„Jehova angyala táborozik az Őt félők körül”
„Jehova angyala táborozik az Őt félők körül”
Christabel Connell elmondása alapján
Annyira belemerültünk abba, hogy válaszoljunk Christopher bibliai kérdéseire, hogy egyikünk sem vette észre, hogy milyen későre jár, és azt sem, hogy Christopher egyfolytában kitekintget az ablakon. Végül felénk fordulva ezt mondta: „Most már biztonságos hazaindulniuk.” Azzal kikísért minket a biciklikhez, és elköszöntünk egymástól. Milyen veszélyes dolgot vett észre?
A LEÁNYKORI nevem Christabel Earl. Az angliai Sheffieldben születtem 1927-ben. Az otthonunkat lebombázták a II. világháború alatt, ezért a nagymamámnál kellett laknom, míg be nem fejeztem az iskoláimat. Az egyik egyházi iskolában, ahová jártam, állandóan arról faggattam az apácákat, hogy miért van olyan sok gonoszság és erőszak. Sem ők, sem más vallásos emberek, akiket kérdeztem, nem tudtak kielégítő választ adni.
A II. világháborút követően ápolónőnek tanultam. Londonba költöztem, hogy a Paddington Közkórházban dolgozzak. A városban még több erőszakot láttam. Rögtön az után, hogy a bátyám elment a koreai háborúba, szemtanúja voltam egy csúnya verekedésnek, amely közvetlenül a kórház előtt történt. Senki sem segített az áldozatnak, aki a verés következtében megvakult. Ez idő tájt édesanyámmal elkezdtünk szeánszokra járni, de még ez sem segített jobban megértenem, hogy miért van olyan sok gonoszság.
Buzdítanak a bibliatanulmányozásra
Egy nap a legidősebb bátyám, John, aki Jehova Tanúja lett, meglátogatott.
– Tudod, miért történik mindez a sok rossz? – kérdezte.
– Nem – válaszoltam.
Kinyitotta a Bibliáját, és felolvasta a Jelenések 12:7–12-t. Akkor értettem meg, hogy alapvetően Sátán és a démonok felelősek a világban uralkodó gonoszságért. Így megfogadva John tanácsát, nem sokkal ezután beleegyeztem a bibliatanulmányozásba. Akkoriban azonban hagytam, hogy az emberektől való félelem visszatartson attól, hogy megkeresztelkedjek (Péld 29:25).
A nővérem, Dorothy is Tanú lett. Amikor visszajött a New York-i nemzetközi kongresszusról (1953) a vőlegényével, Bill Robertsszel, elmondtam nekik, hogy tanulmányoztam a Bibliát. Bill ezt kérdezte tőlem: „Megnézted az összes írásszöveget? Aláhúztad a válaszokat a könyvben?” Amikor azt válaszoltam, hogy nem, ő ezt
mondta: „Akkor te igazából soha nem tanulmányoztál! Vedd fel a kapcsolatot azzal a testvérnővel, és kezdd újra!” Abban az időben gyötörni kezdtek a démonok. Emlékszem, kértem Jehovától, hogy védjen meg, és szabadítson meg a befolyásuktól.Úttörőszolgálat Skóciában és Írországban
1954. január 16-án keresztelkedtem meg. Májusban lejárt a munkaszerződésem a kórházban, és júniusban elkezdtem az úttörőszolgálatot. Nyolc hónappal később a skóciai Grangemouthba küldtek különleges úttörőként. Miközben ezen az elszigetelt területen munkálkodtam, éreztem, hogy Jehova angyalai ’táboroznak az Őt félők körül’ (Zsolt 34:7).
1956-ban meghívást kaptam, hogy szolgáljak Írországban. Két testvérnővel együtt Galway városába kaptam a megbízatásomat. Rögtön az első napon egy pap ajtaján kopogtattam. Pár perccel később egy rendőr érkezett, és a társammal együtt bevitt a rendőrségre. Amikor megtudta a nevünket és a lakcímünket, nyomban a telefonhoz ment. Hallottuk, amint ezt mondja: „Igen, atyám, pontosan tudom, hol laknak.” A rendőrt a pap küldte! A szállásadónkat kényszerítették, hogy lakoltasson ki bennünket, ezért a fiókhivatal azt javasolta, hogy költözzünk el arról a területről. Kimentünk a vasútállomásra, de tíz percet késtünk, ennek ellenére a vonat még bent állt. Volt ott egy férfi, aki azért várt, hogy megbizonyosodjon róla, hogy felszállunk. Mindössze három hetet töltöttünk Galway városában!
Limerickbe kaptuk a megbízatásunkat, egy olyan városba, ahol ugyancsak nagy befolyása volt a katolikus egyháznak. A csőcselék folyton gúnyolt minket. Sokan féltek ajtót nyitni nekünk. Egy évvel azelőtt egy közeli kisvárosban, Cloonlarában megvertek egy testvért. Így hát örültünk, hogy találkoztunk a bevezetőben említett Christopherrel, aki megkért minket, hogy látogassuk meg őt újra, és válaszoljunk a bibliai kérdéseire. Amikor ismét elmentünk hozzá, belépett egy pap, és azt követelte Christophertől, hogy küldjön el bennünket. Ő a pappal ellenkezve ezt mondta: „Ezeket a hölgyeket meghívtam az otthonomba, és ők, mielőtt beléptek, kopogtak. Magát nem hívtam meg, és még csak nem is kopogott.” A pap dühösen távozott.
Nem tudtuk, hogy a pap összetoborzott egy nagy csapat férfit, akik Christopher háza előtt vártak ránk. Christopher tisztában volt vele, hogy a férfiak ellenségesek, ezért viselkedett úgy, ahogy a cikk elején említettem. Úgy intézte a dolgokat, hogy addig maradjunk, amíg a csapat odébb nem áll. Később megtudtuk, hogy a családjával együtt hamarosan kénytelen volt elköltözni onnan, és Angliában telepedtek le.
Meghívás a Gileád Iskolára
Már terveztem, hogy részt veszek az 1958-as „Isteni akarat” nemzetközi kongresszuson New Yorkban, amikor meghívtak a Gileád Iskola 33. osztályába. A kongresszus után nem tértem haza, ehelyett a kanadai Collingwoodban szolgáltam, amíg el nem kezdődött az iskola 1959-ben. A kongresszuson találkoztam Eric Connell-lel. Ő 1957-ben ismerte meg az igazságot, majd 1958-ban elkezdte az úttörőszolgálatot. A kongresszus után mindennap írt nekem, amíg Kanadában voltam, és a Gileád-képzés alatt is. Kíváncsi voltam, mi lesz velünk, ha megkapom a diplomámat.
A Gileád Iskola életem egyik fénypontja volt. Dorothy és a férje is ugyanabba az osztályba járt. Ők Portugáliába kapták a megbízatásukat. Meglepetésemre engem Írországba küldtek. Mennyire elkeserített, hogy nem szolgálhatok együtt a nővéremmel! Megkérdeztem az egyik oktatót, hogy valami rosszat csináltam-e. „Nem – válaszolta. – A társaddal, Eileen Mahoney-val beleegyeztetek, hogy a világ bármely részére elmentek.” És ebbe persze Írország is beletartozott.
Újból Írországban
1959 augusztusában érkeztem vissza Írországba, és a Dún Laoghaire Gyülekezetbe neveztek ki. Eric időközben visszatért Angliába, és nagyon örült, hogy a közelében vagyok. Ő is misszionárius
akart lenni. Úgy gondolta, hogy mivel Írország az idő tájt misszionáriusi területnek számított, ott fogja végezni az úttörőszolgálatot. Dún Laoghairéba költözött, és 1961-ben összeházasodtunk.Fél évvel később Eric súlyos motorbalesetet szenvedett. Betört a koponyája, és az orvosok nem voltak benne biztosak, hogy meg tudják menteni az életét. Három hetet töltött kórházban, és utána én ápoltam őt otthon 5 hónapig, amíg fel nem épült. Folytattam a szolgálatomat, amennyire tőlem tellett.
1965-ben egy 8 hírnökből álló gyülekezetbe neveztek ki minket Sligóba, egy kikötővárosba az északnyugati parton. Három évvel később egy újabb kis gyülekezetbe mentünk, Londonderrybe, amely még északabbra fekszik. Egy nap, amikor hazatértünk a szolgálatból, egy szögesdrót kerítést láttunk kifeszítve keresztbe az úton ott, ahol laktunk. Megkezdődött Észak-Írországban „a bajok” néven ismert időszak. Fiatalokból álló bandák autókat gyújtottak fel. A város protestáns és katolikus területekre lett osztva. Veszélyes volt átmenni egyik területről a másikra.
Élet és tanúskodás „a bajok” idején
A szolgálatunk folytán azonban mindenfelé eljutottunk. Ismét úgy éreztük, mintha angyalok táboroznának körülöttünk. Ha olyan helyen voltunk, ahol zendülés támadt, gyorsan távoztunk, és amikor elcsendesedett a környék, visszatértünk. Egyszer, amikor csődület volt a lakásunk közelében, a szomszédos festékboltból égő törmelék hullott a párkányunkra. Aznap éjjel nem tudtunk aludni, attól féltünk, hogy felgyullad a háztömbünk. Miután Belfastba költöztünk 1970-ben, megtudtuk, hogy egy Molotov-koktél miatt tűz ütött ki a festékboltban, és a háztömb, amelyben korábban laktunk, leégett.
Egy másik alkalommal, amikor egy testvérnővel voltam a szolgálatban, észrevettünk egy furcsa kinézetű csövet az egyik ablakpárkányon. Továbbmentünk. Percekkel később a cső felrobbant. A helyiek kijöttek, és azt gondolták, hogy mi robbantottuk fel a csőbombát. Egy testvérnő, aki a környéken lakott, éppen akkor hívott be minket a házába. A szomszédait ez megnyugtatta azt illetően, hogy ártatlanok vagyunk.
1971-ben visszatértünk Londonderrybe, hogy meglátogassunk egy testvérnőt. Amikor beszámoltunk az utunkról és az úttorlaszról, amelyen áthaladtunk, megkérdezte:
– Nem volt senki az úttorlasznál?
– De igen, azonban nem törődtek velünk – válaszoltuk.
Ezen elcsodálkozott. Miért? Azért, mert az előző napokban egy orvos és egy rendőr autóját is elvették és felgyújtották.
1972-ben Corkba költöztünk. Később Na’asban, majd Arklow-ban szolgáltunk. Végül 1987-ben Castlebarba neveztek ki bennünket, és máig is itt élünk. Abban a nagyszerű kiváltságban volt részünk, hogy segíthettünk felépíteni egy helyi Királyság-termet. 1999-ben Eric súlyosan megbetegedett. Jehova segítségével és a gyülekezet szeretetteljes támogatásával mégis újra meg tudtam birkózni a helyzettel, és addig ápoltam, míg meg nem gyógyult.
Eric is, és én is kétszer vettünk részt az úttörőszolgálati iskolán, és ő továbbra is vénként szolgál. Súlyos ízületi gyulladásban szenvedek, és protézisműtétet hajtottak végre a csípőmön és mindkét térdemen. Igaz, ádáz vallási ellenségeskedéssel kellett szembenéznem, és komoly politikai és társadalmi zűrzavarok időszakát kellett átélnem, mégis az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogy már nem vezethetek autót. Ez próba volt, mert nem tudtam olyan szabadon jönni-menni. A gyülekezet sokat segít és támogat. Ma már bottal járok, a nagyobb távolságokat pedig egy háromkerekű akkumulátoros kerékpárral teszem meg.
Erickel együtt összesen több mint 100 éve szolgálunk különleges úttörőkként, és ebből 98 éve itt Írországban. Eszünk ágában sincs nyugdíjba menni. Nem számítunk csodákra, de hiszünk abban, hogy Jehova hatalmas angyalai azok körül táboroznak, akik félik és hűségesen szolgálják őt.