A keresztények és a név

SENKI sem tudja teljes bizonysággal, mikortól nem ejtették ki hangosan az ortodox zsidók Istennek a nevét, és mikor kezdték el helyettesíteni az Isten Szuverén Úr-nak megfelelő héber szavakkal. Egyesek úgy vélik, hogy Isten nevének említése már jóval Jézus kora előtt kiment a használatból. Arra viszont konkrét bizonyíték van, hogy a főpap még a templomi vallási szolgálat közben kiejtette Istennek a nevét — különösen az engesztelési napon — egészen a templom i. sz. 70-ben bekövetkezett pusztulásáig. Vagyis Jézus földön jártakor Isten nevének a kiejtése még ismeretes volt, jóllehet nem olyan széles körben.

Miért hagytak fel a zsidók Isten nevének a kiejtésével? Valószínűleg, vagy legalábbis részben talán azért is, mert a harmadik parancs szavait rosszul értelmezték: „Jehova, a te Istened nevét méltatlanul fel ne vedd!” (2Mózes 20:7). Ez a parancs mindenestre nem tiltotta meg Isten neve kiejtését. Különben aligha használták volna ezt a nevet Isten ókori szolgái, például Dávid oly gyakran Jehova áldása nélkül. És miért ejtette ki Isten az ő nevét Mózesnek, és miért parancsolta meg neki, hogy magyarázza meg az izraelitáknak, ki az, aki őt elküldte? (Zsoltárok 18:1–3, 6, 13, [18:2–4, 7, 14, Károli]; 2Mózes 6:2–8).

Jézus idejére viszont már kialakult az az erős irányzat, amely Isten ésszerű parancsait megpróbálta felettébb ésszerűtlen módon értelmezni. Például a negyedik parancs a Tízparancsolat közül előírta a zsidóknak, hogy ünnepeljék meg a hetedik napot, a szombatot minden héten (2Mózes 20:8–11). Az ortodox zsidók ezt a parancsot szinte nevetségességig komplikálták: számtalan szabályt dolgoztak ki, és a legapróbb részletességgel előírták, mit szabad és mit nem szabad tenni szombaton. Kétségtelen, ugyanebben a szellemben fogták fel Istennek azt az ésszerű parancsát is, hogy Isten nevét nem szabad tiszteletlenül szájukra venni, mert a lehető legésszerűtlenebb végletbe estek: ugyanis azt mondták, hogy ki sem szabad ejteniük ezt a nevet. *

Jézus és a név

Vajon Jézus is rabja volt ennek az írásellenes hagyománynak? Aligha! Nem tartotta vissza magát, hogy gyógyítson szombaton, jóllehet ez a zsidók emberi rendelkezéseinek megszegését jelentette, sőt még életetét is  veszélybe sodorta! (Máté 12:9–14). Valójában Jézus képmutatóknak bélyegezte a farizeusokat, mert hagyományaik kedvéért áthágták Isten ihletett Szavát (Máté 15:1–9). Így hát legkevésbé sem valószínű, hogy befolyásoltatta volna magát attól a szokástól, amely tiltotta Isten nevének a kiejtését, már csak amiatt sem, mert saját nevének, Jézusnak is a jelentése: „Jehova a megmentés.”

Egy alkalommal Jézus felállt a zsinagógában és Ésaiás könyvtekercsének egyik részletét olvasta fel. Az olvasott szakasz a mai elnevezés szerint Ésaiás 61:1, 2. verse volt, ahol Isten neve kétszer is előfordul (Lukács 4:16–21). Vajon Jézus itt nem ejtette ki az isteni nevet és helyette „Úr” vagy „Isten” szót mondott? Semmiképpen sem! Ez egyértelmű lett volna azzal, hogy Jézus is rabja lett volna a zsidó vallásvezetők írásellenes hagyományainak. Ehelyett azt olvassuk róla: „Úgy tanított, mint akinek tekintélye van, és nem úgy, mint az írástudók” (Máté 7:29).

 Ténylegesen, amint már korábban megtudtuk, követőit úgy tanította Istenhez imádkozni: „Szenteltessék meg a te neved!” (Máté 6:9). Kivégzése előtti éjszakáján ezt mondta Atyjának: „Kijelentettem a te nevedet azoknak, akiket nekem adtál a világból . . . Szent Atyám! Őrizd meg őket a te nevedért, amelyet nekem adtál” (János 17:6, 11).

Tekintettel Jézus Isten nevére való hivatkozásaira a Der Name Gottes (Az Isten neve) című könyv kifejti a 76. oldalon: „Értékelnünk kell azt az alapvető tényt, hogy Isten kinyilatkoztatásának hagyományos ószövetségi értelmezése nem más, mint Isten nevének feltárása, amely végigvonul az Ószövetség minden könyvén, sőt folytatódik az Újszövetség utolsó részeiben is, ahol például János 17:6-ban azt olvassuk: ’Kijelentettem a nevedet.’ ”

Igen, fölöttébb ésszerűtlen lenne azt gondolnunk, hogy Jézus nem ejtette ki Istennek a nevét főleg akkor, amikor a Héber Szent Iratokból bizonyos részeket idézett és ezek az idézetek Isten nevét tartalmazták.

Az első keresztények

Vajon Jézus követői az első században használták-e Istennek a nevét? Jézus parancsának értelmében tanítványokat kellett képezniük minden nemzetből (Máté 28:19, 20). Sok embernek azok közül, akiknek prédikálniuk kellett, halvány sejtelmük sem volt Istenről, aki Jehova nevén nyilatkoztatta ki magát a zsidóknak. Hogyan tudták számukra félreérthetetlenül feltárni az igaz Istennek a kilétét? Elég lett volna-e, ha csak Istennek vagy Úrnak szólították volna őt? Nem! A nemzeteknek megvoltak a maguk istenei és urai (1Korinthus 8:5). Hogyan tudtak volna a keresztények világos különbséget tenni az igaz Isten és a hamis istenek között? Csak úgy, hogy használták az igaz Istennek a nevét.

Így Jakab tanítvány a jeruzsálemi vének tanácskozásán megjegyezte: „Simon részletesen beszámolt arról, mi módon fordította Isten a figyelmét első ízben a nemzetek felé, hogy közülük népet vegyen a nevének. És ezzel egyeznek a prófétáknak a szavai” (Cselekedetek 15:14, 15). Péter apostol híres pünkösdi beszédében kimutatta a keresztényi üzenet lényeges részét, amikor idézte Joel próféta szavait: „Mindaz, aki segítségül hívja Jehova nevét, megmenekül” (Joel 2:32; Cselekedetek 2:21).

Pál apostol semmi kétséget nem hagy afelől, hogy suámára fontos volt az Istennek a neve. A rómaiakhoz írott levelében Joel prófétától ugyanezeket a szavakat idézi, és arra kívánja keresztény társait buzdítani, hogy hitüket e tekintetben azzal bizonyítsák, hogy hirdessék ezt a nevet másoknak is, hogy ők is megmentésben részesüljenek (Róma 10:13–15). Később Timótheushoz írott levelében ezt írta: „Hagyja el a gonoszságát mindenki, aki Jehova nevét vallja” (2Timótheus 2:19). Az első század végén János apostol használta az isteni nevet írásaiban. A Hallelujah, a „Dicsérjétek Jehovát” jelentő kifejezés többször előfordul a Jelenések könyvében (Jelenések 19:1, 3, 4, 6).

Jézus és követői viszont jövendöltek egy hitehagyásról, amely a keresztény gyülekezetben meg fog mutatkozni. Péter apostol írta: „Lesznek hamis tanítók is köztetek” (2Péter 2:1; vö. Máté 13:36–43; Cselekedetek 20:29, 30; 2Thessalonika 2:3; 1János 2:18, 19). Ezek a „figyelmeztetések” valóra váltak. Ennek egyik követelménye az lett, hogy Isten nevét háttérbe szorították. Sőt még a bibliai másolatokból és fordításokból is száműzték. Lássuk, hogyan történt mindez!

[Lábjegyzet]

[Kép a 14. oldalon]

Ez a kép egy zsidó főpapot ábrázol, aki a fején turbánt visel ezzel a héber felirattal: „A szentség Jehováé.” A lelet a Vatikánban található

[Kép a 15. oldalon]

Miként ez az 1805-ös német bibliafordítás mutatja, amikor Jézus Ésaiás tekercséből olvasott fel a zsinagógában, Isten nevét hangosan kiejtette (Lukács 4:18, 19)

[Képek a 16. oldalon]

Péter és Pál Joel jövendölésének idézésekor használta Isten nevét (Cselekedetek 2:21; Róma 10:13)