Abihu
(ő atya):
Áronnak a feleségétől, Elisebától született négy fia közül az egyik; Nádáb, Eleázár és Itamár testvére (2Mó 6:23; 1Kr 6:3; 24:1). Mivel Egyiptomban született, és Áron második fia volt, érett férfi volt a kivonulás idején. Apja ekkor 83 éves volt (4Mó 33:39).
Nádáb és Abihu voltak az idősebb fiúk, ezért Jehova megengedte, hogy elkísérjék apjukat és Izrael vénei közül azt a 70 vént, akik valameddig felmentek a Sínai-hegyre. Így láthatták távolról Isten dicsőségének fenséges látomását (2Mó 24:1, 9–11). Jehova nagy megbecsülésben részesítette Áron fiait, kinevezte őket, hogy szolgáljanak papokként apjukkal, a főpappal, és elrendelte, hogy közülük legyen Áron későbbi utódja. Papi köntöst viseltek, és fejfedő volt rajtuk a „dicsőségükre és ékességükre”. Mózesnek kellett ’felkennie őket, megtölteni kezüket hatalommal és felszentelnie őket’, hogy végezzék Isten szolgálatát (2Mó 28:1, 40–43). Övék lett a papság, ez „időtlen időkre szóló rendelet” volt (2Mó 29:8, 9).
Ettől fogva nekik is szóltak Istennek a papsággal és annak tennivalóival kapcsolatos utasításai (2Mó 29:10–46; 30:26–38). Isten mélyen az elméjükbe, sőt az egész nemzet elméjébe véste azt is, hogy létfontosságú tisztelni az imádattal kapcsolatos dolgok szentségét, egyebek között a füstölőoltárét és az ahhoz tartozó felszerelésekét is. Az életük függött attól, hogy tiszteletben tartják-e az Istentől kapott rendelkezéseket.
Egy évvel azután, hogy megkezdődött a kivonulás (i. e. 1512-ben), elérkezett az ideje, hogy felállítsák a hajlékot, és beiktassák a papságot. Az egész nemzet összegyűlt a találkozás sátrának bejárata előtt a beiktatási ceremóniára, és látta, amint Áront meg Abihut a fivéreivel együtt megmossák, turbánt tesznek a fejükre, és felkenik őket Isten papjaiként, hogy képviseljék a nemzetet Őelőtte. Ezután az újonnan beiktatott papok hét napon át ott maradtak a találkozás sátrának bejáratánál, hogy befejeződjön a beiktatásuk, és ahogy Mózes mondta: „»hogy kezetekbe hatalom töltessen. . .« Áron és a fiai pedig megtették mindazt, amit Jehova parancsolt Mózes által” (Áron a nyolcadik napon megkezdte papi szolgálatát, Abihu pedig segített neki a fivéreivel (3Mó 9:1–24). Szemtanúi voltak Isten jelenléte dicsőséges megnyilvánulásának. De úgy tűnik, még véget sem ért a nap, a beszámoló szerint „Nádáb és Abihu, Áron fiai fogták és hozták saját tűztartójukat, tüzet tettek bele, füstölőszert raktak rá, és törvénytelen tüzet ajánlottak fel Jehova előtt, amit nem írt elő számukra. Ekkor tűz jött ki Jehova elől, és megemésztette őket, úgyhogy meghaltak Jehova előtt” (3Mó 10:1, 2). Áron unokatestvérei Mózes utasítására kivitték a holttesteket a táboron kívülre. Apjukat és az életben maradt fivéreket Isten arra utasította, hogy ne mutassák ki bánatukat, amiért ezek kivágattak a gyülekezetből (3Mó 10:4–7).
Rögtön ez után Isten figyelmeztette Áront, hogy nem szabad mámorító italt innia sem neki, sem a fiainak, amikor a hajléknál szolgálnak, ’hogy meg ne haljanak’. A 9. vershez fűzve a Mózes öt könyve és a Haftárák ezt írja: „bölcseink összefüggésbe hozták Nádáb és Ábihu esetét ezzel a rendelkezéssel, amely megtiltja a részegítő italok élvezetét a templomi szolgálat előtt” (III. köt. 88. o.). Tehát súlyos bűnük magában foglalhatta az ittasságot is, de igazából azért haltak meg, mert figyelmen kívül hagyták Istennek a tiszta imádatra vonatkozó követelményét, azáltal hogy „törvénytelen tüzet ajánlottak fel. . ., amit nem írt elő számukra”.
Abihut nagy megtiszteltetésben részesítette Isten, és kiemelkedő tisztséget töltött be az egész nemzet előtt egy rövid ideig, de akár becsvágyból, akár önteltségből, akár azért, mert félvállról vette Isten utasításait, kiváltságai hamar véget értek, és gyermektelenül halt meg (4Mó 3:2–4; 26:60, 61; 1Kr 24:1, 2).