A római uralom idején azt a rabszolgát, aki szabaddá vált, „felszabadított”-nak (gör.: a·pe·leuʹthe·rosz) hívták, míg egy „szabad” ember (gör.: e·leuʹthe·rosz) a születésétől fogva szabad volt, és teljes polgárjogot élvezett, mint például Pál apostol is (Cs 22:28).

A hivatalos felszabadítás római polgárjogokat biztosított a felszabadítottaknak, de egy korábbi rabszolga nem tölthetett be politikai állást, csak az utódai, a második, vagy legalábbis a harmadik generáció. A nem hivatalos felszabadítás ellenben csak a gyakorlati életben adott szabadságot az egyénnek, polgárjogok nem jártak vele. (Lásd: POLGÁR, ÁLLAMPOLGÁRSÁG.)

Mivel a felszabadított személyre úgy tekintettek, mint aki a korábbi urának a családjához tartozik, a volt rabszolga és az ura kölcsönös felelősséggel tartoztak egymás iránt. Egy felszabadított rabszolga vagy a korábbi ura otthonában maradt, és továbbra is nála volt alkalmazásban, vagy kapott egy földterületet és egy pénzösszeget, amivel megkezdhette az önálló életét. A felszabadított személy halála esetén a patrónusa (a korábbi ura) temette el, és ő viselte gondját a kiskorú gyermekeinek, ha pedig nem voltak örökösei a felszabadított rabszolgának, a patrónus örökölte a vagyonát. Másrészről pedig, ha a patrónus anyagi válságba került, a törvény értelmében a felszabadított rabszolgájának kellett gondot viselnie róla. Ám a felszabadított rabszolgával kapcsolatos jogokat az egykori úr gyermekei nem örökölték.

Sokak szerint a ’Felszabadítottak (szó szerint: ’libertinusok’, Kat., B.–D.) zsinagógájához’ tartozók olyan zsidók voltak, akiket a rómaiak foglyul ejtettek, de később felszabadították őket. Egy másik feltevés szerint ezek felszabadított rabszolgák voltak, akik prozeliták lettek. Az örmény fordításban az olvasható, hogy ezek a személyek „líbiaiak” voltak, vagyis Líbiából származtak (Cs 6:9, Rbi8, lábj.).

A Szentírás rámutat, hogy bár egy keresztény lehet ugyan egy földi úr rabszolgája, tulajdonképpen Krisztus felszabadítottja, mert megszabadult a bűn és a halál kötelékéből. De mivel egy keresztényt megvásároltak Jézus értékes vérén, még ha szó szerinti értelemben szabad ember is, Isten és Jézus Krisztus rabszolgája, és kötelessége engedelmeskedni a parancsaiknak. Ez jól szemlélteti, hogy az emberek szabadsága mindig viszonylagos, sohasem korlátlan. Isten szemszögéből nézve tehát a keresztény gyülekezetben nincs különbség rabszolga és szabad ember között. Továbbá egy keresztényt a szabadsága nem hatalmazza fel arra, hogy a rosszaság leplének használja azt (1Ko 7:22, 23; Ga 3:28; Héb 2:14, 15; 1Pt 1:18, 19; 2:16).