Boldog vagyok a betegségem ellenére

Paulette Gaspar elmondása alapján

Bár a születésemkor jó három kilogramm voltam, az orvos tudta, hogy valami komoly baj van velem. A szülés alatt eltört néhány csontom. Szóval, az osteogenesis imperfecta nevű betegségben szenvedek, melyet gyakran üvegcsontbetegségnek hívnak. Azonnal megműtöttek, de az orvosok nem sok reményt fűztek hozzám. Arra számítottak, hogy 24 órán belül meghalok.

AUSZTRÁLIA fővárosában, Canberrában születtem 1972. június 14-én. A kilátásaim ellenére túléltem az első napot, de utána tüdőgyulladást kaptam. Mivel úgy gondolták, hogy úgyis meg fogok halni, az orvosok semmilyen gyógyszert sem adtak, inkább úgy döntöttek, hogy rábíznak a természetre. Nos, a természet megtette a magáét, és én életben maradtam.

El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehetett a szüleimnek ez az időszak. Mivel a túlélési esélyeim igen csekélynek tűntek, a kórházi személyzet jó szándékkal azt tanácsolta a szüleimnek, hogy ne kerüljenek velem túl szoros kapcsolatba. Valójában a kórházban töltött első három hónapban a szüleim még csak meg sem érinthettek. Túl nagy volt a kockázata annak, hogy sérülést okoznak nekem. Amikor nyilvánvaló lett, hogy életben maradok, az orvosok azt javasolták a szüleimnek, hogy egy olyan otthonban helyezzenek el, melyet testi fogyatékossággal élő gyermekeknek tartanak fenn.

Ők azonban úgy döntöttek, hogy hazavisznek. Édesanyám éppen abban az időben kezdte tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival. A tanultak hatására egyre inkább a felelősségének érezte, hogy gondoskodjon rólam. De biztosan nehéz volt közel kerülnie hozzám, mivel érzelmileg és fizikailag is teljesen kimerítette a folyamatos ápolás, melyet igényeltem. Gyakran kerültem kórházba. Még az olyan hétköznapi tevékenységek közben is eltörtek a csontjaim, mint a fürdetés, és akár egy tüsszentéstől is eltörhetett a csontom.

Depressziós leszek

Miközben felnőttem, a kerekes szék állandó társam volt. Fel sem merült, hogy megtanulhatok járni. A nehézségek ellenére a szüleim rendkívül jól elláttak.

Emellett édesanyám megtett minden tőle telhetőt, hogy átadja nekem a Biblia vigasztaló üzenetét. Például azt tanította, hogy a jövőben Isten paradicsommá teszi a földet, ahol mindenki tökéletes szellemi, érzelmi és  fizikai egészségnek fog örvendeni (Zsoltárok 37:10, 11; Ézsaiás 33:24). Azonban őszintén elismerte, hogy nehezen tudja elképzelni, hogy ennek a megvalósulása előtt örömteli életet élhetek.

Először olyan iskolába jártam, ahol testi fogyatékossággal élő gyerekek tanultak. A tanáraim nem tűztek ki elém célokat, és én sem magamnak. Valójában már az is nagy nehézség volt, hogy kibírjam az iskolát. Sok gyerek durván bánt velem. Később egy hagyományos iskolába kerültem. Fizikailag és érzelmileg is teljesen kimerített, hogy kijöjjek másokkal. Mégis elhatároztam, hogy befejezem a 12 éves iskolai képzést.

Különösen a középiskola alatt gondolkodtam el azon, milyen reménytelen és üres lehet az iskolatársaim élete. Azon is töprengtem, amit édesanyám tanított nekem a Bibliából. Tudtam, hogy amit mondott, az az igazság, de a bibliai tanítások akkor még nem érték el a szívemet. Úgy döntöttem, hogy egy ideig csak a szórakozásnak élek, és nem törődöm a holnappal.

Tizennyolc éves koromban elköltöztem a szüleimtől egy olyan házba, ahol testi fogyatékossággal élő emberekkel laktam együtt. A költözés izgalmas, de egyben félelmetes is volt. Az új szabadság, a függetlenség, a barátok és a társasági élet mind nagyon vonzott. Sok barátom megházasodott. Én is vágytam egy házastársra, és a szerelemre. De a betegségem miatt aligha jöhetett szóba, hogy házastársat találok magamnak. Ennek felismerése elszomorított.

Istent sohasem hibáztattam az állapotom miatt. Már tudtam annyit róla, hogy távol áll tőle, hogy bármikor is igazságtalanul cselekedjen (Jób 34:10). Próbáltam elfogadni az életemet olyannak, amilyen. Mégis nagyon depressziós lettem.

Hosszan tartó felépülés

Hálás vagyok, hogy amikor édesanyám tudomására jutott a helyzetem, ő kapcsolatba lépett egy gyülekezeti felvigyázóval, aki a közelben lakott. A felvigyázó telefonált nekem, és meghívott, hogy vegyek részt a keresztény összejöveteleken Jehova Tanúi helyi Királyság-termében. Ezenkívül egy testvérnő a gyülekezetből minden héten tanulmányozta velem a Bibliát.

Amikor eszembe juttatták a bibliai igazságokat, melyeket évekkel korábban édesanyám tanított nekem, egyre derűlátóbb lettem. Szívesen voltam együtt a hívőtársaimmal. De korábban megszoktam, hogy ne beszéljek az érzéseimről, nehogy megbántsanak. Szerintem ez megnehezítette, hogy erős szeretetet érezzek Isten iránt. Mégis tudtam, hogy az a helyes, ha átadom az életemet neki. Így 1991 decemberében az önátadásom jeleként megkeresztelkedtem.

Elköltöztem abból a házból, ahol a testi fogyatékossággal élő barátaimmal laktam együtt, és külön lakásba költöztem. Ez a változás előnyökkel és hátrányokkal is járt. Például nagyon magányos voltam. Féltem a férfi betolakodóktól. Hamarosan újra depressziós lettem. Bár boldogan mosolyogtam, ez csak a látszat volt. Kétségbeesetten vágytam egy megbízható jó barátra.

Úgy érzem, Jehova Isten pontosan ilyen barátról gondoskodott. A gyülekezeti felvigyázók megszervezték, hogy Suzie, egy házasságban élő testvérnő folytassa velem a bibliatanulmányozást. Ő nem csak a tanítóm volt. Közeli barátok lettünk, és nagyon megszerettem őt.

Suzie megtanított rá, hogyan beszélhetek másoknak arról, amit már tudok, mind a házról házra végzett szolgálatban, mind kötetlen formában. Egyre jobban kezdtem értékelni Isten tulajdonságait. De annak ellenére, hogy már megkeresztelkedtem, még nem szerettem meg Istent igazán. Egyszer még azt is fontolóra vettem, hogy nem szolgálom őt tovább.  Bizalmasan megbeszéltem ezt Suzie-val, és ő átsegített ezen a válságos időszakon.

Suzie azt is segített felismernem, hogy a boldogtalanságom nagyrészt abból fakad, hogy olyanokkal barátkozom, akiknek nem erős a Jehova iránti szeretetük. Így hát szellemileg érett barátokat kerestem, különösen idősebbeket. Ráadásul nem voltam jóban édesanyámmal, ezért próbáltam szorosabbra fűzni a kapcsolatomat vele és a bátyámmal. Meglepetésemre olyan boldogság hatott át, melyet sohasem éreztem korábban. A szellemi testvéreim, a családom és mindenekelőtt Jehova az öröm és az erő forrásai lettek számomra (Zsoltárok 28:7).

Új életpálya

Egy kerületkongresszusi előadás után, mely hangsúlyozta, milyen örömet találnak sokan a teljes idejű keresztény szolgálatban, ezt mondtam magamnak: „De hát én is lehetnék teljes idejű szolga!” Természetesen tudtam, hogy ez rendkívül nehéz lenne fizikailag. Mégis, miután imával kísérve átgondoltam a helyzetem, úgy döntöttem, hogy beadok egy jelentkezési lapot, és teljes idejű bibliaoktató leszek. 1998 áprilisában elindultam ezen az életpályán.

Hogyan veszek részt a prédikálómunkában a betegségem ellenére? A természetemnél fogva nagyon független vagyok, és nem szeretek mások terhére lenni, például azzal, hogy ide-oda kelljen szállítani, vagy másképp kelljen segíteni. Suzie és a férje, Michael ezért ajánlottak egy megoldást: „Vegyél egy motort!” De hogyan tudnék én motorozni? Ahogy a képen is látható, a motoromat speciálisan az én igényeimhez igazították. Ki sem kell emelni magam a kerekes székből, pedig mindössze 19 kilogramm vagyok!

Ez az új szabadság lehetővé teszi, hogy meglátogassak másokat, és tanulmányozzam velük a Bibliát olyan időpontokban, melyek nekik is, és nekem is megfelelnek. Bevallom, nagyon szeretek motorozni, és szeretem, ahogy a szél simogatja az arcomat; ez is az élet apró örömei közé tartozik.

Örömmel kezdeményezek beszélgetéseket az utcán. Az emberek legtöbbször udvariasak, és tisztelettel bánnak velem. Szívesen segítek másoknak megismerni a Bibliát. Kellemes emlékeim közé tartozik például az, amikor egyszer házról házra prédikáltunk egy magas hívőtársammal. Ő üdvözölte a házigazdát, aki csak bámult engem, és ezt kérdezte a társamtól: „Ő tud beszélni?” Mindkettőnkből kitört a nevetés. Mire befejeztem a tanúskodást, a hölgy egészen biztos volt benne, hogy tudok beszélni.

Most már élvezem az életet, és megszerettem Jehova Istent. Rendkívül hálás vagyok édesanyámnak, hogy tanított a Biblia igazságaira, és bizalommal várom, hogy a közeljövőben Isten ’mindent újjátegyen’, és az én testem is egészséges legyen (Jelenések 21:4, 5).

[Oldalidézet a 30. oldalon]

„Próbáltam elfogadni az életemet olyannak, amilyen. Mégis nagyon depressziós lettem”