TIZENHAT éves voltam, amikor a lázadó katonák arra kényszerítettek, hogy csatlakozzak hozzájuk. Elláttak kábítószerrel és alkohollal, emiatt sokszor kábult állapotban harcoltam. Sok csatában részt vettem, és szörnyű kegyetlenségeket követtem el, amit rettentően bánok.

Egyszer egy idős Tanú prédikált a barakkunkban. A legtöbb ember félt tőlünk, és lebecsült minket, ő mégis azon volt, hogy segítsen nekünk. Meghívott egy összejövetelre, és én elfogadtam a meghívását. Azt nem tudom, miről volt szó, de arra pontosan emlékszem, hogy nagyon kedvesen fogadtak.

Amikor fokozódtak a harcok, elvesztettem a kapcsolatot a Tanúkkal. Utána súlyosan megsérültem, és egy ideig kezelésre szorultam. Még a háború vége előtt sikerült átszöknöm egy kormány által ellenőrzött területre. Majd egy olyan programban vettem részt, melyben leszerelték a harcosokat, és segítettek nekik visszailleszkedni a társadalomba.

Kimondhatatlanul vágytam Isten segítségére. Egy ideig jártam a pünkösdisták gyülekezetébe, de ott Sátánnak neveztek. Ezért Jehova Tanúit kezdtem keresni. Megtaláltam őket, és elkezdtem tanulmányozni és az összejövetelekre járni. Amikor bevallottam a testvéreknek a gonosztetteimet, Jézus vigasztaló szavait olvasták fel nekem: „Az egészségeseknek nincs szükségük orvosra, a betegségben szenvedőknek viszont igen . . . nem azért jöttem, hogy az igazságosakat, hanem hogy a bűnösöket hívjam” (Máté 9:12, 13).

Mennyire megérintettek ezek a szavak! Átnyújtottam a tőrömet a testvérnek, aki tanulmányozott velem, és ezt mondtam: „Azért tartottam meg, hogy megvédjem magam  a bosszúállóktól. De most már tudom, hogy Jehova és Jézus szeret, ezért már nincs rá szükségem.”

A testvérek megtanítottak írni és olvasni. Végül megkeresztelkedtem, és általános úttörő lettem. Amikor prédikálok a régi lázadótársaimnak, elmondják, hogy tisztelnek, amiért megtisztítottam az életem. Az egyik korábbi felettesemmel még tanulmányoztam is a Bibliát.

Katonakoromban három fiam született. Keresztelkedésem után nagyon szerettem volna, hogy ők is megismerjék az igazságot. Legnagyobb örömömre ketten pozitívan reagáltak! Az egyik fiam kereszteletlen hírnök, a legidősebb pedig kisegítő úttörő.