Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Boldog vagyok, hogy részt vehettem a világméretű bibliai oktatómunkában

Boldog vagyok, hogy részt vehettem a világméretű bibliai oktatómunkában

Élettörténet

Boldog vagyok, hogy részt vehettem a világméretű bibliai oktatómunkában

ANNA MATHEAKISZ ELMONDÁSA ALAPJÁN

Kigyulladt a komp. Ha elsüllyed ez a 170 méter hosszú hajó, magával ránt a hullámsírba. Kétségbeesetten úsztam az életemért, a hatalmas hullámokkal küzdve. Csak úgy tudtam a felszínen maradni, hogy belekapaszkodtam egy nőnek a mentőmellényébe. Istenhez imádkoztam erőért és bátorságért. Ez volt minden, amit megtehettem.

MINDEZ 1971-ben történt, amikor harmadik misszionáriusi megbízatásom helyére, Olaszországba voltam visszatérőben. Szinte mindenemet elveszítettem. De a legfontosabbakat mégsem: megmaradt az életem, a szerető keresztény testvéreim és az a kiváltságom, hogy szolgálhatom Jehovát. A szolgálatom során már három földrészen jártam, és a hajótörés csak egy volt a sok kalandom között.

Amikor 1922-ben megszülettem, a családom Rámalláhban lakott, Jeruzsálemtől több mint 15 kilométerre északra. A szüleim mindketten Kréta szigetéről származtak, de az édesapám Názáretben nőtt fel. Öten voltunk testvérek — három fiú és két lány —, és én voltam a legkisebb. A családunkat nagyon megrázta a második legidősebb bátyám halála; egy iskolai kiránduláson a Jordánba fulladt. A tragédia után az édesanyám nem volt hajlandó Rámalláhban maradni, így Athénba költöztünk. Hároméves voltam akkor.

A Biblia igazsága eljut a családunkhoz

Nem sokkal azután, hogy Görögországba költöztünk, a legidősebb fivérem, Nikosz, aki akkor 22 éves volt, kapcsolatba került a Bibliakutatókkal, ahogyan Jehova Tanúit annak idején ismerték. A Biblia megismerése nagy örömmel töltötte el, és égő vágyat keltett benne a keresztény szolgálat végzésére. Apám nagyon felbőszült emiatt, ezért elzavarta otthonról Nikoszt. De olyankor, amikor édesapám Palesztinába utazott, anya, a nővérem és én elkísértük Nikoszt a keresztény összejövetelekre. Még most is emlékszem, milyen lelkesen beszélt édesanyám arról, amit az összejöveteleken hallott. Ámde nemsokára, 42 éves korában meghalt rákban. Abban a nehéz időszakban a nővérem, Ariadne szeretettel gondunkat viselte. Fiatal kora ellenére évekig olyan volt nekem, mintha az anyám lett volna.

Amikor édesapám Athénban tartózkodott, mindig elvitt magával az ortodox templomba. Miután meghalt, folytattam a templomba járást, csak ritkábban. De mivel azt láttam, hogy akik odajárnak, nem gyakorolják az Isten iránti odaadást, végül nem mentem többé.

Apám halála után biztos állást kaptam a pénzügyminisztériumban. A bátyám viszont a Királyság-prédikáló munkának szentelte életét, és hosszú éveken át Görögországban szolgált. 1934-ben aztán Ciprusra költözött. Akkortájt nem éltek megkeresztelt Tanúk a szigeten, így kiváltságában állt kiterjeszteni a prédikálómunkát. Házasságkötésük után a felesége, Galatia is éveken át a teljes idejű szolgálatban tevékenykedett. * A bátyám gyakran küldött nekünk Biblián alapuló könyveket és folyóiratokat, de mi nem is igen olvastunk bele azokba. Nikosz a haláláig Cipruson maradt.

Elfogadom a Biblia igazságát

Nikosz egyik barátja, George Dourasz, aki buzgó Tanú volt Athénban, 1940-ben meglátogatott bennünket, és meghívott, hogy egy kis csoporttal vegyünk részt az otthonában folyó bibliatanulmányozáson. Örömmel éltünk a lehetőséggel. Hamarosan másoknak is beszéltünk arról, amit tanultunk. A Biblia megismerése arra indította a nővéremet és engem, hogy átadjuk az életünket Jehovának. Ariadne 1942-ben keresztelkedett meg, én pedig 1943-ban.

Amikor véget ért a II. világháború, Nikosz Ciprusra hívott minket, ezért 1945-ben Nicosiába költöztünk. Cipruson a prédikálómunka akadálytalanul folyt, nem úgy, mint Görögországban. Nemcsak házról házra tanúskodtunk, hanem az utcán is.

Két évvel később Ariadnénak vissza kellett mennie Görögországba. Ott megismerkedett egy testvérrel, akihez később hozzáment, így Athénban maradt. Kis idő elteltével a sógorom és a nővérem arra buzdítottak, hogy térjek vissza Görögországba, és kezdjem el a teljes idejű szolgálatot a fővárosban. Mivel mindig is az úttörőszolgálat volt a célom, visszautaztam Athénba, ahol nagyobb volt a szükség.

Új lehetőségek tárulnak fel

Az úttörőszolgálatot 1947. november 1-jén kezdtem el, és minden hónapban 150 órát töltöttem prédikálással. A gyülekezetünknek óriási területe volt, és rengeteget gyalogoltam, mégis sok áldást tapasztaltam. A rendőrség gyakran letartóztatta azokat a Tanúkat, akiket prédikálás közben vagy keresztény összejöveteleken talált, így rövid időn belül engem is elfogtak.

Térítői tevékenység végzésével vádoltak, ami akkoriban súlyos vétségnek számított. Elítéltek két hónapra, és a büntetést az athéni Averof Női Börtönben kellett letöltenem. Már volt ott egy testvérnő, és noha rabok voltunk, élveztük egymás kellemes és építő keresztényi társaságát. A büntetésem letöltése után boldogan folytattam az úttörőszolgálatot. Sokan azok közül, akikkel abban az időben tanulmányoztam a Bibliát, még mindig hűséges szolgái Jehovának, és ennek nagyon örülök.

1949-ben meghívást kaptam az Egyesült Államokba, az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 16. osztályába, ahol teljes idejű szolgákat képeznek ki misszionáriusi munkára. A rokonaimmal együtt majd kibújtunk a bőrünkből. Elterveztem, hogy 1950 nyarán részt veszek a nemzetközi kongresszuson New Yorkban, azután elmegyek a Gileádra.

Miután megérkeztem az Egyesült Államokba, kiváltságomban állt néhány hónapig a háztartásban szolgálni Jehova Tanúi New York-i főhivatalában. A környezet tiszta, kellemes és építő volt, mosolygós testvérek és testvérnők vettek körül. Mindig szívesen emlékszem vissza az ott töltött hat hónapra. Azután eljött az ideje, hogy elvégezzem a Gileád Iskolát. Az öt hónapos intenzív oktatás villámgyorsan elrepült. Tanulótársaimmal rájöttünk, milyen értékes és gyönyörű a bibliai ismeret, ami növelte az örömünket, és erősítette bennünk azt a vágyat, hogy szeretnénk megosztani másokkal az igazság életadó ismeretét.

Első misszionáriusi megbízatásom

A Gileád Iskolán kiválaszthattuk jövőbeli társunkat, mielőtt megkaptuk a misszionáriusi megbízatásunkat. Nekem Ruth Hemmig (most Bosshard), egy kiváló testvérnő lett a társam. Végtelenül boldogok voltunk, amikor Isztambulba, Ázsia és Európa határára neveztek ki minket. Tudtuk, hogy a prédikálómunka még nincs törvényesen elismerve Törökországban, de nem volt kétségünk afelől, hogy Jehova velünk lesz.

Isztambul csodálatos világváros. Nyüzsgő bazárok sokaságát találtuk ott, a világ legjobb konyháinak a keverékét, érdekes múzeumokat, elbűvölő házsorokat és lenyűgöző tengerpartot. Ami pedig még fontosabb, őszinte embereket is találtunk, akik szerettek volna többet tudni Istenről. A Tanúk kicsiny isztambuli csoportja főként görögökből, örményekből és zsidókból állt. De számos más nemzetiség is élt a városban, és hasznos volt beszélni valamelyest néhány nyelven, főleg törökül. Nagyon élveztük, hogy különféle nemzetiségű emberekkel ismerkedhettünk meg, akik szomjazták az igazságot. Sokuk máig is hűségesen szolgálja Jehovát.

Ruth sajnos nem tudta megújítani a tartózkodási engedélyét, így kénytelen volt elhagyni az országot. Most Svájcban él, és még mindig teljes idejű szolga. Ennyi év után is hiányzik kedves, építő társasága.

A másik féltekére költözöm

A törökországi tartózkodási engedélyemet 1963-ban nem hosszabbították meg. Nem volt könnyű búcsút vennem a testvéreimtől, akiknek láttam a szellemi fejlődését, pedig számos nehézséggel küzdöttek. A rokonaim jobb kedvre akarván deríteni, nagylelkűen kifizették az útiköltségemet New Yorkig, hogy részt vehessek egy kongresszuson. Akkor még nem tudtam, hová szól a következő megbízatásom.

A kongresszus után a perui Limába neveztek ki. Egy fiatal testvérnővel, az új társammal New Yorkból egyenesen az új megbízatásom helyére utaztam. Megtanultam spanyolul, és abban a misszionáriusotthonban laktam, amely Jehova Tanúi fiókhivatala fölött volt. Nagyon kellemes volt ott prédikálni, és megismerni a helyi testvéreket.

Ismét új megbízatás és új nyelv

Görögországban élő rokonaim életében jelentkeztek az időskorral járó bajok, és megromlott az egészségük. Soha nem ösztönöztek arra, hogy hagyjam abba a teljes idejű szolgálatot, és térjek vissza az úgynevezett normális életvitelhez, hogy segíthessek nekik. Én azonban sok-sok gondolkodás és imádkozás után végül arra jutottam, hogy jobb lenne, ha a családomhoz közelebb szolgálnék. A felelős testvérek szeretetteljesen megengedték ezt, és Olaszországba neveztek ki. A rokonaim felajánlották, hogy állják az utazás költségeit. Olaszországban egyébként nagy szükség volt evangéliumhirdetőkre.

Megint új nyelvet kellett elsajátítanom, ezúttal az olaszt. Elsőként Foggia városába küldtek, később pedig áthelyeztek Nápolyba, ahol nagyobb volt a szükség. Nápoly egyik legszebb részén, Posilipóban prédikáltam. Ezen a nagy területen csupán egyetlen Királyság-hírnök lakott. Nagyon élveztem a munkát, és Jehova segített, hogy sok bibliatanulmányozást sikerüljön bevezetnem. Idővel már egy nagy gyülekezet működött azon a vidéken.

Azok között, akikkel először tanulmányoztam a Bibliát, volt egy anya is a négy gyermekével. Ő és két lánya a mai napig Jehova Tanúi. Egy házaspárral is tanulmányoztam, egy kislány szüleivel. Az egész család előrehaladt az igazságban, és vízben való megkeresztelkedésükkel jelképezték az önátadásukat. A lányuk feleségül ment Jehova egyik hűséges szolgájához, és buzgón szolgálják Istent. Miközben egy nagy családdal tanulmányoztam a Bibliát, átélhettem, micsoda ereje van Isten Szavának. Több olyan írásszöveget olvastunk, amelyek rámutatnak, hogy Istennek nem tetszik, ha képek által imádják őt. Az anyuka meg sem várta, hogy befejezzük a tanulmányozást, hanem azon nyomban kidobta a házban lévő összes vallásos képet!

Veszélyekben tengeren

Olaszország és Görögország között mindig hajóval utaztam. Általában nagyon élvezetes utam volt. 1971 nyarán azonban másként alakultak a dolgok. A Heleanna nevű komphajón visszafelé tartottam Olaszországba, amikor augusztus 28-án, kora reggel tűz ütött ki a hajó konyháján. A tűz terjedésével pánik lett úrrá az utasokon. A nők elájultak, a gyerekek sírtak, a férfiak méltatlankodtak, fenyegetőztek. Mindenki a fedélzet két oldalán elhelyezett mentőcsónakokhoz rohant. Csakhogy nem volt elég mentőmellény, és nem működött rendesen az a szerkezet, amellyel le kellett volna engedni a mentőcsónakokat a tengerre. Nekem nem jutott mentőmellény, de mivel egyre magasabbra csaptak a lángok, nem tehettem okosabbat, mint hogy a tengerbe ugrottam.

A vízbe érve megpillantottam a közelemben egy nőt, aki mentőmellényt viselt. Úgy tűnt, hogy nem tud úszni, ezért a karjánál fogva elvonszoltam a süllyedő hajó közeléből. A tenger egyre jobban háborgott, és nagyon elfárasztott a felszínen maradásért folytatott küzdelem. Reménytelennek látszott a helyzet, de folyamatosan könyörögtem Jehovához bátorságért, és ez erőt öntött belém. Egyre csak Pál apostol hajótörése járt a fejemben (Cselekedetek 27. fejezet).

A társamba kapaszkodva négy órán át viaskodtam a hullámokkal, úsztam, amikor volt hozzá erőm, és segítségül hívtam Jehovát. Végül észrevettem, hogy egy kis csónak közeleg. Kimentettek, de a társam már halott volt. Bariban kórházba vittek, és elsősegélyben részesítettek. Néhány napig benn tartottak. Sok Tanú látogatott meg, és kedvesen gondoskodtak rólam. Keresztényi szeretetük nagy hatással volt az osztályon a többiekre.

Miután teljesen felépültem, Rómába neveztek ki. A város központjában lévő üzleti területen munkálkodtam, Jehova segítségével öt éven át. Összesen húsz évig szolgáltam Olaszországban, és megszerettem az olasz embereket.

Vissza oda, ahonnan elindultam

Az idő múlásával Ariadne és a férje egyre rosszabbul lett egészségileg. Tudtam, ha közelebb laknék hozzájuk, valamennyire képes lennék viszonozni azt a sok mindent, amit értem tettek szeretettel. Meg kell mondanom őszintén, hogy majd megszakadt a szívem, amikor elhagytam Olaszországot. De a felelős testvérek engedélyt adtak rá, és 1985 nyara óta Athénban végzem az úttörőszolgálatot, ott, ahol még 1947-ben elkezdtem a teljes idejű szolgálatot.

A gyülekezetemnek kijelölt területen prédikáltam, és megkérdeztem a fiókhivatalban dolgozó testvérektől, hogy prédikálhatok-e a városközpontban található üzleti területen is. Három évig munkálkodtam ott egy másik úttörő testvérnővel. Alaposan tudtunk tanúskodni olyan embereknek, akik ritkán vannak otthon.

Ahogy múlik fölöttem az idő, a szolgálat utáni vágyam ugyan megújul, ám a fizikai erőm már nem. A sógorom elhunyt, Ariadne pedig, aki anyám helyett anyám volt, megvakult. Jómagam, amíg a teljes idejű szolgálatban voltam, jól bírtam magam, nemrég azonban legurultam egy márványlépcsőn, és eltörtem a jobb karomat. Utána egy esés következtében eltörött a medencecsontom. Megműtöttek, és sokáig ágyhoz voltam kötve. Már nem tudok szabadon jönni-menni. Bottal járok, és csak kísérettel tudok elmenni otthonról. De azért igyekszem mindent megtenni, és remélem, jobban leszek. Most is az adja a legnagyobb örömet és megelégedést, hogy részt vehetek a bibliai oktatómunkában, bár csupán korlátozott mértékben.

Mikor a teljes idejű szolgálatban töltött boldog évekre emlékezem, szívem túlcsordul a Jehova iránti hálától. Ő és szervezetének földi része szüntelenül gondoskodott megbízható vezetésről és értékes támogatásról, így képességeim legjavát adhattam egész életemben, melyet a szolgálatban töltöttem. Szívből vágyom arra, hogy Jehova adjon erőt a szolgálata folytatásához. Boldog vagyok, hogy egy kis részt vállalhattam az általa irányított, világméretű bibliai oktatómunkából (Malakiás 3:10).

[Lábjegyzet]

[Kép a 9. oldalon]

A nővéremmel, Ariadnéval, és a férjével, Michalisszal, amikor a Gileádra indultam

[Kép a 10. oldalon]

Ruth Hemmiggel Isztambulba kaptuk a kinevezésünket

[Kép a 11. oldalon]

Olaszországban az 1970-es évek elején

[Kép a 12. oldalon]

Ariadnéval ma