Tettekre indít a hited?

A KATONATISZT meg volt róla győződve, hogy Jézus meg tudja gyógyítani lebénult rabszolgáját. De nem hívta meg Jézust az otthonába, valószínűleg azért, mert nem érezte méltónak magát erre, vagy mert ő maga nem volt zsidó. Ehelyett elküldött néhányat a zsidók vénei közül Jézushoz, és ezt üzente: „Uram, nem vagyok én méltó arra, hogy házam fedele alá betérj, hanem csak mondd, és meggyógyul a szolgám.” Látva azt, hogy a katonatiszt hisz abban, hogy Jézus még a távolból is tud gyógyítani, Jézus ezt mondta az őt követő sokaságnak: „Az igazságot mondom nektek: senkinél sem találtam ilyen nagy hitet Izraelben” (Máté 8:5–10; Lukács 7:1–10).

Ez a tapasztalat segíthet meglátni a hit egyik lényeges oldalát. Az igazi hitet tettek bizonyítják. Jakab, a Biblia egyik írója ezt jelentette ki: „a hit . . . , ha nincsenek cselekedetei, halott önmagában” (Jakab 2:17). Ezt jobban megérthetjük, ha megvizsgálunk egy életből vett példát arra, hogy mi történhet, ha a hit nem indít tettekre.

Izrael nemzete i. e. 1513-ban szövetséget kötött Jehova Istennel a Törvényszövetség által. Mózes, a szövetség közvetítője közölte Izrael fiaival Isten szavát: „ha igazán hallgattok szavamra, és valóban megtartjátok szövetségemet, akkor bizony . . . szent nemzet lesztek” (2Mózes 19:3–6). Igen, Izrael szentsége az engedelmességen múlott.

 Több száz évvel később a zsidók nagyobb fontosságot kezdtek tulajdonítani a Törvény tanulmányozásának, mint a benne foglalt alapelvek alkalmazásának. Alfred Edersheim ezt írta könyvében: „A [rabbik], a »világ nagyjai« már régen leszögezték, hogy a tanulás előbbre való a cselekedeteknél” (The Life and Times of Jesus the Messiah).

Való igaz, hogy az ókori izraeliták azt a parancsot kapták, hogy szorgalmasan tanulmányozzák Isten követelményeit. Isten maga jelentette ki: „Legyenek ezek a szavak, melyeket ma parancsolok neked, a szívedben; vésd ezeket fiaid elméjébe, és beszélj róluk, amikor a házadban ülsz, amikor úton vagy, amikor lefekszel, és amikor felkelsz” (5Mózes 6:6, 7). De vajon Jehova azt értette ezen, hogy a Törvényt tanulmányozni fontosabb, mint összhangban élni azzal, amit a Törvény kimond, vagy amire céloz? Vizsgáljuk meg!

Tudományos munkák

Az izraeliták előtt ésszerűnek tűnt a Törvény tanulmányozására fektetett rendkívüli hangsúly, mivel a zsidó hagyomány úgy tartotta, hogy Isten maga is naponta három órát tanulmányozza a Törvényt. Érthető, hogy miért érvelhetett így némelyik zsidó: „Ha Isten rendszeresen tanulmányozza a Törvényt, akkor nem kellene földi teremtményeinek is ugyanezt tenniük?”

Az i. sz. első századra a rabbik annyira belemerültek a Törvény elemzésébe és magyarázásába, hogy teljesen eltorzult a gondolkodásmódjuk. „Az írástudók és a farizeusok . . . mondják, de nem cselekszik — jelentette ki Jézus. — Nehéz terheket kötöznek egybe és raknak az emberek vállára, de ők maguk az ujjukkal sem akarják azokat megmozdítani” (Máté 23:2–4). Ezek a vallási vezetők számtalan szabállyal és előírással terhelték meg az egyszerű embereket, de ők maguk képmutatóan kiskapukat kerestek, hogy kivonják magukat  ezeknek a törvényeknek a megtartása alól. Továbbá azok, akik az elmélyült tanulmányozásra összpontosítottak, ’figyelmen kívül hagyták a Törvény súlyosabb dolgait, mégpedig az igazságosságot, az irgalmasságot és a hűséget’ (Máté 23:16–24).

Mennyire ironikus, hogy miközben azon voltak, hogy megalapozzák a saját igazságosságukat, az írástudók és a farizeusok végül éppen azt a Törvényt hágták át, amelyikről azt állították, hogy betartják! A Törvény szavairól és apróbb részleteiről folytatott évszázados viták nem vitték őket közelebb Istenhez. Ennek a következménye hasonló elhajlás lett, mint amelyet Pál apostol megfogalmazása szerint az ’üres beszédek’, az ’ellentmondások’ és a hamis ’ismeret’ okoztak (1Timóteusz 6:20, 21). Ám egy másik komoly baj abból fakadt, hogy milyen hatást fejtett ki rájuk ez a vég nélküli kutatás. Nem jutottak olyan hitre, amely helyes tettekre indította volna őket.

Pallérozott elmék, hitetlen szívek

Mennyire különbözött a zsidó vallási vezetők gondolkodásmódja Istenétől! Nem sokkal azelőtt, hogy az izraeliták beléptek az Ígéret földjére, Mózes ezt mondta nekik: „Szívleljétek meg mindezeket a szavakat, melyeket figyelmeztetésül mondok ma nektek, hogy parancsoljátok meg fiaitoknak: ügyeljenek, hogy megcselekedjék e törvénynek minden szavát” (5Mózes 32:46). Világos, hogy Isten népének nem csupán a Törvény komoly tanulmányozójának, hanem a Törvény cselekvőjének kellett lennie.

Ám Izrael nemzete újra és újra hűtlenné vált Jehovához. Izrael fiai nem cselekedtek helyesen, mert ’nem hittek Istennek, és nem hallgattak a szavára’ (5Mózes 9:23; Bírák 2:15, 16; 2Krónikák 24:18, 19; Jeremiás 25:4–7). Végül a zsidók elkövették a legnagyobb hűtlenséget azzal, hogy elvetették Jézust mint Messiást (János 19:14–16). Jehova Isten ezért elvetette Izraelt, és figyelmét a nemzetek felé fordította (Cselekedetek 13:46).

Természetesen nekünk is óvatosnak kell lennünk, hogy ne essünk ugyanebbe a csapdába, vagyis hogy azt gondoljuk, hogy a pallérozott elme elég Isten imádatához, még ha a szívünk hitetlen is. Más szóval a bibliatanulmányozásunknak ne pusztán az ismeret felhalmozása legyen a célja. A pontos ismeretnek el kell érnie a szívünket, hogy jó irányba befolyásolja az életünket. Vajon lenne értelme zöldségtermesztést tanulni úgy, hogy soha egyetlen magot sem vetünk el? Lehet, hogy bizonyos ismeretre szert teszünk arról, hogyan kell rendben tartani egy kertet, de az biztos, hogy sosem fogunk semmit betakarítani! Ugyanígy azoknak, akik a Biblia tanulmányozása által megismerik Isten követelményeit, engedniük kell, hogy az igazság magvai elérjék a szívüket, hogy a magok kihajtsanak, és tettekre indítsák őket (Máté 13:3–9, 19–23).

„Legyetek . . . cselekvői a szónak”

Pál apostol azt mondta, hogy „a hit a hallottakat követi” (Róma 10:17). Ez a természetes folyamat — mely Isten Szavának a meghallásával kezdődik, és elvezet a Fiába, Jézus Krisztusba vetett hitig — az örök élet reménységét adja nekünk. Igen, többről van szó, mint egyszerűen kijelenteni: „Hiszek Istenben és Krisztusban.”

Jézus arra ösztönözte a követőit, hogy olyan hitük legyen, amely tettekre indítja őket: „Abban dicsőül meg az én Atyám, hogy mindig sok gyümölcsöt teremtek, és a tanítványaimnak bizonyultok” (János 15:8). Később Jézus féltestvére, Jakab ezt írta: „Legyetek . . . cselekvői a szónak, és ne csupán hallgatói” (Jakab 1:22). De honnan tudjuk, hogy mit tegyünk? Jézus elmondta és be is mutatta, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy megörvendeztessük Istent.

Mialatt itt volt a földön, Jézus keményen dolgozott azon, hogy előmozdítsa a  Királyság-érdekeket, és dicsőítse Atyja nevét (János 17:4–8). Hogyan tette ezt? Sokan talán emlékeznek Jézusnak azokra a csodáira, amikor meggyógyította a betegeket és a különféle fogyatékosságban szenvedőket. De Máté evangéliuma rámutat tevékenységének legfontosabb részére: „Jézus körútra indult minden városba és faluba, tanított a zsinagógáikban, prédikálta a királyság jó hírét.” Figyelemre méltó, hogy Jézus nem szabott határt a szolgálatának azzal, hogy csupán alkalmilag beszélt volna néhány barátjának és ismerősének vagy a környékbelieknek. Erejét megfeszítve, minden lehetséges eszközt felhasználva meglátogatta az embereket ’egész Galileában’ (Máté 4:23, 24; 9:35).

Jézus arra utasította a követőit, hogy ők is vegyenek részt a tanítványképző munkában. Sőt, kiváló példát mutatott nekik, melyet követniük kellett (1Péter 2:21). Ezt mondta hűséges tanítványainak: „Menjetek hát, és tegyetek tanítvánnyá minden nemzetből való embereket, kereszteljétek meg őket az Atyának, a Fiúnak és a szent szellemnek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek” (Máté 28:19, 20).

Szó, ami szó, részt venni a prédikálószolgálatban nem könnyű. Jézus maga jelentette ki: „Íme! Elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (Lukács 10:3). Amikor ellenállással kerülünk szembe, természetes, hogy visszahúzódunk, hogy megkíméljük magunkat a szükségtelen fájdalomtól vagy szorongástól. Éppen ez történt Jézus letartóztatásának estéjén. Az apostolok elmenekültek, miután úrrá lett rajtuk a félelem. Még akkor éjjel, valamivel később Péter háromszor letagadta, hogy ismeri Jézust (Máté 26:56, 69–75).

Talán az is meglep, ha megtudod, hogy saját elmondása szerint még Pál apostolnak is küzdelmet jelentett, hogy prédikálja a jó hírt. Ezt írta a tesszalonikai gyülekezetnek: „bátorságot gyűjtöttünk a mi Istenünk által, hogy szóljuk nektek az Isten jó hírét sok küzdelemmel” (1Tesszalonika 2:1, 2).

Pál és a többi apostol le tudtak győzni minden olyan félelmet, amely megakadályozta volna őket abban, hogy beszéljenek másoknak Isten Királyságáról, és ez neked is sikerülhet. Hogyan? A legfontosabb lépés az, hogy bízz Jehovában. Ha teljes hitünket vetjük Jehovába, akkor ez a hit tettekre fog indítani, és képesek leszünk az ő akaratát cselekedni (Cselekedetek 4:17–20; 5:18, 27–29).

Jutalommal jár, ha tevékeny vagy

Jehova tisztában van azzal, hogy milyen erőfeszítéseket teszünk azért, hogy szolgáljuk őt. Tudatában van például annak, hogy mikor vagyunk betegek vagy kimerültek. Tudja, mikor szenvedünk önbizalomhiányban. Amikor anyagi terhek miatt vagyunk lesújtottak, vagy amikor egészségileg vagy érzelmileg gyengülünk le, Jehova teljes mértékben átlátja a helyzetünket (2Krónikák 16:9; 1Péter 3:12).

Mennyire örülhet annak Jehova, amikor a tökéletlenségeink és nehézségeink ellenére a hitünk tettekre indít minket! Azok a gyöngéd érzések, melyeket Jehova érez hűséges szolgái iránt, nem csupán passzív érzelmek, hanem egy ígéretben testesülnek meg. Isteni ihletés alatt Pál apostol ezt írta: „nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzen a munkátokról és a szeretetről, amelyet neve iránt tanúsítottatok azzal, hogy a szenteknek szolgáltatok, és továbbra is szolgáltok” (Héberek 6:10).

Bízhatsz azokban a bibliai kijelentésekben, melyek úgy ábrázolják Jehovát, mint aki „a hűség Istene, kiben nincs igazságtalanság”, és aki „megjutalmazója lesz azoknak, akik komoly igyekezettel keresik őt” (5Mózes 32:4; Héberek 11:6). Egy kaliforniai asszony például ezt mesélte el: „Édesapám teljes idejű szolgaként tevékenykedett tíz éven át, mielőtt családot alapított. Örömmel hallgattam azokat a történeteket, melyek arról  szóltak, hogyan támogatta Jehova őt a szolgálatban. Sokszor volt úgy, hogy az utolsó pénzéből benzint vett, hogy eljuthasson a szolgálatba. Amikor hazatért, gyakran talált élelmet az ajtaja előtt, noha nem számított rá.”

Az anyagi támogatáson kívül „a gyöngéd irgalmasságok Atyja és minden vigasztalás Istene” érzelmileg és szellemileg is gondoskodik rólunk (2Korintusz 1:3). „Nagyon jó érzés Jehovára támaszkodni — mondja egy Tanú, akinek sok nyomorúságot kellett elszenvednie az évek során. — Lehetőséget ad a Jehovába vetett bizalom kimutatására, és saját szemünkkel láthatjuk, hogy miként segít nekünk.” Alázatosan közeledhetsz az ’Ima Meghallgatójához’, és bízhatsz benne, hogy odafigyel a személyes gondjaidra (Zsoltárok 65:2).

A szellemi aratók bőséges áldásban és jutalomban részesülnek (Máté 9:37, 38). A nyilvános szolgálatban való részvétel sokaknak jó hatással volt az egészségére, és ezt te is tapasztalhatod. Ennél fontosabb azonban, hogy a tanúskodás segít megerősítenünk az Istennel ápolt jó kapcsolatunkat (Jakab 2:23).

Továbbra is tegyünk jót!

Hiba lenne, ha Isten egyik szolgája úgy következtetne, hogy Jehova csalódik benne, ha az időskor valamiképpen akadályozza őt abban, hogy olyan sokat tegyen a szolgálatban, mint amennyit szeretne. Ugyanez igaz azokra is, akiknek a tevékenységét a gyenge egészség, a családi felelősségek vagy más körülmények korlátozzák.

Ne felejtsük el, hogy amikor Pál apostol lesújtott volt valamilyen betegség vagy akadály miatt, ’háromszor kérlelte az Urat, hogy távozzon az el tőle’. Isten ahelyett, hogy meggyógyította volna Pált, hogy többet tehessen a szolgálatában, ezt mondta: „Elég neked az én ki nem érdemelt kedvességem; mert az én erőm gyöngeségben válik tökéletessé” (2Korintusz 12:7–10). Ezért biztos lehetsz abban, hogy bármilyen nehéz helyzetet kell is átélned, égi Atyád értékeli azt, hogy előmozdítod az érdekeit, bármennyit vagy is képes tenni (Héberek 13:15, 16).

Szerető Teremtőnk nem kíván tőlünk többet, mint amire képesek vagyunk. Egyszerűen azt kéri, hogy olyan hitünk legyen, amely tettekre indít.

[Kép a 26. oldalon]

Vajon elegendő volt a Törvény tanulmányozása?

[Képek a 29. oldalon]

Hitünket tetteknek kell alátámasztaniuk