Élettörténet

Maradandó kincsekre leltünk

Dorothea Smith és Dora Ward elmondása alapján

Milyen kincseket kerestünk? Fiatal lányok voltunk, akik égtek a vágytól, hogy részt vegyenek Jézus parancsának a beteljesítésében: „Menjetek hát, és tegyetek tanítvánnyá minden nemzetből való embereket” (Máté 28:19). Hadd mondjuk el, hogyan leltünk mi ketten maradandó kincsekre.

DOROTHEA: 1915-ben születtem, röviddel az I. világháború kitörése után. Én voltam a családban a harmadik gyerek. Howell közelében éltünk, az egyesült államokbeli Michigan államban. Az apám nem volt vallásos, anyám viszont istenfélő asszony volt. Arra próbált nevelni minket, a bátyámat, Willist, a nővéremet, Violát, és engem, hogy kövessük a tízparancsolatot, de aggasztotta, hogy egyik egyházhoz sem tartozunk.

Amikor 12 éves voltam, anya úgy döntött, hogy meg kellene keresztelkednem a presbiteriánus egyház tagjaként. Nagyon jól emlékszem arra a napra. Két kisbabát kereszteltek meg velem együtt; mindkettő az édesanyja karjában feküdt. Rettenetesen megalázó volt, hogy csecsemőkkel együtt keresztelnek meg. A lelkész néhány csepp vizet hintett a fejemre, és mormogott mellé valamit, amit nem értettem. Az igazat megvallva, körülbelül annyit tudtam a keresztelkedésről, mint az a két csecsemő!

1932-ben egy nap egy autó fordult rá a kocsifelhajtónkra. Anya nyitott ajtót. Két fiatal férfi állt az ajtóban, és vallásos könyveket kínáltak. Az egyikük úgy mutatkozott be, hogy  Albert Schroeder. Megmutatott anyának néhány könyvet, melyet Jehova Tanúi adtak ki. Anya kért a könyvekből. Ezek a kiadványok segítettek neki elfogadni az Isten Szavában lévő igazságot.

Megkezdődik a kincskeresés

Később Detroitba költöztem a nővéremhez. Ott találkoztam egy idős hölggyel, aki a nővéremhez járt, hogy a Bibliát tanítsa neki. A beszélgetések egy hetente sugárzott rádióműsorra emlékeztettek, melyet még otthon hallgattam, amikor anyával laktam. A műsor egy 15 perces, bibliai témájú előadás volt, melyet J. F. Rutherford tartott. Ő volt akkoriban megbízva Jehova Tanúi között a vezetéssel. 1937-től eljártunk Jehova Tanúi első detroiti gyülekezetébe. A rá következő évben megkeresztelkedtem.

Az 1940-es évek elején bejelentették, hogy Jehova Tanúi Gileád néven iskolát nyitnak South Lansingben, New York államban, hogy misszionáriusokat képezzenek. Amikor megtudtam, hogy néhány tanulót meg fognak kérni, hogy szolgáljon külföldön, azt mondtam magamban: „Na, ez nekem való!” Onnantól kezdve a Gileád volt a célom. Micsoda kiváltság lenne más országokban kincsek után kutatni – kincsek, vagyis olyan emberek után, akik vágynak rá, hogy Krisztus Jézus tanítványai legyenek! (Aggeus 2:6, 7).

Lépésről lépésre elérem a célom

1942 áprilisában felmondtam a munkahelyemen, és elkezdtem az úttörőszolgálatot (a teljes idejű evangéliumhirdetést) öt másik testvérnővel az ohiói Findlay-ben. Nem volt gyülekezet rendszeres összejövetelekkel, de úgy bátorítottuk egymást, hogy összeültünk, és elolvastunk egy-egy cikket a keresztény kiadványainkból. Az első úttörőszolgálattal töltött hónapban 95 könyvet adtam oda érdeklődő embereknek! Körülbelül másfél év múlva kineveztek különleges úttörőnek Chambersburgbe, Pennsylvania államba. Ott öt másik úttörőhöz csatlakoztam. Dora Ward is köztük volt, egy testvérnő Iowa államból. Ő és én úttörőtársak lettünk. Mindketten ugyanabban az évben keresztelkedtünk meg, és mindketten szerettünk volna a Gileád Iskolára menni, és külföldön szolgálni misszionáriusként.

Aztán eljött a nagy nap! 1944 elején mindkettőnket meghívtak a Gileád negyedik osztályába. Augusztusban iratkoztunk be. De mielőtt továbbmondanám a történetet, hadd mesélje el Dora is, hogyan vált állandó kincskereső társammá.

 Alig vártam, hogy teljes időben tanúskodhassam

DORA: Édesanyám sokat imádkozott, hogy megértse Isten Szavát. Egy vasárnap vele voltam, amikor a rádióban J. F. Rutherford egyik előadása ment. Az előadás végén anya felkiáltott: „Megvan az igazság!” Röviddel ezután elkezdtük tanulmányozni Jehova Tanúi kiadványait. 1935-ben, 12 évesen, elmentem egy keresztelkedési előadásra, melyet egy Jehova Tanúja tartott, és szívből azt kívántam, hogy átadhassam Jehovának az életemet. Három évvel később megkeresztelkedtem. Nagy segítség volt, hogy átadtam magam Jehovának és megkeresztelkedtem, mert így sikerült kitartanom a célkitűzésem mellett iskolás éveim hátralevő részében. Alig vártam már, hogy befejezzem az iskolát, és elkezdhessek úttörőzni.

Akkoriban annak a csoportnak, amellyel kapcsolatot ápoltunk, az iowai Fort Dodge-ban voltak a gyülekezeti összejövetelei. Az összejövetelek látogatása igen komoly erőfeszítést igényelt. Akkor még az Őrtorony-tanulmányozási cikkekhez nem voltak gyülekezeti megbeszélésre szánt kérdések. Arra kértek minket, hogy állítsunk össze kérdéseket, és adjuk oda annak a testvérnek, aki az Őrtorony-tanulmányozást vezeti. Hétfő esténként anyával minden bekezdéshez írtunk egy kérdést, majd odaadtuk a tanulmányozásvezetőnek, hogy kiválaszthassa, melyeket fogja felhasználni.

Időről időre a gyülekezetünket utazófelvigyázók látogatták meg. Az egyikük, John Booth, segített elkezdenem a házról házra végzett szolgálatot 12 éves koromban. Amikor 17 éves voltam, megkérdeztem tőle, hogy kell kitölteni az úttörők jelentkezési lapját, és ő segített. Akkor még nem is sejtettem, hogy később az útjaink ismét találkozni fognak, és egy életen át barátok leszünk!

Úttörőként gyakran munkálkodtam együtt Dorothy Aronson testvérnővel, aki szintén teljes idejű evangéliumhirdető volt, csak nálam 15 évvel idősebb. Egészen addig úttörőtársak voltunk, amíg 1943-ban meg nem hívták a Gileád első osztályába. Utána egyedül folytattam tovább az úttörőszolgálatot.

Az ellenállás nem állíthat meg minket

Az 1940-es évek nehéz évek voltak a II. világháború okozta túlfűtött nacionalista érzések miatt. Amikor házról házra prédikáltunk, gyakran megdobáltak minket záptojással, érett paradicsommal, sőt néha még kövekkel is! Az még nagyobb próba elé állított, amikor az utcasarkon álltunk Az Őrtoronnyal és a Vigasszal (ma Ébredjetek!), és a rendőrség a vallásos  ellenségeink bujtogatására megfenyegetett minket, hogy letartóztatnak, ha még egyszer meglátnak nyilvánosan prédikálni.

Természetesen nem voltunk hajlandók abbahagyni a tanúskodást, ezért bevittek a rendőrségre kihallgatásra. Amikor elengedtek, visszamentünk ugyanarra a sarokra, ugyanazokkal a folyóiratokkal. A felelős testvérek tanácsára az Ézsaiás 61:1, 2-vel indokoltuk meg az álláspontunkat. Egyszer, amikor egy fiatal rendőr odajött hozzám, idegesen idéztem neki a bibliaverseket. Meglepetésemre sarkon fordult, és elment! Úgy tűnt nekem, hogy az angyalok vigyáznak ránk.

Egy felejthetetlen nap

1941-ben nagy örömömre részt vehettem a Missouri állambeli St. Louisban Jehova Tanúi ötnapos kongresszusán. Ezen a kongresszuson Rutherford testvér megkérte az 5 és 18 év közötti gyerekeket a stadionban, hogy menjenek az emelvény előtti területre. Több ezer gyerek gyűlt össze. Rutherford testvér a zsebkendőjével integetve üdvözölt minket. Mindnyájan visszaintegettünk neki. Az egyórás előadás végén ezt mondta: „Ti, gyermekek, akik készek vagytok Isten akaratát cselekedni, és az ő Krisztus Jézus általi teokratikus kormányzatának oldalán foglaltok állást, ti, akik készek vagytok engedelmeskedni Istennek és Királyának, kérlek benneteket, álljatok fel.” A 15 000 gyerek egy emberként ugrott talpra, és én is köztük voltam! A szónok így folytatta: „Mindannyian, akik meg fogtok tenni minden tőletek telhetőt, hogy beszéljetek másoknak Isten Királyságáról és annak áldásairól, kérlek benneteket, mondjátok: »Igen.«” Amikor igent mondtunk, hatalmas tapsvihar tört ki.

Aztán közreadták a Gyermekek * (Children) című könyvet. A fiatalok hosszú sora az emelvény mellett kígyózott, és Rutherford testvér mindnyájunknak adott az új könyvből egy példányt. De izgalmas volt! Azok közül, akik ott kaptak a könyvből, még ma is sokan szolgálják Jehovát buzgón a világ minden részén, és beszélnek másoknak Isten Királyságáról és az Ő igazságosságáról (Zsoltárok 148:12, 13).

Mennyire boldog voltam, amikor háromévi egyedül végzett úttörőszolgálat után kineveztek Chambersburgbe különleges úttörőnek! Ott találkoztunk Dorotheával, és kis idő múltán már el sem lehetett választani minket. Tele voltunk fiatalos lelkesedéssel, és rengeteg energiánk volt. Égtünk a vágytól, hogy még nagyobb részt vállaljunk a prédikálómunkában. Elindultunk hát együtt egy kincskereső útra, ami azóta is tart (Zsoltárok 110:3).

Néhány hónappal azután, hogy elkezdtünk különleges úttörőként szolgálni, találkoztunk Albert Mann-nal, aki a Gileád első osztályában végzett. Utazás előtt állt, a külföldi megbízatására indult. Azt mondta, fogadjunk el bármilyen külföldi megbízatást, amit felajánlanak nekünk.

Együtt az iskolán

DORA ÉS DOROTHEA: Képzelhetitek, mennyire boldogok voltunk, amikor elkezdődött a misszionáriusi képzésünk! Az első nap Albert Schroeder felvett minket a nyilvántartásba. Tőle kapta Dorothea édesanyja a Bibliai tanulmányokat 12 évvel korábban. És John Booth is ott volt. Akkor már farmszolga volt a Királyság-farmon, ahol az iskolát tartották. Később mindkét férfi Jehova Tanúi Vezető Testületének a tagja lett.

A Gileád Iskolán a Biblia mélyebb igazságait tanulmányoztuk. Hihetetlenül jó képzést kaptunk. A mi osztályunkban 104 tanuló volt, köztük egy mexikói testvér is, az első külföldi az iskolán. Míg ő az angolján próbált csiszolni, addig mi a spanyolt igyekeztünk elsajátítani. Csak úgy repestünk az örömtől azon a napon, amikor Nathan H. Knorr testvér kiosztotta a tanulóknak a külföldi megbízatásukat! A legtöbbünket Közép- és Dél-Amerikába küldték; minket Chilébe.

 Kincskeresés Chilében

Ahhoz, hogy beléphessünk Chilébe, vízumot kellett szereznünk, ami meglehetősen sok időbe telt. Így a diplomaosztás után, 1945 januárjától másfél évig Washingtonban szolgáltunk úttörőként. Amikor megérkeztek a vízumok, egy kilencfős misszionáriuscsapat indult útnak Chilébe, mi ketten és heten a Gileád korábbi osztályaiból.

A fővárosban, Santiagóban jó néhány testvér várt ránk. Az egyikük Albert Mann volt, az a Gileádot végzett testvér, aki néhány évvel korábban buzdított minket. Ő egy évvel előttünk jött Chilébe Joseph Ferrarival a második osztályból. Amikor Chilébe érkeztünk, még kevesebb mint 100 hírnök volt az egész országban. Lázasan fogtunk hozzá még több kincs, még több őszinte szívű ember felkutatásához az új megbízatási területünkön.

Egy santiagói misszionáriusotthonba lettünk kinevezve. Teljesen új volt számunkra az, hogy egy nagy misszionáriuscsaláddal éljünk. Amellett, hogy adott volt, hány órát kell a prédikálómunkában töltenünk, heti egy alkalommal minden misszionáriusnak főznie kellett a családtagoknak. Nem mondom, volt egy-két kínos pillanatunk. Egyszer aprósüteményt készítettünk reggelire a korgó gyomrú családnak, de amikor a sütiket kivettük a sütőből, kellemetlen szag csapta meg az orrunkat. Sütőpor helyett szódabikarbónát kevertünk a tésztába! Valaki a szódabikarbónát beletette egy üres sütőporos dobozba.

De az még kínosabb volt, amikor tanultuk a spanyolt, és hibáztunk. Egy nagy család, amellyel a Bibliát tanulmányoztuk, majdnem abbahagyta a tanulmányozást, mert képtelenek voltak kihámozni, hogy mit akarunk mondani. De azzal, hogy a saját Bibliájukban kikeresték az írásszövegeket, ennek ellenére is sikerült megismerniük az igazságot, és öten Tanúk lettek. Azokban az időkben még nem kaptak nyelvoktatást az új misszionáriusok. Azonnal elkezdtünk prédikálni, és megpróbáltuk azoktól megtanulni a nyelvet, akiknek tanúskodtunk.

Sok bibliatanulmányozást vezettünk. Néhány tanuló gyorsan fejlődött, másokhoz viszont nagy türelem kellett. Egy fiatal nő, Teresa Tello, miután meghallgatta az igazság üzenetét, megkért, hogy menjünk el hozzá újra, és beszéljünk még neki róla. Tizenkétszer voltunk nála, de egyszer sem találtuk otthon. Eltelt három év. Egy nap kongresszusunk volt egy santiagói színházban. A kongresszus végén, vasárnap, kifelé menet utánunk kiáltott valaki: „Senorita Dora, senorita Dora!” Hátrafordultunk, és Teresa volt az. Éppen a nővérénél tartózkodott, aki az út túloldalán lakott, és átjött, hogy megnézze, mi van a színházban. Mennyire megörültem, hogy újra találkozunk! Megbeszéltük, hogy elkezdjük a bibliatanulmányozást, és nem sokkal később Teresa meg is keresztelkedett. Idővel különleges úttörő lett. Azóta eltelt úgy 45 év, és még mindig a  különleges teljes idejű szolgálatban van (Prédikátor 11:1).

Kincsekre bukkanunk a „homokban”

1959-ben Punta Arenasba neveztek ki, ami annyit jelent, hogy ’homokos pont’. Ez a város Chile 4300 kilométer hosszú partvonalának legdélebbi csücskében helyezkedik el. Punta Arenas szokatlan hely. A nyári hónapokban a napok hosszúak; éjjel fél tizenkettőkor megy le a nap. Sok napot tudtunk a szolgálatban tölteni, de nem minden nehézség nélkül, mert Punta Arenasban nyáron viharos antarktiszi szelek fújnak. A téli hónapok hidegek, és a napok rövidek.

A kellemetlenségek ellenére Punta Arenas elragadó hely. Nyaranta a nyugati égboltot szüntelen gomolygó esőfelhők teszik mozgalmassá. Időnként a nyakadba zúdítanak egy adag vizet, de aztán felkel a szél, és megszárít. Az esőket gyönyörű szivárványok követik, ahogy a napsugarak átszűrődnek a felhőkön. Néha több órán át tartanak; elhalványulnak, majd megint megjelennek, amikor a nap sugarai áttörnek az esőfelhőkön (Jób 37:14).

Akkoriban kevés hírnök volt Punta Arenasban. Nekünk, testvérnőknek kellett levezetnünk az összejöveteleket a kis helyi gyülekezetben. Jehova megáldotta a fáradozásainkat. Harminchét évvel később visszatértünk látogatóba, és hogy mit találtunk? Hat élettel teli gyülekezetet és három nagyon szép Királyság-termet! Olyan nagy öröm volt számunkra, hogy Jehova megengedte, hogy szellemi kincsekre bukkanjunk lenn délen, a „homokban”! (Zakariás 4:10).

Még több kincs egy „széles strandon”

Három és fél évet szolgáltunk Punta Arenasban, aztán Valparaísóba neveztek ki. Valparaíso egy kikötőváros. Negyvenegy kis hegy alkotja egy öböl körül, mely a Csendes-óceánra nyílik. Mi csak egy hegyen prédikáltunk: Playa Anchán, ami azt jelenti, hogy ’széles strand’. Az alatt a 16 év alatt, míg itt voltunk, egy csapat fiatal keresztény testvér szellemileg eljutott odáig, hogy most utazófelvigyázókként és vénekként szolgálnak országszerte a gyülekezetekben.

A következő misszionáriusi megbízatásunk Viña del Mar volt. Három és fél évig szolgáltunk ott, míg egy földrengés kárt nem tett a misszionáriusotthonban. Ekkor visszatértünk Santiagóba, ahol 40 évvel korábban elkezdtük a szolgálatunkat. Azóta sok minden megváltozott. Új fiókhivatal épült, és a régi épület lett az összes misszionárius otthona, aki még az országban volt. Később a szolgálati kiképzőiskolát is itt tartották. Aztán újból ránk ragyogott Jehova szerető kedvessége. Ötünket, idősebb misszionáriusokat, meghívtak, hogy költözzünk be a Bételbe. Chilében 15 különböző megbízatási helyen szolgáltunk, és ezalatt a hírnökök száma kevesebb mint 100-ról körülbelül 70 000-re növekedett! Milyen nagy öröm már 57 éve kincsek után kutatni Chilében!

Nagyon nagy áldásnak érezzük, hogy Jehova jóakaratából ilyen sok embert találhattunk – kincseket, igen, akiket Jehova aztán felhasználhatott a szervezetében. A Jehovának végzett, több mint 60 éve tartó közös szolgálatunk alatt végig szívből egyetértettünk Dávid király érzéseivel, aki ezt írta: „Mily nagy a te jóságod, melyet a téged félőknek tartogatsz . . . !” (Zsoltárok 31:19).

[Lábjegyzet]

[Képek a 9. oldalon]

Dorothea 1943-ban a prédikálómunkában, és 2002-ben

[Kép a 10. oldalon]

Utcai tanúskodás 1942-ben az iowai Fort Dodge-ban

[Kép a 10. oldalon]

Dora 2002-ben

[Kép a 12. oldalon]

Dorothea és Dora az első misszionáriusotthonuk előtt Chilében 1946-ban