Mozambik

„ÉRTSE meg Chilaule: Mozambikban vagyunk, és maguk sohasem lesznek törvényesítve ebben az országban . . . Felejtse el!” A ma már nem létező Nyomozó és Államvédelmi Rendőrség (PIDE) ügynökei akkor mondták ezt mérgesen Jehova egyik Tanújának, amikor Mozambikban a portugál gyarmati uralom a csúcspontján volt. A római katolikus egyház uralma kétségbevonhatatlan volt.

Mégis, Jehova Tanúi nem szűntek meg nyíltan kifejezni Jehovába vetett hitüket, és azzal sem álltak le, hogy szerető szándékáról beszéljenek másoknak. Mozambiki történelmük meggyőző bizonyítékot szolgáltat Jehovának való odaadásuk minőségét illetően. Istennek és Fiának a szeretetében való bizalom által erősíttettek meg, és ilyenfajta szeretetet körvonalazott Pál apostol, amikor ezt írta: „Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-é? A mint megvan írva, hogy: Te éretted gyilkoltatunk minden napon; olybá tekintenek mint vágó juhokat . . . meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet . . . sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más  teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban” (Róma 8:35–39).

Jehova mozambiki szolgáinak történelme olyan emberekről szóló feljegyzés, akik mélyen gyökerező hitük miatt gazdagok voltak, még akkor is, amikor minden anyagi javaiktól megfosztották őket. Tapasztalták Isten irántuk érzett szeretetének bizonyítékát, és nagyfokú szeretettel voltak egymás iránt. De mielőtt megvizsgálnánk ezt a történelmet, vegyük szemügyre magát az országot.

Szépsége és jellegzetességei

Mozambik, melynek lakossága a becslések szerint 17 400 000 fő, Afrika délkeleti partja mentén mintegy 2500 kilométeres szakaszon terül el. Az éghajlat alapvetően trópusi, és a terményei is tropikus jellegűek — kókuszdió, ananász, kasudió, manióka és cukornád. A tengeri élelem is kiemelkedő része az étrendnek.

A mozambikiak általában véve boldog és jó természetű emberek, akik szeretik az életet. Világhírű sportolók kerülnek ki közülük. Persze ők számbelileg kevesen vannak. De van még több mint 19 000 más személy is, akik olyan verseny győztesei, mely más értékeket foglal magába. Ők Jehova Tanúi, kiknek történelme Mozambikban egészen 1925-re nyúlik vissza.

Az igazság magjai meggyökereznek

Abban az évben történt, hogy egy mozambiki ember, Albino Mhelembe, aki a dél-afrikai Johannesburg bányáiban dolgozott, hallott Isten Királyságának jó híréről. A Királyság-igazság magjai meggyökereztek szívében, és hamarosan megkeresztelkedett. Hazatérése után korábbi egyháza — a svájci misszió — tagjainak kezdett prédikálni Vila Luísában (mely most Marracuene), Mozambik legdélibb tartományában. Az újonnan érdeklődő afrikaiak nagyon buzgók voltak, és gyakran 30 kilométert utaztak, hogy elérjenek az összejövetelekre. Új csoportokat alapítottak, beleértve ebbe azt is, amelyik Lourenço Marquesban, a mostani Maputóban volt.

Nagyjából ugyanekkor kezdődött a Biblia üzenetének prédikálómunkája  az északabbra levő területeken. Gresham Kwazizirah, egy Nyaszaföldön (napjainkban ezt Malawinak hívják) élő afrikai ember, a Dél-Afrikából származó John és Esther Hudson segítségével tanulmányozta az Isten hárfája című könyvet. Gresham 1927-ben Biliyati Kapacikával együtt Mozambikba költözött, hogy állást keressen. Milange területén keresztül jöttek be az országba, és dél felé — a sofalai Inhamingába — folytatták útjukat. Mindketten a transzzambéziai vasútnál helyezkedtek el.

Inhamingában egy úgynevezett „Őrtorony-mozgalom” gyülekezetet is találtak, valamint ennek pásztorát, Robinson Kaliterát. Amikor Kalitera hallott a bibliai tanításokról, melyeket az Isten hárfája című könyv tett közzé, felnyíltak szemei. Felismerve, hogy félrevezették, ő és egész gyülekezete kezdett kapcsolatot ápolni Jehova szervezetével.

Az európai szántóföld figyelmet kap

Az első európai Tanúk, Henry és Edith Myrdal, 1929-ben érkeztek Dél-Afrikából Lourenço Marquesba, és tanúskodni kezdtek a portugál lakosságnak. Négy évvel később a de Jager házaspár csatlakozott hozzájuk. Költözésük eredményeképpen a bibliai igazság sok magja lett elszórva.

Majd 1935-ben két további úttörő, Fred Ludick és David Norman tett látogatást Lourenço Marquesban. A Myrdal családnál szálltak meg. Szolgálatuk ötödik napján azonban a titkosrendőrség váratlanul őrizetbe vette őket a Myrdal család lakóhelyén; felrakták őket a Fekete Mariára (egy teherautóra, melyet bűnözők szállítására használtak), és elvitték őket egy magas rangú tisztviselőhöz, egy bizonyos Teixeira úrhoz. Amikor David bátran kijelentette arról való tudomását, hogy a püspök van az egész összeesküvés mögött, Teixeira úr felugrott, és ezt ordította: „Ha itteni állampolgárok lennének, fognám és rögtön Madeira-szigetére száműzném magukat, de mivel dél-afrikai állampolgárok, most azonnal kitoloncolom önöket!” Még ugyanazon a napon két autónyi, állig felfegyverzett rendőr kísérte el őket a  határhoz. Amint azonban elérték a határt, a testvérek tanúskodtak a rendőröknek, irodalmat helyeztek el náluk, és mielőtt folytatták utazásukat, sorban mindegyikkel kezet fogtak.

Kemény próbákkal szembenézve

Janeiro Jone Dede, egy alázatos afrikai földműves 1939-ben ismerte meg az igazságot Inhamingában. Visszatérve mutararai otthonába, megosztotta az igazságot rokonaival, akik olyan vallási csoportnak voltak a tagjai, melynél szokás volt a többnejűség. Különleges úttörő lett, és vér szerinti testvérei közül ketten — Antonio és João — általános úttörőkként szolgáltak. 1946-ban azonban Janeirót letartóztatták, és Tete városába küldték, ahol négy évig az európaiaknak fenntartott illemhelyeket kellett tisztítania. Majd áthelyezték a Beirában lévő központi börtönbe, onnan pedig furcsa és embertelen módon szállították át Lourenço Marquesba. Hajóval küldték el, belerakták egy sós vízzel teli ládába, melyből csak a feje volt kint. Amint Lourenço Marquesba ért, meztelenül kecmergett ki a ládából; ruhái lefoszlottak róla. Adtak neki egy zsákot, hogy betakarja magát. A bírósági tárgyalásán azt parancsolták neki, hogy hagyja el vallását és Istenét; ám ahhoz hasonlóan, ahogy Jézus Krisztus apostolai is tették, ezt válaszolta: „A dolog úgy áll, hogy »Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek«” (Csel 5:29).

A tárgyalás után Janeirót egy különálló cellában egy kis faládába tették, aminek csak egy nagyon kicsi nyílása volt, melyen keresztül naponta néhány gyümölcsöt löktek be neki. Amikor egy hét múlva kivették onnan, gyakorlatilag képtelen volt felállni. Vér szerinti testvéreivel, Antonióval és Joãóval együtt São Tomé és Príncipére deportálták, hogy ott töltsék ki a hét évig tartó büntetést. Ez idő alatt a Dede testvérek segítettek megalapítani egy gyülekezetet a büntetőszigeteken. Amikor Portugal Dede — aki Dél-Afrikában volt — tudomást szerzett testvérei deportálásáról, visszatért Mutararába, hogy gondoskodjon a gyülekezetről, míg szabadon engedik őket a fegyenctelepről.

 És mi történt a délen élő Tanúkkal? Kíméletlen üldözés alatt ők is lojális Tanúknak bizonyultak. Köztük volt Albino Mhelembe, aki akkor már idős volt. 1957-ben őt és másokat is Lourenço Marquesból São Toméra deportálták, ám folytatták a tanúskodást. Sional Tomót, jóllehet két év múlva visszaküldték São Toméról, újra száműzték, ekkor már a Nampula tartománybeli Mecontába. Ott halt meg, de szolgálata bizonyítékául egy gyülekezetet hagyott maga után.

„Isten nyájának pásztora leszek”

Így válaszolt Calvino Machiana, amikor a tanító megkérdezte az osztályban a gyerekeket, hogy mik szeretnének lenni, amikor felnőnek. Később Johannesburgban egy korábbi iskolatársa tanúskodott neki. A svájci missziós egyházhoz való kötelékét azonban nem szakította meg véglegesen, míg 1950-ben vissza nem tért Lourenço Marquesba. Amikor a gyarmati rendőrség — a PIDE — letartóztatta és deportálta a csoport tapasztaltabb személyeit, azok, akik még ott maradtak, felvigyázás nélkül voltak.

Gondviselésszerű volt, hogy a dél-afrikai származású Nelli Muhlongo eljött meglátogatni a rokonait annak a helynek a szomszédságába, ahol Machiana tartózkodott. Machiana megtudta, hogy ő Jehova egyik Tanúja, és beszélt neki a területen élő érdeklődő személyekről. Nelli összehívta őket, és csoportos bibliatanulmányozást kezdett velük. Hatan vettek részt ezen a csoportos tanulmányozáson. Muhlongo testvérnő azt kérte Machianától, hogy ő vezesse le, ám ezt visszautasította, mondván:

— Nem vagyok megkeresztelkedve.

A testvérnő ezt felelte:

— Én csak látogatóban vagyok itt. Amikor elmegyek, neked kell átvenni a vezetést.

Így történt hát, hogy Machiana „Isten nyájának pásztora” lett — hamarabb, mint ahogyan azt várta.

 „Zunguza, térj vissza az országodba”

Egy fiatalember, Francisco Zunguza 1953-ban a dél-afrikai Fokvárosba utazott Beirából. Célja egy ösztöndíj megnyerése volt, hogy Londonban orvostudományt tanuljon. Csomagjában volt a Children (Gyermekek) című könyv, melyet egy barátja adott neki ajándékba. Pretoriában egy anglikán családnál volt, akik egy nap meglátták, hogy olvassa a könyvet, és megkérdezték tőle, hogy Jehova Tanúja-e. Azt válaszolta, hogy nem, csak éppen olvassa a könyvet. A család azonban kedvesen összeismertette őt Jehova Tanúinak egyikével, aki el is kezdte vele a tanulmányozást. Két évvel Dél-Afrikába érkezése után keresztelkedett meg.

Zunguza testvér visszaemlékszik, hogy a gyülekezetben lévő érett testvérektől a következő tanácsot kapta: „Zunguza, térj vissza az országodba, Mozambikba, és dolgozz ott — ez a legjobb, amit megtehetsz. Most már megkeresztelt vagy. Miért törekszel más dolgokra? Nem érdemes.” (Vö. Róma 11:13; Filippi 3:7, 8; 1János 2:15–17.) Zunguza testvér megfogadta ezt a tanácsot, és habozás nélkül visszatért Lourenço Marquesba, ahol csatlakozott az ottani kicsiny csoporthoz. Idővel megházasodott, és feleségével, Paulinával együtt Jehova szervezete nagymértékben felhasználta az utazómunkában egész Mozambik területén. Isten iránti szeretete a kitartás kemény próbáin ment keresztül. A mintegy 14 évi börtön, koncentrációs táborok és a kormány általi korlátozás ellenére hűséges maradt. Érthető, hogy mozambiki testvérei szeretik és nagyra értékelik őt. Amint azt maga Zunguza testvér mondja: „Az volt a legjobb, hogy visszatértem a saját országomba.”

Kísérletek a törvényes elismerés megszerzésére

A gyarmati kormány általi üldözés és deportálások miatt aggódva, a dél-afrikai fiókhivatal 1954-ben Milton Bartlettet — az Őrtorony Gileád Biblia Iskola végzősét — küldte Mozambikba. Csupán pár napi ott-tartózkodása alatt beszélni tudott az amerikai konzullal, és egy magas rangú portugál tisztviselővel, aki azt  javasolta, hogy a törvényes elismerés végett folyamodjon a főkormányzóhoz. A tisztviselő azonban azt mondta, hogy a kormánynak a Vatikánnal kötött konkordátuma miatt, még ha bizonyos mértékű szabadságot biztosítanak is, Jehova Tanúi sohasem fognak olyan szabadsággal rendelkezni, mint amilyet a római katolikus egyház élvez.

E látogatás folytatásaként a következő évben egy másik Gileád-végzős, John Cooke meglátogatta Mozambikban a brit konzult. Még ha a konzul barátságos volt is, megemlítette, hogy a katolikus bíboros újabban támadást indított a sajtóban a protestantizmus minden formája ellen. A konzul még azt is hozzáfűzte, hogy a biztonsági rendőrség veszélyesnek tekinti Jehova Tanúit. Befejezésül kinyilvánította azon véleményét, hogy — az ő kifejezésével élve — minden „szekta” közül a Tanúknak van a legcsekélyebb esélyük a törvényes elismerés megszerzésére.

Ennek ellenére Cooke testvér látogatása jó eredményekkel járt. Újra látogatást tudott tenni egy Pascoal Oliveira nevű portugál érdeklődő fiatalembernél. Pascoal néhány évvel azelőtt már kapcsolatban volt az igazsággal Lisszabonban. Intézkedtek, hogy vele és szüleivel tanulmányozzanak. Pascoal később átadta magát Jehovának.

1956-ban a nyaszaföldi fiókhivatal, mely akkoriban felügyelt a mozambiki munkára, különleges úttörőket kezdett küldeni a határon át, hogy az északi területen lévő falvakban prédikáljanak. Mások is jöttek, hogy ott szolgáljanak, ahol arra szükség volt Mozambikban; hatásukat különösen a határ menti területeken lehetett érezni.

A száműzöttek visszatérnek

Idővel Janeiro Dede és testvérei visszatértek São Toméról. São Tomén szabadon tudtak prédikálni, de hazatérve megkorbácsolták őket, és azt mondták nekik, hogy hagyjanak fel minden prédikálói tevékenységgel, vagy különben újra deportálják őket úgy, hogy soha többé nem térhetnek vissza. Mennyire hasonló volt  ez a bánásmód ahhoz, ahogyan Jézus Krisztus apostolaival bánt a zsidó Szanhedrin! (Csel 5:40–42).

Janeiro és testvérei nem engedték, hogy ezek a megfélemlítések akadályozzák őket Jehova szolgálatában. 1957 márciusában Janeirót kinevezték különleges úttörőnek, később pedig több mint tíz évig az ország legnagyobb részén körzetfelvigyázóként szolgált.

Egész éjszakán át tartó tanúskodás

Továbbra is csatlakoztak újonnan érdeklődő személyek a Lourenço Marques-i csoporthoz. Az egyik otthon, melyben tanulmányozást tartottak, a mozambiki Ernesto Chilauleé volt. Antonio Langa is ott lakott. A katolikus neveltetésű Langa kételkedett a tanításbeli dolgokkal kapcsolatos pontokban, és különösen a Háromságra vonatkozóan kérte a bizonyítékot. A csoport félt, hogy beárulja őket a PIDE-nek (Polícia de Investigação e Defesa do Estado). Langa azonban őszintén érdeklődött az igazság iránt, és továbbra is a házon kívülről, a lépcsőházban elbújva hallgatta meg a tanulmányozást. A hallottak alapján azt a következtetést vonta le, hogy ez az igazság.

Egyik nap egy testvér Langának ajándékozta „Az Isten legyen igaz” című könyvet. A következő napon, amikor hazatért a munkából, Langa elkezdte olvasni a könyvet délután kettőkor, és addig nem tette le, míg a végére nem ért hajnal kettőkor! Ezután elkezdte rendszeresen látogatni az összejöveteleket, és azon erősködött, hogy a barátja, Chilaule is olvassa el a könyvet, hogy így elkezdhessenek prédikálni.

Területüknek a „Cionista” (Mazione) nevű animista csoportokat választották Lourenço Marques félreeső részein. Éjszaka, amikor ezek a csoportok összejöttek a dobszóval, tánccal, ivászattal és zenével egybekötött szertartásaikra, a két testvér odament hozzájuk, és miután engedélyt kaptak a csoport vezérétől, rövid beszédet tartottak. Gyakran már hajnalodott, mire hazaértek. Micsoda buzgalmat mutat ez újonnan megtalált hitük terjesztésében!

 Keresztelkedés Lourenço Marquesban

Amikor az a csoport, mely jelentést adott le a szántóföldi szolgálatról, elérte a 25 főt, levelet írtak a dél-afrikai fiókhivatalnak, azt kérve, hogy jöjjön el egy képviselő az újak megkeresztelésére. A kapott válasz olyan utasítást tartalmazott, hogy ezzel magának, Zunguza testvérnek kell foglalkoznia. 1958. augusztus 24-én egy nem feltűnő helyen megtartott összejövetelen 13 személy keresztelkedett meg — ez volt az első ilyen alkalom Lourenço Marquesban. E csoport között volt Calvino Machiana, Ernesto Chilaule és Antonio Langa a feleségükkel együtt, valamint Paulina Zunguza.

Miután Zunguza testvér Beirába költözött, a PIDE 1959-ben beidézte Chilaule testvért. Elfogták és elolvasták a postáját. Egész délelőtt vallatták. Azon a délutánon ügynökök mentek a házába, és minden irodalmat lefoglaltak. A testvérek és érdeklődő személyek, akik látták Chilaule otthonánál a rendőrségi Land-Rovert, attól tartottak, hogy mindnyájukat letartóztatják. Meglepő módon egy héttel később minden könyvet visszaadtak. Ez jelentette a csoportnak a szükséges buzdítást.

Időszerű látogatások buzdítást nyújtanak

Időközben Pascoal Oliveira és a kicsiny, európai emberekből összetevődő Lourenço Marques-i csoport építő látogatásoknak örvendett, amikor Halliday és Joyce Bentley-t, egy misszionárius házaspárt küldött hozzájuk a nyaszaföldi fiókhivatal. Látogatásaik, melyeket évente kétszer tettek, magában foglalták a fővárostól mintegy 720 kilométerre északra fekvő Beirát, valamint más városokat. Később Milton Henschel is meglátogatta őket a világközpontból, és buzdította őket, hogy folytassák az együttműködést Jehova szervezetével.

A mozambiki Tanúkból álló első gyülekezet már több éve működött a fővárosban, amikor 1963-ban megalapítottak ott egy gyülekezetet az európai hírnökök számára.

 Bátran hirdetve a jó hírt

Miután a gyarmati rendőrség — a PIDE — visszaszolgáltatta Ernesto Chilaule irodalmát, a Lourenço Marquesban lévő afrikai csoport félelem nélkülivé vált. Vasárnaponként a forgalmas Xipamanine piactér közelében találkoztak egy fa árnyékában. Hangerősítő berendezést felhasználva vizsgálták meg a napiszöveget. A csoport ezután párokra oszlott, hogy a piac körüli házakat és üzleteket meglátogassák. Délelőtt 11.30-kor visszatértek eredeti találkozóhelyükre, hogy megreggelizzenek mielőtt délben elkezdik a már előre széles körben kihirdetett nyilvános előadásukat. Egyszer-egyszer, amikor néhány hírnök késlekedett visszatérni szolgálatából, bekapcsolták a hangosítóberendezést: „Itt az idő . . . Itt az idő . . . Gyertek vissza, mert itt az idő . . . ”

Nagy tömeg kezdett gyülekezni. Magukon a testvéreken és azokon kívül, akiket személyesen hívtak meg, sok kíváncsi bámészkodó is eljött, akiket a hangerősítő berendezés csalogatott oda. Nagy kört alkottak a forgalmas területen, majd pedig elkezdődött az előadás. A területen élő háztulajdonosok kijöttek a tornácukra, hogy meghallgassák ezt; sokan kihozták Bibliájukat, hogy kövessék az írásszövegek felolvasását. A testvérek ezt az elrendezést néhány évig folytatták a Xipamanine és a Chamanculo piactereken felváltva, valamint a Craveiro Lopes úton (most ez az Avenida Acordos de Lusaka). Ez hozzájárult az 1960-as években bekövetkezett növekedéshez — egy gyülekezetből négy lett.

Első kártyája a PIDE-től volt

Micas Mbuluane olyan személy volt, aki így került kapcsolatba az igazsággal. Amikor elfogadta „Az Isten legyen igaz” című könyvet, és bibliatanulmányozást kért, ezt kérdezte: „Mennyit kell ezért fizetnem?” Az ilyen tanulmányozásokért sohasem számolnak fel költséget, de a testvérek felvetették, hogy a következő vasárnap bocsássa rendelkezésre otthonát egy előadásra. Készségesen beleegyezett ebbe. Ernesto Chilaule volt  a szónok, és mintegy 400 személy volt jelen. A PIDE egyik besúgója jelentette az összejövetelt a rendőrségnek. A rendőrfőnök behívatta Micast az irodájába. Micas nyugtalan volt. Szavait idézve, ezt mondta: „Itt vagyok mint egy kétszeres pogány, aki még csak egyetlen összejövetelen vettem részt. Mit fogok most mondani?” (Helyi viszonylatban a „pogány” szó hitetlent jelent; a „kétszeres pogány” kifejezés pedig azt az értéktelenséget hangsúlyozta, melyet érzett.) Azonnal hívta a testvért, akivel tanulmányozott, hogy így néhány percben képzést kapjon, mielőtt eleget tesz az idézésnek.

Megérkezve a rendőrségre, megkérdezték Micastól, mi a vallása. Habozás nélkül azt válaszolta, hogy „Jehova Tanúja”. Majd Mario Figueira, a rendőrfőnök folytatta a kihallgatást: „Tehát egy nagy összejövetelt tartottak az otthonában, külföldi hatásra, zárt kapuk mögött, és kizárva a rendőrséget. Ennek minden bizonnyal köze van a Frelimóhoz.” A Mozambiki Felszabadítási Frontra (Frente da Libertação de Moçambique) utalt, arra a mozgalomra, mely abban az időben Mozambik függetlenségéért harcolt. Micas szerette volna tudni, hogyan kell erre válaszolnia; ezt nem beszélték meg a „képzéskor”. Megpróbálta diplomatikusan elmagyarázni az egész elrendezést, melyet látott, és amelyen az első alkalommal vett részt.

„Minden rendben Micas, ennyi elég is lesz” — szakította félbe Figueira úr. Átkarolva Micast, így folytatta: „Amit mond, az az igazság. A történelem kezdetétől fogva Isten szolgáit — ugyanúgy, mint magukat — üldözték, amiért az igazságot beszélték. Én csak egy dolgot kérek: legközelebb, amikor egy ilyen nagy összejövetelt tartanak, tudassák velünk, hogy így bármilyen vitát elkerüljünk. Menjen el békével. De jöjjön vissza holnap, és hozzon két fényképet, hogy így nyithassunk magának egy Jehova Tanúja kártyát.” (Abban az időben a gyülekezetben minden felelős személynek volt egy kártyája a PIDE aktájában.) Micas mindig mosolyogva szokta elmondani a következőt: „Nekem, egy kétszeres pogánynak, előbb volt kártyám a PIDE-nél,  mint a gyülekezetben!” Szomorú, hogy a rendőrség ügynökei részéről jövő ilyenfajta jóindulatú bánásmód nem volt szokásos.

A Malawiban történt események jótékony hatással vannak az északon folyó munkára

A „Tanítványképzés” kerületkongresszusok közül, amelyekre Malawiban került sor 1967-ben, hármat a mozambiki határhoz közel tartottak meg; így néhány mozambiki testvérnek könnyebben lehetővé vált jelen lenni rajta. Ám októberben H. Kamuzu Banda elnök Jehova Tanúit betiltott társulatnak jelentette ki Malawiban. Kegyetlen üldözés tört ki ellenük. Az egész országban tönkretették tulajdonaikat, megverték őket, néhányukat megölték, több mint ezer keresztény nőt megerőszakoltak. Végső kétségbeesésükben sok életben maradt személy keresett menedéket Mozambikban. Ellentétben azzal, amit várni lehetett, a portugál hatóságok vendégszerető módon fogadták őket. Élelemről gondoskodtak számukra két nagy táborban, melyek a Zambézia tartományában lévő Mocubához voltak közel. E táborok közül egyedül az egyikben 2234 testvérünk volt. Ottlétük nagyban hozzájárult a Királyság-üzenet terjesztéséhez északon.

Beirában — az ország második legnagyobb városában — a mozambiki Tanúk nagyobb szabadságot élveztek ez idő alatt, mint akik a fővárosban laktak. Meg tudták tartani összejöveteleiket, de ami a házról házra végzett prédikálást illeti — különösen azokon a területeken, ahol európaiak laktak —, korlátozva volt tevékenységük.

Egy vitatható felszólítás megosztásokat okoz

A Lourenço Marques-i véneket 1968-ban beidézte a PIDE. Egy „Felszólítás”-t mutattak nekik, mely kijelentette, hogy Jehova Tanúi el vannak tiltva a térítői tevékenységtől, és hogy csak azokkal jöhetnek össze, akik saját családjukban vannak. A „Felszólítás”-t alá kellett írniuk annak igazolásául, hogy a vének megkapták ezt.

Megértve, hogy ez a hitüknek semmiféle megtagadását,  hanem csupán egy felszólítás tudomásulvételét jelenti, a vének aláírták. Eltökéltek voltak azonban abban, hogy továbbra is engedelmeskednek a bibliai parancsoknak az összejöveteleket és a prédikálást illetően, bár ezt nagyon elővigyázatosan és kisebb csoportokban fogják megtenni (Máté 10:16; 24:14; 28:18–20; Zsid 10:24, 25). Szándékuktól függetlenül megosztás keletkezett a testvérek között. Néhányan azt hitték, hogy e dokumentum aláírásával a vének megalkudtak.

Abbeli erőfeszítésükben, hogy bebizonyítsák a szakadár csoportnak, hogy ők nem félelemből cselekedtek, és semmilyen kompromisszumot sem kötöttek, a vének egy bizottságot hoztak létre, melynek Ernesto Chilaule volt a vezetője. Elmentek a PIDE-hatóságokhoz, hogy megkérdezzék a betiltás okát.

— Mi a baj Jehova Tanúival? — kérdezték.

Erre ezt mondták nekik:

— Nincs magukkal bajunk, de ez a vallás Mozambikban be van tiltva. Még ha nem is csinálnak semmi rosszat, a kormány akkor sem fogja engedélyezni ezt a vallást.

A tisztviselők még hozzáfűzték, hogy ha bárki is gyakorolni kívánja ezt a vallást, annak másik országba kell mennie.

Chilaule testvér és társai válasza határozott volt:

— Ha a kormány úgy dönt, rossz dolog, ha azt tanítjuk az embereknek, hogy ne lopjanak, ne öljenek, és ne tegyenek semmi rosszat, akkor tartóztassanak le minket. Továbbra is tanítani fogjuk az igazságot, és pontosan ezt fogjuk tenni, ha elmegyünk innen.

Ezek a kijelentések újra Jézus egyik apostolára emlékeztetnek bennünket, aki a Szanhedrin előtt volt (Csel 4:19, 20).

Vajon ez a bátor tett lecsillapította a szakadárokat? Sajnálatos módon nem. Minden felajánlott segítség ellenére — beleértve ebbe egy különleges képviselő ismételt látogatását a dél-afrikai fiókhivatalból — továbbra is független utat követtek, „Jehova Szabad Tanúinak” nevezve magukat. Hitehagyás miatt ki kellett őket  közösíteni. A Társulat később azt írta, hogy az üldözéssel szemben bizonyos óvatos lépések megtétele nem a félelem jele, hanem inkább Jézusnak a Máté 10:16-ban adott tanácsával van összhangban.

A PIDE kemény csapást mér

Kevesebb mint egy évvel ez után a lázadás után a PIDE letartóztatott 16 testvért, akik felelősségteljes beosztásban voltak. Közöttük volt Ernesto Chilaule, Francisco Zunguza és Calvino Machiana. Ez alkalommal történt, hogy a PIDE ügynökei e beszámoló kezdetén idézett szavakat intézték Chilaule testvérhez.

Ezután még több letartóztatás következett. Honnan szerezte meg a PIDE a kinevezett szolgák neveit és címeit? Mialatt Chilaule testvér házában razziáztak, találtak az asztalon egy aktát, mely a Társulat leveleit tartalmazta a kinevezett szolgák neveivel, és a Preaching Together in Unity (Prédikáljunk együtt egységben) című kézikönyvet. Ezzel az információval a birtokukban kutatták fel kifejezetten a gyülekezetszolgát, a segéd-gyülekezetszolgát, az Őrtorony-tanulmányozás vezetőjét, a Gyülekezeti Könyvtanulmányozás vezetőjét és másokat. Kétévi börtönbüntetésre ítélve őket, tárgyalás nélkül vetették őket a machavai börtönbe.

A dél-afrikai fiókhivatal bátorította a börtönben lévő testvéreket, és segítséget nyújtott az eltartásra szoruló családoknak. Az Amnesty International erőfeszítéseket tett a testvérek szabadon bocsátásáért, valamint azért, hogy valamiféle gondoskodást nyújtsanak eltartásra szoruló családjaik számára. A szabadlábon  lévő mozambiki testvérek intézkedtek, hogy a szükségben szenvedők számára élelemről gondoskodjanak. Alita, Chilaule testvér lánya ezt mondja erről az elrendezésről: „Sohasem szenvedtünk hiányt a mindennapi ételt illetően. Néha ez még jobb minőségű volt annál, amihez egyébként hozzászoktunk.”

A prédikálómunka folytatódik

Az „alkalmatlan idő” ellenére Jehova népe nem tudott leállni a Királyság jó hírének életet adó prédikálómunkájával (2Tim 4:1, 2). Fernando Muthemba, aki ebben az országban a munka egyik oszlopává vált, visszaemlékszik, hogy gyülekezetében mind a gyülekezetszolgát, mind pedig a segéd-gyülekezetszolgát letartóztatták. Mivel ő volt a bibliatanulmányozó szolga, szükségessé vált, hogy átvegye a vezetést. A Társulat Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvön alapuló előadássorozat megtartására adott utasítást. Kellő óvatossággal úgy rendezte, hogy éjszaka tartsák meg ezeket a könyvtanulmányozási csoportokban. Mindegyik előadó minden este két csoportnak tartotta meg előadását. Így sok meghívott személy kapta meg ezt a szellemi táplálékot, és nőtt az igazság iránti értékelésük.

Alapos képzést nyújtottak az újaknak, hogy így hatásosak legyenek szolgálatukban, és bátran viselkedjenek az üldözéssel szemben. Filipe Matola elmondja, hogyan merített ő hasznot a korai képzésből: „Arra képeztek bennünket, hogy osszuk meg másokkal, amit tanultunk, ügyesen bebizonyítva a Bibliából mindazt, amit megtanítunk másoknak. Kéthetes tanulmányozás után elkezdtük a kötetlen formájú tanúskodást. A harmadik héten más érdeklődő személyeket is kezdtünk elvinni a tanulmányozásra, hogy vegyenek részt rajta. A negyedik héten házról házra kezdtünk prédikálni. Az új személyeket arra buzdították, hogy tartsanak ki a próbák és bebörtönzés alatt, valamint legyenek rettenthetetlenek. A gyülekezetből csupán egyetlen felelős beosztású testvér volt szabadlábon, aki a következőt mondta: »Nem tudom, mikor börtönöznek be. Ezért kell mindannyiótoknak  megtanulni, hogyan viseljen gondot a gyülekezetre.«” Amikor Matola testvért is a machavai börtönbe vitték, buzgalma nem lanyhult.

Prédikálás és összejövetel a börtönben

Amint arra lehetőség nyílt, a machavai börtönben lévő csoport minden összejövetelt megszervezett azzal a szándékkal, hogy szellemileg erős maradjon. Hogyan tudták ezt megtenni, hiszen őrizetben voltak? Filipe Matola elmondása alapján így történt: „Kihasználtuk azokat az alkalmakat, amikor szabad bejárásunk volt a börtön udvarába. Akit a Teokratikus Szolgálati Iskola egyik előadásának megtartására jelöltek ki, négy másik személlyel körbe-körbe sétált, mintha csak járkálnának és beszélgetnének. Majd ezután elment ettől a csoporttól, és ugyanezt tette a másodikkal, és így tovább, míg minden csoportnak meg nem tartotta az előadást.”

Kezdetben megpróbáltak könyvtanulmányozást tartani a cellákban egy kiadvány segítségével, ám tanulmányozásukra rájöttek, és megtiltották ennek folytatását. Változtattak módszerükön. Luis Bila, egy másik rab így emlékezik vissza: „Külön-külön készültünk fel, majd pedig egy előre kitervelt napon és órában — anélkül hogy kezünkben kiadvány lett volna — körbe-körbe sétálgattunk, ugyanazt a módszert alkalmazva, mint a Teokratikus Szolgálati Iskolán; mindenki kiemelte az anyag fő pontjait. Ez a módszer rendkívül hasznos volt, mivel meg kellett jegyeznünk az anyagot, így soha többé nem felejtettük azt el.”

A szabadlábon lévő családtagok úgy segítettek, hogy amikor csak látogatóba jöttek, az élelem alá rejtették az irodalmat, és becsempészték azt a börtönbe. Így a testvéreket fizikailag és szellemileg is táplálták.

Voltak olyan esetek, amikor más rabok is hasznot merítettek az összejövetelekből. Egy alkalommal, amikor 3 testvér volt együtt 70 másik rabbal a börtön egyik szárnyában, nyilvános előadást tartottak. Az egyik testvér elnöklőként szolgált,  a második pedig imádkozott. Majd hárman énekeltek, és megtartották az előadást. A jelenlévők összesen 73 főt tettek ki.

Ernesto Chilaule a Frelimo egyik tagjával volt egy cellában, akit a PIDE tartóztatott le, mivel a függetlenségért harcolt. Barátságosan elbeszélgetett vele, és tanúskodott neki Isten Királyságának reménységéről. Később más körülmények között újra találkoztak.

Lelkesedés aziránt, hogy elvigyék az igazságot Inhambanéba

Inhambane, az egyik déli tartomány, erőteljes tevékenység színhelye lett, melyet egy alázatos kőműves vitt véghez. Ez az ember, Arão Francisco, miután 1967-ben hallott egy előadást Lourenço Marquesban, nem kételkedett abban, hogy megtalálta az igazságot. Késztetve érezte magát, hogy megossza a hallottakat az otthonában élő emberekkel. Ezt meg is tette. Miután visszatért Lourenço Marquesba, körülbelül akkor keresztelkedett meg, amikor a PIDE a vének nagy csoportját tartóztatta le. Arão felelősséget érzett a miatt az érdeklődés miatt, melyet népében keltett fel, és attól tartott, hogy bebörtönzik, mielőtt tovább segíthetné őket. Néhány testvér megpróbálta lebeszélni, azt mondván, hogy még túlságosan új az igazságban ahhoz, hogy egymaga végezze el ezt a feladatot. Pár hónapot várt, ám nem tudott tovább ellenállni azon kényszerítő kívánságának, hogy népének tanúskodjon. Fogta feleségét és két gyermekét, és elindultak vissza Inhambanéba. Először csupán családjával tartott meg minden összejövetelt.

Elvetette az igazság magjait Maxixéban, Inhambane városában és a környék más városaiban, lefektetve ezzel azoknak a gyülekezeteknek az alapját, melyek napjainkban ott találhatók. Egy katolikus pap megpróbált közbelépni a következő szavakkal:

— Itt nem alapíthat semmiféle csoportot.

Arão bátran így felelt:

— A jó hír, melyet hozok, nincs korlátok közé zárva. Bárhova eljuthat.

 És valóban, Jézus a Cselekedetek 1:8-ban feljegyzett szavaival ezt jövendölte meg.

A helybeli pap gyűlést hívott össze annak eldöntésére, hogy elkergessék-e Arãót a vidékről. Arão kijelentette, hogy nem fog elköltözni. Nem meglepő, hogy a pap kedvenc szövetségesét, a PIDE-t hívta.

A PIDE üldöz egy „prédikáló kőművest”

Egyik vasárnap, amikor Arão távolabb lévő csoportokat látogatott meg, négy PIDE-ügynök ment el Inhambanéban az összejövetelre. Azt állították magukról, hogy Jehova Tanúi, akik átutazóban vannak. Az összejövetel végén azonban azonosították magukat, és követelték, hogy Arãóval találkozzanak. Mivel őt nem találták, a jelen lévő testvérek közül nyolcat letartóztattak.

Minthogy Arão Ngweni falu adminisztrátorának épített házat, az ügynökök ott keresték őt. Arão hallotta, amint az adminisztrátor ezt mondja nekik:

— Nem engedhetem, hogy a vallás miatt elmenjen. Először be kell fejeznie a házamon a munkát.

Az ügynökök ezután megkérdezték:

— Úgy érti, ő az egyetlen, aki ezt a házat építi?

— Igen — felelte az adminisztrátor —, ő építette a maxixei házat, és még sok más házat is. A munkát, amit a házamon csinál, a környéken senki sem tudja, hogyan kell elvégezni. Ő építette meg Maxixéban a poggyászpénztárt, és még meg kell építenie az utazókat elszállásoló fogadót is.

Miután az ügynökök hallották ezt, a következőt mondták:

— Vissza fogunk jönni Arãóért, hogy felépítse a közmunkákkal foglalkozó adminisztrátor házát.

Arãót letartóztatták, és a kormány különböző építkezésein vették hasznát. De még rabként is sok lehetősége nyílt a tanúskodásra.

A PIDE egyik tisztviselője behívta éjszaka Arãót az irodájába,  hogy segítsen neki tanulmányozni az Igazság könyvet. Amikor mások jöttek, a tisztviselő, Neves úr gyorsan összeszedett néhány dokumentumot, és azt a látszatot keltette, mintha kihallgatást végezne. Egyik nap ezt mondta: „Arão, azzal, amire már megtanítottál, megtérítettél engem. Már régóta — attól kezdve, hogy Lisszabonban voltam, egészen mostanáig — beszélgetek Jehova Tanúival. Most, amikor hamarosan nyugdíjaznak, én is Tanú leszek. De mielőtt elmegyek, ki kell szabadítanom téged. Igyekezz, hogy befejezd a jelenlegi munkádat, és beszélni fogok a főfelügyelővel, hogy szerezzen egy másik kőművest. Az esetlegesen felmerülő problémák elkerülése végett, nem megyek vissza Lisszabonba, hanem mindenemet, amim csak van, eladom, és Amerikába megyek. Hallasz engem, Arão? Ne mondj senkinek semmit.”

Neves úr elszánt volt ígérete megtartásában, sőt még az Inhambanéban bebörtönzött testvéreket is kiszabadította. Arão szabadlábra helyezése azonban nem volt könnyű feladat. A PIDE úgy tekintette, mint az építészét. Neves úr ekkorára már nyugdíjas volt, de mindennap elment meglátogatni barátját, és a főfelügyelőhöz fordult, hogy szabadon bocsássák Arãót. Ígéretéhez híven, csak Arão szabadon bocsátása után folytatta Neves úr az útját. Kíváncsiak vagyunk, merre lehet most Neves úr. Vajon megtartotta ígéretének többi részét? Őszintén reméljük, hogy igen.

Politikai változások átmeneti enyhülést hoznak

Örömkiáltás hallatszott 1974. május 1-jén a machavai börtönben. Az április 25-ei „szegfűk forradalma” (Revolução dos Cravos) véget vetett Portugáliában a diktatúrának, drámai változásokat hozva a tengerentúli gyarmatainak. Május 1-jén amnesztiát adtak minden politikai fogolynak. Jehova Tanúi is — mivel politikai semlegességük miatt voltak bebörtönözve — amnesztiát kaptak. Mozambik most kész volt arra, hogy független nemzetté váljon.

Amint kiszabadultak a testvérek, felbuzdultak Jehova szolgái számbeli növekedését látva. Azt is örömmel figyelték, milyen  erősek szellemileg azok, akik szabadok maradtak. (Vö. Filippi 1:13, 14.) Kihasználva újonnan kapott szabadságukat, nagy sikernek örvendő körzetkongresszust tartottak. Örömükhöz még annak a két dél-afrikai testvérnek a jelenléte is hozzájárult, akik oly kedvesek voltak számukra — Frans Mulleré, a dél-afrikai Fiókbizottság koordinátora, aki élénk érdeklődést mutatott a mozambiki testvérek jóléte iránt, és Elias Mahenyeé, aki sok évig körzetfelvigyázóként szolgált Mozambik déli részén.

Ezen a kongresszuson azokat, akik be voltak börtönözve, arra buzdították, hogy dolgozzanak egységben Jehova gyorsan előrehaladó szervezetével. Mahenye testvér a következőkre emlékeztette a testvéreket: „A PIDE eltűnt, de ennek nagyapja, Sátán, az Ördög még mindig körülöttünk van. Erősítsétek magatokat, és fejlesszetek ki bátorságot.” Megkérte azokat, akik börtönben voltak, hogy álljanak fel. Több tucatnyian voltak. Majd azokat az embereket kérte meg, hogy álljanak fel, akik az alatt az időszak alatt jöttek az igazságba, míg a testvérek börtönben voltak. A nagyjából 2000 főt számláló közönség fele állt fel. A következők voltak Mahenye testvér záró szavai: „Nincs okotok a félelemre.”

Ezek a buzdító szavak időszerűek voltak. Sötét felhők gyülekeztek a látóhatáron, és Isten iránt érzett szeretetük végső próbája várt Jehova egész népére Mozambikban.

Az 1974-es év gyorsan elszállt. Abban az évben 1209-en, 1975-ben pedig 2303-an keresztelkedtek meg. A napjainkban szolgáló vének közül sokan abban az időben keresztelkedtek meg.

A forradalmi hév azonban magával ragadta az országot. A „Viva Frelimo” (Éljen soká Frelimo) jelszó a szabadságért és függetlenségért folytatott tíz évig tartó harc jelképévé vált. Eufória hatotta át az egész nemzetet, és a többségnek elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki ne csatlakozzon ehhez. Az uralkodó nézet azt váltotta ki, hogy egy függöny hulljon a testvérek rövid ideig tartó szabadsága elé; ez a függöny pedig olyan volt, mintha vasból lett volna.

 Letartóztatási parancsok

Amint kezdetét vették az előkészületek a függetlenség napjára — mely 1975. június 25-én volt —, Jehova Tanúi semleges álláspontja egyre nyilvánvalóbbá vált. A felelős testvérek megpróbáltak tárgyalni az új kormánnyal, de nem jártak sikerrel. Az újonnan beiktatott elnök gyakorlatilag egy parancsot adott ki, amikor rádióbeszédében ezt ordította: „Határozottan végezni fogunk ezekkel a Jehova Tanúival . . . Úgy véljük, ők a portugál gyarmati rendszerből megmaradt ügynökök; ők az egykori PIDE . . . Ezért azt javasoljuk, hogy az emberek azonnal tartóztassák le őket.”

Kitört a vihar. Az úgynevezett aktivistákat egy közös cél érdekében mozgósították a környéken: tartóztassanak le az egész országban minden Jehova Tanúját a munkahelyen, otthon, az utcákon, a nappal vagy az éjszaka bármely szakaszában. Mindenkit arra kényszerítettek, hogy jelenjen meg a közeli gyűléseken, melyeket a munkahelyeken és közterületeken tartottak, és bárkit, aki nem csatlakozott a tömeghez a „Viva Frelimo” kiáltásban, ellenségként azonosítottak. Ilyen szellem uralkodik, amikor nacionalista indulatok hazafias tébolyhoz vezetnek.

Köztudott, hogy Jehova Tanúi — jóllehet a politikai dolgokat illetően semlegesek — megtartják a törvényt és a rendeleteket, tisztelettel bánnak a hivatalnokokkal, becsületesek, és az adókat lelkiismeretesen megfizetik. A mozambiki kormány ezt a tényt az évek elmúltával megerősítette. Időközben azonban Jehova Tanúi helyzete olyannak bizonyult Mozambikban, mint a korai keresztényeké, akiket megöltek a római arénákban, mivel visszautasították, hogy tömjént égessenek a császárnak, valamint olyannak, mint a német testvéreiké, akiket koncentrációs táborokba vetettek, mert megtagadták a „Heil Hitler” kiáltást. Jehova Tanúi világszerte arról ismeretesek, hogy elutasítják a Jehova és Jézus Krisztus iránti engedelmességükben való megalkuvást, aki azt mondta követőiről: „Nem e világból valók, a mint hogy én sem e világból vagyok” (Ján 17:16).

 Tömeges deportálás — hova?

A mozambiki börtönök tüstént zsúfolásig teltek Jehova Tanúi ezreivel. Sok családtagot elválasztottak egymástól. Az erőteljes propaganda olyan rosszindulatot szított a Tanúk ellen, hogy — jóllehet a vének nem biztattak rá — sokan inkább azt választották, hogy feladják magukat, nagyobb biztonságot érezve a már börtönben lévő testvéreikkel és rokonaikkal.

A zimbabwei (az akkori rhodesiai) és a dél-afrikai fiókhivatal 1975 októberétől a körzetfelvigyázóktól, különböző felelős bizottságoktól és személyesen a testvérektől származó jelentések áradatát kapta, melyekben lehangoló képet írtak le. Ezeket sorban Jehova Tanúi Vezető Testületéhez továbbították. Amint a világméretű testvériség hírt kapott a mozambiki testvérek szörnyű helyzetéről, a Zsidók 13:3 tanácsával összhangban a föld minden részéről szüntelenül ima szállt fel az égbe ezekért az üldözött testvérekért. Csak Jehova tarthatta őket életben, és ezt meg is tette a maga módján.

Minden valószínűség szerint nem a főbb államhatalmak célja volt, hogy olyan brutális bánásmódban részesítsék Jehova Tanúit, melyen át is mentek. Néhány kisebb hatóság azonban abbeli eltökélt erőfeszítésében, hogy megváltoztassa a mélyen gyökerező lelkiismereti meggyőződéseket, erőszakos eszközökkel próbált meg kicsikarni egy „Vivát”. Sok példa közül az egyik a Vilanculos városában lakó Julião Cossával történt meg, akit három óra hosszat ütöttek abbeli törekvésükben, hogy megalkuvásra kényszerítsék hitében, de ez eredménytelennek bizonyult. Amikor a kínzóknak nagy ritkán sikerült kierőszakolni valakitől egy „Vivát”, ezzel még mindig nem voltak elégedettek. Azt követelték, hogy a Tanú a „Le Jehovával” és „Le Jézus Krisztussal” mondatokat is kiáltsa. A testvérek által elszenvedett embertelen bánásmódok száma túl nagy ahhoz, hogy elmondjuk, és túl szörnyű ahhoz, hogy leírjuk. (Lásd az Ébredjetek! 1976. január 8. száma, 16—26. oldal [ang.].) Tudták azonban — amint  azt Pál apostol is írta az első századi filippibeli keresztényeknek —, hogy a gyötrelemmel és üldözéssel szembeni bátor kiállásuk Isten iránti szeretetük mélységének bizonyítéka, és annak biztosítéka, hogy Isten megmentéssel fogja megjutalmazni őket (Fil 1:15–29).

Fojtogató állapotokat eredményezett a börtönök túlzsúfoltsága, melyet még súlyosabbá tett a szennyezettség és az étel hiánya; ez pedig egy négy hónapos időszakon belül több mint 60 gyermek halálát okozta a maputói (korábbi nevén Lourenço Marques-i) börtönökben. A még szabadlábon lévő testvérek minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megpróbálják életben tartani börtönben lévő testvéreiket. 1975 utolsó hónapjaiban néhány Tanú eladta holmiját, hogy továbbra is élelemről gondoskodjon bebörtönzött testvérei számára. Az azonban, hogy a börtönben lévőkkel azonosították magukat, saját szabadságuk kockáztatását jelentette, és sokat közülük letartóztattak, mialatt gondoskodtak testvéreik szükségleteiről. Jézus arról beszélt, hogy igaz követői között ilyenfajta szeretet lesz (Ján 13:34, 35; 15:12, 13).

Paradox módon ugyanezen idő alatt néhány Tanúval Sofala tartományában teljesen másképp bántak. Letartóztatásuk után a Beira városában lévő luxus Grande Hotelbe vitték, és ételt adtak nekik, míg végső célállomásukra való elszállításukra vártak.

Milyen célállomásra? Ez még azon sok busz és teherautó vezetőjének is rejtély volt, melyek szállították őket.

Célállomás — Milange körzetében lévő Carico

Jehova minden Tanúját, akiket akár börtönökben, akár szabad területeken tartottak őrizetben, 1975 szeptembere és 1976 februárja között máshova helyezték át. Az, hogy nem hozták nyilvánosságra a célállomást, egy másik fegyvernek bizonyult, melyet a rendőrség és más helyi hatóságok használtak, megpróbálva ezzel megfélemlíteni a testvéreket. „Vérengző állatok fognak megenni benneteket — mondták nekik. — Ez egy ismeretlen hely északon, ahonnan sohasem fogtok visszatérni.”  A hitetlen családtagok egy siránkozó és jajveszékelő kórusban csatlakoztak egymáshoz, azon erősködve, hogy adják meg magukat a hívők. Ennek ellenére csak nagyon kevesen alkudtak meg. Még az újonnan érdeklődő személyek is bátran osztoztak Jehova Tanúi sorsában. Ez volt a helyzet Eugênio Macitelával is, a politikai eszmék egy buzgó támogatójával. Érdeklődését felkeltette, amint hallotta, hogy a börtönök tele vannak Jehova Tanúival. Ahhoz, hogy megtudja kik ők, bibliatanulmányozást kért, csak azért, hogy egy héttel később letartóztassák és deportálják. A koncentrációs táborokban a megkeresztelkedők közül az elsők között volt, ma pedig körzetfelvigyázóként szolgál.

A Tanúk a félelem vagy a nyugtalanság semmiféle jelét sem mutatták, amikor elvitték a börtönökből, és buszokra, teherautókra, sőt még repülőgépekre is rakták őket. Az egyik legnagyobb hatást keltő karaván 1975. november 13-án hagyta el Maputót. 14 busz — vagy az itteni nevén machibombo — alkotta ezt. A testvérek látszólag megmagyarázhatatlan öröme arra indította a szolgálatukat végző katonákat, hogy ezt kérdezzék tőlük: „Hogyan lehetnek ennyire boldogok, mikor még azt sem tudják hova mennek? Egyáltalán nem jó hely, ahova mennek.” Ám a testvérek öröme nem csökkent. Míg a hitetlen rokonok sírtak — mivel féltek attól, hogy mi fog történni szeretteikkel a jövőben —, a Tanúk Királyság-énekeket énekeltek, mint például a „Bátran törj előre!” címűt.

A sofőrök az út mentén minden városban telefonáltak feletteseiknek, hogy megtalálják célállomásukat, akik arra utasították őket, hogy menjenek tovább a következő állomásig. Néhány sofőr eltévedt. Ennek ellenére végül megérkeztek Milangéba, egy városba és körzeti székhelybe, mely Maputótól 1800 kilométerre van Zambézia tartományában. Ott az adminisztrátor „fogadóbeszéddel” várta a testvéreket; egy gyalázkodó beszéddel, mely tele volt fenyegetésekkel.

Majd 30 kilométerrel keletre vitték őket a Munduzi folyó partján fekvő helyre, ami azon a területen volt, melyet Carico  néven ismertek, és ami még Milange körzetébe tartozott. Jehova malawi Tanúinak ezrei, akik a saját országukban lévő üldözési hullám elől kerestek menedéket, 1972 óta menekültekként laktak ott. A mozambiki testvérek váratlan érkezése meglepte a malawibelieket. A mozambiki testvéreket is meglepte, hogy olyan testvérek fogadják őket, akik egy idegen nyelvet beszélnek. Ez azonban a legkellemesebb meglepetés volt, és a malawi testvérek olyan melegséggel és vendégszeretettel fogadták a mozambiki Tanúkat, hogy az nagy hatást gyakorolt a sofőrökre. (Vö. Zsidók 13:1, 2.)

A körzet adminisztrátora az az ember volt, aki évekkel azelőtt testvérekkel volt a machavai börtönben. A csoportokat egyenként fogadva ezt kérdezte: „Hol van Chilaule és Zunguza? Tudom, hogy ők is jönnek.” Amikor Chilaule testvér végül megérkezett, az adminisztrátor ezt mondta neki: „Chilaule, igazán nem tudom, hogyan fogadjalak téged. Most különböző oldalakon vagyunk.” Ragaszkodott ideológiáihoz, és semmilyen módon sem tette könnyebbé a dolgokat korábbi cellatársainak. Ahogyan saját magáról mondta: kecske uralkodó volt a juhok között.

Szerető támogatás a nemzetközi testvériség részéről

Jehova Tanúi nemzetközi testvérisége szerető törődését fejezte ki a mozambiki testvérek iránt. Az ország postahálózatát a mozambiki hatóságoknak címzett üzenetekkel árasztották el. A távközlési társaságnál gúnyt űztek Augusto Novelából — egy Tanúból — a munkatársai, azt mondván, hogy Jehova Tanúi csak egy helyi szekta. Elhallgattak azonban, amikor a telexek elkezdték venni az egész világból származó üzeneteket. Ez az elsöprő reagálás arról a tényről tanúskodott, hogy Jehova népét valóban a szeretet egyesíti.

Körülbelül tíz hónap múlva egy kormányminiszter — aki a táborok megtekintése céljából jött látogatóba — elismerte, hogy  a testvéreket hamis vádak alapján börtönözték be. Ekkor azonban még túl korai volt szabadságra számítani.

Az új élet kihívásai

Új fejezet kezdődött Jehova mozambiki népe történelmében. A területen élő malawi testvérek nyolc faluba szerveződtek. Sok tapasztalatra tettek szert abban, hogyan alkalmazkodjanak az új életstílushoz a bozótosban, és jártasságot fejlesztettek ki a házak, Királyság-termek, sőt még kongresszusi termek építésében is. Akiknek nem volt előzőleg tapasztalatuk a mezőgazdasági munkában, azok is sok mindent megtanultak az ilyenfajta munkáról. A mozambikiak közül sokan — mivel még sohasem vetettek be machambát (megművelt földet) — hamarosan első alkalommal tapasztalták meg a földeken végzett kemény munkát. Az első néhány hónapban az újonnan érkezők hasznot merítettek a malawi testvéreik kedves vendégszeretetéből, akik otthonaikba vitték őket, és megosztották velük élelmüket. De most már itt volt az idő, hogy a mozambiki testvérek megépítsék saját falvaikat.

Ez nem volt könnyű feladat. Elkezdődött az esős évszak, és a terület annyira bőségesen megáldatott esővel, mint még azelőtt soha. Amikor azonban a Munduzi folyó — amelyik középen keresztülszelte a tábort — az egyébként aszállyal sújtott területet elöntötte, a testvérek ezt annak jeléül vették, hogy Jehova ilyenformán törődik velük. Valójában az elkövetkezendő 12 év alatt a folyó egyszer sem száradt ki, mint ahogyan az annak előtte megtörtént. Másrészt, ahogyan Muthemba testvér visszaemlékszik, „a sáros, csúszós terület, melyet természetesen az esős időjárás okozott, további kihívást jelentett a korábbi városlakók számára”. Ráadásul a nőknek nem volt könnyű átkelni a folyón az összetákolt hidakon egyensúlyozva, melyek semmi egyébből sem álltak mint farönkökből. „Nekünk férfiaknak, akik irodákhoz voltunk hozzászokva, az jelentett kihívást, hogy bemenjünk a sűrű erdőbe, és fát vágjunk házaink  megépítéséhez” — emlékszik vissza Xavier Dengo. Ezek az állapotok próbának bizonyultak, melyre néhányan nem voltak felkészülve.

Emlékszünk, hogy Mózes napjaiban „a gyülevész nép” között — mely Egyiptomot elhagyva a pusztába menet csatlakozott az izraelitákhoz — panaszkodás kezdődött, ami később az izraeliták körében is elterjedt (4Móz 11:4). Ehhez hasonlóan azok között, akik nem voltak megkeresztelt Tanúk, már rögtön a kezdet kezdetén panaszkodókból álló csoport jelent meg, és a megkeresztelt személyek közül néhányan csatlakoztak hozzájuk. Ezek megkeresték az adminisztrátort, és tudatták vele, hogy hajlandók bármilyen árat megfizetni, ha amilyen gyorsan csak lehet, hazaküldik őket. Ez azonban nem eredményezett semmilyen azonnali hazautazást, mint ahogyan azt remélték. Milangéban tartották őket, és sokan közülük olyanokká váltak a hűségesek számára, mint kavics a cipőben. „Lázadókként” váltak ismertekké. A hűséges testvérek között éltek, de állandóan készek voltak beárulni őket. Isten iránti szeretetük nem állta ki a próbát.

Amiért a kongresszusi termek szétestek

A táborokban élő malawi testvérek jelentős vallásszabadságnak örvendtek. Amikor a mozambiki testvérek megérkeztek, eleinte hasznot merítettek ebből. Mindennap összegyűltek az egyik nagy kongresszusi teremben, hogy megvizsgálják a napiszöveget. Gyakran egy malawi körzetfelvigyázó elnökölt. „Erősítő volt — emlékszik vissza Filipe Matola — a több hónapi bebörtönzés és utazás után oly sok testvér társaságában szellemi figyelmeztetéseket hallani.” Ez a viszonylagos szabadság azonban nem tartott sokáig.

A kormányhatóság emberei, katonák kíséretében, 1976. január 28-án keresztülmentek a falvakon, és a következőket jelentették be: „Tilos imádatot bemutatnotok vagy imádkoznotok ezekben a termekben, vagy bárhol máshol a falvakban. A termeket  államosítjuk, és amint azt a kormány elhatározta, ők fogják használni ezeket.” Megparancsolták a testvéreknek, hogy hozzák ki összes könyvüket, majd elkobozták ezeket. Persze a testvérek elrejtették, amit tudtak. Ezt követően minden terem előtt zászlókat vontak fel, és katonákat állítottak őrökként, hogy biztosítsák a rendelet teljesítését.

Jóllehet a termek cölöpökből épültek, és falusias külsejük volt, elég erősek voltak. Viszonylag rövid idő alatt azonban mindegyik kezdett szétesni. Xavier Dengo visszaemlékszik, amint egy alkalommal ő és az adminisztrátor épp hogy megérkeztek az egyik faluba, amikor a terem valósággal összedőlt, noha nem esett az eső, és a szél sem fújt. Az adminisztrátor felkiáltott: „Mi folyik itt? Rossz emberek vagytok. Most, hogy államosítottuk a termeket, mindegyik ledől!” Később a következőt mondta az adminisztrátor az egyik vénnek: „Minden bizonnyal azért imádkoztatok, hogy dőljenek össze a termek . . ., és Istenetek le is döntötte ezeket.”

Szervezés a falvakban

Kilenc mozambiki falut építettek fel gyorsan, párhuzamosan a már meglévő nyolc malawi faluval szemben. Ez a két csoport a „tiszta nyelv” által egyesítve a következő 12 évben együtt élt (Sof 3:9, NW). Mindegyik falu területe tömbökre volt felosztva, melyeket jól gondozott utcák határoltak; mindegyik tömb nyolc, megközelítőleg 25 méterszer 35 méteres telket foglalt magában. A gyülekezeteket tömbök szerint állították össze. Miután bejelentették a betiltást a táborokban, nem építhettek szembetűnő Királyság-termeket. Ezért inkább speciális, L alakú házakat építettek, hogy ez feleljen meg a célnak. Egy özvegyasszony vagy más egyedülálló személy lakott ezekben, hogy azt a látszatot keltsék, mintha ezek csak lakóhelyek volnának. Majd amikor összejöveteleket tartottak, az előadó az „L” betű sarkában állt, és így a két oldalon lévő hallgatósággal szemben tudott lenni.

 Mindegyik falut körülvette a machambája. Minden gyülekezet gondozott egy „gyülekezeti machambát”, melynek megművelésében a gyülekezeti szükségletekhez való hozzájárulásaképpen mindenki részt vett.

Mindegyik falu mérete a lakosság szerint változott. Egy 1979-es népszámlálás megmutatta, hogy a 7-es számú mozambiki falu csupán 122 hírnökkel és 2 gyülekezettel a legkisebb volt, míg a 9-es számúban — a legnagyobban és a legmesszebb fekvőben — 1228 hírnök és 34 gyülekezet volt. Az egész táborban 11 körzet volt. Ez az egész tábor, melyet malawi és mozambiki falvak, valamint hozzátartozó területek alkottak, a testvérek számára Carico körleteként vált ismertté. Az utolsó feljegyzett népszámlálás 1981-ben volt, amikor egész Carico körletében a lakosság száma 22 529 volt, melyből 9000-en voltak tevékeny hírnökök. Később további növekedést tapasztaltak. (Az akkori államfő, Samora Machel kijelentette a Consolidemos Aquilo Que nos Une [Erősítsük meg azt, ami egységesít bennünket] című füzet 38—39. oldala szerint, hogy a lakosság száma 40 000 fő.)

Chingo korszaka — nehéz idő

Természetesen Jehova Tanúit nem egyszerűen azért vitték Milangéba, hogy mezőgazdasági települést alkossanak. Nem ok nélkül hívta a kormány a tábort Caricói Átnevelő Központnak, melyet a 4-es számú malawi tábor közepén lévő adminisztrátori központ — hivatalokkal és lakásokkal — is tanúsított, ahol kormányzati személyzet dolgozott. Volt egy táborparancsnok is, voltak katonái és egy börtön, ahova sok testvérünket zártak be változó időszakokra a parancsnok döntései szerint.

Az összes parancsnok közül Chingo volt a leghírhedtebb. Kétéves parancsnoki időszaka Chingo korszakaként vált ismertté. Abbeli elhatározásában, hogy Jehova Tanúi megalkuvást nem ismerő álláspontját megtöri, és „átneveli” őket, minden általa ismert pszichológiai taktikát valamint erőszakot felhasznált, hogy elérje célját. Bár jóformán semmilyen hivatalos képzettsége sem  volt, gördülékeny és meggyőző szónok volt, aki előszeretettel használt szemléltetéseket. Adottságát arra használta, hogy megpróbálja politikai filozófiáját belenevelni a testvérekbe, és hogy meggyengítse Isten iránti szeretetüket. Egyik módszere „az ötnapos szeminárium” volt.

„Az ötnapos szeminárium”

A parancsnok bejelentette, hogy egy „ötnapos szemináriumot” ütemeztek be, és a Tanúknak ki kell választaniuk a legalkalmasabb férfiakat a falvakból, akik képesek továbbadni az érdeklődést kielégítő információt. Őket valamelyik távoli helyszínen megtartott szemináriumra küldik. A testvérek elutasították ezt, mivel kételkedtek szándékaiban. A jelenlevő „lázadók” azonban kiválasztották a felelős állásban lévő testvéreket, beleértve ebbe a körzetfelvigyázókat is. Közöttük volt Francisco Zunguza, Xavier Dengo és Luis Bila. Egy teherautó 21 férfit és 5 nőt szállítva ment el. Több száz kilométert utaztak északra, a Lichinga várostól északra fekvő területre, Nyasza tartományába. Ott a férfiakat bűnözőkkel együtt „átnevelő táborba” vetették, míg az asszonyokat a prostituáltak számára fenntartott táborba vitték.

Itt kemény kínzásoknak vetették őket alá, mely magában foglalt egy olyat is, amit kínzóik „krisztusi módszernek” hívtak. Az áldozat karjait kinyújtották oldalsó középtartásba, mintha egy kereszten lenne, majd pedig karjaival párhuzamosan egy karót raktak rá. Nylon kötelet göngyöltek körbe feszesen a karjaira és a karóra, mely mindkét karja egész hosszát magában foglalta — egyik keze ujjhegyétől a másik keze ujjhegyéig. Teljesen elvágva a keringést a kezekben, a karokban és a vállakban, jelentős ideig ebben a helyzetben hagyták, abbeli hiábavaló erőfeszítésükben, hogy kipréseljenek belőle egy „Viva Frelimo” kiáltást. E kegyetlen és embertelen bánásmód miatt Luis Bila, egy hűséges vén, szívrohamot kapott, és meghalt.

A testvérnőket egy „gyakorlatos” bánásmódnak vetették alá, azt követelve tőlük, hogy majdnem a végtelenségig fussanak,  néha be a vízbe, majd pedig ki; megállás nélkül bukfencezzenek fel a hegyre, majd le; valamint számtalan más megaláztatásnak vetették alá őket. Micsoda szeminárium! Micsoda „átnevelés”!

E kegyetlen bánásmód ellenére a testvérek többsége megőrizte feddhetetlenségét; csak ketten alkudtak meg. Az egyik testvérnek sikerült elküldeni egy levelet Maputóba a belügyminiszternek, napvilágra hozva ezt a bánásmódot. Ez eredménnyel járt. Nyasza tartomány kormányzója személyesen jött el helikopterrel. A parancsnokot és embereit azonnal megfosztotta minden hatalomtól, és kijelentette: „Ezek az emberek letartóztatottnak tekinthetik magukat olyan cselekedetek megtétele miatt, melyeket a Frelimo sohasem akart.” Amikor a többi fogoly — akik hasonló bánásmódot szenvedtek el — ezt hallotta, örömében ujjongva ezt mondta:

— Köszönet nektek, hogy kiszabadultunk.

Mire a testvérek ezt válaszolták:

— Jehovának köszönjétek meg.

Kis idő múlva más táborokba szállították őket, ahol a bánásmód csupán kényszermunkából állt. Összesen majdnem két év telt el, mielőtt visszavitték őket Caricóba — és Chingo ott volt, hogy fogadja őket. Hasonló „szemináriumok” levezetése által továbbra is sikertelenül próbálkozott meggyengíteni Jehova iránti lojalitásukat. Végül, amikor úgy volt, hogy elmegy Caricóból, jellegzetes szemléltető stílusában tartott egy előadást. Elismerve kudarcát ezt mondta: „Egy ember sok ütést mér egy fára, és már nem kell sok ahhoz, hogy kidőljön, de ezt az embert egy másik váltja fel, aki csupán egyetlen ütéssel befejezi a munkát. Én sok ütést mértem, de nem sikerült befejeznem. Mások fognak utánam jönni. Más módszereket fognak használni. Ne adjátok be a derekatokat . . . Továbbra is szilárdan álljatok . . . Ha nem teszitek ezt meg, övék lesz minden dicsőség.” Azonban erősen megtartva Jehova iránti szeretetüket, a testvérek igyekeztek biztosítani, hogy egyedül Jehováé legyen a dicsőség (Jel 4:11).

 Akik a városokban maradtak

Ebben az időben minden mozambiki Tanú börtönben vagy fogolytáborokban volt? Még ha ellenségeik sűrű fogazatú fésűvel fésülték is át értük a munkahelyeket és gyakorlatilag minden lakónegyedet, voltak néhányan, akik megmenekültek. Nem mindenki vadászott rájuk, hogy bebörtönözze, vagy másképpen büntesse meg őket. Ám állandóan a letartóztatás veszélyében voltak a Tanúk. A mindennapi tevékenységek, mint például az élelemvásárlás, vagy vízszerzés egy nyilvános csapnál, kockázatosak voltak.

Lisete Maienda, aki Beirában maradt, így emlékszik vissza: „Mivel nem mentem el az előírt politikai gyűlésekre, olyan kártyát tagadtak meg tőlem, mely szükséges volt az élelemvásárláshoz. Örömömre szolgált, hogy egy barátságos kereskedő négyszemközt behívott magához, és pár kiló lisztet adott el nekem.” (Vö. Jelenések 13:16, 17.) Maienda testvért hatszor bocsátották el állásából a beirai kikötőben, de mindegyik alkalommal visszajöttek érte munkaadói, mert szakképzettsége nagyon értékes volt vállalatának.

Jóllehet a tanúskodás és az összejövetel igen kockázatos volt, a világosság nem aludt ki az ország egyetlen főbb városában sem. A Beirában élő Maienda családhoz csatlakozott az esturrói lakónegyedből való fiatalok egy csoportja, akik bátrak voltak, és szomjúhozták az igazságot. Továbbra is együttesen árasztották a fényt Sofala tartomány fővárosában. A beirai csoport buzgalma oly nagy volt, hogy a veszély ellenére átkeltek a határon Rhodesiába (ma ez Zimbabwe), hogy hozzájussanak a szellemi táplálékhoz.

A salisburyi (ma már Harare) fiókhivatal bátran és lankadatlanul gondoskodott minden testvérről, akik elszórtan éltek az északi területen. Így amikor elérte a fiókhivatalt annak híre, hogy Tetében még mindig összejön egy csoport, a fiók két testvért küldött, hogy figyelmet fordítson a csoport szükségleteire,  mivel — mint Epafróditus is, aki Pál apostol egyik munkatársa volt — vágytak rá, hogy lássák a testvéreket (Fil 2:25–30). E testvérek közül az egyik az igen szeretett Redson Zulu volt, aki cseva nyelven megtartott felpezsdítő előadásairól volt ismeretes az egész északi területen. Nagy kockázattal járt, amint ő és társa kerékpárral átvágtak a bozótoson, hogy az elszigetelten élő mozambiki testvéreiket szolgálják.

Ehhez hasonlóan az igazság fénye továbbra is ragyogott Nampula tartományban. Egy csoport megkereszteletlen személy ott maradt, és a maguk módján továbbra is megtartották az összejöveteleket. Először 8-an voltak jelen, de ez a szám hamarosan 50-re emelkedett. Amikor egy testvért kórházi gondozásra Nampulába küldtek Caricóból, kapcsolatba lépett e kereszteletlen csoport egyik tagjával, egy olyan személlyel, aki a kórházban dolgozott. A testvér levelet írt a Társulatnak, és a fiókhivatal azt az utasítást adta neki, hogy tanulmányozzon a csoporttal, hogy azokat, akik már készen állnak rá, felkészítse a megkeresztelkedésre. Öten keresztelkedtek meg. További segítségben részesültek, amikor egy holland Tanú — aki világi munkát végzett Nampulában — megnyitotta otthonát az összejövetelek megtartására. Idővel a csoportból néhányan képesítettek lettek véni felelősségek vállalására.

Felmentés a központi börtönben

A maputói börtönökből 1975-ben a rabok egyik csoportját a másik után küldték fel északra, míg mások érkeztek a helyükre. Majd 1976 februárjának vége felé, a kormány elhatározta, hogy leáll a fogságban lévő Tanúk állandó szállításával.

Pár hónap múlva Samora Machel elnök tett látogatást a maputói központi börtönben. Az egyik rab, Celeste Muthemba testvérnő megragadta az alkalmat, hogy tanúskodjon az elnöknek. Ő barátságosan meghallgatta, de miután elment, a börtönhatóságok keményen megfeddték a testvérnőt. Egy héttel később azonban parancs érkezett a testvérnő szabadon bocsátására  vonatkozóan egy olyan okmánnyal együtt, mely garantálta számára a védelmet politikai okok miatti további zaklatása ellen, és a korábbi munkahelyén, a központi kórházban való dolgozás jogát. Továbbá engedélyt adtak, hogy minden Jehova Tanúját szabadon engedjenek, aki abban a börtönben volt.

A Maputóban élők gyülekezetekbe szerveződtek. Nem sokkal ezután 24 gyülekezetet körzetté alakítottak, mely Maputótól az északkeletre fekvő Inhambanéig terjedt ki. Fidelino Dengót jelölték ki meglátogatásukra. Ezenkívül a dél-afrikai fiókhivatal vénekből álló bizottságot nevezett ki, hogy ezen csoportok szellemi szükségleteiről gondoskodjon. Óvatos módszereket fejlesztettek ki a kötetlen formájú tanúskodásra. Intézkedtek, hogy a testvérek a szomszédos Szváziföldön megtartott kongresszusokat meglátogassák. És még Mozambikban is, amikor néhányan visszatértek Caricóból, a testvérek kongresszusokat tartottak, melyeket „üdvözlünk itthon” rendezvényekkel álcáztak.

És mi volt a helyzet Caricóban? Milyen intézkedéseket tettek ott a szellemi tevékenységekre vonatkozóan?

„O.N.” bizottság irányítja a táborokat

A zimbabwei fiókhivatal felvigyázása alatt lévő malawi testvérek egy különleges bizottságot alapítottak meg, hogy az gondoskodjon a táborokban a szellemi szükségletekről. Amikor Mozambik déli részéről Caricóba hozták a testvéreket, ők is hasznot merítettek a már működő elrendezésből. A déli testvérek közül ketten — Fernando Muthemba és Filipe Matola — csatlakoztak a bizottsághoz.

Az O.N. bizottság (Ofisi ya Ntchito: cseva nyelven ez a szolgálati hivatal) levelezett a Társulattal, és kongresszusokat szervezett. Ők állították össze az egész tábor jelentését, és időnként találkoztak a falvakban szolgáló vénekkel. A 11 körzet munkáját is ők irányították. Súlyos felelősség volt rajtuk, különösen azért, mert a testvéreknek ingatag kapcsolatuk volt a kormányhatóságokkal.

 Prédikálás és tanítványképzés a táborokban

Jelentős számú érdeklődő személy és bibliatanulmányozó keresztelkedett meg 1976 novemberében, akik 1975-ben Milangéba jövet csatlakoztak a testvérekhez.

Sokan azok közül, akik általános úttörők voltak, még bebörtönzésük és a táborokba szállításuk alatt is folytatták a prédikálást. De kinek prédikáltak? Kezdetben azokkal tanulmányoztak, akik még nem voltak megkeresztelkedve, beleértve ebbe a testvérek gyermekeit is. Egy sokgyermekes családot „jó területnek” tekintettek. A szülők tanulmányoztak néhány gyermekkel, a többieket pedig felosztották az egyedülálló hírnökök között. Ezzel a módszerrel sokan maradtak tevékenyek a tanítványképző munkában.

Ez azonban nem volt elég azoknak, akik valóban rendelkeztek az evangelizáló szellemmel. Egy buzgó úttörő a táborokon kívül kezdett területet keresni. Természetesen a tábori hatóságok által kiszabott korlátozások miatt ennek megvoltak a maga kockázatai. Felismerte, hogy valamilyen ürügyet kell találnia a táborok elhagyására. Vajon mit? Miután imádkozott Jehova irányításáért, elhatározta, hogy sót és más fogyasztási cikkeket fog árusítani a táborokon kívüli embereknek. Magas árat kért értük, hogy így elkerüljön bármiféle valódi üzleti dolgot, mialatt kedvező alkalmat teremtett a tanúskodásra. Ennek a módszernek sikere volt. Idővel sok ilyen „kereskedőt” lehetett látni, amint a táborokon kívül felkínálják terményeiket. A szétszórt terület bemunkálása magában foglalta a nagy távolságok beutazását, a hajnali indulást és az éjszakai visszatérést. Gyér volt a „növényzet” ilyen sok „sáskának”. De ily módon sokan ismerték meg az igazságot azok közül, akik azon a területen laktak.

„Zambézia termelési központja”

Ezeknek a buzgó „átnevelési tanulóknak” a szorgalmas munkája, és a terület áldásos esők általi megöntözése miatt a mezőgazdasági termelés virágzott. A táborokban élő Tanúknak bőséges  aratásuk volt kukoricából, rizsből, maniókából, kölesből, édes burgonyából, cukornádból, babból és helyben termő gyümölcsökből, mint a Trichilia emetica. A Carico körletben lévő magtárak csordultig megteltek. A baromfi és a kisebbfajta állatok — mint például a tyúk, kacsa, galamb, nyúl és disznó — tenyésztése fehérjében gazdaggá tette étrendjüket. A kezdetben tapasztalt éhség már a múlté volt. Ezzel szemben az ország többi része a történelme folyamán tapasztalt legnagyobb élelmiszerhiányon ment keresztül. (Vö. Ámós 4:7.)

E sikeres mezőgazdasági termelést elismerve a kormány „Zambézia termelési központjának” kezdte hívni e táborok területét. A felesleges termékek eladásából származó bevételből a testvérek ruhára, sőt még néhány rádióra és kerékpárra is szert tettek. Bár foglyok voltak, szorgalmuk miatt jól el voltak látva. Lelkiismeretesen eleget tettek a kormány adótörvényeinek; valójában a terület főbb adófizetői között voltak. A bibliai irányadó mértékekkel összhangban — még ilyen körülmények között is — az adók lelkiismeretes megfizetése volt az egyik követelmény azok számára, akiket a gyülekezetben valamilyen kiváltságra szemeltek ki (Róma 13:7; 1Tim 3:1, 8, 9).

A kultúrák kölcsönösen hatnak egymásra

Caricóban kölcsönösen megtanulták egymástól a kézügyességekben való jártasságot, és megismerték egymás kultúráját. Sokan új szakmát tanultak, olyanokat mint a kőműves-, az asztalos- és a fafaragó-mesterség. Együttesen fejlesztették ki a szerszámkészítésben, az öntöttvas megmunkálásában, a minőségi bútorkészítésben és más dolgokban való jártasságot. Azonfelül, hogy ők maguk is hasznát vették a szakmák megtanulásának vagy kifinomításának, ez a tevékenység másik kereseti forrást is biztosított számukra.

A kulturális téren való kölcsönös tanulás legnagyobb kihívása a nyelvet érintette. A mozambiki emberek megtanultak csevául, melyet a malawi emberek beszélnek. Ez vált a  legfőképpen beszélt nyelvvé a táborokban, és a legtöbb kiadványhoz cseva nyelven lehetett hozzájutni. Lassan és méltóságteljesen a malawi emberek is megtanulták a szongai nyelvet és ennek változatait, melyet Mozambik déli részén beszélnek. Sokan megtanultak angolul és portugálul is, ami később a szolgálat különleges kiváltságaiban értékesnek bizonyult számukra. Az egyik vén így emlékszik vissza: „Olyan testvérrel vagy testvérnővel is találkozhattál, aki folyékonyan beszélte a nyelvedet, és nem tudtad megállapítani, hogy ő Mozambikból vagy Malawiból való.”

Hogyan jutott szellemi táplálék a táborokba?

Zambián, majd Malawin keresztül. Milyen módon? Az egyik körzetfelvigyázó ezt válaszolta erre: „Ezt csak Jehova tudja.” A táborokban az O.N. bizottság fiatal malawi testvéreket jelölt ki — akik közül sokan úttörők voltak —, hogy kerékpárral átkeljenek a határon, és egy előre kiválasztott helyen találkozzanak azokkal, akiket a posta és irodalom átadására küldtek oda. Ezzel a módszerrel a gyülekezetek időszerű szellemi táplálékkal voltak ellátva.

Ezenkívül az O.N. bizottság tagjai is átkeltek a határon, és Zambiába vagy Zimbabwébe utaztak, hogy hasznot merítsenek a Vezető Testület által kiküldött zónafelvigyázók évenkénti látogatásaiból. Ezzel és más eszközök által a caricói testvérek megőrizték Jehova látható szervezetéhez fűződő erős kapcsolatukat, és így egységesek maradtak Jehova imádatában.

A gyülekezeti összejövetelek különleges előkészületeket igényeltek. Mivel a testvéreket állandóan figyelték, sok összejövetelt hajnalban vagy még korábban tartottak meg. A jelenlevők a házon kívül gyűltek össze, mintha zabkását ennének az udvaron, míg az előadó a házban foglalta el a helyét. Néhány összejövetelt a folyómedrekben, vagy természetes kráterekben tartottak meg. A kongresszusra való előkészületek azonban sokkal több munkával jártak.

 Kongresszusok — ahogyan megszervezték ezeket

Miután a programhoz való összes anyagot megkapták a Társulattól, az O.N. bizottság több hétre elvonult a 9-es számú faluba. Ezen a viszonylag félreeső területen éjszakákon keresztül lámpafénynél dolgoztak: lefordították az előadásvázlatokat, felvették a drámákat, és kijelölték az előadókat. Különösen hasznát látták egy kézi működtetésű sokszorosító gépnek, melyet Zimbabwéból kaptak. Munkájukkal nem álltak le, míg a sorozatban megtartott hat kongresszus egész programját be nem fejezték.

Ezenkívül egy csapatot jelöltek ki, hogy keressenek és készítsenek elő egy megfelelő helyet, mely a kongresszus helyszínéül szolgálhat. Ez egy hegyoldalban vagy az erdőben lehetett, legalább 10 kilométerre a táboroktól. Mindent a hatóságok és a „lázadók” tudta nélkül kellett megtenni. Kis, hordozható rádiókat kértek kölcsön, melyekkel a több mint 3000 fős hallgatóságnak felállították a hangosítóberendezést. Mindig volt a közelben folyó, ahol egy duzzasztógátat építve előkészíthették a keresztelkedési medencét. Színpad, nézőtér, takarítás, karbantartás — mindezekre előre intézkedéseket tettek. Végül készen állt a kongresszusi színhely, mely minden évben különböző helyen volt.

Beosztást dolgoztak ki, mely lehetővé tette mindenki számára a falvakban, hogy jelen legyen. Ez jól működött, mivel a testvérek az együttműködés nagyszerű szellemét mutatták ki. Nem mindannyian tudtak ugyanabban az időben jelen lenni; egy elhagyatott falu felhívta volna magára a hatóságok figyelmét. Emiatt a szomszédok felváltva mentek el — az egyik család jelen volt egyik nap, míg a másik a következő nap. Az otthon maradt család a szomszédok háza körül járkált, így senki sem vette észre, hogy hiányzik a család. Ez azt jelentette, hogy néhányan lemaradtak a kongresszus egyes részeiről? Nem, mert mindegyik nap programját kétszer mutatták be.  A háromnapos kongresszus így hat napig tartott; a kétnapos pedig négy napig.

Az éber rendezőkből álló rendszer összeköttetési láncot alkotott. Ez a tábor adminisztrációs központjától egészen a kongresszus helyszínéig vezető úton kiterjedt, úgy, hogy 500 méterenként volt egy rendező. Bármilyen gyanús mozdulatra, mely veszélyt jelenthetett a kongresszusra, működésbe hozták ezt a kommunikációs láncot, mely csupán 30 perc alatt 30 vagy 40 kilométeres távolságba továbbított üzenetet. Ez elegendő időt adott a kongresszusi adminisztrációnak a döntéshozatalra. Ez azt jelenthette, hogy beszüntetik a kongresszust, és elbújnak az erdőben.

Egy beirai vén, José Bana így emlékszik vissza: „Egyik alkalommal egy rendőr figyelmeztetett bennünket az előző estén, hogy már tudnak a kongresszusunkról, és fel fogják oszlatni. Az ügyet a felelős testvérek elé vitték. Vajon le kell mondani a kongresszust? Jehovához imádkoztak, és úgy határoztak, hogy várnak a következő reggelig. A válasz megjött — rettenetes felhőszakadás volt az éjszaka, mely kiárasztotta a Munduzi folyót, ezzel szinte tengerré változtatva azt. Mivel a rendőrség a folyó túlpartján volt, mindenki jelen tudott lenni a kongresszuson, anélkül hogy bárkinek otthon kellett volna maradnia, és még az emberekből álló összeköttetési láncra sem volt szükség. Királyság-énekeket énekeltünk kedvünkre.”

Hitehagyás és a 10-es számú falu

Egy hitehagyott csoport — mely „a felkenteknek” nevezte magát — olyan mozgalmat alapított, ami sok bajt okozott. Főleg a malawi falvakból kiindulva, ez a csoport azt állította, hogy a „vének ideje” 1975-ben lejárt, és nekik mint „a felkenteknek” kell magukhoz ragadni a vezetést. A Társulat Life Everlasting—In Freedom of the Sons of God (Örök élet Isten fiainak szabadságában) című könyvében található anyag nagy segítség volt néhány olyan személy megsegítésében, akiknek kétségeik voltak  annak megértésében, hogy mit foglal magában a valódi felkenetés. A hitehagyottak befolyása azonban terjedt, és sokan eltévelyedtek, akik hallgattak rájuk. Tantételük részeként azt mondták, hogy nem szükséges jelentéseket küldeni a Társulatnak. Ezeket egyszerűen a levegőbe dobták, miután imádkoztak.

A becslések szerint körülbelül 500 személyt közösítettek ki e hitehagyott befolyás következményeképpen. Saját elhatározásukból és a hatóságok engedélyével megépítették saját falujukat. Ez lett a 10-es számú falu. Később a mozgalom vezetőjét egy csapat fiatal nő vette körül, akik közül sokan gyermeket szültek neki.

A 10-es számú falu és ennek csoportja a tábor fennállásának egész, még hátra lévő ideje alatt létezett. Sok nehézséget okoztak a hűséges testvéreknek. Néhányan, akiket kezdetben a csoporthoz való csatlakozásra befolyásoltak, később bűnbánatot tartottak, és visszatértek Jehova szervezetéhez. A hitehagyott közösség végül feloszlott, amikor a tábori élet véget ért.

„A tábor a börtönünk, a házak pedig a celláink”

A tábori életben 1983 elejéig volt egy bizonyosfajta szabályszerűség. Testvéreink azonban nem felejtették el, hogy foglyok. Igaz, néhányan saját maguk elintézték a városaikba való visszatérést. Mások pedig jöttek és mentek. A közösség mint egész azonban megmaradt. Az viszont természetes volt, hogy vágytak otthonaik után, ahonnan jöttek. A postahálózaton vagy néhány testvéren keresztül leveleztek, akik bátran látogatást tettek a táborokban, hogy találkozzanak rokonaikkal és régi barátaikkal — jóllehet párat közülük elfogtak és bebörtönöztek.

Xavier Dengo sokszor tűnődött ezen: „Ti, akik Malawiból jöttetek, menekültek vagytok, mi azonban foglyok. A tábor a börtönünk, a házak pedig a celláink.” Mindemellett a malawi testvéreink helyzete gyakorlatilag ugyanolyan volt. Bármilyen szabályszerűnek tűnt is az élet a falvakban, hamarosan egy csapásra vége szakadt.

 Fegyveres behatolás pánikot és halált okoz

Az ellenállási mozgalom felfegyverzett tagjai 1983 elején kezdtek behatolni Carico területére, arra kényszerítve az adminisztrációs központ parancsnokát, hogy 30 kilométerrel messzebb, a kerület székhelyében, Milangéban keressen menedéket. Úgy tűnt, a testvérek egy viszonylag rövid időre fellélegezhettek, bár még mindig némi hatósági őrizet alatt voltak.

De tragikus eset sújtott le 1984. október 7-én, míg a kerületkongresszusra való készülődések éppen a vége felé jártak. Felfegyverzett csoport jött keletről. Amint átmentek a 9-es számú falun, pánikot, vért és halált hagytak maguk után. Miután megölték Mutola testvért a 7-es számú malawi faluban, a 4-es számú mozambiki faluban Augusto Novelát gyilkolták meg. Az 5-ös számú mozambiki faluban Muthemba testvért a puskaropogás hangja riasztotta fel. Amikor meglátta egy testvér holttestét a földön, Jehovához kiáltott segítségért. A felfegyverzett férfiak felgyújtották és kifosztották a házakat. Férfiak, asszonyok és gyermekek futottak eszeveszetten minden irányba, amint kétségbeesetten kerestek védelmet. Ez az erőszakos támadás még csak a bevezetője volt annak, ami ezután következett. Miután a csoport keresztülment a táborokon, kiválasztott egy területet pontosan az 1-es számú falu északi részén, hogy felállítsa bázisát.

A következő napok mindegyikén berontottak a táborokba — raboltak, felégették a házakat és gyilkoltak. Az egyik alkalommal hat malawi Tanút öltek meg, beleértve ebbe Fideli Ndalama körzetfelvigyázó feleségét is.

Másokat fogolyként vittek el a csoport bázisára. A fiatal férfiak különösen ki voltak téve olyan erőfeszítéseknek, hogy erőszakkal besorozzák őket felfegyverzett mozgalmukba. Sok fiatalember elmenekült a falvakból, hogy elrejtőzzön a machambákban (az általuk megművelt földeken), családtagjaik pedig élelmet vittek nekik. Fiatalasszonyokat szedtek össze szakácsoknak, de ezután a támadók azon voltak, hogy erőszakkal  rávegyék őket, hogy „szeretőkként” szolgáljanak nekik. Hilda Banze volt az egyik, aki elutasította az ilyen kényszert, és ezért annyira keményen megverték, hogy azt hitték meghalt, és otthagyták. Örömünkre szolgál, hogy felépült.

A felfegyverzett csoport azt követelte, hogy a lakosság lássa el őket élelemmel, és cipelje a felszerelésüket. A testvérek úgy találták, hogy ez a követelés nem egyeztethető össze keresztény, semleges álláspontjukkal, ezért ezt megtagadták. Visszautasításuk dühöt váltott ki. A semlegességet és az emberi jogokat nem vették figyelembe egy olyan elszigetelt világban, ahol az egyedül elfogadott törvény a verés és a fegyverek voltak. Mintegy 30 testvér halt meg ez alatt a vad időszak alatt. Alberto Chissano volt az egyik, aki elutasította, hogy bármiféle támogatást nyújtson, és megpróbált magyarázatot adni erre: „Nem veszek részt a politikában, és ezért hoztak ide Maputóból. Visszautasítottam a múltban, és ezen most sem fogok semmiféle változtatást tenni.” (Vö. János 18:36.) Ez túl sok volt az elnyomóknak, akik őrjöngve elhurcolták őt. Tudva azt, hogy mi fog bizonyosan történni, Chissano testvér rendíthetetlen hitet mutatva búcsút intett a testvéreknek. „Az új világig” — voltak az utolsó szavai, mielőtt kegyetlenül megverték és halálosan megsebesült. A testvérekből álló orvosi csapat megpróbálta megmenteni, de ez már nem segített. Valóban „az új világig” kellett búcsút venni tőle, mivel még a halál veszélye sem tudta megtörni hitét (Csel 24:15).

Kiszabadítva egy tüzes kemencéből

Valamit tenni kellett az elviselhetetlen feszültség enyhítésére. Az O.N. bizottság találkozott a vénekkel és kisegítőszolgákkal, hogy megbeszéljék, hogyan próbáljanak tárgyalni az ellenállási mozgalommal. Az ellenállási mozgalomból való férfiak azonban már kiküldtek egy meghívót mindenkinek a területen, hogy jöjjenek el a bázisukra. A vének elhatározták, hogy elmennek egy tekintélyes számú csoporttal együtt, mely önként jelentkezőkből állt. Két testvért képeztek ki, hogy beszéljen az összes  falu nevében. Isaque Maruli, az egyik kinevezett szószóló, még hazament, hogy tájékoztassa erről fiatal feleségét, és elbúcsúzzon tőle. Megrémülve attól, ami történhet, felesége próbálta lebeszélni erről. A testvér vigasztalóan beszélt feleségéhez, és ezt kérdezte tőle: „Azt hiszed, eddig a részünkről megmutatkozó némi találékonyságnak köszönhetően maradtunk életben? Gondolod, hogy mi fontosabbak vagyunk, mint a többi testvér?” A testvérnő halkan egyetértését fejezte ki. Miután együtt imádkoztak, elbúcsúztak egymástól.

A találkozón nemcsak Tanúk voltak jelen, hanem mások is, akik készek voltak támogatni a fegyveres mozgalmat. A testvérek azonban, mintegy 300 főt számlálva, többségben voltak. Szenvedélyektől fűtött találkozó volt, ahol az emberek politikai jelszavakat kiabáltak, és katonai énekeket énekeltek. Ezt jelentették be: „Addig kiabáljuk ma, hogy »Viva Renamo« [Resistência Nacional de Moçambique (Mozambiki Nemzeti Ellenállási Mozgalom), mely a Frelimo kormány ellen harcolt], míg rekedtre nem ordibáljuk magunkat.” A parancsnok, a katonák és a nem Tanú lakosság a testvérek nyugalmát látva türelmetlenné vált. A gyűlésen elnöklő politikai megbízott elmagyarázta mozgalmának ideológiáját. Beszélt a felsőbb parancsnokság azon elhatározásáról, hogy feloszlatják a falvakat, mindenkit szétköltöztetnek, és kilakoltatnak a machambák közé. Ezután lehetőséget adott a jelenlévőknek a szólásra. Testvéreink elmagyarázták semleges álláspontjukat. Azt remélték, arra vonatkozó érveik, hogy miért nem vesznek részt az élelemmel való ellátásukban, holmijaik elhordásában és így tovább, megértésre találnak. Ami a testvéreknek a falvakból való szétköltöztetését illeti, erre már rákényszerítették őket.

A parancsnoknak egyáltalán nem tetszett a testvérek bátor válasza, de szerencsére a megbízott megértőbb volt. Lecsendesítette a parancsnokot, és békében elküldte a testvéreket. Így élve jöttek ki arról a helyről, melyet „tüzes kemenczeként” jellemeztek. (Vö. Dániel 3:26, 27.) A béke azonban még nem volt biztosítva.  Az egyedülálló, rendkívül megrázó esemény még csak pár nap múlva következett.

Vérfürdő a 7-es számú faluban

Jóllehet 1984. október 14-én, vasárnap sütött a nap, Caricóban ez sötét napnak bizonyult. Reggel a testvérek megtartották gyülekezeti összejövetelüket, mely után páran elmentek a falvakba, hogy elhozzák a még megmaradt dolgaikat, mielőtt gyorsan visszatérnek a mezőn lévő új otthonaikba. Minden figyelmeztetés nélkül egy felfegyverzett csoport hagyta el bázisát, és a 7-es számú mozambiki falu felé tartott. Az 5-ös számú falu külső részén foglyul ejtettek egy testvért, és ezt követelték tőle: „Mutasd meg nekünk az utat a 7-es számú falu felé, majd meglátod, mi is az a háború.” Megérkezve a faluba, mindenkit, aki éppen ott volt, összegyűjtöttek. Falujuk számozása szerint körbe ültették őket. Ezután elkezdődött a kihallgatás.

„Ki verte meg és rabolta ki mudjibánkat [egy fegyvertelen őr vagy besúgó]?” — kérdezték. A testvérek, mivel fogalmuk sem volt, miről beszélnek ezek az emberek, azt válaszolták, hogy nem tudják. „Nos, ha senki sem beszél, példásan megbüntetjük ezt az embert, aki itt elől ül.” És közvetlen közelről a testvér homlokába lőttek. Mindenki megrendült. A kérdést újra meg újra feltették, és minden alkalommal új áldozatra várt a lövés. A nőket, akik csecsemőjüket tartották karjaikban, arra kényszerítették, hogy nézzék meg férjük barbár kivégzését; így tettek Salomina testvérnővel is, aki megnézte férje, Bernardino halálát. Nőket is meggyilkoltak. Luis Bilának — aki a Lichingához közeli táborban halt meg szívroham következtében — a felesége, Leia Bila is ezek között az asszonyok között volt, és így kisgyermekei árván maradtak. A kivégzések nem kímélték a fiatalokat sem, mint például Fernando Timbanét, aki Jehovához imádkozott még akkor is, miután meglőtték, és megpróbálta buzdítani a többieket.

Amikor már tíz áldozatot brutálisan kivégeztek, nézeteltérés támadt a kivégzők között, mely véget vetett a lidércnyomásnak.  Parancsukra Nguenha testvér, aki a 11. áldozat lett volna, a „halál székéből” állt fel. Ezt így mondja el: „Jehovához imádkoztam, hogy viseljen gondot életben maradt családomra, mivel napjaim véget értek. Ezután felálltam, és szokatlan bátorságot éreztem. Csak később éreztem az érzelmi sokkot.”

Az életben maradtakat ezután arra kényszerítették, gyújtsák fel a faluban a megmaradt házakat. Mielőtt elmentek, a felfegyverzett férfiak a következőkre figyelmeztettek: „Azzal a paranccsal jöttünk, hogy 50 embert öljünk meg közületek, de ennyi most elég. Ne temessétek el őket. Figyelni fogjuk, és ha bármelyik holttest eltűnik, minden hiányzó holttestért tízen fognak meghalni.” Milyen különös és borzalmas parancs!

Amint a lövések hangja visszhangzott szerte a területen, és amint elterjedt a hír azok által, akiknek sikerült elmenekülniük, új pánikhullám söpört végig a falvakon. A testvérek kétségbeesésükben az erdőbe és a hegyekbe menekültek. Csak később jöttek rá, hogy a vádoló kérdéseket, melyek a vérfürdőt előidézték, egy kiközösített személy szította, aki csatlakozni kívánt az ellenzéki mozgalomhoz. Ő is rablóvá vált. Abbeli erőfeszítésében vádaskodott hamisan a saját falujában élő testvérek ellen, hogy behízelegje magát a csoportba, és elnyerje annak bizalmát. Később, amikor a csoport rájött, hogy rászedték, e hazugságok kezdeményezőjét letartóztatták, és a legkegyetlenebb módon megölték.

Megkezdődik a szétszéledés

Egész Carico körlete fájdalomtól sújtott volt és felbolydult. A vének — szintén könnyek között — arra törekedtek, hogy megvigasztalják azokat a családokat, melyek a vérfürdőben elvesztett szeretteiket gyászolták. Elviselhetetlen volt annak gondolata, hogy a területen maradjanak. Ezért egy természetes szétszéledés vette kezdetét. Egész gyülekezetek kerestek távolabb lévő helyeket, mintegy 30 kilométerrel messzebb, ahol nagyobb biztonságban érezhették magukat. Néhányan úgy döntöttek,  hogy a machambák környékén maradnak. Így az O.N. bizottságban lévő vének munkája megkétszereződött. Kilométereket kellett gyalogolniuk, hogy biztosítsák a nyáj egységét, valamint fizikai és szellemi biztonságát az összes, nagymértékben szétszéledt gyülekezetben.

E szomorú helyzet híre eljutott a zimbabwei fiókhivatalhoz, mely intézkedett, hogy a fiókhivatal tagjai meglátogassák a testvéreket, és erősítsék őket. A Brooklynban lévő Vezető Testülettől is tanácsot kértek a milangei táborokban felmerülő, élelemmel, ruházkodással és gyógyszerrel kapcsolatos szükségletekre vonatkozóan. A Vezető Testület — mélyen aggódva a testvérek jóléte miatt — utasítást adott a rendelkezésre álló anyagi források használatára, hogy szükségleteikről gondoskodjanak; beleértve ebbe — ha célszerűnek látják — az arra tett előkészületeket is, hogy elhagyják Milange területét, és hazatérjenek. Ez a választási lehetőség valóban célszerűnek tűnt.

Nem sokkal 1985 előtt az O.N. bizottság tagjai — amint azt minden évben megtették — elmentek Milangéból, hogy találkozzanak a zónafelvigyázóval, akit a Vezető Testület küldött ki. Ő Don Adams volt Brooklynból. Egy összejövetelen, melyen jelen volt a zambiai és a zimbabwei fiókbizottság is, az O.N. bizottság tagjai elmondták gondjaikat Carico körletével kapcsolatban. Azt tanácsolták nekik, vizsgálják felül, vajon bölcs dolog-e Caricóban maradni. A figyelmet a Példabeszédek 22:3-ban lefektetett bibliai alapelvre irányították: „Az eszes meglátja a bajt és elrejti magát.” Ezt észben tartva visszamentek a táborokba.

Elmenni? Hogyan? És hová?

A tanácsot rögtön a gyülekezetek elé terjesztették. Néhányan azonnal megszívlelték ezt; így cselekedett egy egyedül álló testvér, João José is, aki később részt vett a zambiai és a mozambiki fióklétesítmények építkezésén. Mások egy csoportjával átkelt a malawi határon, majd pedig minden nagyobb probléma nélkül Zambiába ment.

 Másoknak viszont nem volt ilyen könnyű a helyzete. Sok családnak voltak kisgyermekei, akikkel törődni kellett. Az ellenállási mozgalom tagjai állandóan figyelték az utakat, és mindenkit megtámadtak, aki ezeken járt. A malawi határ egy másik kihívást jelentett, különösen a malawi testvéreknek, mivel Jehova Tanúit ott még mindig megvetették és üldözték. Így a következő kérdések fejtörést okoztak: Hogyan menjenek el? Hova menjenek? Mivel évekig a bozótban laktak, minden irat nélkül, hogyan tudnak átkelni a határokon? „Mi sem tudjuk” — válaszolták az O.N. bizottság tagjai egy rendkívül feszült összejövetelen, melyen az összes vén jelen volt. „Egy dolog biztos: szét kell szélednünk” — hangsúlyozták. Majd ezzel fejezték be: „Mindenki imádkozzon, készítsetek tervet, és cselekedjetek.” (Vö. 2Krónika 20:12.)

A következő hónapokban ez lett az összejövetelek fő témája. A vének többsége támogatta az elmenetel gondolatát, és buzdította a testvéreket, hogy valósítsák ezt meg. Mások úgy határoztak, hogy maradnak. Végül is szórványos kivándorlás kezdődött. A malawi testvéreket, akik megpróbáltak hazamenni, a korábbi okok miatt feltartóztatták a határnál, és vissza kellett térniük. Ez csökkentette azok lelkesedését, akik elhatározták, hogy elmennek, és megerősítette azok érvelését, akik a maradást részesítették előnyben. A legtöbb személy számára döntő tényezőnek bizonyult a katonai bázison megtartott másik „fontos gyűlésre” való „meghívás”.

Tömeges kivándorlás

Csupán két nappal a kihirdetett összejövetel előtt, 1985. szeptember 13-án Muthemba, Matola és Chicomo testvér, az O.N. bizottság három megmaradt tagja, még egyszer összejött. Mit kellene javasolniuk a testvéreknek a „meghívást” illetően? Az összejövetel egész éjszakán át tartott. Sok ima és fontolgatás után a következőt határozták: „Holnap éjszaka kell elmenekülnünk.” Amennyire arra lehetőség nyílt, rögtön terjesztették a  döntés hírét, valamint a találkozás idejét és helyét. Azok a gyülekezetek, melyek beleegyeztek, hogy elmennek, meg is jelentek. Ez volt az O.N. bizottság utolsó tette a táborokban.

Este fél kilenctől kezdődően, miután imádkoztak, a testvérek megkezdték az időzített kivándorlást. Kivándorlásuk szigorúan titkos volt a katonák és a „lázadók” előtt. Ha ez kiderülne, az katasztrófa volna. Az éjszaka leple alatt, mindegyik gyülekezetnek 15 perce volt, hogy kimenjen, így mindegyik családra 2 perc jutott. Hosszú libasorban, halkan kígyóztak át a bozóton, úgy, hogy senki sem tudta, vajon mit hoz a hajnal a malawi határnál, ha ugyan eljutnak oda. Az O.N. bizottság szellemi pásztorai voltak az utolsók, akik hajnali 1-kor mentek el (Csel 20:28).

Miután úgy 40 kilométert gyalogoltak, Filipe Matolán erőt vett a kimerültség, mivel már két napot ment alvás nélkül. Szundított egy kicsit az ösvény mellett, míg megvárta, hogy az utolsó idős személy is elmenjen. El tudjuk képzelni, micsoda örömöt érezhetett, amikor „unokaöccse”, Ernesto Muchanga a következő jó hírrel futott hozzá a sor elejéről:

— „Bácsikám”, a testvéreket éppen most fogadták be Malawiba!

— Ez is annak példája — kiáltott fel Matola —, hogyan nyitja meg Jehova az utat, amikor úgy látszik nincs kiút, mint a Vörös-tengernél. (2Móz 14:21, 22; lásd még Zsoltárok 31:22–25.)

A következő pár hónapban, mielőtt visszatértek volna Mozambikba a saját városaikba, megtapasztalták, milyen az élet a malawi és zambiai menekülttáborokban. De mi történt azokkal, akik Carico vidékén maradtak?

Akik maradtak

Az O.N. bizottság döntése nem ért el minden messze lévő gyülekezetet, mielőtt elkezdődött volna a kivándorlás. Néhány személy, aki hallotta a bejelentést, úgy határozott, hogy ott marad, és elmegy a katonai bázison megtartott gyűlésre.  A Maxaquene Gyülekezet — másokkal együtt — nem hallotta a bejelentést, de már eldöntötte, hogy elmenekül. Mielőtt elmentek volna a gyűlésre, ezek a testvérek felkészítették családjukat a menekülésre. Mintegy 500 testvér volt jelen a gyűlésen. Ez rövid és lényegre törő volt. A parancsnok ezt mondta: „Feletteseink elhatározták, hogy minden itt jelenlévőnek el kell jönnie fő területi bázisunkra. Ez hosszú út lesz. Ott három hónapot fognak tölteni.” Az utazás már akkor el is kezdődött.

Kihasználva a katonák laza őrködését, a testvérek, akik elhatározták, hogy elmenekülnek, gyorsan elillantak. Csatlakoztak családjukhoz, és ahogy csak tudtak, a malawi határ felé menekültek. Mások, talán a fegyveres mozgalom parancsainak megfelelően, vagy kedvező alkalom hiánya miatt, délnyugat felé vették útjukat a morrumbalai bázisra, ahova pár nappal később érkeztek meg. Ott még további nyomásnak tették ki őket, hogy támogassák a mozgalmat. Mivel visszautasították, ez kemény kínzást és megszámlálhatatlanul sok verést eredményezett, melybe legalább egy testvér bele is halt. Végül, három hónappal később megengedték, hogy visszatérjenek otthonaikba.

Sokan továbbra is Carico területén, teljesen az ellenállási mozgalom ellenőrzése alatt laktak. A következő hét évben abban a helyzetben találták magukat, hogy Jehova szervezetének többi részétől el vannak szigetelve. Jókora csoportot alkottak, melybe mintegy 40 gyülekezet tartozott. Vajon életben maradtak szellemileg? Elég erős volt Isten iránti szeretetük ahhoz, hogy a végső kétségbeeséstől távol tartsa őket? Később visszatérünk hozzájuk.

Menekülttáborok Malawiban és Zambiában

Nem mindenkit fogadtak be készségesen Malawiba azok közül, akik elmenekültek Caricóból. A Maxaquene Gyülekezetet, miután átkelt a határon, és pihent, felfedezte a malawi rendőrség, és azt parancsolta nekik, hogy menjenek vissza. A testvérek  tárgyaltak a rendőrséggel, elmagyarázva, hogy a háború elől menekülnek arról a területről, ahol laktak. A rendőrség közönyös volt. Mivel szemmel láthatólag nem volt más választás, valaki végső kétségbeesésében felkiáltott: „Sírni fogunk testvérek!” És pontosan ezt tették; ez olyan hangos volt, hogy felkeltette a környéken lakók figyelmét. A rendőrség zavarba jött, és kérlelte őket, hogy hagyják abba. Egy testvérnő így könyörgött: „Legalább egy kis élelmet hadd készítsünk a gyermekeknek.” A rendőrség beleegyezett kérésébe, és azt mondták nekik, hogy később visszajönnek. Szerencsére sohasem tértek vissza. Később a hatóságoktól valaki a Tanúk segítségére jött, élelmet hozva nekik, és a menekülttáborba vezetve őket, ahova már a többi testvéreiket elhelyezték.

Most Jehova mozambiki Tanúi árasztották el a malawi menekülttáborokat. A malawi kormány úgy fogadta őket, mint háborús menekülteket. A Nemzetközi Vöröskereszt segítségről gondoskodott, szállítmányokat hozott, hogy ezzel könnyítsen a szabadban lévő táborok ridegsége okozta kényelmetlenségen és nehézségeken. Néhányan továbbmentek Zambiába, ahol más menekülttáborokba irányították őket. Filipe Matola és Fernando Muthemba akkor a malawi országos bizottság tagjaival dolgozott együtt, mozambiki testvéreket keresve ezekben a táborokban, hogy szellemi vigasztalást és anyagi segítséget nyújtsanak nekik, melynek szétosztására a Vezető Testület hatalmazta fel őket.

A Vezető Testület egyik tagja, A. D. Schroeder 1986. január 12-én szellemi buzdítással szolgált ezeknek a testvéreknek, valamint a Vezető Testület forró szeretetét hozta el nekik. Jóllehet nem tudott bemenni a táborokba, tartott egy előadást Zambiában, melyet cseva nyelvre fordítottak; ezt felvették, majd pedig elvitték azokba a táborokba, ahol a mozambiki testvérek voltak.

Fokozatosan hozzásegítették ezeket a menekülteket ahhoz, hogy eljussanak következő állomásukra Mozambikban. Ez  sokak számára Moatize város volt, Tete tartományában. Igen, Mozambikban változás ment végbe a kormány Jehova Tanúihoz való hozzáállásában, bár még nem minden helyi hivatalnok adta ennek tanújelét.

Vissza Mozambikba

Egymás után kezdtek a csoportok lassan beáramlani a Tete városától keletre lévő településekre. Elhagyatott vasúti kocsikat — melyek korábban nyilvános illemhelyek voltak — használtak elszállásolásukra. Miután kitakarították ezeket, sokat közülük Krisztus halálának 1986. március 24-én megtartott emlékünnepén használtak összejöveteli helyként.

Mozambik minden részéről származó testvérek várakoztak ott hónapokig, anélkül hogy tudták volna, hogyan szállítják őket vissza eredeti lakóhelyükre. Ez a várakozás gyötrelmes volt. Megpróbáltak kigondolni valamilyen foglalkozást, hogy eltartsák magukat, vagy egy kis pénzt takarítsanak meg a repülőjegyre, de nem jártak sok sikerrel. A háború miatt nem lehetett az utakon közlekedni. A helyi hatóságok — akik még mindig megpróbálták rájuk erőszakolni politikai jelszavaik elismétlését — nem mindig bántak velük kedvesen. Erre a testvérek bátran ezt felelték: „E kérdés miatt vittek bennünket Caricóba. Ott letöltöttük az időnket, és ki voltunk szolgáltatva a felfegyverzett támadóknak. Saját anyagi eszközeink árán szabadultunk meg. Mit akarnak még tőlünk?” Ezzel a válasszal otthagyták őket a hatóságok. A fiatalokat azonban továbbra is zaklatták, és börtönbe zárták abbeli próbálkozásukban, hogy a kormány seregébe toborozzák őket, és azon a területen harcoljanak a folytatódó fegyveres felkelés ellen. Sok fiatal testvér mindenféle ravasz eszközt felhasznált, amit csak tudott, hogy elmeneküljön és elrejtőzzön.

A malawi bizottság elhatározta, hogy Fernando Muthembának el kell mennie Tetébe, hogy segítséget nyújtson az ottani testvérek számára. Amikor Muthemba testvér megérkezett  Moatizébe, a hatóságok elhatározták, hogy átvizsgálják csomagját. A testvérek éppen időben tudták megmenteni a birtokában lévő irodalmat. Mit találtak hát, amikor a rendőrség átkutatta táskáit? „Csupán néhány rongyot” — mondja. A csalódott rendőr ezt kérdezte: „Ennyi?” Igen, ennyi volt. Ez volt minden csomagja annak a férfinak, aki oly súlyos felelősségeket hordozott a táborokban. Mint ahogyan az bárki mással is történt, úgy jött vissza, hogy mindenétől megfosztották. Valójában abban a pillanatban a testvérek fizikai megjelenése egyáltalán nem volt valami kellemes — koszosak voltak, rongyokba voltak öltözve, éhesek voltak, és látszott rajtuk, hogy kegyetlenül bántak velük. Jól beillettek Isten sok múltbeli szolgájáról szóló ihletett leírásába: „juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve . . . gyötörtetve, a kikre nem volt méltó e világ, bujdosva pusztákon . . . barlangokban és a földnek hasadékaiban” (Zsid 11:37, 38).

Végre elszállítják őket Maputóba

Maputóban egy bizottság, melyet a Társulat nevezett ki, megkezdte a különböző kormányhivatalokkal és nem kormányképviseleti ügynökségekkel való kapcsolatteremtést, hogy megpróbáljon valamilyen szállítási módot találni a Tetében és Zambiában lévő testvérek számára. Milyen boldogságot érezhetett Isaque Malate és Francisco Zunguza, amikor elmentek az Egyesült Nemzetek Szervezete Menekültügyi Főbiztosságára, ahol erről tájékoztatták őket: „Már engedélyt adtak arra, hogy több mint 50 repülőgép visszaszállítsa Jehova Tanúit.” Hálásak voltak, hogy a kormány megadta az engedélyt.

Mivel a tetei testvérek — akik mindannyian a repülőtér melletti táborokban voltak — nem tudtak erről az elrendezésről, mindennap elmentek a repülőtérre abban reménykedve, hogy néhány teherszállító repülőgép legalább néhányukat elviszi. Érzelmektől felindultan Fernando Muthemba ezt mondja 1987. május 16-ról: „Reggel 7.30 volt. Amikor a repülőtérre néztem,  két nagy Boeing-gépet láttam, amint indultak »légihíd« járataikra, hogy minden Jehova Tanúját evakuáljanak Maputóba.” Micsoda felvillanyozó lehetőség! 12 év után visszatérnek városukba!

Sajnos megjelenésük távolról sem volt elfogadható. Emídio Mathe — a Maxaquene Gyülekezetben az egyik vén — olyan személytől kért kölcsön nadrágot, akinek több volt, hogy így tűrhető öltözékben érkezhessen Maputóba. Maputóban az érkezésükre váró testvérek szintén vittek ruhát a repülőkre, így a menekültek valamelyest méltóságteljesen szállhattak ki. Szégyellték magukat? „Nem — válaszolja Emídio —, jóllehet anyagilag kifosztottak bennünket, reméltük, hogy Jehova egy napon felhasznál bennünket neve felmagasztalására. Nem foglalkoztunk anyagi dolgokkal; nem szégyenkeztünk. Rongyokban jártunk, de Jehovába vetett hitünk veretlen volt.” A dél-afrikai és zimbabwei testvérek örömmel támogatták több tonna élelemmel és ruhával a hazatérő mozambiki testvéreiket.

További szállításról gondoskodott a kormány azon Tanúk számára, akik más tartományokba tértek vissza. Azok azonban, akik Sofala tartományába mentek vissza, a Beira Corridorként ismeretes vidékre (a zimbabwei katonák nyújtotta védelem miatt), még kellemetlenségekkel néztek szembe. Közülük tizennyolcat — egy vént is beleszámítva — elfogtak, és az ellenállási mozgalom bázisára vittek.

„Jehova nagy, Jehova nagy!”

Miután kihallgatták őket, és rájöttek, hogy Jehova Tanúi, a bázis parancsnoka odahívott egy lelkipásztort, aki az ellenállási mozgalom ellenőrzése alatt álló területen szolgált papként egy templomban. Ezt mondta ennek a férfinak: „Ők Jehova Tanúi, most pedig magával fognak imádkozni. Bánjon velük jól.” A testvérek meglepetésére ez a lelkipásztor (aki röviddel azelőtt még Zimbabwéban hozzájutott néhány Őrtorony-kiadványhoz) csodálkozását kifejezve megrázta fejét, és így kiáltott:  „Jehova nagy . . . Jehova nagy!” Majd így folytatta: „Imádkoztunk Jehovához, legalább egy személyt küldjön hozzánk, hogy tanítson bennünket.”

A következő nap összegyűjtötte egyháza 62 tagját, és megkérte a vént, hogy beszéljen nekik. A testvér azzal kezdte beszédét, hogy minden bálványukat el kell távolítaniuk (5Móz 7:25; 1Ján 5:21). Azonnal teljesítették ezt. Megmutatta még, hogy Jehova nem helyesli és nem is engedélyezi, hogy szolgái napjainkban démonokat űzzenek, valamint azt, hogy a rituális dobolás nem része az igaz imádatnak, amint azt a Biblia elmondja (Máté 7:22, 23; 1Kor 13:8–13). Végül a csoport vezetője felállt, és ezt mondta: „Mától a családom és én Jehova Tanúi vagyunk.” Egy házaspár kivételével az egész gyülekezet ugyanezt a kívánságát fejezte ki.

Az alatt a négy hónap alatt, míg a testvérek ott maradtak, rendszeresen tartottak összejöveteleket. Amikor eljött az idő az indulásra, a csoportból sok személyt magukkal vittek, akik közül korábban sokan tevékeny tagjai voltak a harcoló feleknek.

Ez időszak alatt sokan csatlakoztak Jehova népéhez, mivel a nehéz életkörülményeik ellenére a testvérek sohasem lankadtak Isten Királysága jó hírének prédikálásában és a tanítványképzésben (Máté 24:14; 28:19, 20).

Visszatérés a városi élethez

A testvérek hálásak voltak, hogy visszatérhetnek a városokba. De iratok, lakóhely vagy világi munka nélkül az élet továbbra is nehéz volt nekik. Kihívásokkal teli életük új szakasza volt ez. Maga a nemzet társadalmi megrázkódtatásokon ment keresztül, melyet polgárháború, éhség, szárazság és munkanélküliség sújtott. Vajon Jehova népe fel tudott egyenesedni ilyen borzalmas helyzet közepette?

A kormány segítségükre sietett, amint megalapította a Társadalmi Beilleszkedési Minisztériumot. Sok Tanút visszahelyeztek  korábbi munkahelyére, fontos tisztségben alkalmazva őket kereskedő cégeknél, állami vagy magánszektorban. Mások vállalkozók lettek.

Sokan vissza tudtak térni korábbi lakóhelyükre, mivel a rokonok még mindig ott laktak. Másoknak viszont nem volt ilyen könnyű a helyzete. Házukat idegenek vagy ellenséges rokonok foglalták el, vagy éppen államosították azokat. A kormány esetleges aggodalma ellenére a visszatérő Tanúk szelídséget mutatva azt választották, hogy nem okoznak semmiféle zavargást. Azok a Tanúk, akiket nem küldtek a táborokba, kitárták ajtóikat, hogy befogadják hajléktalan testvéreiket. Fokozatosan találtak vagy építettek olyan helyeket, ahol letelepedtek. Mivel Jehova megáldotta szorgalmukat, ma sokan rendelkeznek jó otthonnal, azok meglepetésére, akik látták szánalmas állapotukat, melyben visszatértek. Figyelemre méltó, hogy az igencsak elterjedt nincstelenség közepette Jehova egyetlen Tanújának sem kellett kolduláshoz folyamodnia. Pár év elteltével, amikor az embereknek lehetőségük nyílt az államtól való visszavásárlás által saját házuk birtoklására, ezt az egész országban egy olyan Jehova Tanúja tette meg elsőként, aki Caricóban is volt. Maputo irodalomraktára is jelenleg ezen a helyen működik.

A testvérek azonban nem a házak vagy bármely más anyagi haszon megszerzése miatt aggódtak elsősorban. Olyan helyiséget találni, ahol imádat céljából összejöveteleket tartanak, fontosabb volt. Elvégre nem ez volt az elsődleges ok, amiért Jehova épségben hazahozta őket? A testvérek minden kétséget kizáróan ezt szilárdan hitték. (Vö. Aggeus 1:8.) Azon nyomban mindenféle Királyság-termet alakítottak ki a hátsó udvarokban, nappalikban és konyhákban, bádog- és szalmakunyhókban; néha pedig — a luxus esetekben — bérelt tantermekben vagy kórházi előadótermekben találkoztak. Mozambikban a 438 gyülekezet közül a legtöbb még most is ezekben az ideiglenes Királyság-termekben jön össze. Nagyon ritka a kivétel. Az egyik ilyen kivétel Beirában van, ahol a zimbabwei fiókhivatal és bátor építési  csapata segítségével a testvérek sok akadályt leküzdöttek, és végül 1994. február 19-én átadták az első két, téglából készült Királyság-termet Mozambikban.

Különleges bizottságok — hivatalos elismerés

Azért, hogy gondoskodjanak a testvérek anyagi és szellemi szükségleteiről, amint átszervezték életüket, a Vezető Testület különleges bizottságokat nevezett ki Tetében, Beirában és Maputóban, melyeket a zimbabwei és a dél-afrikai fiókhivatal irányított. Ezen elrendezés által a gyülekezeteknek nagyobb figyelmet szentelhettek. A rendkívül szükséges bibliai irodalomról való gondoskodás végett raktárakat létesítettek ezekben a városokban. Ezek szolgáltak az élelmiszerből és ruhából álló segélyszállítmányok kiosztóközpontjaiként is. Kongresszusokat szerveztek,  jóllehet néhány akadályt még mindig le kellett küzdeni, mielőtt ezeket nyilvánosan is megtarthatták.

Majd 1991. február 11-én felvillanyozó hír visszhangzott országszerte Jehova világméretű népe örömére. A mozambiki kormány hivatalos elismerést biztosított az Associação das Testemunhas de Jeová de Moçambique-nak (Mozambiki Jehova Tanúi Társulata). Fernando Muthemba, aki lojálisan segített gondot viselni a testvérekről Caricóban, ennek első elnökeként szolgált. Jehova népe Mozambikban örült annak is, hogy körükben lehettek az első, Gileádot végzett misszionáriusok. Ők a maputói és a beirai misszionáriusotthonban voltak. Egy másik otthon pedig Tetében készült el, hogy még több misszionáriust fogadjon, akiknek rövidesen meg kellett érkezniük.

A misszionáriusok örömet szereznek testvéreiknek

Igazi misszionáriusterület nyílt Mozambikban. Olyan Gileád-végzősök és tapasztalt különleges úttörők fogadták el buzgón a meghívást, hogy itt szolgáljanak, akik már szolgáltak más területeken, s akik önfeláldozó szellemmel és azzal a vággyal rendelkeztek, hogy részt vegyenek a Mozambikban végbemenő szellemi újjáépítésben és aratómunkában. Öt földrészről érkeztek, sokan olyan országokból, ahol portugálul beszélnek, mint például Brazília és Portugália. Új megbízatásuk kihívásokat jelentett, mivel 1990-ben és 1991-ben az ország épphogy csak kezdett kimozdulni a háború és szárazság okozta gazdasági hanyatlásból. Hans Jespersen, aki Brazíliában szolgáló dán misszionárius volt, és aki jelenleg kerületfelvigyázóként szolgál, így emlékszik vissza: „Gyakorlatilag semmi sem volt a boltokban; a háború jelei és ennek következményei pedig teljesen nyilvánvalóak voltak.” De egy folyamatos gazdasági helyreállás már szemmel látható. Ennek ellenére sok északi és vidéki területeken élő testvérünk továbbra is rendkívül nehéz állapotok között él.

 A misszionáriusok számos, számukra új dologgal néztek szembe. Például, mielőtt aláírták a békeszerződést a Frelimo-kormány és a Renamo között, a misszionáriusok megbízatása néha megkívánta, hogy colunákban (hosszú, járművekből álló konvojok, melyeket a kormány felfegyverzett erői kísértek) utazzanak, melyeket időnként támadás ért. De nagy örömöt tapasztaltak, amikor megismerhették testvéreiket, és e testvérek közül soknak a más rasszhoz és nemzetiséghez tartozó Tanúkkal való találkozás álma vált valóra.

Az északi vidék távol eső részén egy gyermek egész napon keresztül azért gyalogolt édesapjával, hogy találkozzon egy Ausztráliából való misszionáriussal. Meglátva a gyermek arcára kiült csodálkozást, az édesapa ezt mondta: „Hát nem megmondtam neked, hogy nekünk vannak fehér testvéreink is?” Amint sokan üdvözölték a misszionáriusokat, örömüknek a következőképpen adtak hangot: „Csak az Évkönyv tapasztalataiból tudunk rólatok valamit.” Azok a mozambiki Tanúk, akik 1993-ban még mindig menekülttáborokban voltak Zambiában, ezt mondták: „Amikor meghallottuk Zambiában, hogy Tetében van egy misszionáriusotthon, mindent megtettünk, amit csak tudtunk, hogy visszajöjjünk, és saját szemünkkel láthassuk ezt, valamint hogy itt folytathassuk szolgálatunkat, 18 évvel azután, hogy Caricóba vittek bennünket.”

E mozambiki misszionáriusok fő feladata, hogy prédikálják Isten Királysága jó hírét. Végzése nagyon jóleső érzéssel tölti el őket. Az első misszionáriusok Maputóban és Beirában így emlékeznek vissza: „A szellemi éhség oly nagy volt, hogy roppant nagy mennyiségű irodalmat helyeztünk el naponta.” A Társulat négyszínnyomásos kiadványai egyedülállók ebben az országban, és nagymértékben vonzzák a nyilvánosság figyelmét. A misszionáriusotthonokat gyakran központnak használják, ahol bibliatanulmányozásokat vezetnek, mivel sok tanuló inkább ezt választja.

Jelenleg hat misszionáriusotthon van országszerte, melyekben 50 misszionárius szolgál különböző megbízatási helyeken.  Néhány misszionárius minden hónapban olyan utakat tesz meg, melyeket a fiókhivatal határozott meg, hogy összegyűjtse a jelentéseket, és kézbesítse a leveleket, a folyóiratokat és az irodalmat. Az egyik ilyen út magában foglalja Carico körlete korábbi helyszínét Milangéban.

Mi történt azokkal a Tanúkkal, akik ezen a területen maradtak, és elszigetelődtek többi testvérüktől?

Carico körlete megnyílik

Általános Békeszerződést írtak alá Rómában a Frelimo és Renamo között 1992. október 4-én, mely hivatalosan is véget vetett a 16 évig tartó mozambiki polgárháborúnak. Ez a széles körben ünnepelt esemény lehetővé tette a „függöny” felemelkedését, mely elválasztotta a korábbi Carico körletének vidékét. Hogy mi vált láthatóvá? Jehova Tanúinak több mint 50 gyülekezete, melyek hét évig tartó elszigeteltségből bukkantak fel. Hogyan maradtak szellemileg életben ez alatt a kemény elszigeteltség alatt?

Milangéban 40 felelős testvérrel készítettek interjút 1994 februárjában. Még ezer más személy is jelen volt, akik több mint 30 kilométert gyalogoltak, csak hogy lássák a misszionáriusokat. A vének, akik a tömeges kivándorlás után ott maradtak, ezt mondták: „Miután közülünk sokakat megvertek a katonai bázison, visszatérhettünk, hogy a kihalt falvak machambáin lakjunk. Idővel a Renamo engedélyt adott, hogy Királyság-termeket építsünk, és megtartsuk összejöveteleinket. Megígérték — és ezt be is tartották —, hogy míg termeinkben vagy az imádat felé vezető úton vagyunk, nem fognak minket zaklatni. Azt is elmondták azonban, hogy nem vállalják a felelősséget azért, ami akkor történik, ha egy összejöveteli napon valakit otthon, vagy még ha csak a Királyság-termen kívül is találnak.” És mi volt a helyzet a prédikálással? Válaszuk megható: „Meztelenül és mindentől megfosztva, vadállatok módjára éltünk, ám nem felejtettük el, hogy Jehova Tanúi vagyunk, és kötelességünk prédikálni a  Királyságról.” Az Isten iránti szeretet és értékelés micsoda meggyőző bizonyítéka!

A kerületfelvigyázó és felesége 1993-ban páratlan eseménynek volt szemtanúja a Milangéban megtartott körzetkongresszuson; egy olyan dolognak, mely alátámasztotta, hogy ezek a testvérek valóban folytatták a tanítványképzést. Amikor a szónok megtartotta a keresztelkedési beszédet, megkérte a jelölteket, álljanak fel; a 2023 fős hallgatóságból 505-en álltak fel, hogy keresztelkedésre jelentkezzenek! De ez még nem minden.

Carico „Saulusa”

A tárzusi Saulus, aki az i. sz. első században Jézus Krisztus követőinek heves üldözője volt, Jehova buzgó szolgájává vált. Caricónak is megvolt a maga „Saulusa”. Ő egy kedves arcú és szelíd megjelenésű férfi, aki jelenleg kisegítőszolgaként és általános úttörőként szolgál. Semmi sem utal arra, hogy valami megkülönböztetné őt munkatársaitól, amint a megélhetés végett keményen fáradozik a fizikai munkában. De hallgasd meg, amint munkájában egy kis szünetet tartva elmondja történetét:

„Azt a területet, ahol laktam, 1981 júniusában megszállta az ellenállási mozgalom. Más férfiakkal együtt elvittek a kaszárnyába. Elmagyarázták nekünk, mi a nemes céljuk harcukkal, és mennyire fontos támogatni népünk felszabadítását. Katonai képzésben részesültem, és sikeres harcokban vettem részt. A következő hét évben ez vált mindennapi életemmé. Mivel lojális voltam a mozgalomhoz, parancsnoki tisztségbe léptettek elő. Hét kisebb hadseregnek parancsoltam. Sok terület került ellenőrzésünk alá, melyek közül az egyik Carico volt. Kiküldtem egy férfiakból álló osztagot, hatoljanak be azokba a falvakba, ahol Jehova Tanúi voltak, hogy megnyerjék támogatásukat. Jóváhagytam házuk felgyújtását, és néhányuk megölését. Rohamcsapatom tagjai azt mondták: »Mindegyikőjüket megölhetjük, de sohasem fogjuk megváltoztatni őket.« Idővel más bázisokra küldtek.”

 Jóllehet ez a parancsnok semmiféle lelkiismeret-furdalást sem érzett Jehova népe üldözéséért, Jehova — könyörületességéből kifolyólag — lehetőséget adott neki a változásra. Így magyarázza: „Miután hét évig nem láttam a feleségemet, magánjellegű eltávozást kértem, hogy meglátogassam őt. Egy malawi menekülttáborban kerültem először személyesen kapcsolatba az igazsággal. Kezdetben elutasítottam ezt. Később, amint hallottam az új világról, Isten Királyságáról és a háborúk nélküli világról, ezt kérdeztem magamtól: »Hasznot meríthet ebből egy olyan személy is, aki oly sok rosszat tett?« A következő választ kaptam a Bibliából: »Igen, hittel rendelkezve, és Istennek engedelmeskedve.« Elfogadtam egy bibliatanulmányozást, és 1990 júniusában megkeresztelkedtem. Azóta úttörő vagyok, így sok korábbi bajtársamnak segítek. Csupán egyetlen táborban 14 személynek segítettem Jehova szolgájává válni. Ott szolgáltam, ahol nagyobb volt a szükség, és a semlegesség miatt nekem is részem volt a szenvedésben. Nagyon hálás vagyok Jehovának a kegyelméért, és azért, mert nem veszi figyelembe a tudatlanságom idejét, hanem megbocsát nekem Jézus Krisztus áldozata alapján” (Csel 17:30). Ez csupán egyetlen példa a sok közül, mely megmutatja, miért mondják oly sokszor a mozambiki testvérek mély értékeléssel: „Jehova nagy” (Zsolt 145:3, NW).

Fiókhivatal Maputóban

Ki hitte volna? A vártnál hamarabb történt meg. A Vezető Testület jóváhagyta, hogy megnyissanak egy fiókhivatalt Mozambikban. 1925 óta, amikor is a bányász, Albino Mhelembe Johannesburgból elhozta az igazságot, a mozambiki munkára a dél-afrikai, a malawi és a zimbabwei fiókhivatal felügyelt. Végül, Maputóban 1992. szeptember 1-jén egy, a Társulat által megvásárolt és rendbe hozott házban — mely sok nagykövetség szomszédságában van — a mozambiki fiókhivatal megkezdte felvigyázói munkáját ezen a hatalmas szántóföldön. Eleinte a kicsiny család hét tagból állt, és a nemrégen kinevezett Fiókbizottságra  kihívást jelentő munka várt. Meg kellett szervezniük a szántóföldi munkát, gondoskodni kellett a testvérek szellemi, sőt még a fizikai szükségleteiről is, valamint segíteni kellett a Királyság-termek építésében és építeni kellett az új fióklétesítményeket. Ez tényleg nagy munkát jelentett. Ám a segítség is kezdett megérkezni.

A világ különböző részeiről érkező nemzetközi önkéntesekből álló csapatok most mozambiki testvéreikkel dolgoznak együtt, hogy a tengerparton lévő kellemes helyen új fióklétesítményeket építsenek. Magának a Bétel-családnak a létszáma 26 állandó tagra emelkedett. A maputói területen élő testvérek és testvérnők is segédkeznek. Mint egységes csoport, mindannyian azon dolgoznak, hogy az igaz Isten, Jehova imádatát magasztalják a földnek ezen a részén (És 2:2).

„Becsüljétek meg az ilyen férfiakat”

Az utazófelvigyázók kihívást jelentő munkát is végeznek itt. Köztük vannak olyan férfiak, mint például Adson Mbendera, aki az északi részen látogatta meg a gyülekezeteket, később pedig a táborokban működő O.N. bizottság tagjaként szolgált; Lameck Nyavicondo, akire a sofalai testvérek értékeléssel emlékeznek; Elias Mahenye, aki Dél-Afrikából jött szolgálni, kegyetlenségeket szenvedett el, és a következőkre figyelmeztetett: „A PIDE [gyarmati rendőrség] eltűnt, de ennek nagyapja, Sátán az Ördög még mindig körülöttünk van. Erősítsétek magatokat, és fejlesszetek ki bátorságot” (1Pét 5:8). Nem várva el semmiféle kényelmet, felhagytak minden komforttal, amivel csak rendelkezhettek, hogy testvéreiket szolgálják.

Épp mostanában alapítottak meg egy körzetet Milange vidékén, ahol a „börtön”-falvak voltak. Az ott lakó testvérek különösen hálásak Jehovának, amiért teljesebb mértékben hasznot meríthetnek abból a gondoskodásból, melyet látható szervezetén keresztül nyújt. Orlando Phenga és felesége kiváltságnak tekintette, hogy elhagyhatja Maputót, hogy ott szolgáljon, ahol ő  és még több ezren szerepet játszottak „Carico színpadán”. Tete várostól nyugatra Benjamin Jeremaiah és felesége azért gyalogol napokon keresztül olyan helyekre, ahol sok ember még sohasem látott automobilt, hogy segítsen azok egységesítésében, akik a háború miatt már évek óta elszigetelten éltek. Raymond Phirinek, egy önfeláldozó, egyedül álló testvérnek — annak a gyülekezetnek a többi tagjával, ahol szolgált — a hegytetőn kellett aludnia, hogy elkerülje a lehetséges támadásokat, és ott készítette el jelentéseit a fiókhivatal részére. Hans és Anita Jespersen az egész országra kiterjedő kerületben szolgál, és így tudomásuk van testvéreik szellemi gazdagságáról és anyagi nincstelenségéről.

Mindezek a testvérek olyanfajta szellemiséget mutatnak, mely Pál apostolt arra indította, hogy Epafróditusra vonatkozóan a következőket írja: „Becsüljétek meg az ilyen férfiakat” (Fil 2:29, NW).

Előrehaladás Istennek tetsző buzgalommal

Azonfelül, hogy kemény próbák alatt megőrizték feddhetetlenségüket, Mozambikban a hűséges személyek egy másik módon is bebizonyítják Isten és embertársuk iránti szeretetüket. A nyilvános szolgálatban bőkezűen használják fel újonnan megtalált szabadságukat, és Jehova bőséges gondoskodásait a folyóiratok és más irodalmak útján. Az utcákon, nyilvános tereken és piactereken — olyanokon, mint a xipamaninei — lehet őket látni, amint szabadon prédikálnak. Az eredmények nyilvánvalóak, amint Jehova dicsérőinek száma gyorsan növekszik.

Az új hírnökökön kívül a növekedés még inkább fokozódott, amint a szomszédos országok menekülttáboraiból visszajöttek a testvérek. Egész körzetek tértek vissza. Gyorsan Királyság-termeket építenek, felhasználva minden anyagot, ami csak rendelkezésükre áll. Ezt még olyan átmeneti, menekültekből álló közösségekben is megteszik, mint például a malawi határnál lévő Zóbuèban és a Vila Ulongue város külső részén lévő  Caboa-2 közösségben. Nem várva jobb időkre, sokan csatlakoznak az úttörők soraihoz. Most több mint 1900-an veszik ki részüket a teljes idejű szolgálat ezen ágából. Nagyraértékelésüket fejezik ki az 1992-től itt is működő Úttörőszolgálati Iskolán kapott képzésért.

Kitalálod, kik voltak az oktatók Maputóban a nemrég megtartott iskolán, ahol majdnem az egész osztály olyanokból állt, akik voltak Carico körletében? Francisco Zunguza, aki Mozambikban csúcstartó a hitéért való bebörtönzéseinek számát illetően, és Eugênio Macitela, akit letartóztattak és Milangéba küldtek, miután csupán egy hétig tanulmányozott. Jelenleg mindketten körzetfelvigyázóként szolgálnak. Az egyik tanuló pedig Ernesto Chilaule volt. Van egy emléke, melyet szívesen megoszt másokkal: „Amikor elmegyek azon az utcán, ahol az az  épület áll, mely a ma már nem létező PIDE épülete volt, benézek az ablakon, és visszaemlékszem, hogy itt volt, amikor az ügynökök ezt mondták nekem: »Értse meg Chilaule: Mozambikban vagyunk, és maguk sohasem lesznek törvényesítve ebben az országban.« És íme! Valamivel lejjebb éppen ebben az utcában van a törvényesen működő fiókhivatalunk!”

Mennyire megjutalmazottnak érezheti most magát Chilaule testvér, mivel kicsi Alitája, aki élelmet hozott a gyülekezeti ellátmányból, míg édesapja a machavai börtönben volt, most a Fiókbizottság egyik tagjának, Francisco Coanának a felesége! Coana testvér volt az a buzgó úttörő Caricóban, aki találékonyan árucikkeket „árult” azoknak az embereknek, akik a táborokon kívül éltek, hogy így prédikálni tudjon nekik. Kétségkívül Jehova megáldotta a hűségesek ezreit, akik fent északon, Milange kerületében, Carico körletében szeretetükkel, hitükkel és feddhetetlenségükkel nagyszerűen hozzájárultak Jehova tiszteletéhez és dicsőségéhez (Péld 27:11; Jel 4:11).

A csatának azonban még nincs vége. Új, kihívást jelentő veszélyek vannak. Az engedékeny világi szellem, mely az egész földre kiterjed, áldozatokat követelhet itt is, és ez már meg is történt. Erkölcstelenség, anyagiasság és közöny, melyet a szemmel láthatólag könnyebb idők okoznak, áldozatokat követelnek. Mozambikban Jehova hűséges szolgái azonban továbbra is komolyan folytatják éberségük állandó megőrzését. A hit rettenetes próbáit élték túl. Elhatározásuk, hogy Jehova segítségével folytassák annak bebizonyítását, hogy egész szívükkel, elméjükkel, lelkükkel és erejükkel szeretik Jehovát, és úgy szeretik felebarátaikat, mint saját magukat. Megingathatatlan hitük van abban, hogy Isten Királysága hamarosan paradicsommá alakítja a földet, nem csupán olyanná, ahol nincs többé háború és éhség, hanem ahol hatalmas örömmel fogadják majd a halálból visszatérő szeretteiket, beleértve mindazokat, akik Carico körletében hűségeseknek bizonyultak Istenhez még halálukig is (Péld 3:5, 6; Ján 5:28, 29; Róma 8:35–39).

 [Térképek a 123. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

ZAMBIA

ZIMBABWE

DÉL-AFRIKA

MALAWI

MOZAMBIK

Tete

Milange

Carico

Mocuba

Inhaminga

Beira

Maxixe

Inhambane

Maputo

A mellékelt térkép: Sok testvért száműztek São Toméra, amely mintegy 3900 kilométerre van az Atlanti-óceánon

 [Egész oldalas kép a 116. oldalon]

[Kép a 131. oldalon]

Ezt mondták Ernesto Chilaulének: „sohasem lesznek törvényesítve ebben az országban . . . Felejtse el!”

 [Képek a 140—1. oldalon]

 A caricói menekülttáborban testvéreink 1. fát vágtak és 2. agyagot tapostak a téglák készítéséhez, míg 3. a testvérnők vizet hordtak. 4. Megtalálták annak módjait, hogy kongresszusokat tartsanak. 5. Xavier Dengo, 6. Filipe Matola és 7. Francisco Zunguza mint körzetfelvigyázók segítettek itt a szellemi felvigyázásban. 8. Királyság-termet építettek itt a malawi Tanúk, melyet még mindig használnak

[Kép a 175. oldalon]

A Tanúk, nem sokkal azután, hogy visszatértek a táborokból, 1989-ben Maputo közelében összegyűltek az „Isteni önátadás” kerületkongresszusra

 [Képek a 177. oldalon]

Fent: vének és körzetfelvigyázók azon a helyen, ahol a misszionáriusok minden hónapban irodalmat és postát adnak át

Lent: Tetében a misszionáriusok cseva nyelvórákat vesznek

[Képek a 184. oldalon]

A Fiókbizottság (balról: Emile Kritzinger, Francisco Coana, Steffen Gebhardt) azoknak a fióklétesítményeknek a képével, melyek most épülnek Maputóban