Fegyverek, fegyverzet
A Biblia gyakran említ fegyvereket és fegyverzetet, ám gyártásukról és felhasználásukról nem bocsátkozik aprólékos részletekbe.
Noha a Héber Iratok elsősorban a szó szerinti kard, lándzsa, pajzs és egyéb fegyverek használatáról beszél, azt is mindig hangsúlyozza, hogy létfontosságú és hasznos Jehovában bízni (1Mó 15:1; Zs 76:1–3; 115:9–11; 119:114; 144:2). Dávidnak a Góliáthoz intézett szavaiból kitűnik, hogy ő Istenre támaszkodott: „Te karddal, lándzsával és dárdával jössz felém, de én a seregek Jehovájának, Izrael csatasorai Istenének nevében megyek feléd, akit te gúnyoltál. A mai napon kezembe ad téged Jehova . . . Meg fogja tudni ez az egész gyülekezet, hogy nem kard által és nem lándzsa által ment meg Jehova, mert Jehováé a csata” (1Sá 17:45–47). Látható, hogy lényeges és célravezető Jehova szellemére hagyatkozni, nem pedig a katonai erőre (Za 4:6). Jehova, hogy igazolja jelképes felesége, Sion iránti szeretetét, ezt jelentette ki: „Egyetlen ellened készült fegyver sem lesz sikeres. . . Ez Jehova szolgáinak öröksége” (Ézs 54:17).
A héber kelíʹ szó jelenthet ’fegyvert’, de utalhat ’holmira’, ’felszerelési tárgyra’, ’eszközre’, ’szerszámra’ vagy ’edényre’ is (Bí 9:54; 3Mó 13:52; 2Mó 27:3; 4Mó 35:16; 2Sá 24:22; 3Mó 6:28). Többes számban vonatkozhat ’fegyverekre’, továbbá ’úti holmira’, ’batyura’ és ’felszerelésre’ (1Sá 31:9; 10:22; Jr 46:19; 4Mó 4:32). Egy másik héber szó a ’fegyverzet’ (neʹseq) kifejezésére a ná·saqʹ alapszóból ered, és azt jelenti: ’fölfegyverkezik, fölszerelkezik’ (1Ki 10:25; 1Kr 12:2; 2Kr 17:17). A görög hoʹplon (fegyver) szó a pa·no·pliʹa szóval rokon, melynek jelentése: ’teljes fegyverkészlet’, ’teljes fegyverzet’ (Jn 18:3; Lk 11:22; Ef 6:11).
Támadófegyverek: Kard és tőr: A héber cheʹrev szót általában ’kardnak’ fordítják, de ’tőrnek’, ’vésőnek’ és ’késnek’ is vissza lehet adni (1Mó 3:24; 1Ki 18:28; 2Mó 20:25; Jzs 5:2). A Héber Iratokban a kard a leggyakrabban említett támadó- és védőfegyver. Egy markolatból és egy fémpengéből állt, mely készülhetett ércből, rézből, vasból vagy acélból. A karddal vágtak (1Sá 17:51; 1Ki 3:24, 25), döftek vagy szúrtak (1Sá 31:4). Némelyik kard rövid volt, de akadtak hosszúak és egy- vagy kétélűek is. A régészek a hosszúság alapján különböztetik meg a tőrt a kardtól, és kb. 40 cm-nél húzzák meg a határt.
A kard rendszerint a személy bal oldalán lógott az övön (1Sá 25:13) egy hüvelyben, azaz a kard vagy tőr tárolására való bőrtokban vagy -tartóban. A 2Sámuel 20:8 azt sejteti, hogy Joáb szándékosan úgy igazította a kardját, hogy kiessen a hüvelyből, így utána már a kezében tarthatta a fegyverét, nem kellett újra kihúznia. A gyanútlan Amasa azt hihette, hogy véletlenül esett ki a kard, így nem is fordított rá figyelmet. Ez az életébe került.
A Keresztény Görög Iratokban a kardra leginkább a maʹkhai·ra görög szót használják (Mt 26:47), bár a ’hosszú kard’ jelentésű rhom·phaiʹa szó is előfordul (Je 6:8). A kort tekintve nem volt semmi rendkívüli abban, hogy Jézus elárulásának estéjén a tanítványok két kardot vittek magukkal (Lk 22:38), sőt arra is van bizonyíték, hogy különösen a galileaiaknál volt szokás a fegyverviselés. (Lásd: Josephus: A zsidó háború. III. könyv, III. fej., 2. bek.) Jézusnak a Lukács 22:36-ban feljegyzett szavai, hogy „akinek nincs kardja, adja el felsőruháját, és vegyen egyet”, nem arra utaltak, hogy a tanítványai attól kezdve veszélyes idők elé néznek. Inkább az volt a kívánsága, hogy követőinél legyen kard azon az estén, mert így egyértelműen meg tudta mutatni, hogy még ha olyan helyzetbe kerülnének is, amelyben könnyen azt érezhetnék, hogy a fegyverükhöz kell nyúlniuk, neki nem áll szándékában kardot ragadni, hanem önként megadja magát Isten akaratával összhangban. Így hát amikor Péter a tettek mezejére lépett, és megpróbált fegyveres ellenállásba lendülni, levágva Málkus fülét, Jézus ezt parancsolta neki: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert mindazok, akik kardot fognak, kard által vesznek el” (Mt 26:52; Jn 18:10, 11). Péter kardjával és azzal a másikkal, amely még náluk volt, biztosan nem sokra mentek volna a nagy, felfegyverzett csoporttal szemben, és ha használták volna a fegyverüket, alighanem ’kard által vesztek volna el’ (Mt 26:47). Ami pedig még fontosabb, úgyis kudarcba fulladt volna a Jézus megszabadítására tett erőfeszítésük, hiszen szöges ellentétben állt Jehova Isten szándékával (Mt 26:53, 54). Ezért aztán ugyanazon a napon később Jézus nyíltan mondhatta Pilátusnak: „Ha a királyságom része volna e világnak, szolgáim harcoltak volna, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. Így azonban a királyságom nem innen való” (Jn 18:36).
Lándzsa és dárda: Döfő- vagy hajítófegyverek, melyeknek nyele hegyes csúcsban végződik (1Sá 18:11; Bí 5:8; Jzs 8:18; Jób 41:26). Az ókorban minden nemzet használt ilyen vagy olyan lándzsát és dárdát. Nem tudni teljes bizonyossággal, hogy miben is különböztek egymástól pontosan a héber szavak által megnevezett fegyverek.
A Héber Iratokban nyilvánvalóan a lándzsa (héb.: chaníthʹ) volt a nagyobb a kettő közül. Hosszú fanyele volt, és többnyire éles, kőből vagy fémből készült csúcsa. A kard után a második legfontosabb fegyver volt. Az óriás Góliát olyan lándzsát vitt magával, amelynek pengéje „hatszáz sekel súlyú vasból volt” (6,8 kg), fanyele pedig „hasonlított a takácsok zubolyfájához” (1Sá 17:7). Némelyik lándzsának a tompa végén fémhegy volt, hogy a földbe lehessen szúrni. Így a harcos nemcsak a lándzsahegyet tudta hatékonyan használni, hanem a lándzsa másik végét is (2Sá 2:19–23). A földbe szúrt lándzsa a király átmeneti tartózkodási helyét is jelölhette (1Sá 26:7).
Egy másik héber szó (róʹmach) olyan lándzsát jelöl, amelyet döfésre használtak (4Mó 25:7, 8). A héberek megszokott harci eszköze volt.
A Keresztény Görög Iratokban a lándzsát (gör.: lonʹkhé) említi a János 19:34, ahol azt olvashatjuk, hogy miután Jézus Krisztus meghalt, „az egyik katona. . . megdöfte az oldalát egy lándzsával”. Mivel itt római katonáról van szó, valószínűleg a római pilumot használta. Ez egy kb. 1,8 m hosszú fegyver volt; fém része – mely horgas vashegyben végződött – félig benyúlt a fanyélbe.
A dárda (héb.: masz·száʽʹ) nyilvánvalóan egy rövid, hegyes, nyílhoz hasonló hajítófegyver volt (Jób 41:26). A hajítófegyver héber megfelelője, a seʹlach szó a sá·lachʹ alapigéből ered, és a jelentése: ’kienged’, ’kinyújt’, ’eltávolít’ (2Kr 23:10; 1Mó 8:8, 9; 3:23). A héber ziq·qímʹ szó ’tüzes dárdákat’ jelöl, és a zí·qóthʹ szóval rokon, amely azt jelenti, hogy ’szikrák’, ’tüzes nyilak’ (Pl 26:18; Ézs 50:11, Rbi8, lábj.).
A dárdának (héb.: kí·dhónʹ) egy másik típusát, melynek hegyes fém vége volt, általában hajították. Úgy tűnik, hogy kisebb és könnyebb volt a hagyományos lándzsánál, így kinyújtott karral is meg lehetett tartani (Jzs 8:18–26). A dárdának ezt a változatát szokás szerint nem kézben, hanem háton vitték.
A görög beʹlosz (hajítófegyver) szónak a balʹló az alapszava; jelentése: ’hajít’. Pál apostol ezt a görög szót használta, amikor ’égő nyilakról’ írt, melyeket az ember képes kioltani a hit nagy pajzsával (Ef 6:16). A rómaiak üreges nádból készítettek dárdát, és a hegye tövéhez közel vasszelencét helyeztek, melyet égő naftával lehetett megtölteni. Ezután a dárdát egy laza íjból lőtték ki, mivel feszes íjból kilőve elaludt volna a tűz. Ha vízzel próbálták meg eloltani, attól csak még jobban lángra kapott. Csakis úgy lehetett elfojtani e pusztító eszköz tüzét, ha földet szórtak rá.
Íj és nyíl: Az íjat (héb.: qeʹseth; gör.: toʹxon) már régen is a vadászatban és a hadviselésben használták (1Mó 21:20; 27:3; 48:22; Je 6:2). Megszokott fegyvere volt az izraelitáknak (2Kr 26:14, 15), az Egyiptom oldalán harcolóknak (Jr 46:8, 9), az asszíroknak (Ézs 37:33) meg a méd és a perzsa harcosoknak (Jr 50:14; 51:11; lásd még: ÍJÁSZ).
2Sá 22:35). A „kifeszíti íját” kifejezés (szó szerint: ’rátapos az íjra’) az íj felajzására utal (Zs 7:12; 37:14; Jr 50:14, 29). Ezt valószínűleg úgy végezték el, hogy lábukat erősen nekifeszítették az íj közepének, vagy az íj egyik végét a hozzá rögzített húrral a földhöz szorították a lábukkal, míg a másik végét meghajlították, hogy odaerősíthessék a húr szabadon lévő végét.
A ’rézíjra’ való utalást bizonyára úgy kell érteni, hogy az íj fából volt, de rézzel erősítették meg (A nyilakat (héb.: chic·címʹ) nádszárból vagy könnyű fából készítették, és egyik végükre általában tollakat erősítettek. A nyílhegyeket eleinte kovakőből vagy csontból, később fémből formálták. A nyilak olykor horgas végűek voltak, és méregbe mártották (Jób 6:4) vagy gyúlékony anyaggal vonták be őket (Zs 7:13). A gyújtónyilak esetében a fémhegy szélén lévő lyukakba olajban áztatott kócot tettek, melyet a nyíl kilövése előtt meggyújtottak.
Egy bőrtokban, vagyis tegezben rendszerint harminc nyilat tartottak. Asszír domborműveken látható, hogy a harci szekereken vitt tegezekbe 50 nyilat helyeztek. (Vö.: Ézs 22:6.)
Parittya: Ősidők óta a pásztorok (1Sá 17:40) és a harcosok (2Kr 26:14) fegyvere a parittya (héb.: qeʹlaʽ). Vagy bőrszíj volt, vagy olyan szalag, melyet például állati inakból, kákából vagy szőrből szőttek. ’A parittya közepébe’, vagyis kiszélesített kosarába helyezték a lövedéket (1Sá 25:29). A parittya egyik végét a kézre vagy a csuklóra erősítették, a másik végét a kézben tartották, hogy a parittya meglendítésekor elengedhessék. A megtöltött parittyát a fej fölött megforgatták, talán többször is, majd az egyik végét hirtelen elengedték, s ezáltal a parittyalövedék meglehetősen nagy erővel és sebességgel előreröpült. Különösen kedvelték a sima, kerek köveket, de más lövedéket is használtak a parittyázáshoz (1Sá 17:40). A parittyások megszokott tagjai voltak Júda (2Kr 26:14) és Izrael seregének (2Ki 3:25).
Buzogány, husáng és csatabárd: A „buzogány” kétségkívül egy nehéz bunkósbot volt, melyet olykor fémszegecsekkel láttak el (Pl 25:18). A ’husáng’ olyan fabot volt, melyet esetenként fémheggyel egészítettek ki, és amelyet fegyverként vetettek be (Ez 39:9). A csatabárd pedig olyan harci eszköz volt, amely jobbára egy viszonylag rövid fa- vagy fémnyélből és éles pengéjű kő- vagy fémfejből állt. A Zsoltárok 35:3-ban van egy jelképes értelmű utalás a csatabárdra, amikor Dávid erre kéri Jehovát: „Végy elő lándzsát és kétélű fejszét, hogy szembeszállj üldözőimmel!”
Védőfegyverek: Egy katona különféle típusú pajzsokat és személyes felszerelést használt, hogy megvédje testét az ellenség támadófegyvereitől.
Pajzs: Széles védőfegyver, amelyet minden ókori nemzet használt. Volt rajta belülről egy fogantyú, és a harcos a csatában többnyire a bal karján vagy a bal kezében vitte, bár a menetelés közben előfordult, hogy egy vállszíjon lógott. Az Ézsaiás 22:6 arról árulkodik, hogy egyes pajzsoknak borítója is volt, amelyet az ütközet idejére eltávolítottak róla. Békeidőben a pajzsokat rendszerint a fegyvertárban tartották (Én 4:4).
Az ókorban használt pajzsokat többnyire fából készítették, és bőrrel vonták be. Az ilyen pajzsokat el is lehetett égetni (Ez 39:9). Mivel általában a bőrből és fából készült pajzsokat használták, úgy tűnik, hogy a fémpajzsok kevésbé terjedtek el. Ezeket leginkább vezérek és királyi őrök vették igénybe, vagy esetleg valamilyen szertartásnál volt szerepük (2Sá 8:7; 1Ki 14:27, 28). A pajzsokat beolajozták, hogy rugalmasak legyenek, ellenálljanak a nedvességnek, ne rozsdásodjon a fém, illetve hogy simák és csúszósak legyenek (2Sá 1:21). A bőrpajzsot középen nemegyszer tömör fémdudorral (szeggel v. pajzsköldökkel) díszítették, amely további védelmet biztosított (Jób 15:26).
A ’nagy pajzsot’ (héb.: cin·náʹ) a nehézfegyverzetű gyalogság (2Kr 14:8) vagy olykor egy pajzshordozó (1Sá 17:7, 41) vitte. Lehetett tojásdad alakú vagy négyszögletes, ajtó formájú. A jelek szerint hasonló ’nagy pajzsról’ van szó az Efézus 6:16-ban szereplő görög szó, a thü·re·oszʹ esetében (a thüʹra szóból ered, jel.: ’ajtó’). A cin·náʹ olyan nagy volt, hogy az egész testet takarta (Zs 5:12). Időnként arra használták, hogy zárt arcvonalat alkossanak, előretartott lándzsákkal. A nagy pajzsot némelykor együtt említik a lándzsával, és ilyenkor általánosságban utalnak a fegyverekre (1Kr 12:8, 34; 2Kr 11:12).
A „kis pajzs” (héb.: má·ghénʹ) főként íjászok kezében volt, és jobbára a könnyűfegyverekkel együtt említik, mint mondjuk az íjjal. Például Júda királyának, Asának a hadseregében benjáminita íjászok hordoztak ilyen kis pajzsot (2Kr 14:8). Ez a kisebb pajzs többnyire kerek volt, gyakoribbnak számított, mint a nagy pajzs, és valószínűleg elsősorban közelharcban használták. Abból látszik, hogy a héber cin·náʹ és a má·ghénʹ jelentősen különbözött a méretét tekintve, hogy a Salamon által készített nagy aranypajzsok borításához négyszer annyi aranyra volt szükség, mint a kis pajzsok bevonásához (1Ki 10:16, 17; 2Kr 9:15, 16). Úgy tűnik, hogy mind a má·ghénʹ, mind a cin·náʹ hozzátartozott a hagyományos háborús fegyverzethez (2Kr 14:8; 17:17; 32:5).
A ’kerek pajzsnak’ fordított héber seʹlet szó hétszer fordul elő a Héber Iratokban, és minden jel szerint hasonló az elterjedtebb má·ghénʹ-hoz (pajzshoz), mivel az Énekek éneke 4:4-ben együtt vannak említve.
Sisak: Katonai fejfedő, amely a harcost hivatott védeni a csatában; a védőfegyverek igen lényeges része. A „sisak”-nak fordított héber szó a kó·vaʽʹ (v. qó·vaʽʹ), míg a görög kifejezés a pe·ri·ke·pha·laiʹa, mely szó szerint azt jelenti, hogy ’a fej körül’ (1Sá 17:5, 38; Ef 6:17).
Vélhetően az izraeliták sisakja eredetileg bőrből készült. Később rézzel vagy vassal vonták be őket, és gyapjú-, nemez- vagy bőrsapkára véve viselték. Izraelben már Saul király idejében is használtak rézsisakokat (1Sá 17:38). Jóllehet eleinte talán csak a királyok és más vezetők előjoga volt, hogy sisakot viseljenek, később általánosan elterjedtté vált, és Uzziás az egész seregét felszerelte vele (2Kr 26:14).
A filiszteusoknak fémsisakjaik voltak. Góliát rézsisakot viselt (1Sá 17:5). Ezékiel többek között a perzsákkal és az etiópokkal kapcsolatban említi a sisakot (Ez 27:10; 38:5).
Páncéling: Olyan felsőruha volt, amelyet védőöltözetként viseltek a csatában. A páncéling (héb.: sir·jónʹ v. sir·jánʹ) egy szövet- vagy bőrköpeny volt, amelyre több száz apró, egymásba kapcsolódó fémdarabkát illesztettek (a halpikkelyekhez hasonlóan). Rendszerint a mellkast, a hátat és a vállakat fedte, bár olykor egészen a térdig vagy akár a bokáig is leért (1Sá 17:5).
A héberek körében sokszor bőrből készült a páncéling, és fémpikkelyekkel vagy -lemezkékkel volt borítva. Viselője meglehetősen biztonságban érezhette magát, de azért a pikkelyek érintkezési pontjainál, vagy ott, ahol a páncéling a fegyverzet többi részéhez csatlakozott, sebezhető volt. Így történhetett, hogy Aháb király halálos sebet kapott egy íjásztól, aki „pont eltalálta Izrael királyát a páncéling és a vértezet többi része között” (1Ki 22:34–37).
Öv: Az ókorban a katonai öv bőrből készült, és a derékon vagy a csípőn viselték. Szélessége 5-től 15 cm-ig terjedt, s gyakorta díszítették vas-, ezüst- vagy aranylemezkékkel. Ezen függött a harcos kardja, és időnként még egy vállszíjat is hozzáerősítettek (1Sá 18:4; 2Sá 20:8). Míg a meglazított öv pihenőre utalt (1Ki 20:11), az ágyék vagy a derék felövezése azt jelezte, hogy valaki tettre, illetve harcra kész (2Mó 12:11; 1Ki 18:46; 1Pt 1:13, Rbi8, lábj.; Káldi).
Lábvért: Vékony fémlemezkékből állt, és a lábat fedte a bokától a térdig. Egyedül az 1Sámuel 17:6 utal rá a Bibliában, amikor az óriás filiszteus harcosról, a Gátból való Góliátról mondja, hogy „lábszárán rézvért [héb.: mic·chathʹ]” volt. Lehet, hogy az izraeliták is használtak valamilyen mértékben lábvértet.
Szellemi fegyverzet: Bár az igaz keresztények nem folynak bele szó szerinti háborúkba, mégis részt vesznek egy harcban, és katonákhoz hasonlítanak (Fi 2:25; 2Ti 2:3; Flm 2). Egy keresztény „a kormányzatok ellen [amelyek nem hús-vér emberekből állnak], a hatalmak ellen, e sötétség világuralkodói ellen, az égi helyeken levő gonosz szellemi erők ellen” viaskodik (Ef 6:12). Mivel tényleges fegyverekkel semmire se menne egy emberfölötti szellemekkel folytatott csatában, ezért „az Istentől való teljes fegyverzetet” kell felöltenie (Ef 6:13).
Pál azt tanácsolja a keresztényeknek, hogy ’derekukat igazsággal övezzék körül’ (Ef 6:14). Éppen úgy, ahogy egy öv megerősíti és védelmezi a derekat, az Isten igazságához való töretlen ragaszkodás megszilárdíthat egy keresztényt abban az elhatározásában, hogy továbbra is szilárdan áll a próbák ellenére.
Egy kereszténynek „az igazságosság mellvértjét” is fel kell vennie (Ef 6:14). A szó szerinti mellvért életfontosságú szerveket óvott, főleg a szívet. Különösen a szív bűnös hajlamai miatt van szükség az igazságosságra mint a jelképes szívet védelmező mellvértre (1Mó 8:21; Jr 17:9).
A szellemi fegyverzetnek az is része, hogy ’lábunk a béke jó hírének felszerelésével van felsaruzva’ (Ef 6:15). A „felszerelés”-nek fordított görög he·toi·ma·sziʹa szónak az alapjelentése ’készség’. (Lásd: Int, Kár., Kat.) Ha egy keresztény mindig fel van szerelve, és kész ismertetni a ’jó hírt’ másokkal – még nehézségek közepette is –, az segíthet neki hűségesen kitartani.
A szellemi fegyverzet kiemelkedő része ’a hit nagy pajzsa’. Ahogyan egy nagy pajzs a test java részét eltakarja, a Jehova Istenbe és az abba a képességébe vetett hit által, hogy Ő be tudja teljesíteni ígéreteit, a keresztények ’képesek lesznek kioltani a gonosznak minden égő nyilát’ (Ef 6:16; vö.: Zs 91:4). A hit segít a keresztényeknek, hogy szembeszálljanak a gonosz szellemek támadásaival, ellenálljanak az erkölcstelenségre való kísértéseknek, meneküljenek az anyagias vágyaktól, és ne adják meg magukat a félelemnek, a kételynek vagy a túlzott bánkódásnak (1Mó 39:7–12; Héb 11:15; 13:6; Jk 1:6; 1Te 4:13).
Miként a sisak megvédi a katona fejét, úgy ’a megmentés sisakja’ is megóvja egy keresztény gondolkodóképességét az istentelen befolyásoktól (Ef 6:17). Ha „sisak gyanánt [viseli] a megmentés reménységét”, az azt jelenti, hogy ’a megjutalmazásra szegezi tekintetét’, akárcsak Mózes tette (1Te 5:8; Héb 11:26).
’A szellem kardja, azaz Isten szava’ nélkülözhetetlen egy keresztény számára ahhoz, hogy őrizkedni tudjon a hamis tanításoktól és az emberi hagyományoktól, valamint ahhoz, hogy az igazságot tanítsa, és ’erődítéseket rontson le’ (Ef 6:17; 2Ko 10:4, 5).