápolása, mint az önuralom és a kitartás. Pál mindenekelőtt arra törekedett, hogy az örök élet Istentől kapott ’koronáját’ nyerje el, és ebben példát mutatott nekünk (1Korintusz 9:24–27; 1Timóteusz 6:12).

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész/képek a 31. oldalon]

Mérkőzés után . . .

Ez az i. e. IV. századból származó bronzszobor az ókori ökölvívó-mérkőzések sajnálatos következményeit mutatja. A római kiállítás ismertetője szerint „a »sebet sebért« elven folyó, kimerítő küzdelmekben . . . az ökölvívó helytállását tekintették példaértékűnek”. „A nemrég véget ért mérkőzés nyomai hozzáadódnak az előző sérülésekhez” — teszi hozzá a tájékoztató.

[Kép a 29. oldalon]

Az ókori versenyeken a fogathajtás volt a legkiemelkedőbb sportszám

[Kép a 30. oldalon]

Az ókori művészek így képzelték el Nikét, a győzelem szárnyas istennőjét, amint megkoronázza a győztest