Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Izland

Izland

Izland

Ha az Izland nevet halljuk, talán a jég, a hó és a jégkunyhók jutnak eszünkbe. A hidegérzetünket csak növeli, ha ránézünk a térképre. Nem sokan laknak annyira északon, mint az izlandiak. E szigetország északi csücske majdnem eléri az északi sarkkört!

A valóságban azonban Izland nem annyira hideg, mint ahogy azt a neve (magyarul ’jégföld’) és a földrajzi elhelyezkedése alapján gondolnánk. Az Egyenlítőtől kicsit északabbra induló óceáni melegáramlat sokkal enyhébbé teszi az éghajlatot, mint amire számítanánk. Itt nincsenek jégkunyhók. Az izlandi társadalom nagyon modern, az emberek pedig jól megépített házakban laknak, melyek geotermikus fűtéssel vannak ellátva.

Izland az éles ellentétek országa. Tél közepén a nap csak néhány rövid órára bukkan fel a látóhatáron. Bár a hosszú, sötét, téli estéket gyakran felvidítja a látványos északi fény (aurora borealis), úgy tűnik, a napot még ez sem tudja rávenni, hogy hosszabb ideig maradjon. A bőséges kárpótlás azonban nem marad el, nyáron ugyanis több hónapon keresztül folyamatosan nappali világosság uralkodik. Az ország legészakabbra fekvő részén a nap több hétig a horizont felett marad. Itt még éjfélkor is látni lehet a napot.

Izlandot találóan a jég és tűz földjének hívják. Az ország területének majdnem egytizedét ugyanis gleccserek borítják. De tűz is van, mivel Izland a vulkáni és geotermikus tevékenységek egyik központja. Vulkánok tucatjai léptek már itt működésbe, és az utóbbi néhány száz évben a kitörések átlagosan öt-hat évente ismétlődtek. Rengeteg a forró vizű forrás is.

Ez a gyéren lakott ország bővelkedik természeti szépségekben, és gazdag a vadállománya. A tiszta levegő, a sok gyönyörű vízesés és változatos hegyvonulat, valamint a nagy kiterjedésű érintetlen táj számtalan látogatót vonz. Kora tavasszal a költöző madarak visszatérnek a part menti sziklákon és a mocsárvidékeken található nyári szálláshelyeikre. Ezek között a madarak között van a sarki csér, amelynek éves költözési útvonala elviszi őt a föld másik végén levő Antarktikára. Lundák, pehelyrécék és sirályok tarkítják a sziklákat és a partot. A mezőkön birkák legelésznek, a felföldeken kis termetű, szilaj izlandi pónik nyargalnak. Nyár elején ezrével térnek vissza a lazacok az ívásra, árral szemben úszva a folyókon, és felfelé ugrálva a vízeséseken.

Izland lakossága 290 570 fő. Az izlandiak a vikingek leszármazottai, akik több mint 1100 évvel ezelőtt telepedtek le itt. Ezek a telepesek többnyire Norvégiából jöttek, és ónorvégul beszéltek, amelyből az izlandi nyelv származik. A sok fennmaradt ősi írásmű és az ország viszonylagos elszigeteltsége segített változatlanul megőrizni a nyelvet. Következésképpen a mai emberek még mindig el tudják olvasni azokat az ősi mondákat, amelyek legnagyobbrészt a 13. században íródtak. Az izlandiak büszkék a nyelvükre, és komoly ellenállás tapasztalható az idegen eredetű szavak átvételével szemben.

A korai telepesek többsége „pogány” volt, és csak a 10. század vége felé próbálták az izlandiakat „keresztényekké” tenni. Nem sokkal a század vége előtt néhány előkelő izlandi vezető megtért, és i. sz. 1000-ben Izland törvényhozó testülete, az Althing felkérte az egyik legmagasabb rangú pogány vallási vezetőt, hogy válasszon a két vallás között. Ő meglepő módon úgy döntött, hogy csak egy hitet kell követni, az pedig a „kereszténység” legyen. A döntés elfogadása nem ütközött nagyobb ellenállásba. A rendelkezés azonban lehetővé tette, hogy az emberek titokban továbbra is imádhassák a pogány isteneket, és gyakorolják a pogány szokásokat. Bár a rendelet inkább politikai, mintsem vallási jellegű megállapodás volt, talán szerepet játszott abban, hogy az izlandiak független gondolkodókká váljanak, vallási kérdésekben pedig mentesek legyenek az előítéletektől.

Jelenleg a lakosság mintegy 90 százaléka az evangélikus egyházhoz tartozik, amely az államvallás Izlandon. Habár a Biblia szinte minden otthonban megtalálható, kevesen hiszik, hogy valóban Isten Szava.

A jó hír eléri Izlandot

A 20. század hajnalán sok izlandi kivándorolt Kanadába, többnyire azért, hogy elmeneküljön a vulkánkitörések és a kegyetlen hideg okozta nehézségek elől. Néhányan ott hallottak először Isten Királyságának jó híréről. Az egyikük Georg Fjölnir Lindal volt, aki nem sokkal azután, hogy átadta életét Jehova Istennek, úttörő lett. Lindal testvér beszélt izlandi nyelven, így 1929-ben, 40 éves korában úgy döntött, hogy Izlandra költözik. Ugyanebben az évben, június 1-jén megérkezett Reykjavíkba, és ezzel ő lett Izlandon a jó hír első prédikálója.

Lindal testvér három hónapot várt az első irodalomszállítmányra, és ahogy az megérkezett, nekilátott, hogy mindenkinek tanúskodjon az országban. 1929 októberének végéig 800 darabot terjesztett el az Isten hárfája című könyvből izlandi nyelven. Egy akkori jelentésében ezt írta: „Ideérkezésem óta jó néhány várost végigjártam, melyek lakosai körülbelül tizenegyezren vannak. Izland összlakossága körülbelül 100 000 fő vagy egy kicsit több, tehát még mintegy 90 000 embert kell elérnem. Egy embernek meglehetősen hosszú ideig fog tartani, hogy végigjárja az egész területet, mivel az utazás nagyon nehézkes. Izland hegyekkel borított ország, tengerpartja egyenetlen, nincsenek vasutak, és az autóút is kevés, úgyhogy leginkább hajóval közlekedek.”

Panaszkodásnak nyoma sincs abban a néhány máig fennmaradt, kézzel írott levélben, amelyeket egy régi, „Izland” feliratú mappa őriz. Ugyanabban az 1929-ből származó levélben Lindal testvér ezt írja: „Örömmel számolok be arról a buzdító tapasztalatról, amelyben nem sokkal ezelőtt volt részem. Alkalmam volt visszatérni egy bizonyos helyre, ahol korábban tanúskodtam. Többekkel is találkoztam azok közül, akik könyveket vettek tőlem az első látogatásom alkalmával. Az egyik férfi ezt mondta: »Már kétszer elolvastam a Hárfát, és most olvasom harmadszorra. Tetszik a könyv. Köszönöm, hogy meglátogatott.« Egy másik így vélekedett: »Csakhogy visszajött! Ez a könyv remek. Miért nem adják ki Rutherford bíró összes könyvét izlandi nyelven?« Mondtam neki, hogy dánul többet is be lehet szerezni közülük. Erre így válaszolt: »Küldje el nekem az összeset, sőt, Russell pásztor könyveit is, hogy legyen mit tanulmányoznom a télen.« Mások is kifejezték értékelésüket a könyvekért. Hálás vagyok Istennek, amiért megengedi, hogy elvigyem az igazság üzenetét a halló fülű embereknek.”

Óriási feladat volt egyetlen embernek elérni mindenkit egy olyan szigeten, amely nagyobb, mint fél Anglia. Izland észak—déli irányban körülbelül 300 kilométer hosszú, kelet—nyugati irányban pedig mintegy 500 kilométer széles. Partvonala, beleértve a fjordokat és az öblöket is, majdnem 6400 kilométer hosszú. Ennek ellenére Lindal testvér tíz év alatt bejárta az egész szigetet, prédikálva a jó hírt, és terjesztve a bibliai irodalmat. A partok mentén hajóval közlekedett, amikor pedig a belső területeken fekvő farmokat látogatta meg, két póni segítségét vette igénybe. Az egyik őt vitte, a másik pedig az irodalmat és a személyes holmijait. Azoknak a testvéreknek az elmondása szerint, akiknek néhány évig kiváltságuk volt vele szolgálni Izlandról való távozása előtt, Lindal testvér odaadó, komoly gondolkodású, félénk és visszahúzódó ember volt, aki keveset beszélt. Magassága és erős testalkata miatt szinte alig fért el a kis növésű izlandi pónikon, melyeket az utazásaihoz használt. Elég erős volt ahhoz, hogy időnként, amikor nem tudott lovakat szerezni, saját maga vigye a könyveit és a csomagjait.

Amikor 1929-ben elkezdte szolgálatát Izlandon, Lindal testvér nem is sejtette, mennyi türelemre és kitartásra lesz szüksége, és hogy milyen nehéz lesz megtörnie a jeget. Majdnem 18 éven keresztül ő volt az egyetlen Tanú Izlandon. Kemény munkája ellenére senki sem akadt, aki állást foglalt volna a Királyság mellett. 1936-ban ezt írta: „Mióta itt vagyok, 26-27 ezer könyvet adtam az emberek kezébe. Nagyon sokan elolvasták őket. Úgy tűnik, néhányan erősen ellenzik az igazságot, de a többség teljesen közömbös maradt.”

Néhányan azonban értékelték az üzenetét. Például egy idős férfi elfogadta az Isten hárfája című könyvet. Amikor néhány hónap múlva Lindal testvér visszatért, csak az öregember lányát találta otthon, aki elmondta neki, hogy édesapjának nagyon tetszett a könyv, és végig is olvasta, mielőtt meghalt. Egy pogány szokást követve még azt is elrendelte, hogy halála után helyezzék a könyvet a koporsójába, amit meg is tettek.

Lindal testvér hosszú magányos szolgálata 1947. március 25-én ért véget, amikor az Őrtorony Gileád Bibliaiskola néhány végzettje megérkezett Izlandra. Tovább folytatta a munkát egészen addig, amíg 1953-ban vissza nem tért Kanadába. Tizenhat évvel később Páll Heine Pedersen, aki akkor különleges úttörőként szolgált Izlandon, elhatározta, hogy Winnipegbe (Kanada) utazik, hogy találkozzon Lindal testvérrel. Első kézből szeretett volna tájékoztatást kapni Lindal testvér Izlandon végzett munkájáról, akkorra ugyanis azok a misszionáriusok, akik együtt szolgáltak Lindal testvérrel, már elhagyták az országot. Miközben szabadságát töltötte az Egyesült Államokban, Pedersen testvér busszal Winnipegbe utazott. Megérkezésekor tudta meg, hogy Lindal testvér épp aznap reggel fejezte be földi pályafutását. Hűségesen szolgálta Jehovát egészen a haláláig.

Több munkás jön az aratásba

A jó hír prédikálásának új korszaka kezdődött 1947-ben az első Gileád-misszionáriusok megérkezésével. Mindkét testvér Dániából származott. Az egyikük Leo Larsen volt. További két misszionárius csatlakozott hozzájuk 1948 decemberében: Ingvard Jensen Dániából és Oliver Macdonald Angliából. Ezek az új aratómunkások folytatták a Lindal testvér által elkezdett munkát, és nagy mennyiségű irodalmat terjesztettek el. Télen Reykjavíkban és környékén végezték a munkát, a rövid nyári időszak alatt pedig a part mentén fekvő vidéki területekre fordítottak figyelmet. Ingvard Jensen különösen jól emlékszik az egyik prédikálókörútjukra. Ezt írta: „Az Izlandon töltött első nyaramon elkísértem az egyik misszionáriustársamat egy vidéki útra. Általában busszal vagy hajóval mentünk a kiválasztott területre, és vittünk magunkkal kerékpárt, sátrat, hálózsákot, irodalmat és némi élelmet. Így aztán egyik este hajóra szálltunk, hogy eljussunk a nyugati parton levő Stykkishólmur városába, úgy számolva, hogy másnap délutánra érkezünk oda. Azt terveztük, hogy meglátogatjuk az összes otthont a városban, majd átkerekezünk a mintegy 100 kilométerrel távolabb levő Borgarnes városába. Innen a naponta egyszer közlekedő komppal lehetett visszajutni Reykjavíkba. Az utazás jól indult. Június közepe volt, sütött a nap. Első este, miután a város egy részét bemunkáltuk, bebújtunk a hálózsákunkba. Éjjel azonban nem volt túl melegünk, és reggel aztán ki is derült, hogy miért. Éjszaka 10 centis hó hullott! Lehetetlen volt lerövidíteni az utunkat, mivel egy hétig szünetelt a hajóközlekedés. Így hát maradtunk az eredeti tervünknél, bemunkáltuk a város többi részét, a hegyen keresztül vezető úton átkerékpároztunk a következő városba, és közben meglátogattuk az út menti farmokat is.”

Négy nap múlva értek Borgarnesbe, tekerve a pedált esőben, hóban és szélviharban, melynek ereje néha elérte az óránkénti 110 kilométeres sebességet is. A zord időjárás kellemetlenségeit azonban némileg ellensúlyozta az út menti farmok tulajdonosainak rendkívüli vendégszeretete, akik gyakran behívták a misszionáriusokat egy kávéra vagy egy étkezésre. Jensen testvér emlékei szerint legalább 8-10 alkalommal ettek egy nap. Így beszél erről: „Úgy éreztem, hogy az emberek megsértődnének, ha nem fogadnánk el kedves meghívásukat, és így legalább alkalmunk volt alaposan tanúskodni nekik Jehova felállított Királyságáról.”

Az Izlandon végzett misszionáriusi tevékenység első három évében a testvérek több mint 16 000 kiadványt helyeztek el. Az újralátogatások és tanulmányozások száma azonban nem növekedett ezzel arányosan. Az emberek ugyanis készségesen elfogadták az irodalmat, de nem tettek semmit az üzenet hatására. Például Larsen testvér és felesége, Missie — aki 1950-ben érkezett Dániából, hogy feleségül menjen Leóhoz — ellátogattak a keleti partra, ahol elkezdték munkálni Höfn, Eskifjördur, Neskaupstadur és Seydisfjördur városát. Ez alatt a kimerítő út alatt 300 könyvet és legalább ennyi füzetet terjesztettek el. Könyvjelzőket is nyomtattak, melyeken egy rövid, Szentíráson alapuló üzenet és a misszionáriusok reykjavíki címe volt. Ezeket minden könyvbe beletették. Mindenkit, aki elfogadott irodalmat, arra buzdítottak, hogy írjon, ha szeretne többet megtudni az igazságról. Senki sem írt nekik.

1952-ben az a döntés született, hogy az északi parton fekvő területekre kell több figyelmet fordítani. Így aztán még ugyanezen év júniusában Oliver Macdonald és felesége, Sally — aki 1949-ben érkezett Angliából, hogy feleségül menjen hozzá — különleges úttörői kinevezést kaptak Akureyri városába. Itt kemény ellenállásba ütköztek a Plymouth testvérek nevű vallási csoport részéről, amelynek a városban élő brit konzul volt a vezetője. Sok követője volt, és mások is hallgattak rá, amikor támadta a Tanúkat a beszédeiben vagy a cikkeiben. Mivel Reykjavíkban nem tapasztaltak hasonlót, az úttörők nem voltak hozzászokva az ilyen ellenálláshoz. Ettől függetlenül félelem nélkül szálltak szembe a támadásokkal, folytatták munkájukat a szokásos módon, és megragadtak minden alkalmat, hogy válaszoljanak a hamis vádakra. Néhány újságban még meg is jelentek a védőbeszédeik.

A város bemunkálása mellett az úttörők távolabb eső területekre is eljutottak, ahol sikerült irodalmat terjeszteniük. Bár szeretettel fogadták őket, a Királyság-üzenet iránti valódi érdeklődést itt sem találtak. A Macdonald házaspár 1953 júliusában visszaköltözött Reykjavíkba. Ám mielőtt elhagyták volna Akureyri városát, elvetették az igazság magvait, melyek később indultak fejlődésnek.

Az alapok lerakása

Miután 27 évig ültettek és öntöztek Izlandon, a testvérek végre kezdték látni a munkájuk gyümölcsét. 1956 elején heten állást foglaltak a Királyság mellett, és átadták az életüket Jehovának. Addig a legtöbben, akik érdeklődést mutattak az igazság iránt, nem tartottak ki sokáig. Az egyik kivétel egy angol testvérnő, Iris Åberg volt, aki végül elhagyta az országot. De most végre hét új testvér keresztelkedett meg, és így szilárd alap lett lefektetve. 1957-re azonban a misszionáriusok és az úttörők, akik oly keményen dolgoztak azon, hogy az igazság gyökeret verhessen Izlandon, mind elmentek, leginkább egészségi okok miatt.

Így történt hát, hogy 1957-ben egyetlen különleges úttörő testvérnő maradt a kis gyülekezettel, Edith Marx, aki egy évvel korábban érkezett Dániából. Aratómunkásokra volt szükség, hogy támogassák a csoportot, mely hirtelen olyan helyzetbe került, hogy nélkülöznie kellett azokat, akik segítettek az újaknak megismerni az igazságot, és megerősödni benne. Nemsokára jöttek is a különleges úttörők Dániából, Svédországból és Németországból. Ezenkívül sok hírnök és általános úttörő is Izlandra költözött, hogy részt vegyen a Királyság-prédikálásban. Ettől kezdve a növekedés folytatódott, ha lassan is, de biztosan.

A növekedéssel izgalmas fejlemények is együtt jártak, például a körzetfelvigyázó rendszeres látogatásai vagy az évenkénti kerületkongresszusok. Több irodalomra volt szükség izlandi nyelven. Az Őrtorony 1960. január 1-jén jelent meg először ezen a nyelven. Ez nagy lendületet adott a munkának. Mennyire örültek a testvérek, hogy végre az anyanyelvükön tudják felkínálni a folyóiratokat az izlandiaknak! És milyen hiterősítő volt az is, hogy a testvérek maguk is kitűnő szellemi táplálékban részesülhettek minden hónapban! Amikor Reykjavíkban az egyik körzetkongresszuson bejelentették, hogy Az Őrtorony meg fog jelenni izlandi nyelven, a folyóirat kinagyított címlapjáról lehullt a lepel az előadó mögött. A testvérek szűnni nem akaró tapssal köszönték meg Jehova új ajándékát.

Pedersen testvér még emlékszik rá, hogy amikor 1959 októberében Izlandra érkezett, mindössze egyetlen izlandi nyelvű kiadvány volt, melyet terjeszteni tudtak a szántóföldön. ,A Királyságnak ez a jó híre’ című füzet volt ez, melyet a legtöbb házigazda már megkapott. A hírnökök Az Őrtorony és az Ébredjetek! angol, dán, német vagy svéd nyelvű példányait kínálták fel azoknak, akik beszéltek valamelyik nyelven ezek közül. Habár sokan értették ezen nyelvek valamelyikét, sokkal többet jelentett nekik Az Őrtorony így, hogy az anyanyelvükön olvashatták. Ennek a kiadványnak az izlandi nyelven való megjelenése a prédikálómunkára is óriási hatással volt. A 41 hírnök és úttörő 809 megrendelést szerzett, és 26 479 folyóiratot terjesztett el abban a szolgálati évben. A testvérek a bibliatanulmányozások számának növekedését is tapasztalhatták.

A következő mérföldkő a fiókhivatal létrehozása volt 1962. január 1-jén. Ezt megelőzően Izland a dániai, majd az egyesült államokbeli fiókhivatal felvigyázása alá tartozott. Aztán 1969-ben Jehova Tanúinak sikerült hivatalos elismerést szerezniük, és bejegyezte őket az Igazság- és Vallásügyi Minisztérium. Innentől kezdve az Izlandon élő Tanúk ugyanolyan jogokat élvezhettek, mint a többi felekezet tagjai, valamint felhatalmazást kaptak házasságkötések törvényesítésére és temetési beszédek tartására.

A papság ellenáll

A fiókhivatal létrehozásának hónapjában a testvérek máris tapasztalhatták a papság ellenállását. Egy reggel az egyik legolvasottabb újság főcímben jelentette be, hogy a nemzeti egyház püspöke kiadott egy füzetet Jehova Tanúi ellen, melyben arra figyelmezteti az embereket, hogy ne hallgassanak a Tanúkra. A füzet címe ez volt: Vottar Jehóva—advörun (Vigyázz Jehova Tanúival!). Más újságok is kezdtek foglalkozni a témával. A legnépszerűbb, délután megjelenő újság, a Vísir közölt egy interjút a fiókhivatalban dolgozó egyik testvérrel. Ez a cikk megmagyarázta a nézeteinket. Hamarosan más újságok is bekapcsolódtak a körülöttünk kialakult vitába. Ez óriási tanúskodáshoz vezetett, és sokan szereztek tudomást a munkánkról. Néhány olvasó még levelet is írt a Tanúk érdekében, és ezek a levelek megjelentek az újságokban. Erre a püspök visszavágott, kiadva egy „választ” Jehova Tanúinak. Mi pedig a legnagyobb példányszámú újságban, melynek címe Morgunbladid, egy egész oldalas cikkben részletesen beszámoltunk a munkánkról és a hitnézeteinkről.

Az ellenünk szóló figyelmeztetést tartalmazó füzetet az egész országban elterjesztették. Ennek az lett az eredménye, hogy Jehova Tanúit széles körben megismerték, és a munkánkra gyakorolt hatását még évek múlva is érezni lehetett a területen. A nagy hírverés láttán az egyik újság a következőket írta: „A püspök Jehova Tanúi reklámfőnöke lett.” Jehova népe széles körben ismertté vált még az ország távol eső részein is, ahol a Tanúk ekkor még nem prédikáltak. Bár néhányan megfogadták a püspök tanácsát, a legtöbb ember általánosságban inkább kíváncsivá vált. Az északon fekvő Akureyriben azonban ellenséges hangulat uralkodott. A fiatalok néha kövekkel dobálták meg Heinrich és Katherine Karchert, akik úttörőként szolgáltak ott. Évekkel később Akureyriben néhány vallásos ellenálló újra terjeszteni kezdte a püspök által írt füzetet, melyet helyileg újranyomtattak. A pünkösdisták ugyanezt tették Reykjavíkban, azt gondolva, hogy megállíthatják vagy akadályozni tudják a prédikálásunkat.

A kongresszusok megszervezésével járó nehézségek

A kongresszusok mindig örömteli alkalmak voltak Jehova népe számára Izlandon. A hírnökök eleinte kevesen voltak, de a testvéreket ez nem tántorította el attól, hogy kongresszusokat szervezzenek. Az első kongresszusra 1951 júliusában került sor, amikor két testvér — Percy Chapman Kanadából és Klaus Jensen Brooklynból — ellátogatott Izlandra, miközben az Európában tartott nyári kongresszussorozatra utaztak. Habár ebben az időben még csak egy maroknyi hírnök volt Izlandon, a kongresszus jelenlevőinek csúcslétszáma 55 volt. A következő kongresszust hét évvel később, 1958 júniusában, Filip Hoffmann zónafelvigyázó látogatása idején tartották, és 38-an követték figyelemmel a nyilvános előadást. Azóta minden évben megtartják a kongresszusokat.

Fridrik Gíslason volt az egyik a közül a néhány testvér közül, akik programokat tartottak a kongresszusokon az 1950-es években. Így mesél erről az időről: „Az első kongresszusokon az élelmezési osztály felvigyázásával voItam megbízva. A munka nagy részét magam végeztem, ugyanakkor nem volt ritka, hogy három vagy négy programrészt is tartottam mindennap. Miközben a konyhában dolgoztam, kötényt viseltem. Amikor eljött az ideje, hogy megtartsak egy előadást, a terembe siettem, útközben véve magamra a zakómat. Néha azonban a testvéreknek kellett emlékeztetniük, hogy a kötényt vegyem le magamról. Most 400 és 500 között van a jelenlevők száma a kongresszusokon, és sok nagyszerű vénünk is van, akik alkalmasak előadások megtartására.”

A bibliai drámák mindig a kongresszusok felvillanyozó és tanulságos eseményei. Mivel azonban Izlandon olyan kevés hírnök volt, a drámák csak hangfelvételről szóltak. A dán fiókhivatal azáltal segített a drámákat életre kelteni, hogy színes diaképeket küldött, amelyeket a hangfelvétel lejátszásával egyidejűleg lehetett vetíteni. A drámák még így is rengeteg előkészületet igényeltek. Először le kellett fordítani őket izlandi nyelvre. Ezután felvételt kellett készíteni, amelyhez izlandi anyanyelvű testvérek hangjára volt szükség. Ehhez hozzá kellett adni a zenét és az egyéb hangeffektusokat az angol drámából. Néhány testvérnek több szerepet is el kellett játszania, megváltoztatva a hangját aszerint, hogy éppen melyik szereplőt alakította. Később aztán néhány drámát már jelmezben is előadtak.

Az első ilyen dráma, amely Eszter királynéról szólt, 1970-ben lett színpadra állítva. A testvérek buzgón készültek az előadásra, és lelkesen próbálták a drámát. Új élmény volt nekik olyan ruhákba öltözni, amilyeneket a bibliai időkben viseltek az emberek. A férfiaknak pedig különösen az volt újdonság, hogy szakállt ragasztottak az arcukra. Nem árulták el, hogy jelmezes drámát fognak bemutatni a kongresszuson, így ez kellemes meglepetésként szolgált. A kisebb létszámú kongresszusokon, ahol majdnem mindenki ismeri egymást, és a hallgatóság egyébként is közel ül a színpadhoz, néhányan megpróbálják kitalálni, hogy melyik szerepet ki játssza. Az egyik dráma után egy testvérnő így kiáltott fel: „Képzeljétek, csak egy testvért ismertem fel, azt, aki Nabukodonozor király szerepét játszotta!” Amikor megnevezte a testvért, csodálkozással vette tudomásul, hogy tévedett. A testvérek igazán értékelik azok kemény munkáját, akik részt vesznek a programban a kisebb méretű kerület- és körzetkongresszusokon. Mindenki hasznot merít a saját nyelvén hallott drámák nagyszerű tanulságaiból.

Örömteli nemzetközi kongresszusok

Az évek folyamán az izlandi testvérek abban az örömben is részesültek, hogy részt vehettek más országokban megtartott kongresszusokon. Öt izlandi küldöttnek volt kiváltsága jelen lenni 1958-ban a New York-i „Isteni akarat” nemzetközi kongresszuson. Sokan utaztak Európába az 1961-ben rendezett „Egyesült imádók” és az 1963-ban megtartott „Örökkévaló jó hír” jeligéjű kongresszusokra. Mások az 1973-as „Isteni győzelem” nemzetközi kongresszusokon élvezhették a különböző országokból érkezett testvérek társaságát. Több mint száz izlandi hírnök volt jelen Koppenhágában a „Béke a földön” nemzetközi kongresszuson 1969. augusztus 5—10-ig. Ez volt a legnagyobb izlandi csoport, amely valaha nemzetközi kongresszuson vett részt egy külföldi országban. Azon a nyáron az izlandi hírnökök 80 százaléka utazott más országokban megrendezett kongresszusokra.

Mivel olyan sokan tervezték az izlandi testvérek közül, hogy az 1969-es kongresszuson Dániában vesznek részt, az ottani fiókhivatal megszervezte nekik, hogy együtt ülhessenek. Reggelente, mielőtt az ülésszak megkezdődött, az izlandiak összejöttek a szektorukban, és meghallgatták az aznapi program összefoglalóját a saját nyelvükön.

Azok között, akik részt vettek ezen a kongresszuson, ott volt egy Bjarni Jónsson nevű fiatalember is. Ő annak az ügyvédnek volt a fia, aki a testvéreknek bérbe adta a Reykjavíkban levő házát, hogy misszionáriusotthonként és fiókhivatalként használhassák. Bjarni nem sokat tudott az igazságról, és nem azért utazott a testvérekkel Koppenhágába, hogy részt vegyen a kongresszuson. Hogy is történt ez?

Kjell Geelnardnak, aki akkoriban a fiókhivatal-szolga volt, meg kellett beszélnie néhány dolgot Bjarni apjával. Kjell említést tett neki a nemzetközi kongresszusról, és arról, hogy a testvérek egy csoportja már készül a részvételre. Amikor az ügyvéd ezt meghallotta, megkérdezte, hogy a legidősebb fia csatlakozhatna-e a csoporthoz. Elmondta Geelnard testvérnek, hogy a fia épp most fejezte be a középiskolát, és szeretné őt megajándékozni egy külföldi úttal, az úticél pedig akár Koppenhága is lehetne. Kjell ezt jó ötletnek tartotta, és közölte az ügyvéddel, hogy ha Bjarni szeretné látni, hogyan zajlik egy ilyen kongresszus, még szállást is kaphat Koppenhágában. Az ügyvéd ezt örömmel fogadta, és meg is kérdezte a fiát, hogy akar-e csatlakozni Jehova Tanúi kongresszusra induló csoportjához. A fiú azonnal igent mondott.

A szállásosztály üzenetet kapott, hogy keressen szállást Bjarninak Koppenhágában. A testvérek egy Tanú-családnál találtak neki helyet. Az egyik amerikai küldött, aki egy Jakob nevű izlandi testvérrel lett volna elszállásolva, lemondta a szobafoglalását, így aztán Bjarni került a helyére. Valamilyen okból azonban Jakob sem érkezett meg. Így hát Bjarni volt az egyetlen, aki elfoglalta a szállást. Mivel a szállásosztály nem értesítette a vendéglátó családot, hogy Bjarni kapta meg az amerikai testvér helyét, a háziak azt gondolták, hogy Jakob van náluk.

Mint mindig, amikor távoli helyekről származó testvérek találkoznak, megosztották egymással az élményeiket. A dán testvérek csodálkozva tapasztalták, hogy „Jakob” nem sok mindenről tudott beszámolni. Másrészről meg Bjarni is furcsának találta egy kicsit, hogy a házigazda és a felesége folyton Jakobnak hívja őt. Azt gondolta, hogy mivel a Jákob bibliai név, talán az lehet a szokás Jehova Tanúi körében, hogy ilyesféle nevekkel illetik egymást beszélgetés közben. A félreértés akkor tisztázódott, amikor a Bjarninak szállást adó testvérek közül az egyik találkozott egy dán testvérrel, aki Izlandon végzett úttörőszolgálatot. Megkérdezte tőle, hogy „Jakob” vajon új-e az igazságban, hiszen olyan keveset tud az Izlandon folyó munkáról. A dán testvér elmagyarázta, hogy „Jakob” tulajdonképpen Bjarni, egy tanuló Izlandról, aki a testvérekkel együtt utazott Koppenhágába. Bjarni házigazdái szeretettel bántak a vendégükkel, sőt felajánlották, hogy náluk maradhat még egy hétig, hogy jobban körülnézhessen Dániában. Ez a kedvesség megérintette Bjarni szívét.

Így aztán Bjarni még a kongresszusra is elment. És bár semmiféle ismerete nem volt az igazságról, ami segített volna neki, hogy élvezni tudja a programot, az, amit látott és hallott, teljesen lenyűgözte. Amint visszatért Izlandra, ő is, és a családja is elkezdte tanulmányozni a Bibliát. Bjarni gyorsan haladt előre az igazság megismerésében, és 1971-ben megkeresztelkedett. 1979-től pedig az izlandi fiókbizottság tagjaként szolgál.

Svanberg Jakobsson sok évig dolgozott fordítóként az izlandi fiókhivatalban, és jelenleg ő a fordítói osztály felvigyázója. Fiatal hírnökként 1973-ban részt vett az „Isteni győzelem” nemzetközi kongresszuson Londonban. Így mesél erről: „Emlékszem, mennyire felvillanyozott, amint néztem a testvérek és testvérnők ezreit, ahogy özönlenek a kongresszusnak helyet adó stadionba. Káprázatos volt a színes népviseletbe öltözött afrikai testvérek és testvérnők látványa. Felejthetetlen élmény volt több tízezer testvérrel találkozni, együtt hallgatni a programot, együtt énekelni, együtt imádkozni, együtt enni, sőt, egyszerűen csak közöttük lenni.”

Sólborg Sveinsdóttir, aki 1958-ban keresztelkedett meg, négy gyermekével együtt hajón tette meg a hatnapos utat Dániába, hogy részt vegyen a koppenhágai kongresszuson 1961-ben. Sólborg testvérnő a Tanúk egy elszigetelt kis csoportjához tartozott Keflavíkban. Milyen hatással volt rá, hogy jelen lehetett egy nagy, nemzetközi kongresszuson? Ezt mondja: „Lélegzetelállító volt hallani a több mint 30 000 testvért, ahogy öt nyelven énekelték együtt a Királyság-énekeket. Ez óriási hatással volt rám. Minden kitűnően volt megszervezve.”

Nemzetközi kongresszusokra utazni elég sokba került, de a testvérek úgy érezték, hogy mindenképp megéri az áldozatot. Az, hogy csodálatos szellemi lakomákon vehettek részt, melyekről Jehova gondoskodott, és hittársaik ezreivel lehettek együtt, nagyszerű áldás volt.

Egy szellemi „pincér” látogatása

Sokan költöztek Izlandra, hogy ott szolgáljanak, ahol nagyobb a szükség. A költözés kivétel nélkül mindenkinek azt jelentette, hogy hosszú és kemény csatát kellett vívnia a bonyolult izlandi nyelvvel. Egy nyelvbotlás azonban időnként jó eredményhez vezethet. Például Heinrich Karcher egy nap házról házra tanúskodott, és úgy mutatkozott be, mint a jó hír szolgája. Az egyik háznál egy fiatal nő nyitott ajtót, és amint a testvér bemutatkozott, rögtön be is hívta őt. Félreértette, hogy ki az, aki meglátogatja, mivel izlandiul ugyanaz a szó jelenthet szolgát és pincért is. Azt gondolta, hogy az illető a férje egyik munkatársa, egy pincér a helyi szállodából. Tudta, hogy a férje nemsokára hazaér, ezért aztán arra gondolt, miért ne hívná be ezt az állítólagos munkatársat, hogy megismerkedjen vele. Természetesen mindketten nagyot nevettek, amikor a félreértés tisztázódott.

A férj meg is érkezett, a mi szellemi „pincérünk” pedig finom szellemi táplálékot szolgált fel a fiatal párnak, amit ők szívesen fogadtak. Sőt, arra kérték Heinrichet, hogy jöjjön el újra a feleségével együtt. Hamarosan bibliatanulmányozás kezdődött, és az érdeklődő pár tanúskodni kezdett másoknak. A fiatal pincér még a helyi szállodában végzett munkája közben is beszélgetéseket folytatott, mégpedig mindenkivel, aki csak meghallgatta. Idővel ez a házaspár megkeresztelkedett. Örömükre szolgált, hogy az a szellemi „pincér” meglátogatta őket, és nem riadt vissza attól, hogy olyan nyelven tanúskodjon, amely nem az anyanyelve.

A különböző félreértések miatt az évek folyamán rengeteg vicces eset fordult elő a külföldi testvérekkel, akik igyekeztek megtanulni a nyelvet. Például nem sokkal azután, hogy Sally Macdonald Izlandra érkezett, a következő bevezetőt kezdte alkalmazni: „Meglátogatom az embereket itt a környéken, hogy megosszak velük néhány érdekes gondolatot a Bibliából.” Igen ám, de felcserélte a látogatást jelentő szót (heimsækja) az üldözést jelentő szóval (ofsækja). Így aztán mosolyogva ezt mondta: „Üldözöm az embereket itt a környéken.”

Házról házra egy evangélikus pappal

Egy Dániából származó házaspár, Holger és Tove Frederiksen hosszú évekig szolgált hűségesen Izlandon különleges úttörőként, majd egy ideig utazómunkát végeztek. Habár Tove nagyon nehéznek találta, hogy megtanulja az izlandi nyelvet, buzgóságával és lelkesedésével sokaknak segített megtalálni az igazságot.

Mialatt Holger körzetfelvigyázóként szolgált, egyszer egy fiatal hírnökkel ment házról házra az egyik kis faluban. Meglepetésükre a helyi evangélikus pap csatlakozott hozzájuk. Hogy is történt ez?

Egy kicsit korábban meglátogatták a papot az otthonában, aki először barátságosnak tűnt, még be is hívta őket a dolgozószobájába. De miután átlapozta a felajánlott könyveket, így kiáltott fel: „Ezek a könyvek hamis tanításokat tartalmaznak!” Aztán hirtelen felállt, felemelte mindkét karját, és Isten nevében kárhozatra ítélte a testvéreket. „Megtiltom, hogy az én egyházközségemben prédikáljanak!” — kiáltotta. Holger azzal válaszolt, hogy a papnak nincs joga megtiltani nekik, hogy prédikáljanak, és folytatni fogják a munkát. Erre a pap így fenyegetőzött: „Ha továbbra is prédikálni mernek az embereknek az én egyházközségemben, magukkal megyek.” Holger erre azt válaszolta, hogy nyugodtan jöjjön, ha akar.

Miután a pappal együtt látogatást tettek a pap otthonához legközelebb levő két háznál, találkoztak Tovéval és egy másik testvérnővel, akik meglepődve látták, hogy ki csatlakozott hozzájuk a házról házra végzett munkában. A pap ekkor mindnyájukat meghívta az otthonába egy csésze kávéra, és barátságosan elbeszélgettek. Holger azonban megérezte, hogy a pap hirtelen és váratlan vendégszeretete leginkább csak azt a célt szolgálja, hogy ne tudjanak mindenkinek prédikálni a területen. Így hát másnap visszamentek, és alaposan bemunkálták az egész falut. Rengeteg irodalmat terjesztettek, és sok halló fülű emberrel találkoztak.

Egy lavina az útjukat állja

Ahhoz, hogy a vidéki területeken élő embereknek is prédikálni lehessen, gyakran kell áthaladni olyan hegyszorosokon, ahol az utak jegesek és havasak a sötét téli hónapokban. 1974 decemberében az utazómunka végzése közben Kjell és Iiris Geelnard az északi partvidéken levő Akureyri városába látogatott. Az ottani gyülekezettel töltött héten beiktattak egy több mint 80 kilométeres utat Húsavíkba. Holger és Tove Frederiksent is magukkal vitték. Néhány napig Húsavíkban és környékén munkálkodtak, a prédikálókörút lezárásaként pedig egy diavetítéssel egybekötött nyilvános előadást tartottak az egyik iskolában. Az összejövetel közben az égen viharfelhők kezdtek gyülekezni, fagyos szelet, havat és ólmos esőt hozva magukkal. Az összejövetel után, miközben a jelenlevők épp indulni készültek hazafelé, az egész városban elment az áram a hóvihar miatt. A testvérek ugyan sötétben hagyták el az iskolát, de mindenki boldog volt, hogy a diavetítés éppen befejeződött az áramkimaradás előtt.

A Geelnard és a Frederiksen házaspárnak vissza kellett jutnia Akureyribe. Érdeklődtek a helyi rendőrőrsön és néhány busz- és kamionsofőrnél, hogy mi a helyzet az utakon. Mindenki megnyugtatta őket, hogy korábban csak kisebb fennakadások voltak. Ezért úgy döntöttek, hogy amilyen hamar csak lehet, elindulnak. Igen ám, de eltartott egy ideig, míg gyertyafénynél összecsomagoltak. Aztán mikor elindultak, hogy megtankolják az autót, a benzinkutasnak kézzel kellett pumpálnia az üzemanyagot. Végül este kilenc óra lett, mire készen álltak az indulásra.

Kjell így számolt be az utazásról: „Először minden rendben volt, de aztán a havazás kezdett egyre erősebbé válni. Időnként annyira rosszul lehetett látni az utat, hogy Holgernek ki kellett szállnia a kocsiból, és egy zseblámpával kellett irányítania minket. Később a hóbuckákban többször is elakadtunk. Ezekből a hókupacokból még valahogy sikerült kijutnunk, hol úgy, hogy megtoltuk az autót, hol meg úgy, hogy ellapátoltuk a havat, de végül megállított minket egy óriási hófal. Amint később megtudtuk, egy lavina zúdult alá az út mellett magasodó hegyről. Normális körülmények között autóval mindössze két órába telik Húsavíkból Akureyribe érni, de ekkor mi már hat órája voltunk úton, és a távolságnak csupán a felét tettük meg.

Ott álltunk hajnali háromkor, ázottan, fáradtan, dideregve. Képzelhetitek, mennyire megörültünk, amikor megláttuk, hogy egy közeli farmon ég a villany. Ez felbátorított minket, hogy odamenjünk, és bekopogjunk az ajtón. Holger — egy udvarias és körültekintő személy — kopogott be a bejárati ajtón. Mivel válasz nem érkezett, benyitott, felment az emeletre, és finoman kopogtatni kezdett a hálószoba ajtaján. Bár meglepődtek, a gazda és a felesége elég jól fogadta a váratlan behatolást. Elmondták, hogy az áramkimaradáskor lefeküdtek aludni, és elfelejtették lekapcsolni a villanyokat.

Ezután tapasztalhattuk az izlandi vendégszeretet szívmelengető megnyilvánulását. A gazda és a felesége átvitte az alvó gyermekeket egy másik szobába, hogy mi négyen két szobában tudjunk aludni. Kisvártatva forró kávé és finom kenyér került a konyhaasztalra. Amikor felébredtünk és megreggeliztünk, a gazda kérlelni kezdett minket, hogy maradjunk ebédre is. Miután a családdal együtt megebédeltünk, folytattuk utunkat Akureyribe, mivel addigra két nagy hókotró már letakarította az utat. A gazda és a felesége által tanúsított vendégszeretet lehetővé tette, hogy beszéljünk nekik a bibliai igazságról.”

Prédikálás egy halászhajón

Néhány évvel ezelőtt Kjell Geelnard találkozott egy Fridrik nevű fiatalemberrel a szántóföldi szolgálat végzése közben. Ő volt a legidősebb fiú a családban. Szellemi gondolkodású volt, és tetszett neki a Bibliáról folytatott beszélgetés. Rengeteg kérdést tett fel, és látszott rajta, hogy mélyen érdeklődik a bibliai ismeret megszerzése iránt. Az egyetlen gondot csupán az okozta, hogy milyen módon lehetne őt újból megtalálni. Fridrik ugyanis hajógépészként dolgozott egy halászhajón, majdnem mindig a tengeren volt, és csak néhány napra jött haza a tengeri utak között. Ennek ellenére Kjell találkozni tudott vele, időnként a kikötőben, máskor meg otthon. Megnézte a hajók menetrendjét, valamint érdeklődött Fridrik édesanyjánál, hogy mikorra várják haza a fiukat. Így aztán a testvérek segíteni tudtak neki, hogy előrehaladjon szellemileg.

1982 vége felé Fridrik meghívást kapott, hogy vegyen részt egy körzetkongresszuson Reykjavíkban. Erre az időre a Jehovába vetett hite már kezdett megerősödni, ezért nagyon imádkozott, hogy valamilyen módon lehetősége nyíljon a részvételre. Ekkor történt, hogy a legénység egyik tagja, aki korábban szabadságot vett ki, úgy döntött, hogy mégiscsak dolgozni fog. Ez megnyitotta az utat Fridrik előtt, hogy el tudjon kéredzkedni a munkából, és jelen lehessen a körzetkongresszuson. A program teljesen lenyűgözte Fridriket, és ettől kezdve teljesen biztos volt benne, hogy szolgálni akarja Jehovát.

Amikor Fridrik legközelebb hazautazott a szülővárosába, beszélt a menyasszonyával a döntéséről, és arról, hogy ez miként fogja érinteni az életét. Elmondta neki, hogy szeretné őt feleségül venni, de ha ő nem tudja magát elképzelni egy Jehova Tanúja feleségeként, inkább bontsa fel a jegyességüket. Másnap reggel kopogtattak a misszionáriusotthon ajtaján. Fridrik állt ott a menyasszonyával. Mondanivalója rövid, de határozott volt: „Helga tanulmányozni akarja a Bibliát.” Így hát a misszionáriusok megszervezték a tanulmányozást Helgával. Kicsit később ugyanazon a napon Fridrik legkisebb öccse is bibliatanulmányozást kért. Még ugyanazon a héten Fridrik elhozta a legkisebb húgát az összejövetelre, és ezt mondta: „Unnur is tanulmányozni akarja a Bibliát.”

Fridrik szerette volna vízben történő megkeresztelkedéssel jelképezni Jehova iránti önátadását. Először azonban még egy kicsit bővítenie kellett az ismeretét, majd át kellett vennie a keresztelkedési kérdéseket. A gond csak az volt, hogy ideje legnagyobb részét a tengeren töltötte. De ha az otthonában nem lehet meglátogatni Fridriket, miért ne lehetne a munkahelyén? Mi volt a megoldás? Fridrik felfogadta Kjellt, hogy dolgozzon vele a hajón, a gépházban. 1983 elején Bibliával és tanulmányozási segédeszközökkel felszerelve Kjell a Svalbakur nevű halászhajó fedélzetére lépett.

„A munka és a szántóföldi szolgálat a Svalbakur fedélzetén emlékezetes tapasztalat volt — emlékszik vissza Kjell. — A munkanap reggel fél hétkor kezdődött, és este fél hétig tartott. Délben ebédeltünk, és volt két kávészünet, egy délelőtt, egy pedig délután. Munkaidő után tanultam Fridrikkel, és sok lehetőség adódott arra is, hogy tanúskodjak a legénység többi tagjának. Esténként tanulmányoztunk, és szellemi témákról beszélgettünk. Néha éjfél is elmúlt, mire ágyba kerültünk. Délben igyekeztünk csupán rövid ideig maradni az ebédlőben, hogy meg tudjuk beszélni a napiszöveget Fridrik kabinjában.”

Természetesen feltűnést keltett a legénység tagjai között, hogy egy misszionárius is van a fedélzeten. Az első néhány napon a férfiak gyanakvóan méregették Kjellt, mivel nem tudták hova tenni. Néhányan azonban figyelmesen hallgatták Kjell mondanivalóját. Az egyik matróz komoly érdeklődést tanúsított, és amikor hallott az ebédidőben tartott napiszöveg-megbeszélésről, ő is be akart kapcsolódni. Egyik nap, amikor elhúzódott a beszélgetés az ebédlőben, ez a matróz türelmetlenné vált, és mindenki füle hallatára ezt mondta Kjellnek és Fridriknek: „Nem kéne végre felmennünk, és elolvasnunk a napiszöveget?”

Egyik este Kjell és Fridrik meghívta a legénységet Fridrik kabinjába, hogy megvizsgáljanak egy cikket az Ébredjetek! folyóiratból, amely az alkoholizmussal foglalkozott. Heten jöttek el erre az emlékezetes összejövetelre, melynek híre még más halászhajók legénységéhez is eljutott.

„A Svalbakur fedélzetén töltött majdnem kétheti szántóföldi szolgálat és munka után visszatértünk a kikötőbe — mondja Kjell. — Ekkorra Fridrikkel már átvettem a keresztelkedési kérdéseket, ezenkívül sok más bibliai témát is megbeszéltem vele, tanúskodtam a legénység több tagjának, és folyóiratokat, valamint egyéb kiadványokat helyeztem el náluk.” Fridrik 1983 tavaszán keresztelkedett meg. Menyasszonya, Helga, valamint az édesanyja és a húga is állást foglalt az igazság mellett.

Telefonos tanulmányozások

Mindig is nehéz volt prédikálni a jó hírt azoknak az embereknek, akik e nagy sziget távoli területein laknak. A telefon nagyon hasznos eszköznek bizonyult az érdeklődők eléréséhez és a velük való kapcsolattartáshoz.

Nagyon sokan hallottak ilyen módon a jó hírről. Néhány évvel ezelőtt egy Oddný Helgadóttir nevű hölgy meglátogatta a fiát és a menyét, akik tanulmányoztak Jehova Tanúival. Amikor elmondták neki, hogy miről tanulnak, ő is tanulmányozni akarta a Bibliát. Oddný azonban Izland északnyugati partjának egyik távoli részén élt, több mint 300 kilométerre a legközelebbi gyülekezettől. Amikor egy testvérnő, Gudrún Ólafsdóttir felajánlotta neki, hogy tanulmányozzanak telefonon, ezt örömmel elfogadta. A kezdő ima után Oddný készségesen válaszolt a könyvben található tanulmányozási kérdésekre. Annyira alaposan felkészült a tanulmányozásra, hogy kimásolta a Bibliából a hivatkozásként megemlített írásszövegeket, hogy azonnal felolvashassa őket, amikor utalás történik rájuk. Így nem volt szüksége időre ahhoz, hogy kikeresse az írásszövegeket tanulmányozás közben. Egyik alkalommal Gudrún otthonában tanultak, mert Oddný éppen azon a környéken járt. Egy kicsit mindketten feszélyezve érezték magukat, hiszen ez volt az első alkalom, hogy szemtől szembe legyenek tanulmányozás közben. Gudrún ezért kitalálta, hogy átmegy a másik szobába, ahol szintén volt telefon. Így aztán a megszokott módon folyhatott a tanulmányozás.

Amikor Oddný kezdte jobban megérteni az igazságot, igyekezett a férjének, Jónnak is tanúskodni. Mivel Jón érdeklődött a téma iránt, Oddný elbizonytalanodott, hogy vajon helyénvaló-e, ha ő tanulmányozik a férjével. Megnyugtatták, hogy vezetheti a tanulmányozást, de az a helyes eljárás, ha közben befedi a fejét. A férjével folytatott tanulmányozás mellett a szomszédoknak is tanúskodott. Később kifejezésre juttatta azt a vágyát, hogy szeretne megkeresztelkedni. Gudrún megszervezte, hogy egy vén telefonon keresztül átvegye vele a Szervezetten a szolgálatunk elvégzésére című könyvből a kijelölt kérdéseket, és így megállapíthassa, hogy alkalmas-e hírnöknek. Egyértelmű volt, hogy megfelel, kivéve egy dolgot: még nem lépett ki hivatalosan az egyházból.

Körülbelül egy héttel később Oddný felhívta Gudrúnt, és elmondta, hogy időközben kilépett az egyházból. Sőt a férje is megtette ugyanezt. Ez nagyon nehéz döntés volt, mivel ő volt a helyi községi tanács elnöke. Nemsokára Oddný megkeresztelkedett az egyik körzetkongresszuson. A kongresszus kellemes élményt nyújtott neki, hiszen addig csak egyetlenegyszer találkozott a Tanúk egy kis csoportjával. A kongresszuson az egyik interjúban megkérdezték tőle, hogy nehéz-e ennyire elszigetelten élni. Erre ő úgy válaszolt, hogy soha nem érzi magát egyedül, mivel tudja, hogy Jehova Izland északnyugati partján is jelen van. Aztán még hozzátette, hogy sajnálja, amiért a férje nem tudott eljönni a kongresszusra, de megígérte, hogy amikor úgy érzi, hogy készen áll a megkeresztelkedésre, biztosan jelen lesz. A férfi aztán be is tartotta az ígéretét. Hamarosan elköltöztek egy sűrűbben lakott helyre, hogy rendszeresen részt tudjanak venni az összejöveteleken.

Misszionáriusotthonokra és Királyság-termekre van szükség

Amikor 1968-ban Nathan H. Knorr Jehova Tanúi főhivatalából Izlandra látogatott, szeretett volna találni egy megfelelőbb épületet a fiókhivatal és a misszionáriusotthon számára. Korábban különböző otthonokat béreltek. A testvérek elkezdtek keresni egy olyan földterületet, amelyre fel lehetne húzni egy épületet, amely Királyság-teremnek, misszionáriusotthonnak és fiókhivatalnak is megfelelne egyben. Közben azért a testvérek kibéreltek egy megfelelő házat Reykjavíkban a Hrefnugata utca 5. szám alatt, és hat misszionárius be is költözött ide 1968. október 1-jén. Ez az épület szolgált az Izlandon végzett munka központjaként az elkövetkező öt évben. Később a testvérek megvettek egy jó fekvésű telket Reykjavíkban, a Sogavegur utca 71-ben. 1972 tavaszán megkezdődött az új fiókhivatal építése. Ez elég nagy kihívásnak bizonyult a testvéreknek, akik egyrészt kevesen voltak, másrészt nem volt nagy szaktudásuk a tervezésben és építésben. Nem voltak építési vállalkozók vagy kőművesek közöttük, ezért olyan vállalkozókat kellett alkalmazni, akik nem voltak Tanúk. Ők készségesen együttműködtek, és megengedték a testvéreknek, hogy velük dolgozzanak az építkezésen. A testvérek kibérelték egy régi ház egyik részét az építési telek mellett, hogy ott jöhessenek össze az étkezésekre. A testvérnők felváltva főztek az otthonukban, és aztán elhozták az ételt az építkezésre, hogy legyen mit enniük a munkásoknak.

Az építkezés nagyszerű tanúskodás volt a környéken. Kiváló alkalom volt arra is, hogy a vállalkozók és a városi hivatalnokok megismerjék Jehova Tanúit. Sokan megálltak a telek mellett, mert látni akarták, hogyan halad a munka. Amikor elérkezett a belső vakolás ideje, egy dániai testvér jött segíteni, akinek kőműves volt a szakmája. A munka legnagyobb részét testvérnők végezték. Amikor a városi hatóság vezetői megszemlélték az építkezési területet, észrevették, amint a testvérnők éppen a betonkeverővel dolgoznak. Egyikük így szólt: „Azt hiszem, a mi egyházunk asszonyai példát vehetnének erről. Sokkal könnyebb lenne templomokat építeni munkával, semmint perselyek körbehordozásával, pénzért könyörögve.” Az épületet 1975 májusában adták át, amikor Milton G. Henschel Izlandra látogatott, és megtartotta az átadási beszédet. Az épület sok éven keresztül szolgált az ország legnagyobb misszionáriusotthonaként, valamint Királyság-teremként, ahova a reykjavíki gyülekezetek jártak. Jelenleg itt található a fiókhivatal.

1987-re elkészült egy új Királyság-terem és misszionáriusotthon Akureyri városában. A Jehova népe közötti egység és nemzetközi testvériség bizonyítékaként több mint 60 testvér és testvérnő érkezett Finnországból és Svédországból, hogy segítsen az izlandi testvéreknek az építkezésben.

„A legkitűnőbb fadarab”

Az évek folyamán Jehova Tanúi Vezető Testületének képviselői többször is ellátogattak Izlandra, és ezek a látogatások mindig a buzdítás kiváló forrásául szolgáltak a testvéreknek. Ahogy már említettük, az 1968-as év kiemelkedő eseménye Knorr testvér látogatása volt. Vérpezsdítő előadást tartott a testvéreknek, tapasztalatokat osztott meg velük, és beszélt a Királyság-prédikáló munka előrehaladásáról Izlandon.

Henschel testvér 1970 májusában látogatott el először Izlandra. Néhány álmos misszionárius fogadta őt. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy Henschel testvér korán reggel érkezett, hanem az is, hogy Hekla, a híres vulkán épp előző nap tört ki, és a misszionáriusok egész éjjel azt nézték.

Henschel testvér különleges figyelmet fordított a misszionáriusokra és a különleges úttörőkre. Mindnyájukat meghívta egy különleges összejövetelre, és tapasztalatokat osztott meg velük abból az időből, amikor úttörőszolgálatot végzett a gazdasági világválság idején. Beszélt arról, hogyan cserélték el az úttörők az irodalmat csirkére, tojásra, vajra, zöldségekre, szemüvegre, sőt még kiskutyára is. Így a munka folytatódhatott a nehéz időkben, és az úttörők is hozzájuthattak a létszükségleti cikkekhez.

Akik Izlandra látogatnak, hamar észreveszik, hogy az ételek nem olyanok, mint amilyeneket addig megszoktak. Az egyik izlandi ételkülönlegesség a svid, vagyis félbevágott és megfőzött bárányfej. Képzeld el, hogy ránézel a tányérodra, és egy fél bárányfejet látsz, fél fogsorral és persze fél szemmel. A legtöbb külföldinek nehézséget okoz, hogy a svid „szemébe nézzen”. Természetesen friss hal mindig kapható. Egy másik izlandi specialitás a hardfiskur, vagyis filézett, szárított hal. Ezt főzés nélkül eszik, lehetőleg egy kis vajjal. Az állaga meglehetősen szilárd, úgyhogy fogyasztás előtt jó sokat kell püfölni, hogy megpuhuljon. Így aztán a misszionáriusok különösen kíváncsian várták, hogy mi lesz Henschel testvér reakciója, mikor felszolgálják neki a halat. Miután megkóstolta, a misszionáriusok rákérdeztek, hogy ízlett-e neki. Ő egy pillanatra elgondolkodott, majd a következő diplomatikus választ adta: „Hát, azt hiszem ez volt a legkitűnőbb fadarab, amit valaha ettem.”

A Vezető Testület több képviselője is látogatást tett Izlandon, és ezek szintén emlékezetesek és buzdítóak voltak. Biztosították az izlandi testvéreket arról, hogy kis létszámuk és földrajzi elszigeteltségük ellenére is részei a nemzetközi testvériségnek, mellyel a keresztényi szeretet kötelékei fűzik őket egybe.

Együttműködés az orvosokkal és a médiával

1992-ben egy négy testvérből álló kórházi összekötő bizottság (köb) kezdte meg munkáját Izlandon. Képzést is kaptak; két testvér Angliában, a másik kettő pedig Dániában vett részt köb-tagoknak rendezett szemináriumon. Nem sokkal a bizottság létrehozása után találkozót szerveztek az egyik nagy egyetemi kórház orvosi személyzetével. Az összejövetelre 130-an jöttek el, többek között orvosok, nővérek, ügyvédek és a kórház adminisztratív dolgozói. Mivel ez volt az első alkalom, hogy a köb-tagok egészségügyben dolgozó szakemberekkel találkoztak, érthető módon meglehetősen idegesek voltak. Az összejövetel azonban sikerrel zárult. Ezután már úgy intézték, hogy az orvosok és más szakemberek kisebb csoportjaival találkozzanak a különböző kórházakban. A testvéreknek sikerült jó kapcsolatot kialakítani néhány vezető sebésszel és aneszteziológussal. Ezek a kapcsolatok segítettek a vér nélküli kezelések során felmerülő nehézségek megelőzésében és megoldásában.

1997-ben új törvény lépett életbe a betegek jogairól. Ez előírja, hogy csak a beteg beleegyezésével adható bármiféle kezelés, és ha lehet tudni az öntudatlan beteg álláspontját, azt tiszteletben kell tartani. A törvény azt is kimondja, hogy a 12 éves vagy annál idősebb gyermekek véleményét minden esetben meg kell kérdezni a kezelésükről. Gudmundur H. Gudmundsson, a köb elnöklője ezt mondja: „Az orvosok általában nagyon együttműködők, kevés gond akad. Még a komolyabb műtéteket is vér nélkül végzik.”

Amikor az Ébredjetek! 2000. január 8-ai, vér nélküli orvoslással és sebészettel foglalkozó száma megjelent, a fiókhivatal arra buzdította a testvéreket, hogy tegyenek különleges erőfeszítést annak érdekében, hogy a lehető legszélesebb körben elterjesszék a folyóiratnak ezt a számát. A fiókhivatal javaslatokat közölt, hogyan lehetne felkínálni a folyóiratot, és milyen válaszokat lehetne adni azoknak, akik a vérkérdésről érdeklődnek. Először néhányan vonakodtak felkínálni a folyóiratot, de aztán hamarosan tapasztalták, hogy az embereket érdekli a téma. Több mint 12 000 darabot terjesztettek el a folyóiratból, ami azt jelenti, hogy az ország minden 22 lakosára jutott 1 példány. Az egyik testvér így számolt be erről: „Alig tudtam bemunkálni a területet, annyi jó beszélgetésem volt.” Egy testvérnő pedig ezt mondta: „Mindössze ketten nem fogadták el tőlem a folyóiratokat.”

Egy hölgy, aki egy hetente jelentkező műsort vezet az országos rádióban, szintén kapott a vér nélküli orvoslással foglalkozó folyóiratból. A műsorában elmondta, hogyan kapta a folyóiratot, majd az Ébredjetek! magyarázata alapján áttekintette a vérátömlesztés alkalmazásának történetét. A téma lezárásaként azt mondta, hogy ha bárki szeretne többet megtudni a vér nélküli orvoslásról, kérjen egy ezzel foglalkozó kiadványt a Tanúktól.

Az Ébredjetek! folyóiratnak ezzel a számával végzett különleges kampány sokaknak segített meglátni a vérrel kapcsolatos álláspontunk ésszerűségét. Azt is megértették, hogy Jehova Tanúi nem akarnak meghalni. Inkább a lehető legjobb orvosi kezelésre törekszenek. Az eredmény az lett, hogy néhányan, akiket korábban félretájékoztattak a vérrel kapcsolatos nézetünkről, most fogékonnyá váltak a Királyság-üzenetre.

Két terem négy nap alatt

Az izlandi testvérek számára az 1995-ös szolgálati év kiemelkedő eseménye két Királyság-terem felépítése volt június folyamán: az egyik Keflavíkban, a másik pedig Selfossban épült. Ez volt az első két terem Izlandon, amelyek gyorsépítési módszerrel készültek. A két terem felépítéséhez mindössze négy napra volt szükség. A norvég testvérek szeretetteljes segítsége tette lehetővé, hogy mindez megvalósulhasson. A norvégiai fiókhivatal küldte az építőanyag legnagyobb részét, és több mint 120 testvér és testvérnő érkezett Norvégiából, hogy segítsen az építkezésen. Leggyakrabban a következő felkiáltást lehetett hallani az építési területeken: „Ez egyszerűen bámulatos!” Az izlandi testvérek már hallottak és olvastak Királyság-termek gyors felépítéséről, de most mindezt a saját szemükkel is láthatták. Persze hogy bámulatos volt, hiszen a Királyság-termek száma néhány nap alatt megduplázódott Izlandon.

Azon kívül, hogy két új Királyság-teremhez jutottak, az izlandi testvéreket az is fellelkesítette, hogy együtt lehetnek a Norvégiából érkezett testvérekkel és testvérnőkkel, akik a saját költségükön utaztak, hogy a szabadságuk alatt az építkezéseken dolgozzanak. Micsoda bizonyítéka ez annak, hogy valóban nemzetközi testvériséget alkotunk! Az izlandi testvérek szintén hozzájárultak az építkezések sikeréhez. Több mint 150 helyi hírnök vett részt a munkában, körülbelül az országban élő testvérek fele.

Ezek a Királyság-terem-építkezések a nyilvánosság előtt is jó tanúskodásul szolgáltak. Két országos televízióállomás is tudósított az eseményekről a hírműsorában, képeket mutatva mindkét építkezés helyszínéről. Sok rádióállomás és újság is beszámolt az építkezésekről. A selfossi templom egyik papjának viszont nem tetszett a Tanúkra irányuló figyelem. Megjelentetett egy cikket a helyi újságban, amelyben figyelmeztetést közölt Jehova Tanúi őáltala veszélyesnek és hamisnak tartott tanításaival kapcsolatban. Megemlítette, hogy a gyenge és befolyásolható embereknek különösen óvatosnak kell lenniük. Egy rádióműsorban megismételte ugyanezeket a figyelmeztetéseket. A pap szavai azonban nem érték el azt a hatást, amelyet remélt. A legtöbb ember kedvező véleménnyel volt a Királyság-termek építéséről, és sokan azok közül, akikkel a testvérek találkoztak a prédikálómunka során, azt mondták, hogy meglepődtek a pap reagálásán.

Körülbelül egy héttel azután, hogy a pap figyelmeztető szavait leközölték, az újságban megjelent egy karikatúra. A gúnyrajz előterében a templom látható, a háttérben pedig a Királyság-terem. A két épületet egy folyó választja el, és néhány mosolygós, jól öltözött Tanú közeledik a hídon át a Királyság-teremből a templom felé, prédikálótáskával a kezében. A templom előtt egy pánikba esett nő próbál felállni a kerekes székéből. Egy begipszelt lábú és egy feltehetően vak férfi szaladni próbálnak, miközben ezt kiabálják: „Jönnek a Tanúk, mindenki meneküljön!” A templom lépcsőjén pedig ott áll a pap csodálkozó tekintettel. Sok embernek tetszett ez a karikatúra. Az újság szerkesztői az év legjobb gúnyrajzának választották, kinagyították, kitették az irodájuk falára, ahol több évig látható volt.

Egy kiállítás, mely jó tanúságul szolgál

A 2001-es szolgálati évben készült egy kiállítás, amely Jehova Tanúi semlegességére irányította a figyelmet, amelyet a második világháború előtt és alatt tanúsítottak, miközben elviselték a náci üldözést. A kiállítást három helyen mutatták be, és összesen 3896-an látták. Az utolsó hétvégén a reykjavíki kiállítótermet zsúfolásig megtöltötte a több mint 700 látogató. A kiállítás mindhárom helyszínén folyamatosan vetítették a Jehova Tanúi szilárdan állnak a náci támadással szemben című videofilmet izlandi nyelven. Sok látogató élt a lehetőséggel, hogy leüljön, és végignézze a filmet.

A Tanúknak a koncentrációs táborokban mutatott szilárd kitartása nagy hatással volt azokra a látogatókra, akik korábban nem ismerték történelmünk ezen oldalát. Egy professzor asszony, aki többször is megnézte a kiállítást, azt mondta, hogy lenyűgözték őt a látottak, és megváltoztatta a véleményét Jehova Tanúiról. Különösen megindította a koncentrációs táborokba zárt Tanúk erős hite. Ha megtagadták volna a hitüket, a többi rabtól eltérően ők kiszabadulhattak volna.

Az egyik országos televízióállomás és több helyi tv- és rádióállomás is kedvező hangvételű beszámolót közölt a kiállításról. A megnyitó után egy evangélikus pap is eljött a feleségével és a lányával együtt. Kicsit később az egyik testvér felajánlotta neki, hogy látogassa meg a Bételt, ő pedig elfogadta a meghívást. Néhány nappal azután, hogy megtekintette a Bételt, egy hölgy kérdést tett fel neki egy bizonyos írásszöveggel kapcsolatban. A pap arra buzdította a hölgyet, hogy lépjen kapcsolatba Jehova Tanúi fiókhivatalával, mivel ők biztos tudnak válaszolni. Az egyik testvér később bibliatanulmányozást is kezdett a pappal.

A kiadványok fordítása az évek folyamán

Nem volt mindig könnyű az izlandi hírnököknek, hogy lefordítsák a „hű és értelmes rabszolga” által kiadott összes szellemi táplálékot (Máté 24:45). A korai években a fordítói munka legnagyobb részét Kanadában élő izlandi Tanúk végezték. Később a munka Izlandon folytatódott. Miután az első misszionáriusok megérkeztek 1947-ben, megismerkedtek egy idős költővel, aki ugyanabban a házban lakott, ahol ők. Tudott angolul, és segített nekik a nyelvtanulásban. Azt is felajánlotta, hogy szívesen részt vesz a fordításban, így aztán a testvérek megkérték, hogy fordítsa le „Az Isten legyen igaz” című könyvet és a Minden nép öröme című füzetet. Sajnos eléggé régies költői stílust használt, túl sok archaikus szóval és kifejezéssel. Bár az egyik újonnan érkezett misszionárius és Lindal testvér is leellenőrizte, valamint újragépelte a fordítást, a könyvből nem lett igazán eredményes tanulmányozási segédeszköz. Ennek ellenére széles körben el tudták terjeszteni az első megjelenése óta, és összesen 14 568 példányt nyomtattak belőle. A füzetből több mint 20 000 példányt nyomtattak 1949-ben. Később a testvérek egy másik fordítót kértek meg, hogy fordítsa le a Mit tett a vallás az emberiségért? című könyvet.

Azokban az években a testvérek egy kisebb csoportja több füzetet is lefordított. Az egyik ,A Királyságnak ez a jó híre’ című füzet volt, amely 1959-ben jelent meg. Ennek a füzetnek a segítségével a testvérek sok új bibliatanulmányozást vezettek be. Ekkor aztán engedélyt kaptak Az Őrtorony kiadására izlandi nyelven.

Az ezután következő években rengeteg kiváló könyvet fordítottak le és jelentettek meg. Ezek között volt például: „Az pedig az örök élet” 1962-ben; Az elveszett Paradicsomtól a visszanyert Paradicsomig 1966-ban; Az igazság, mely örök élethez vezet 1970-ben; Örökké élhetsz Paradicsomban a földön 1984-ben és az Ismeret, amely örök élethez vezet 1996-ban. Az Ébredjetek! negyedévenkénti kiadása izlandi nyelven 1982-től jelenik meg.

A testvéreknek sok éven keresztül nem volt izlandi nyelvű énekeskönyvük. 1960-ban négy éneket fordítottak le és sokszorosítottak az egyik körzetkongresszusra. Azután az 1963 novemberében megrendezett kerületkongresszuson a testvérek nagy örömére megjelent egy kisméretű énekeskönyv, amely 30 éneket tartalmazott izlandi nyelven.

Addig a gyülekezeti éneklés valóságos nyelvi kavalkád volt. Günther és Rut Haubitz különleges úttörőként érkezett Izlandra 1958-ban Németországból. Rut még mindig emlékszik, hogy a külföldi testvérek mind a saját énekeskönyvüket használták, angol, dán, finn, német, norvég vagy svéd nyelven énekeltek. Az izlandiak pedig bekapcsolódtak valamelyik nyelven, amelyiket éppen a legjobban ismerték. „Meglehetősen vegyes kórus volt” — mondja. Az évek folyamán egyre több Királyság-ének lett lefordítva, míg aztán végül 1999-ben megjelent a teljes, mind a 225 éneket tartalmazó énekeskönyv izlandi nyelven. Mennyire hálásak a testvérek ezért a gondoskodásért, amely által dicsérni tudják Jehovát!

Az 1999 augusztusában megtartott kerületkongresszus valami újat hozott az izlandi testvéreknek. A Figyelj Dániel próféciájára! című könyv izlandi nyelven egy időben jelent meg az angol kiadással. Amikor a kongresszuson az előadó bejelentette, hogy a könyv megjelent angolul, mindenki tapsolt. Azután ahelyett, hogy megmagyarázta volna a testvéreknek, hogy a könyv csak később lesz kiadva izlandi nyelven, felmutatott egy izlandi nyelvű példányt, és mindenki legnagyobb meglepetésére hozzátette, hogy a könyv már le is lett fordítva. Azóta az Ézsaiás próféciája világosság az egész emberiségnek című könyv első és második kötete is az angollal egy időben jelent meg.

A Bétel bővítése és további növekedés

A Bételt 1998-ban felújították. Vettek két házat az utca másik oldalán, hogy a Bétel-család egy része azokban lakjon, és ezáltal a fordítói osztálynak több irodája legyen. Az utóbbi években a fordítók a New York-i főhivatalból érkező testvérek látogatásaiból is hasznot merítettek. Ezek a testvérek megtanították nekik a Jehova Tanúi által kifejlesztett számítógépes programok használatát, melyek kifejezetten a fordítói munkához készültek.

Nemrégiben a főhivatal képviseletében érkezett testvérek megtartották a fiókhivatalban a haladó angol szövegértési tanfolyamot. Ez hozzásegítette a fordítókat, hogy jobban megértsék az angol szöveget, mielőtt elkezdenék a fordítást.

A fiókhivatal erről számol be: „Visszatekintve az elmúlt évekre, boldogok vagyunk, hogy némelyeknek volt bátorságuk hozzáfogni az izlandi nyelvre történő fordításhoz, még ha ezt kezdetleges körülmények között és hiányos nyelvismeret birtokában tették is. Habár a korai időkben készült fordítások minősége nem érte el a mai színvonalat, nem ’vetjük meg a kicsiny kezdet napját’ (Zak 4:10). Örömmel látjuk, hogy Jehova neve és Királysága Izlandon is ismertté vált, és sok ember ismerte meg az igazságot.”

Jelenleg 8 teljes idejű szolga dolgozik a fiókhivatalban. A többiek bejárnak a Bételbe, és részidőben segítenek. A fiókhivatalban levő Királyság-terem kiváltására egy új terem épült, ahol a reykjavíki gyülekezetek összejöhetnek. Ennélfogva már készülnek a tervek a fiókhivatal épületének átalakítására, hogy több Bétel-munkást tudjon befogadni.

A jó hír prédikálása Izlandon kitartást, önfeláldozást és szeretetet kívánt. Valóban elmondható, hogy a buzgó Királyság-hirdetők kemény munkája, amelyet az elmúlt 76 évben Izlandon végeztek, nem volt hiábavaló. Sok hűséges testvérnek és testvérnőnek volt része az aratómunkában. Közülük sokan más országokból költöztek ide, hogy néhány évig itt szolgáljanak. Munkájukra sokáig emlékezni fogunk. Néhányan viszont itt maradtak, és Izlandot tették maradandó otthonukká. A sok buzgó helyi hírnök állhatatossága szintén dicséretre méltó.

A Királyság-hirdetők létszáma nem sok — átlagosan 281 —, de Jehova Tanúit már jól ismerik az országban. Jelenleg hét misszionárius szolgál vidéki területeken és kisebb gyülekezetekben a szigeten. Az elmúlt szolgálati évben 543 személy vett részt Krisztus halálának emlékünnepén, és majdnem 180 házi bibliatanulmányozást vezetnek a testvérek.

Talán egy napon az izlandi testvérek olyasfajta növekedést fognak tapasztalni, amelyről az Ézsaiás 60:22 beszél: „A kevés ezerré lesz, a kicsiny pedig hatalmas nemzetté. Én, Jehova, felgyorsítom ezt a maga idejében.” Addig is Jehova Izlandon élő Tanúi eltökéltek, hogy elvégezzék azt a munkát, amellyel a Király, Jézus Krisztus bízta meg őket, vagyis hogy prédikálják a Királyság jó hírét. Bíznak benne, hogy Isten növekedésnek indítja az igazság magvait a fogékony és hálatelt szívekben (Máté 24:14; 1Kor 3:6, 7; 2Tim 4:5).

[Kiemelt rész a 205. oldalon]

Ahol a keresztnevekből vezetéknevek lesznek

A helyi hagyományokkal összhangban az izlandi embereknek nincsen családnevük. Mindig a keresztnevükön szólítják egymást. A gyermekek úgy kapják a vezetéknevüket, hogy az apa keresztnevéhez hozzáadódik egy végződés, ami fiúk esetében -son, lányoknál pedig -dóttir. Ha például egy Haraldur nevű embernek gyermekei születnek, a fia a Haraldsson, a lánya pedig a Haraldsdóttir vezetéknevet kapja. A nők neve nem változik, amikor férjhez mennek. Mivel számtalan ugyanolyan nevű ember van, a telefonkönyvek nemcsak a neveket, címeket és telefonszámokat tartalmazzák, hanem mindenkinek a foglalkozását is. A családfákat őrző feljegyzések lehetővé teszik, hogy az izlandiak több mint ezer évre visszamenőleg végigkövethessék a leszármazási vonalukat.

[Kiemelt rész a 208. oldalon]

Izlandról röviden

Az ország: A szigetország nem sokkal az északi sarkkör alatt, az Észak-Atlanti-óceán, a Grönlandi-tenger és a Norvég-tenger között fekszik. Rengeteg vulkán, hőforrás és gőzölgő gejzír található a szigeten. Az ország területének egytizedét gleccserek borítják.

Az emberek: Azoknak a vikingeknek a leszármazottai, akik főként Norvégiából érkeztek. Az izlandiak általában szorgalmasak, találékonyak és türelmesek. Legtöbben a partok mentén élnek.

A nyelv: Bár a hivatalos nyelv az izlandi, sokan beszélnek két vagy több idegen nyelven, leginkább angolul, németül vagy valamelyik skandináv nyelven.

A megélhetés: A halászat fő szerepet játszik Izland gazdaságában. A halászhajók kapelánt, tőkehalat, foltos tőkehalat és heringet hoznak, melyek többségét feldolgozzák és exportálják.

Az ételek: A hal és a bárányhús mindennapos eledel. Az egyik izlandi ételkülönlegesség a főtt bárányfej.

Az éghajlat: Az egyik meleg Atlanti-áramlat hatásának köszönhetően az éghajlat mérsékelt. A telek enyhék, de szelesek. A nyarak hűvösek.

[Kiemelt rész/kép a 210. oldalon]

1942. szeptember 6.: „Továbbra is csak egy úttörő szolgál az országban, ezért nem sok mindenről lehet beszámolni. Izland lakossága körülbelül 120 000 fő, és mintegy 6000 tanya található itt. Ezeket a farmokat csak lóháton, málhás pónival lehet elérni. Ahhoz, hogy minden otthon meg legyen látogatva, hozzávetőlegesen 16 000 kilométert kellene utazni, leginkább hegyeken és hegyi patakokon keresztül. Eddig nagyon kevés érdeklődés mutatkozott az üzenet iránt.”

Ezeket a szavakat Georg F. Lindal az Izlandon végzett úttörőszolgálatának 13. éve után írta. Ezután még öt évig ő volt az egyetlen hírnök Izlandon.

[Kiemelt rész/kép a 213—4. oldalon]

Hűséges szolgálat egy életen át

Oliver Macdonald, a Gileád Iskola 11. osztályának végzettje, az első misszionáriusok között volt, akiket Izlandra küldtek. Ingvard Jensennel együtt érkezett meg 1948 decemberében. New Yorkból indultak teherhajóval, így az utazás 14 napig tartott. Az Atlanti-óceán igen viharos volt, úgyhogy majdnem egész úton tengeribetegek voltak.

Macdonald testvér 1950 márciusában feleségül vett egy angol testvérnőt, Sally Wildot, aki az angol Bételben dolgozott. Mac, ahogy kedvesen nevezték, és Sally sok jót tett azokban a kezdeti években. Azok, akikkel tanulmányoztak, még mindig hűségesen szolgálják Jehovát.

1957-ben Mac és Sally visszatért Angliába, ahol Sally meghalt rákban, amit még Izlandon állapítottak meg nála. Sally halála után Mac újra elkezdte a teljes idejű szolgálatot, és először általános úttörőként, majd utazófelvigyázóként szolgált 13 évig. 1960-ban feleségül vett egy különleges úttörőt, Valerie Hargreaves-t. Anglia különböző körzeteiben szolgáltak együtt, Skócia északi részétől az Anglia déli partjaihoz közeli Csatorna-szigetekig. Ahogy észak felé haladtak a körzetmunka végzése közben, és eljutottak a Skócia északi partjainál fekvő Shetlandig, Mac mindig ezt mondta: „A következő megálló Izland!” Persze soha nem gondolta komolyan, hogy valóban továbbmennének.

1972-ben azonban Mac és Valerie misszionáriusi megbízatást kapott. És hova lettek kinevezve? Izlandra. Mac fiókhivatal-szolgaként, később pedig a fiókbizottság koordinátoraként tevékenykedett. Hét évig maradt Izlandon Valerie-vel. Ezután Írországba kaptak kinevezést, hogy ott szolgáljanak misszionáriusként, először Dublinban, később pedig Észak-Írországban. Húszévi Írországban végzett szolgálat után, 1999 decemberében Mac meghalt rákban. Összesen 60 évet töltött a teljes idejű szolgálatban. Valerie még mindig általános úttörő Belfastban, Észak-Írországban.

[Kép]

Valerie és Oliver Macdonald Reykjavíkban az 1970-es években

[Kiemelt rész/kép a 218. oldalon]

Reykjavík

Izland fővárosa Reykjavík; ez a név azt jelenti: ’füstölgő öböl’. Az első állandó telepes, Ingólfur Arnarson nevezte el így a hőforrásokból felszálló pára miatt. Napjainkban Reykjavík egy lüktető, modern város, melynek lakossága körülbelül 180 000 fő.

[Kiemelt rész/kép a 223—4. oldalon]

Izlandot tették otthonukká

Páll Heine Pedersen Dániából származik. 1959-ben nevezték ki különleges úttörőnek Izlandra. 1961-ben két helyen is részt vett Európában az „Egyesült imádók” nemzetközi kongresszuson. Ekkor találkozott Violettel, aki az egyesült államokbeli Kaliforniából jött, hogy több kongresszuson is részt vegyen.

A kongresszusok után Páll visszatért Izlandra, Violet pedig hazament Kaliforniába. Öt hónapig leveleztek, majd 1962 januárjában Violet Izlandra utazott, hogy feleségül menjen Pállhoz, aki még mindig úttörőként szolgált. Ő volt az egyetlen Tanú Izland egyik északnyugati, gyéren lakott területén. Egy kisvárosban laktak, ahol tél közepén két hónapig nem süt a nap. Ahhoz, hogy elérjék a területükön élő emberek némelyikét, meredek, gyakran vastag jéggel borított hegyi utakon kellett haladniuk. Ráadásul az egyetlen közlekedési eszközük egy motorbicikli volt, amelyet Páll még Dániából hozott magával. Mivel Violet a napfényes Kaliforniában született és nevelkedett fel, a testvérek közül sokan azt gondolták, hogy nem fogja sokáig bírni Izlandon. De ő kitartott, és végül megszerette az országot és az embereket.

Páll és Violet együtt végezte az úttörőszolgálatot egészen addig, amíg 1965-ben meg nem született Elísabet nevű lányuk. Páll tovább szolgált 1975-ig, és Violet is tudott időnként úttörőszolgálatot vállalni azokban az években. 1977-ben úgy döntöttek, hogy Páll egészségi állapota miatt Kaliforniába költöznek. Idővel erős késztetést éreztek, hogy ott szolgáljanak, ahol nagyobb szükség van Királyság-hírnökökre. Újra elkezdték az úttörőmunkát, majd amikor a lányuk elvégezte az iskolát, és nagykorú lett, ismét kinevezést kaptak Izlandra, hogy visszatérjenek mint misszionáriusok. Néhány évig a misszionáriusi területen és az utazómunkában szorgoskodtak. 1989-ben Páll megbízást kapott, hogy a fiókbizottság tagjaként tevékenykedjen. Azután 1991-ben hivatalosan elismert Bétel-otthon kezdte meg működését Izlandon, melynek első családtagjai Páll és Violet voltak. Még ma is ott szolgálnak.

[Kiemelt rész/kép a 228—9. oldalon]

Egy vendégszerető házaspár

Fridrik Gíslason és a felesége, Ada a között a hét személy között volt, akik 1956-ban keresztelkedtek meg. Oliver és Sally Macdonaldtól tanulták az igazságot. Először csak Fridrik tanulmányozta a Bibliát, mert Ada annak a varróegyletnek az ügyeivel volt elfoglalva, ahova a téli hónapokban járt. Mikor aztán tavasszal a varróegylet feloszlott, a konyhában üldögélt a tanulmányozások alatt. Végül a Biblia iránti kíváncsisága arra késztette, hogy megkérdezze, beülhetne-e a tanulmányozásra csak mint megfigyelő. Hamarosan azonban teljesen belemerült a beszélgetésekbe.

Később rendszeres angol nyelvű Őrtorony-tanulmányozásra került sor az otthonukban. Kezdtek eljárni a misszionáriusotthonban tartott összejövetelekre is. „Emlékszem, hogy az összejövetelek egy kis padlásszobában voltak abban az épületben, ahol a misszionáriusok laktak. Csak 12 széknek volt hely, és ha néha a szokottnál többen jöttünk össze, kinyitottuk a két kisszobát elválasztó ajtót. Mennyire más a helyzet ma! Már három gyülekezet használja a reykjavíki Királyság-termet” — meséli Fridrik.

Fridrik és Ada a vendégszeretetéről lett ismert. Habár hat gyermeket neveltek, az otthonuk mindig nyitva állt a testvérek előtt. A gyülekezet fennállásának első éveiben az Izlandra érkező külföldiek közül sokan élvezhették Fridrik és Ada vendégszeretetét, mert náluk kaptak szállást, amíg saját lakást nem találtak.

[Kiemelt rész/kép a 232. oldalon]

Izlandi nyelvű bibliafordítások

A legkorábbi izlandi nyelvű bibliafordítás egy XIV. századi, Stjórn című műben található, amely a Héber Iratok néhány részének fordítását és magyarázatát tartalmazza. Az első teljes izlandi nyelvű Újszövetséget 1540-ben nyomtatták. Ezt Oddur Gottskálksson, Hólar püspökének a fia fordította, aki Norvégiában megismerkedett a reformáció tanaival, Németországban pedig még Luther Mártonnal is kapcsolatba került. A legenda úgy tartja, hogy miután Oddur visszatért Izlandra, egy tehénistállóban, nagy nehézségek között készítette a fordítást, mert nem akarta megsérteni katolikus munkaadóját, Skálholt püspökét. Oddur a latin nyelvű Vulgata felhasználásával fordította le a szöveget, majd saját kezűleg vitte az iratokat Dániába nyomtatásra. Gudbrandur Thorláksson püspök 1584-ben rendelte el az első teljes Biblia kinyomtatását izlandi nyelven. Az eredeti héber és görög szövegen alapuló első teljes bibliafordítást 1908-ban adták ki, majd 1912-ben átdolgozták.

[Kép]

A „Gudbrandsbiblía”, mely az első teljes Biblia izlandi nyelven

[Táblázat/grafikon a 216—7. oldalon]

IZLAND — FŐBB ESEMÉNYEK

1929: Georg F. Lindal megérkezik, ő az első hírnök az országban.

1940

1947: Megérkeznek az első Gileádot végzett misszionáriusok.

1950: Megalakul egy kis létszámú gyülekezet.

1960

1960: Az Őrtorony megjelenik izlandi nyelven.

1962: Fiókhivatal létesül Reykjavíkban.

1975: Új, nagyobb fiókhivatal készül el és kerül átadásra.

1980

1992: Kórházi összekötő bizottság alakul.

1995: Júniusban két Királyság-terem épül 4 nap alatt.

2000

2004: 284 tevékeny hírnök van Izlandon.

[Grafikon]

(Lásd a kiadványt.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

300

200

100

1940 1960 1980 2000

[Térképek a 209. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

IZLAND

Húsavik

Hólar

Akureyri

Seydisfjördur

Neskaupstadur

Eskifjördur

Stykkishólmur

Borgarnes

Höfn

REYKJAVÍK

Skálholt

Keflavík

Selfoss

[Egész oldalas kép a 202. oldalon]

[Kép a 207. oldalon]

Jobbra: Georg F. Lindal 1947-ben

[Kép a 207. oldalon]

Lent: Lindal testvér egy izlandi pónival az 1930-as évek elején

[Kép a 212. oldalon]

Néhányan az Izlandon szolgáló első misszionáriusok közül, balról jobbra haladva: Ingvard Jensen, Oliver Macdonald és Leo Larsen

[Kép a 220. oldalon]

Ebben a házban volt a fiókhivatal 1962 és 1968 között

[Kép a 227. oldalon]

Több mint száz izlandi hírnök vett részt 1969-ben a Koppenhágában megrendezett „Béke a földön” nemzetközi kongresszuson

[Kép a 235. oldalon]

Iiris és Kjell Geelnard Akureyriben 1993 januárjában

[Kép a 238. oldalon]

Jobbra: a „Svalbakur” nevű halászhajó

[Kép a 238. oldalon]

Lent: Fridrik és Kjell

[Kép a 241. oldalon]

Jobbra: Oddný Helgadóttir

[Kép a 241. oldalon]

Lent: Gudrún Ólafsdóttir

[Kép a 243. oldalon]

Jobbra: Királyság-terem és misszionáriusotthon Akureyriben

[Kép a 243. oldalon]

Lent: Bjarni Jónsson a fiókhivatal épülete előtt

[Kép a 249. oldalon]

Fent: Királyság-terem-építés Selfossban 1995-ben

[Kép a 249. oldalon]

Jobbra: a kész épület

[Kép a 253. oldalon]

Az izlandi Bétel-család

[Kép a 254. oldalon]

A fiókbizottság balról jobbra haladva: Bjarni Jónsson, Gudmundur H. Gudmundsson, Páll H. Pedersen és Bergthór N. Bergthórsson