1. Sém egyik fia a közül az öt közül, akiktől ’családok származtak a nyelvük szerint az ő földjükön, nemzetenként’ (1Mó 10:22, 31; 1Kr 1:17). Elám fiai nincsenek megnevezve, ám Elám neve mind népet, mind pedig területet is jelöl Mezopotámia dk. határán.

Elám neve alatt az ókorban azt a területet értették, amelyet ma Huzisztánnak neveznek, és DNy-Iránban helyezkedik el. Magában foglalta azt a termékeny síkságot, amely a Tigris völgye alsó szakaszának a k. oldalán volt, s amelyet a Karun és Karhe folyók öntöztek. Ezenkívül nyilvánvalóan kiterjedt a síkság é. és k. határán fekvő hegyvidékekre is, bár ez a két utóbbi határ egyáltalán nem biztos. Az Ansannak nevezett területről úgy vélik, hogy ezekben a hegyekben helyezkedett el, és a feliratokban úgy jelenik meg, mint amely már a korai időszakoktól fogva Elám részét alkotta. Elám, mivel a termékeny félhold legkeletibb részén feküdt, egy fajta határként szolgált, lévén egyike azoknak a területeknek, ahol szemita emberek laktak, s ahol általában szemiták voltak hatalmon. Ezek a szemiták szemben álltak, illetve keveredtek azokkal a népekkel, amelyek Noé többi fiától származtak, főleg jafetita ágon.

Az asszír és a babilóniai írások Elám országát Elamtunak nevezik, a klasszikus görög írók pedig Elümaisznak, de ők időnként „Szúzianá”-nak is hívják Szúza vagy Susán városa után, amely egykor nyilvánvalóan Elám fővárosa volt. A Perzsa Birodalom idején Szúza (Susán) királyi város volt (Ne 1:1; Esz 1:2). Azok mentén a kereskedelmi útvonalak mentén helyezkedett el, amelyek dk. irányban haladtak, fent pedig eljutottak egészen az Iráni-felföldig. Mivel az asszír és a babilóniai uralkodók szerették volna megszerezni a hatalmat ezek fölött az utak fölött, gyakran betörtek Elámba.

Nyelve: A forrásművek Elámot tárgyalva általában azt mondják, hogy a Mózes első könyvének az írója Elámot csupán politikai vagy földrajzi megközelítés alapján sorolja fel Sém alatt, mivel szerintük Elám népe nem volt szemita. Ezen nézetüket arra az állításra alapozzák, hogy az elamiták nyelve nem sémi volt. A kutatások azonban feltárták, hogy az Elámként megnevezett földrajzi területen talált legkorábbi feliratok „mindössze olyan jellegű felsorolást tartalmaznak, amelyekben a tárgyakat képekben jegyezték fel agyagtáblákra, melléírva a darabszámukat, és ezeket egyszerű vonalakkal, körökkel vagy félkörökkel jelezték . . . tartalmuk ez időben kizárólag gazdasági vagy adminisztratív jellegű volt” (G. R. Driver: Semitic Writing. London, 1976, 2–3. o.). Ezeket a feliratokat ésszerű pusztán abban az értelemben „elámiaknak” nevezni, hogy Elám területén találták meg őket.

Azok tehát, akik szerint Elám nem tartozik a szemita népek közé, főleg olyan későbbi, ékírásos feliratokra alapozzák az érveiket, amelyek állítólag az i. e. II. évezredben keletkezhettek, valamint a behisztuni emlékműre (ez az i. e. VI. századból származik), amely párhuzamos szövegeket tartalmaz óperzsa, akkád és „elámi” nyelven. Azokról az ékírásos feliratokról, amelyeket az elamitáknak tulajdonítanak, azt mondják, hogy agglutináló nyelven íródtak (az ilyen nyelv a szavak nyelvtani funkcióit a szavakhoz illesztett képzőkkel, ragokkal és jelekkel fejezi ki; eltér a flektáló nyelvektől). A filológusok nem jártak sikerrel abban, hogy rokonságot találjanak e között az „elámi” nyelv között és bármilyen más, ismert nyelv között.

Amellett, hogy figyelembe vesszük az eddig tárgyalt ismeretanyagot, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy azon a földrajzi területen, ahová végül Elám leszármazottai tömörültek, más népek is lakhattak még az elamiták letelepedése előtt vagy akár velük egy időben is, ahogyan a korai, nem szemita sumerok Babilóniában laktak. Az Encyclopædia Britannica (1959, 8. köt. 118. o.) a következőket jelenti ki: „Az egész országban [amelyet Elámnak neveznek] különféle törzsek éltek, amelyek többnyire agglutináló nyelvjárásokat beszéltek, bár a nyugati körzeteket szemiták népesítették be.” (Kiemelés tőlünk; TÉRKÉP és TÁBLÁZAT: 1. köt. 329. o.)

Az, hogy az Elám területén talált ékírásos feliratok önmagukban nem bizonyítják, hogy az igazi elamiták eredetileg nem szemiták voltak, látható abból a számos történelmi példából is, amely felhozható arra, hogy bizonyos népek más nyelvet kezdtek beszélni a fölöttük álló idegen népek uralmának vagy bevándorlásának a hatására. Arra is van példa, hogy ókori népek a sajátjuk mellett más nyelvet is beszéltek, amely a kereskedelemben vagy a nemzetközi kapcsolatokban volt használatos, ahogy az arámi is közvetítő nyelvvé vált sok nép között. A karatepei „hettiták” kétnyelvű feliratokat készítettek (nyilván az i. e. VIII. században), ezek a hieroglifikus „hettita” és a hajdani föníciai nyelven íródtak. Perszepoliszban, egy perzsa királyi városban mintegy 30 000 agyagtáblát találtak, amelyek I. Dáriusz perzsa király idejéből származnak. Ezek többsége az úgynevezett „elámi” nyelven készült. Perszepoliszt mégsem neveznénk elámi városnak.

 Azt, hogy az 1Mózes 10. fejezetében található nemzetségtáblázatot nem bölcs pusztán földrajzi jellegűnek, és nem tényleges leszármazásra vonatkozónak tekinteni, bizonyítják azok az elámi királyok számára faragott domborművek is, amelyeknek a készítését a régészek még I. Szargon idejére datálják (aki szerintük a III. évezred második felében uralkodott). Ezek a domborművek, amellett hogy tipikusan akkád (szemita asszír–babiloni) alakokat jelenítenek meg, akkád feliratokat is tartalmaznak (J. D. Douglas [szerk.]: The Illustrated Bible Dictionary. 1980, 1. köt. 433. o.).

Történelme: A Biblia először Ábrahám idejében (i. e. 2018–1843) ír Elámról országként vagy nemzetként, amikor Kédorlaomer, ’Elám királya’ más királyokkal szövetkezve a Holt-tenger térségében uralkodó kánaánita királyok egyesített serege ellen vonult (1Mó 14:1–3). A Biblia arra utal, hogy Kédorlaomer volt a szövetség vezére, és hogy az ő fennhatósága alá tartoztak a kánaánita királyok, akiket megbüntetett (1Mó 14:4–17). Egy ilyen hadjárat kb. 3200 km-es körúttal járt, ami nem volt szokatlan a mezopotámiai királyoktól, még azokban az ókori időkben sem. A történelem megerősíti, hogy az i. e. II. évezred kezdeti szakaszában az elamiták voltak hatalmon Mezopotámia vidékén. Egy Kudur-Mabuknak nevezett elamita hivatalnok, aki sikerrel járt, és elfoglalta a kiemelkedő várost, Larszát (amely az Eufrátesz mentén feküdt, Urtól É-ra), a fiát, Varad-Színt tette meg ott királynak. Érdemes megjegyezni, hogy a Varad-Szín és a Rím-Szín név (Varad-Színt, a fivére, Rím-Szín követte a trónon) egyaránt sémi, ami további bizonyíték a szemita befolyásra Elámban.

Hammurápi vetett véget annak az időszaknak, amikor Babilóniában elamita hatalom volt, és Elám csak az i. e. II. évezred második felében tudta legyőzni Babilont és néhány évszázadon át újra a hatalma alatt tartani. Úgy vélik, hogy ebben az időben vitték a Hammurápi törvénykönyveként ismert híres sztélét Babilóniából Szúzába, ahol a régészek aztán megtalálták.

Bár Elámot ismét meghódították, ezúttal I. Nabukodonozor (nem az a Nabukodonozor, aki néhány évszázaddal később elpusztította Jeruzsálemet), továbbra is gyakran részt vett az Asszíria és Babilon között dúló hatalmi harcokban, míg végül asszír uralkodók, Szanhérib és Assur-bán-apli (Asznappár) legyőzték az elamita seregeket, és a nép közül némelyeket szamáriai városokba telepítettek (Ezs 4:8–10). Ezenkívül izraelita foglyokat is száműztek Elámba (Ézs 11:11). Asszír uralkodóknak a feliratai élénken ecsetelik Elámnak ezt a leigázását.

Az Asszír Birodalom bukását követően Elám a jelek szerint jafetita (indoeurópai) uralom alá került. Úgy vélik, hogy néhány évszázaddal korábban a médek és a perzsák terjeszkedése az Iráni-felföldre is kiterjedt, és hogy a médek Küaxarész vezetésével megküzdöttek a babilóniaiakkal, és legyőzték az asszír fővárost, Ninivét. A Dániel 8:2 arra enged következtetni, hogy Elám ezt követően babilóniai tartomány lett. Akármilyen közvetlen hatással volt is Elámra az Asszír Birodalom összeomlása, a perzsáknak végül sikerült elvenniük Elámtól az Ansannak nevezett területet, mivel perzsa uralkodókra, Teispésre, I. Círuszra, Kambüszészre és II. Círuszra mind az „Ansán királya” címmel utaltak. Bár némelyek úgy vélik, hogy az Ansan felett aratott győzelem teljesítette be Jeremiásnak az Elámról szóló próféciáját (Jr 49:34–39), a legtöbb tudós azt, hogy Teispés legyőzte Ansant, évekkel azelőttre teszi, hogy ez a prófécia kb. i. e. 617-ben elhangzott.

Ézsaiásnak az Ézsaiás 22:4–6-ban lejegyzett figyelmeztetése előre jelezte, hogy elamita íjászok is lesznek azok között, akik megtámadják Júdát és Jeruzsálemet. Az elamitákról az is meg lett jövendölve, hogy Médiával egyesülve kifosztják Babilont (i. e. 539). Média uralkodója akkorra már a perzsa II. Círusz, vagyis „Ansán királya” volt (Ézs 21:2). Igaz, az elamiták ezzel hozzájárultak ahhoz, hogy Izrael kiszabaduljon a száműzetésből, de mivel többször is szövetkeztek Isten népének az ellenségeivel, ezért Elámnak a megfelelő időben más nemzetekkel együtt innia kellett Isten haragjának a poharából, és a seolba kellett szállnia (Jr 25:17, 25–29; Ez 32:24).

I. sz. 33 pünkösdjén több ezren hallgatták a tanítványok üzenetét. Voltak köztük elamiták is, akik azon a nyelven hallották, amelyet akkoriban Elámban beszéltek (Cs 2:8, 9). Mint nemzet és nép azóta már megszűntek létezni, pontosan úgy, ahogyan a Jeremiás 49:34–39 megjövendölte.

2. Lévita kapuőr Dávid uralma idején, és a kórahiták családjából való Meselémia fia (1Kr 25:1; 26:1–3).

3. Sasák fia, főember Benjámin törzsében (1Kr 8:24, 25, 28).

4. Egy izraelita család őse, akinek a leszármazottai közül 1254-en tértek vissza Babilonból Zorobábellel (Ezs 2:1, 2, 7; Ne 7:12), majd később ebből a családból 71 férfi kísérte el Ezsdrást (Ezs 8:7). Néhány leszármazottja azok között volt, akik beleegyeztek, hogy elbocsátják idegen feleségeiket (Ezs 10:19, 26), és családjuknak egy képviselője lepecsételte a Nehémiás idejében előterjesztett szövetséget (Ne 10:1, 14).

 5. Egy személy, akit „a másik Elám”-nak neveztek. Ugyancsak családfő volt, és a leszármazottai közül ugyanannyian, 1254-en mentek vissza Zorobábellel Júdába (Ezs 2:31; Ne 7:34).

6. Egy lévita, aki jelen volt akkor, amikor Nehémiás felavatta Jeruzsálem falát (Ne 12:27, 42).