BÉCALEL és Oholiáb azt a megbízatást kapták, hogy irányítsák a hajlék építési munkálatait. Bár volt tapasztalatuk az építkezésben, valószínűleg nem szívesen gondoltak vissza arra a rengeteg téglára, amit rabszolgaként kellett készíteniük Egyiptomban. A hajlék építésében mint kiváló mesteremberek vettek részt (2Móz 31:1–11). Lenyűgöző alkotásaik némelyikét azonban csak nagyon kevesen csodálhatták meg. Vajon elkeseredtek emiatt? Számított nekik, hogy mennyi elismerést kaptak a munkájukért? És neked számít az, hogy mennyi elismerést kapsz a munkádért?

A hajlék felszerelési tárgyainak némelyike igazi remekmű volt. Például a szövetségláda fedelén lévő aranykerubokat Pál apostol dicsőségesnek nevezte (Héb 9:5). Képzeld csak el, milyen gyönyörű lehetett ez a vert aranyból készült alkotás! (2Móz 37:7–9).

Bécalel és Oholiáb remekműveit ma a leghíresebb múzeumokban is ki lehetne állítani, és akkor sokan megcsodálhatnák őket. De vajon hányan gyönyörködhettek bennük, miután elkészültek? Mivel a kerubokat a szentek szentjében helyezték el, csak a főpap láthatta őket, és ő is csak évente egyszer, amikor az engesztelés napján belépett a szentek szentjébe (Héb 9:6, 7). Vagyis az aranykerubokat csak nagyon kevesen látták.

Hogyan érezted volna magad Bécalel és Oholiáb helyében? Milyen érzés lett volna, hogy csak néhányan láthatják a gondos munkád eredményét? Az embereknek sikerélményt jelent, ha elismerést kapnak másoktól. Úgy gondolják, hogy a munkájuk értékének az a fokmérője, hogy mennyi dicséretet kapnak. Jehova szolgái azonban nem így gondolkodnak. Bécalelhez és Oholiábhoz hasonlóan megelégedettséget ad nekik, hogy Jehova akaratát cselekszik, és az ő helyeslését élvezik.

Jézus napjaiban a vallási vezetők szerettek lenyűgözni másokat a hangzatos imáikkal. Ám Jézus  arra tanította az embereket, hogy szívből imádkozzanak, és ne akarjanak tetszelegni mások előtt. Mi lesz ennek az eredménye? Jézus ezt mondta: „akkor a te Atyád, aki titokban néz, megfizet neked” (Máté 6:5, 6). Tehát nem az számít, hogy mások mit gondolnak az imáinkról, hanem az, hogy Jehova mit gondol róluk. Az ő helyeslése mindennél többet ér. Ugyanez a helyzet minden mással, amit Jehova szolgálatában teszünk. Nem az számít, hogy mekkora elismeréssel jár a munkánk, hanem az, hogy Istenünk, „aki titokban néz” minket, örömét leli-e benne.

Amikor a hajlék építése befejeződött, egy felhő „befedte a találkozás sátrát, Jehova dicsősége pedig betöltötte a hajlékot” (2Móz 40:34). Ez egyértelműen mutatta Jehova helyeslését. Szerinted mit érezhetett ekkor Bécalel és Oholiáb? Bár a nevük nem volt belevésve a műveikbe, biztosan boldoggá tette őket, hogy Jehova értékeli az erőfeszítéseiket (Péld 10:22). Minden bizonnyal az is jó érzéssel töltötte el Bécalelt és Oholiábot, hogy mindazt, amit készítettek, még hosszú éveken át használták Jehova imádatában. Amikor majd feltámadnak az új világban, és megtudják, hogy a hajlék mintegy 500 évig töltötte be a szerepét, kétségkívül nagyon boldogok lesznek!

Napjainkban a Jehova szervezetében dolgozó animátorok, fényképészek, festőművészek, fordítók, grafikusok, írók és zenészek nem tüntetik fel a nevüket a munkájukon. Ezért mondhatni senki sem „látja”, amit tesznek. Hasonló a helyzet a több mint 110 000 gyülekezetben világszerte. Ki látja például, amikor a hónap végén a számlaszolga kitölti a nyomtatványokat? Vagy ki látja, amikor a titkár összesíti a gyülekezet szántóföldi jelentését? És ki látja, amikor egy testvér vagy testvérnő elvégez valamilyen javítási munkát a Királyság-teremben?

Életük végén Bécalel és Oholiáb nem dicsekedhettek azzal, hogy kitüntetéseket kaptak a munkájuk elismeréseként. Ám Jehova helyeslését, ami sokkal értékesebb ezeknél, a magukénak tudhatták. Biztosak lehetünk benne, hogy a munkájuk nem kerülte el Jehova figyelmét. Legyünk mi is olyan alázatosak és készségesek, mint ők voltak!