Ne felejtsd el Jehovát!

A TÖMEGBŐL néhányan már voltak hasonló helyzetben. De a legtöbben most mennek át először, és egyben utoljára is, száraz lábbal egy folyómedren. Jehova előidézte, hogy a Jordán vize megálljon. Több millió izraelita hosszú, széles sorban halad előre a folyómederben az Ígéret földje felé. Sokan közülük biztosan arra gondolnak, mint az elődeik 40 évvel korábban a Vörös-tengernél: „Sohasem fogom elfelejteni, amit Jehova itt végrehajtott” (Józs 3:13–17).

Jehova azonban tudja, hogy lesznek olyan izraeliták, akik ’hamar elfelejtik a tetteit’ (Zsolt 106:13). Megparancsolja hát Izrael vezetőjének, Józsuénak, hogy vegyen ki 12 követ a folyó medréből, és tegye le őket a következő táborhelyen. Józsué elmondja, miért kell ezt tenni: „ezek a kövek . . . emlékeztetik majd Izrael fiait” (Józs 4:1–8). Ez a kő emlékmű tehát Jehova hatalmas tetteire fogja emlékeztetni a nemzetet, és az elméjükbe vési, miért kell mindig lojálisan szolgálniuk őt.

Van jelentősége ennek a beszámolónak Isten népe számára napjainkban? Igen, van. Nekünk sem szabad elfelejtenünk Jehovát, és továbbra is lojálisan kell szolgálnunk őt. Jehova ma élő szolgáira Izrael nemzetének adott más figyelmeztetések is vonatkoznak. Figyeld meg, mit mondott a népnek Mózes: „Vigyázz, meg ne feledkezz Jehováról, a te Istenedről, nem tartva meg parancsolatait, bírói döntéseit és rendeleteit” (5Móz 8:11). A vers szerint összefüggés van aközött, hogy valaki megfeledkezik Jehováról, és aközött, hogy szándékosan nem engedelmeskedik neki. Ennek veszélye ma is fennáll. Pál apostol azt írta a keresztényeknek, hogy ne legyenek engedetlenek, miként az izraeliták azok voltak a pusztában (Héb 4:8–11).

Tekintsük most át Izrael történelmének néhány eseményét, melyek hangsúlyozzák, hogy nem szabad megfeledkeznünk Istenről. Emellett vizsgáljuk meg, hogyan segíthet két, lojális izraelita férfi példája abban, hogy kitartóan és hálásan szolgáljuk Jehovát.

Miért nem volt szabad elfelejteniük Jehovát?

Jehova egyszer sem feledkezett meg az izraelitákról, amíg Egyiptomban voltak. „Megemlékezett . . . az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött szövetségéről” (2Móz 2:23, 24). Amit ezután tett, hogy kiszabadítsa a népét a rabszolgaságból, valóban emlékezetes volt.

Jehova kilenc csapást mért Egyiptomra. A fáraó mágiát űző papjai tehetetlenül álltak, semmit sem tudtak tenni a csapások ellen. A fáraó ennek ellenére szembeszállt Jehovával, és nem volt hajlandó elengedni Izraelt (2Móz 7:14–10:29). Ez a gőgös uralkodó azonban a tizedik csapás után kénytelen volt meghajolni Isten akarata előtt (2Móz 11:1–10; 12:12). Mózes vezetésével Izrael nemzete és sok elegy nép, valószínűleg 3 000 000 ember, elhagyta Egyiptomot (2Móz 12:37, 38). Még nem jártak messze, amikor a fáraó meggondolta magát. Harci szekereivel és lovasságával, az akkor létező leghatalmasabb hadsereggel, elindult, hogy visszaszerezze rabszolgáit. Eközben Jehova azt mondta Mózesnek, hogy vezesse az izraelitákat egy olyan helyre, ahonnan látszólag nem volt kiút, Pihahirótba, mely a Vörös-tenger és a hegyek közé volt ékelődve (2Móz 14:1–9).

A fáraó azt hitte, hogy az izraeliták csapdába estek, és már azon volt, hogy rajtuk üt a seregével. Jehova azonban feltartóztatta az egyiptomiakat: egy felhő- és tűzoszlopot állított közéjük és az izraeliták közé. Ezután kettéválasztotta a Vörös-tengert. Így egy átjáró tárult az izraeliták elé, melynek mindkét oldalán falként állt a víz, valószínűleg mintegy 15 méter magasan. A nép elindult a túlpartra a száraz tengerfenéken. Nemsokára az egyiptomiak is a parthoz értek,  és meglátták, hogy az izraeliták a másik part felé tartanak (2Móz 13:21; 14:10–22).

Egy megfontolt vezető abbahagyta volna az üldözést. A fáraó azonban nem így tett. Túlzott önbizalomtól vezérelve az izraeliták után parancsolta a szekereket és a lovasságot. Az egyiptomiak őrült vágtába kezdtek. De mielőtt lerohanhatták volna az izraeliták utóvédjét, a vad hajszának vége szakadt. Nem tudtak továbbmenni a szekereikkel, mert Jehova leszedte a kerekeket (2Móz 14:23–25; 15:9).

Míg az egyiptomiak a szétesett harci szekereikkel küszködtek, addig az összes izraelita átjutott a keleti partra. Mózes kinyújtotta a kezét a Vörös-tenger fölé. Jehova ekkor előidézte, hogy az átjáró két oldalán a vízfalak leomoljanak. Több millió tonna víz zúdult a fáraóra és harcosaira. Mind megfulladtak, egytől egyig odavesztek. Izrael végre szabad volt! (2Móz 14:26–28; Zsolt 136:13–15).

Ennek az eseménynek a híre hosszú évekig rettegésben tartotta a környező nemzeteket (2Móz 15:14–16). Negyven évvel később a Jerikóban élő Ráháb ezt mondta két izraelita férfinak: „rettegünk tőletek . . . Mert hallottuk, hogyan szárította fel előttetek Jehova a Vörös-tenger vizét, amikor kijöttetek Egyiptomból” (Józs 2:9, 10). Még ezek a pogány nemzetek sem felejtették el, hogyan szabadította meg Jehova a népét. Mennyivel több oka volt hát Izraelnek arra, hogy emlékezzen Jehovára!

„Óvja, mint a szeme fényét”

Izrael tehát átkelt a Vörös-tengeren, és idővel megérkezett a Sínai-pusztába, egy ’nagy és félelmetes pusztába’. Jehova keze nem volt rövid, míg áthaladtak ezen a ’víztelen, szomjazó földön’, ahol ilyen sok embernek nem volt elegendő táplálék. Mózes visszaemlékezett rá, hogy Jehova „a puszta földjén talált [Izraelre], kietlen, üvöltő sivatagban. Körbevette, hogy gondját viselje, s óvja, mint a szeme fényét” (5Móz 8:15; 32:10). Hogyan gondoskodott Jehova a népről?

„Kenyeret” adott nekik „az egekből”, melyet mannának neveztek el. A manna csoda útján  került ’a puszta talajára’ (2Móz 16:4, 14, 15, 35). Jehova vizet is fakasztott nekik „a kemény kősziklából”. A köntösük sem kopott le róluk, és a lábuk sem dagadt meg a pusztában töltött 40 év alatt, mert Isten áldása kísérte őket (5Móz 8:4). Mit várt el ezért Jehova joggal tőlük? Mózes ezt mondta Izraelnek: „vigyázz magadra, és jól ügyelj lelkedre, nehogy elfelejtsd mindazt, amit saját szemeddel láttál, és nehogy eltávozzanak azok szívedtől életed valamely napján is” (5Móz 4:9). Ha az izraeliták hálás szívvel emlékeznek vissza Jehova megmentő tetteire, akkor nem hagynak fel a szolgálatával, és mindent megtesznek, hogy engedelmeskedjenek a törvényeinek. Vajon így tettek?

Hálátlansághoz vezet, ha valaki elfeledkezik Jehováról

Mózes kijelentette: „A Kősziklát, ki nemzett téged, elfeledted, megfeledkeztél Istenről” (5Móz 32:18). Nem telt bele sok idő, és az izraeliták már semmire sem becsülték, elfeledték, hogyan szabadította meg őket Jehova a Vörös-tengernél, hogyan tartotta őket életben a pusztában, és mennyi jót tett még értük. Fellázadtak.

Egyszer, amikor az izraeliták azt hitték, hogy nem lesz vizük, szemrehányást tettek Mózesnek (4Móz 20:2–5). Máskor a manna miatt panaszkodtak, mely életben tartotta őket. Így siránkoztak: „lelkünk már megutálta ezt a hitvány kenyeret” (4Móz 21:5). Még Isten döntését is bírálták, és elvetették Mózest mint vezetőt. Ezt mondták: „Bárcsak meghaltunk volna Egyiptom földjén, vagy bárcsak meghaltunk volna ebben a pusztában! . . . Jelöljünk ki egy főt, és térjünk vissza Egyiptomba!” (4Móz 14:2–4).

Hogyan érintette Jehovát az izraeliták engedetlensége? Egy később élt zsoltáríró, ezeken az eseményeken elmélkedve, a következőket írta: „Mily sokszor lázongtak ellene a pusztában, és bántották meg a sivatagban! Újra meg újra próbára tették Istent, fájdalmat okoztak Izrael Szentjének! Nem emlékeztek meg kezéről, a napról, melyen megváltotta őket az ellenségtől, hogyan vitte véghez jeleit Egyiptomban” (Zsolt 78:40–43). Igen, Jehovának nagyon fájt, hogy Izrael elfelejtkezett róla.

Két férfi, aki nem feledkezett meg Jehováról

Voltak azonban olyan izraeliták is, akik nem feledkeztek meg Jehováról. Például Józsué és Káleb. Tíz másik kémmel együtt elküldték őket Kádes-Barneából, hogy derítsék fel az Ígéret földjét. Tíz kém rossz hírt hozott, de Józsué és Káleb ezt mondta a népnek: „A föld, amelyen átmentünk, hogy kikémleljük, nagyon-nagyon  jó föld. Ha Jehova gyönyörűségét leli bennünk, akkor be fog minket vinni erre a földre, és nekünk adja ezt a tejjel és mézzel folyó földet. Csak Jehova ellen ne lázadjatok”. Mikor a nép meghallotta ezt, arról beszélt, hogy megkövezi Józsuét és Kálebet. De ők szilárdak maradtak, és bíztak Jehovában (4Móz 14:6–10).

Káleb évekkel később ezt mondta Józsuénak: „Mózes, Jehova szolgája kiküldött engem Kádes-Barneából, hogy kikémleljem a földet, és amikor visszatértem, olyan hírt hoztam neki, amely a szívemből jött. Testvéreim viszont, akik velem együtt mentek fel, megolvasztották a nép szívét, én azonban teljes mértékben követtem Jehovát, az én Istenemet” (Józs 14:6–8). Káleb és Józsué bíztak Istenben, és így sok nehézség közepette ki tudtak tartani. Eltökélték, hogy életük minden napján emlékezni fognak Jehovára.

Ezenkívül hálásak voltak, amiért Jehova beteljesítette azt az ígéretét, hogy egy termékeny földre vezeti a népét. Igen, az izraeliták Istennek köszönhették az életüket. Józsué ezt írta: „Jehova . . . Izraelnek adta azt az egész földet, amelyről megesküdött ősatyáiknak, hogy nekik adja azt . . . Egyetlen ígéret sem hiúsult meg mindabból a jó ígéretből, melyet Jehova tett Izrael házának; minden valóra vált” (Józs 21:43, 45). Hogyan lehetünk hálásak Kálebhez és Józsuéhoz hasonlóan?

Legyél hálás!

Egy istenfélő férfi egyszer ezt kérdezte: „Mivel fizessek Jehovának mindazért a jóért, amit értem tett?” (Zsolt 116:12). Olyan sok mindennel tartozunk Istennek a fizikai áldásokért, a szellemi vezetésért és mindazért, amit már eddig a jövőbeli megmentésünkért tett, hogy az örökkévalóság sem lesz elég ahhoz, hogy mindezt viszonozhassuk. Igen, sohasem leszünk erre képesek. De hálásak mindannyian tudunk lenni.

Segítettek már neked Jehova tanácsai, hogy ne kerülj bajba? Volt már úgy, hogy újra tiszta lett a lelkiismereted, mert Jehova megbocsátott neked? Isten megbocsátása és tanácsai hosszú távon szolgálják a javunkat, ezért a hálánknak nem szabad hamar elmúlnia. Egy 14 éves lánynak, Szandrának komoly gondjai voltak, de Jehova segítségével le tudta küzdeni őket. Ezt mondja: „Imádkoztam Jehova segítségéért, és nagyon nagy hatással volt rám, ahogyan  segített. Most már értem, miért beszélt nekem apa olyan sokszor arról, amit a Példabeszédek 3:5, 6 ír: »Bízzál Jehovában teljes szívedből, és a magad értelmére ne támaszkodj. Minden utadban vedd figyelembe őt, és akkor ő fogja egyengetni ösvényeidet.« Biztos vagyok benne, hogy Jehova mindig segíteni fog nekem, mint ahogy eddig is tette.”

Ha kitartasz, megmutatod, hogy nem felejtkeztél el Jehováról

A Biblia felhívja a figyelmet egy másik tulajdonságra is, amely összefügg azzal, hogy valaki nem feledkezik meg Jehováról: „A kitartás . . . hadd tegye teljessé munkáját, hogy teljesek és minden tekintetben épek legyetek, és semminek se legyetek híján” (Jak 1:4). Mit jelent az, hogy „teljesek és minden tekintetben épek” vagyunk? Azt jelenti, hogy olyan tulajdonságokat fejlesztünk ki, melyek segítenek, hogy úgy tudjunk szembenézni a próbákkal, hogy közben bízunk Jehovában, és elhatározzuk, hogy nem adjuk fel, hanem végig kitartunk. Ennek a kitartásnak valódi megelégedettség lesz a jutalma, amikor véget érnek a hitpróbák. És egyszer minden próba véget ér (1Kor 10:13).

Egy testvér, aki már régóta szolgálja Jehovát, és súlyos egészségi gondokkal küzd, elmondja, mi segít neki kitartani: „Igyekszem arra gondolni, amit Jehova tesz, nem pedig arra, amit én szeretnék tenni. Úgy tudok feddhetetlen maradni, ha Jehova szándékára, nem pedig a vágyaimra összpontosítok. Amikor nehézségeim vannak, nem vonom kérdőre Jehovát, hogy miért éppen engem ér baj, hanem tovább szolgálom őt, és közel maradok hozzá, még akkor is, amikor váratlanul bajok szakadnak rám.”

Ma a keresztény gyülekezet „szellemmel és igazsággal” imádja Jehovát (Ján 4:23, 24). Izrael nemzetével ellentétben az igaz keresztények mint szervezet sohasem fogják elfelejteni Jehovát. Ám az, hogy a gyülekezethez tartozunk, még nem garantálja, hogy személy szerint is feddhetetlenek fogunk maradni. Kálebhez és Józsuéhoz hasonlóan mindannyiunknak hálás szívvel és kitartóan kell szolgálnunk Jehovát. Minden okunk megvan rá, hogy így tegyünk, hiszen Jehova vezetést nyújt nekünk, és egyénenként is gondoskodik rólunk ezekben a nehéz utolsó napokban.

A kő emlékmű, melyet Józsué emeltetett, megerősítette az izraelitákat abban, hogy Jehova soha nem hagyja el a népét. Ugyanígy azok a feljegyzések, melyek Isten megmentő tetteiről szólnak, minket is megerősítenek ebben. Bárcsak te is úgy éreznél, mint az egyik zsoltáríró: „Megemlékezem Jah cselekedeteiről, bizony megemlékezem hajdani csodáidról. Elmélkedni fogok minden munkádon, és tetteiddel foglalkozom” (Zsolt 77:11, 12).

[Kép a 7. oldalon]

’Szomjazó földön’ kellett átmennie az egész nemzetnek

[Forrásjelzés]

Pictorial Archive (Near Eastern History) Est.

[Kép a 8. oldalon]

Amíg Izrael Kádes-Barneánál táborozott, kémeket küldtek az Ígéret földjére

[Forrásjelzés]

Pictorial Archive (Near Eastern History) Est.

[Kép a 9. oldalon]

A pusztában töltött sok-sok év után az izraeliták biztosan hálásak voltak azért, hogy a termékeny Ígéret földjére érkeztek

[Forrásjelzés]

Pictorial Archive (Near Eastern History) Est.

[Kép a 10. oldalon]

Ha Jehova szándékára összpontosítunk, ki tudunk tartani a próbák közepette