Az ihletett Szentírás java részét héber nyelven írták, összesen 39 könyvet (a szerint a felosztás szerint, amely sok fordításban fellelhető), vagyis az egész Bibliának úgy a háromnegyed részét. Ezeknek a könyveknek egy-egy kis részlete azonban arámi nyelven íródott. (Lásd: ARÁMI NYELV.)

A Héber Iratokban a „héber” szó nem a nyelvre utal, hanem kizárólag emberekre vagy Izrael népére, mint egészre. Olyan kifejezések fordulnak elő benne, mint „a zsidók nyelvén” (2Ki 18:26, 28), „zsidóul” (Ne 13:24) és „Kánaán nyelvén” (Ézs 19:18), ez utóbbi akkoriban (i. e. VIII. század) főleg a héber volt. A Keresztény Görög Iratokban azonban a „héber” szó rendszerint a zsidók nyelvére vonatkozik. (Lásd: HÉBER.)

A héber nyelv eredete: A világi történelem nem tárja fel, hogy honnan származik a héber nyelv, de azt sem, hogy honnan származnak a legősibb ismert nyelvek, például a sumer, akkád (asszír–babiloni), arameus és az egyiptomi. Ez azért van, mert a legkorábbi írásokból látszik, hogy ezek a nyelvek már teljesen kialakult nyelvek voltak. (Lásd: NYELV II.) Ennélfogva a tudósoknak a héber nyelv eredetéről és fejlődéséről alkotott különféle elképzelései – például, hogy a héber az arámi nyelvből vagy valamelyik kánaáni nyelvjárásból származik – csupán feltevéseken alapulnak. Ugyanez mondható el azokról a próbálkozásokról, amelyek során igyekeznek megmagyarázni, hogy sok szó, amely a Héber Iratokban található, honnan ered. A tudósok gyakran gondolják, hogy számos ilyen szó akkád vagy arámi eredetű. Ám dr. Edward Horowitz megjegyzi: „Az etimológia területén [a nyelvészetnek a szavak eredetével foglalkozó ága] egymástól merőben eltérő elképzelések vannak a tudósok között, még a legjobbak között is.” Majd felsorol néhány példát, hogy ismert tudósok hogyan magyarázzák bizonyos héber szavak eredetét, és minden egyes esetben rámutat, hogy más neves tudósok másféle véleményen vannak, ezután hozzáfűzi: „Így hát sosem ér véget a sora azoknak a példáknak, amelyekben nem értenek egyet a hasonlóan nagy tekintélyű tudósok” (How the Hebrew Language Grew. 1960, XIX–XX. o.).

 A Biblia az egyetlen hiteles történelmi forrás, amely feltárja, mi a héberként ismert nyelvnek az eredete. Tudvalévő, hogy ezt a nyelvet ’a héber Ábrám’ leszármazottai (1Mó 14:13), az izraeliták beszélték, Ábrám pedig Noé fiának, Sémnek volt a leszármazottja (1Mó 11:10–26). Figyelembe véve, hogy Isten milyen prófétai áldást mondott Sémre (1Mó 9:26), ésszerű azt feltételezni, hogy Sém nyelvére nem volt hatással az, hogy Isten összezavarta Bábelnél annak a népnek a nyelvét, amelyre nem tekintett helyeslően (1Mó 11:5–9). Sém tehát továbbra is azt a nyelvet beszélte, amit korábban, azt az ’egy nyelvet’, amelyet már Ádám óta beszéltek (1Mó 11:1). Ebből arra következtethetünk, hogy a nyelv, amely idővel héberként vált ismertté, az a nyelv, amelyet az ember eredetileg beszélt. Amint azt már említettük, a világi történelmi források minderről semmit nem tárnak fel.

Mennyit változott a héber nyelv? A történelem bővelkedik olyan példákban, amelyek arra mutatnak, hogy vannak nyelvek, amelyek sok idő elteltével megváltoznak. Jóllehet a Halotti beszéd és könyörgés c. szövegemlék (i. sz. XII. század utolsó negyede) magyarul íródott, a nyelvezete mégis idegen a legtöbb mai magyar embernek. Lehetséges tehát, hogy az a nyelv, amelyet Ádám eredetileg beszélt, sokat változott addigra, mire Mózes megkezdte a Héber Iratok írását. Ám az, hogy az emberek hosszú ideig éltek ez alatt a 2500 év alatt, mindenképpen hozzájárult a nyelv stabilitásához. Elég volt egyetlen láncszem ahhoz, hogy összekösse Ádámot és az özönvíz túlélőit, és ez a láncszem Metusélah volt. Ezenkívül Sém, aki az özönvíz előtt éveken át Metusélah kortársa volt, jócskán élt Izsák idejében is. És kevesebb mint 150 év telt el aközött, hogy meghalt Izsák (i. e. 1738) és megszületett Mózes (i. e. 1593). Az, hogy több nemzedék tagjainak az életidejében átfedések voltak, segített abban, hogy egységes maradjon a nyelv. Persze nem lehet minden esetben tudni, hogy ezek a láncszemek, mint például Sém és Ábrahám, milyen messze laktak egymástól. A rendszeres kommunikáció fontos ahhoz, hogy egy nyelv ne változzon.

Sémnek nem mindegyik leszármazottja beszélte később az özönvíz előtti ’egy nyelvnek’ a tiszta változatát, ami egyértelműen látható azokból a különbségekből, amelyek a sémi nyelvekben keletkeztek, így például a héber, az arámi és az akkád nyelvben, valamint az arab nyelvjárásokban. I. e. a XVIII. században (i. e. 1761 körül) Ábrahám unokája és Ábrahám testvérének az unokája más-más kifejezést használt, amikor elnevezték azt a kőhalmot, amelyet azért emeltek, hogy emlékeztető vagy bizonyság legyen köztük. Jákob, az izraeliták atyja „Gálednek” nevezte, míg Lábán, aki Szíriában, vagyis Arámban élt (noha nem volt Arám leszármazottja), arameus nyelven „Jegár-Sahadutának” nevezte (1Mó 31:47). Ám e két kifejezés közötti különbség nem feltétlenül jelenti azt, hogy akkoriban nagyon eltért egymástól az arameus és a héber nyelv, hiszen a jelek szerint Jákobnak nem jelentett különösebb nehézséget, hogy kommunikáljon az emberekkel Szíriában. De ahogy új élethelyzetek adódtak, és ahogy újabb tárgyakat készítettek, kétségtelenül újabb szavak születtek. Egy-egy dolgot másképp neveztek olyan csoportok, amelyek egyazon nyelvcsaládhoz tartoztak, de különböző helyen éltek, jóllehet közben a nyelvük szerkezete szinte változatlan maradt.

Még az izraeliták körében is adódtak kisebb kiejtésbeli különbségek, ami kiderül abból, hogy a bírák idejében (i. e. 1473–1117) az efraimiták másképp ejtették a „sibbólet” szót (Bí 12:4–6). Ez mégsem alap arra, hogy azt állítsák (ahogyan azt néhányan teszik), hogy az izraeliták akkoriban különböző nyelvjárásokat beszéltek.

I. e. a VIII. századra már annyira eltért a héber és az arámi nyelv, hogy két külön nyelvnek tekintették őket. Ez látható abból, amit Ezékiás király képviselői kértek az asszír király, Szanhérib szószólóitól: „Kérünk, szírül [arámi nyelven] beszélj a te szolgáiddal, mert értjük, és ne beszélj velünk a zsidók nyelvén a falon levő nép füle hallatára” (2Ki 18:17, 18, 26). Bár a Közel-Keleten akkoriban az arámi volt a közvetítő nyelv és a nemzetközi diplomácia nyelve, a júdaiak többsége mégsem értette. A legkorábbi ismert, nem bibliai, arámi nyelven íródott dokumentumok nagyjából ugyanebből az időszakból származnak, és azt támasztják alá, hogy ez a két nyelv különbözött egymástól.

Vajon a héber és az arámi nyelv is az eredeti ’egy nyelvből’ eredt? Esetleg valamelyik megőrizte a legelső nyelvnek a tisztaságát? Jóllehet a Biblia nem mondja ki, de az utalásokból arra lehet következtetni, hogy az a nyelv, amelyen Mózes megkezdte az ihletett Szentírás lejegyzését, ugyanaz volt, mint amelyet az első ember beszélt.

Amennyiben az özönvíz előtt írásba foglalták a történelmet, az nagyban hozzájárulhatott az eredeti nyelv tisztaságához. Még ha a történelmi elbeszéléseket csupán szájról szájra adták is tovább, az ugyancsak elősegíthette, hogy fennmaradjon az eredeti nyelv. A zsidók akkurátusan törekedtek arra a későbbi időkben, hogy  megőrizzék a Szentírás eredeti tartalmát. Ez azt mutatja, hogy a patriarchák idejében is bizonyára gondosan ügyeltek arra, hogy pontosan adják tovább azokat a legkorábbi feljegyzéseket, amelyek arról szóltak, miként bánt Isten az emberekkel.

További érv a mellett az elképzelés mellett, hogy a Bibliában található héber nyelv hűen adja vissza azt az ’egy nyelvet’, amelyet még a Bábel előtti időszakban beszéltek, hogy a héber nyelv figyelemre méltóan változatlan maradt az alatt az ezer év alatt, amelynek során a Héber Iratokat lejegyezték. A The International Standard Bible Encyclopedia kijelenti: „Az egyik legszembetűnőbb az Ót. [Ótestamentum] héber nyelvét tekintve az, hogy bár e mű megírása több mint ezer évig tartott, a legrégebbi részek nyelvezete (nyelvtana és szókészlete) nem sokban különbözik a legkésőbb feljegyzettekétől” (G. W. Bromiley szerk.; 1982, 2. köt. 659. o.).

Hiányosak az óhéber nyelvről szerzett ismereteink: Az igazság az, hogy korántsem tudunk mindent az óhéber nyelvről. Ahogyan Burton L. Goddard professzor írja: „Az Ót. [Ótestamentum] héber nyelvének a megértéséhez főként csak magára az Ót.-ra tudunk támaszkodni” (M. Tenney [szerk.]: The Zondervan Pictorial Bible Dictionary. 1963, 345. o.). Ez azért van, mert abból a korból oly kevés más héber nyelvű írást leltek fel, amely hozzá tudna járulni ahhoz, hogy megértsük a szóhasználatot. A fontosabbak között van a gézeri naptár (egy egyszerű felsorolás mezőgazdasági tevékenységekről, feltevések szerint az i. e. X. századból; KÉP: 1. köt. 960. o.); néhány osztrakon (felirattal ellátott cserépedénydarab) Szamáriából (főleg bor-, olaj- és árpaszállítmányokról szóló rendelések és nyugták, amelyek többségéről úgy vélik, hogy az i. e. VIII. század elejéről valók); a Siloám-felirat (egy jeruzsálemi csatornában fedezték fel, és állítólag Ezékiás király uralma idejéből való [i. e. 745–717]); és a lákisi osztrakonok (feltehetően az i. e. VII. század második feléből).

Ezeken kívül Büblosz (Gebál) királyának, Ahirámnak a szarkofágján van egy föníciai felirat, amelynek a nyelvezete nagyon hasonlít a héberre, és amelyről úgy vélik, hogy i. e. az első évezrednek az elejéről való. Ott van még a Moábi kő is, amelyet feltehetően i. e. IX. század elején készítettek. A Moábi kövön található felirat nyelvezete nagyon hasonlít a héberre, amire számítani is lehetett, hiszen a moábiták Ábrahám unokaöccsének, Lótnak voltak a leszármazottai (1Mó 19:30–37).

Ám mindaz az információ, amely ezeken a feliratokon van, együttvéve is csak töredéke annak, amit a Héber Iratokban találhatunk.

Bár a Héber Iratok rendkívül sokféle témát ölel fel, és gazdag a szókincse, mégsem tartalmazza az összes óhéber szót vagy kifejezést. Például a Siloám-felirat és a lákisi osztrakonok tartalmaznak olyan szó- és nyelvtani szerkezeteket, amelyek nem fordulnak elő a Héber Iratokban. Ennek ellenére ezek egyértelműen héber szerkezetek. A héberül beszélő emberek hajdani szókészletében kétségtelenül jóval több gyökérszó (v. alapszó) volt, mint amennyiről ma tudunk, nem is beszélve az ezekből a gyökérszavakból képzett több ezer szóról.

Ha figyelmen kívül hagyjuk a Bibliának azokat a részeit, amelyekről biztosan tudjuk, hogy arámi nyelven íródtak, igen sok olyan szó és kifejezés található a Héber Iratokban, amelyekről nem tudjuk, hogy milyen gyökérszóból erednek. A szótárszerkesztők ezek közül sokat jövevényszónak tekintenek, és azt állítják, hogy a héber ezeket más sémi nyelvekből vette át, például az arámi, akkád vagy arab nyelvből. Ez azonban csupán feltevés. Edward Horowitz ezt állapította meg: „. . .időnként olyan régen történt a szóátvétel, hogy a tudósok nem tudják, hogy eredetileg melyik nyelv volt az átadó, és melyik az átvevő” (How the Hebrew Language Grew. 3., 5. o.). Valószínűbbnek tűnik, hogy a kérdéses szavak eredetileg a héber nyelvből valók, ami további bizonyítéka annak, hogy milyen hiányosak napjainkban az óhéber nyelvről szerzett ismereteink.

Az időszámításunk kezdetén születtek olyan írások, amelyek ugyancsak bizonyítják, mennyire gazdag volt az óhéber nyelv szókészlete. Ilyenek például azok a nem bibliai vallásos írások, amelyek a holt-tengeri tekercsek között találhatók, valamint a Misna, a zsidó hagyományokkal foglalkozó, héber nyelvű rabbinikus írások gyűjteménye. Meyer Waxman professzor a következőket mondta: „A bibliai héber nyelv. . . nem öleli fel a teljes szókészletet, amit a Misna is bizonyít, amelyben több száz olyan héber szó található, amely nincs benne a Bibliában” (The Encyclopedia Americana. 1956, XIV. köt. 57a o.). Ezek közül néhány természetesen később is bekerülhetett a szókészletbe, vagy szóalkotással is létrejöhetett, de sok közülük nyilván már a Héber Iratok megírása idején is a héber szókincs részét alkotta.

Mikor kezdett a héber nyelv veszíteni a jelentőségéből? Népszerű az a nézet, hogy a zsidók a babiloni száműzetés idején kezdtek áttérni  az arámi nyelvre. Az erre utaló bizonyítékok azonban nem túl megalapozottak. Mai példákból látható, hogy a kivándorlók vagy a leigázott csoportok 70 évnél jóval tovább is meg tudják őrizni az anyanyelvüket, és gyakran meg is őrzik. Főleg amiatt feltételezhetjük, hogy a zsidók nem szívesen mondtak le a héber nyelvről az akkád (asszír–babiloni) vagy az arámi nyelv javára (ez utóbbi volt az akkori idők közvetítő nyelve), mert Istentől azt az ígéretet kapták, hogy vissza fognak térni a hazájukba. Igaz, a száműzetés alatt és után íródott könyvekben, például Dániel, Ezsdrás és Eszter könyvében, fellelhetők arámi részek és szavak. De ez nem szokatlan, mivel ezekben a könyvekben egyrészt olyan eseményekről olvashatunk, amelyek arámi nyelvű közegben játszódtak, másrészt hivatalos levelezésekről, harmadrészt egy olyan népről, amely idegen hatalmak fennhatósága alatt állt, és ezeknek a hatalmaknak a diplomáciai nyelve az arámi volt.

A Nehémiás 8:8 arról ír, hogy felolvastak a Törvényből, majd „értelmet vittek bele”, és „segítettek megérteni az olvasottakat”. Némelyek szerint a száműzetésből visszatérők nem értették tökéletesen a héber nyelvet, és ezért néhány dolgot körül kellett írni arámi nyelven. Akármi volt is a helyzet, az írásszövegnek az a lényege, hogy megmagyarázták az olvasottak értelmét, és azt, hogy miként kell alkalmazni a Törvényben lévő tanításokat. (Vö.: Mt 13:14, 51, 52; Lk 24:27; Cs 8:30, 31.)

Valójában a Biblia nem ír olyasmiről, hogy a nép már nem beszélte a hébert nap mint nap. Igaz, Nehémiás azt tapasztalta, hogy voltak zsidók, akik asdódi, ammonita és moábita nőket vettek feleségül, és akiknek a gyermekei nem tudtak „zsidóul”. Ám az, hogy a Biblia ezt azzal kapcsolatban említi meg, hogy Nehémiás a felháborodását fejezte ki amiatt, hogy a zsidók nem izraelitákkal kötöttek házasságot, arra mutat, rendkívül helytelennek tartották, ha valaki ennyire nem törődött azzal, hogy a héber nyelvet beszélje (Ne 13:23–27). Ezen nem is kell meglepődnünk, figyelembe véve, milyen fontos volt Isten Szavának az olvasása, amely addig főként héber nyelven történt.

A Biblia egyáltalán nem foglalkozik azzal az időszakkal, amely a héber kánon befejezésétől (vsz. Ezsdrás és Malakiás ideje, i. e. V. század) egészen az időszámításunk kezdetéig tart. Világi feljegyzés is kevés van ebből az időszakból, és még ezek sem támogatják igazán azt az elképzelést, hogy a zsidók áttértek a héberről az arámi nyelvre. A bizonyítékok arra mutatnak, hogy sok apokrif könyv héber nyelven íródott (pl. Judit, Sirák fia, Báruk, 1Makkabeusok), és úgy vélik, hogy ezek a művek az időszámításunk előtti utolsó három évszázadból valók. Amint már említettük, a holt-tengeri tekercsek nem bibliai szövegei közül néhány ugyancsak héber nyelven íródott, és az időszámításunk kezdete után a zsidó Misnát is héber nyelven állították össze.

Az imént felsorolt és más idevonatkozó tényekből dr. William Chomsky megállapítja, hogy néhány zsidó és nem zsidó tudósnak a teóriája, miszerint a héber nyelvet teljesen felváltotta az arámi, alaptalan és hamisnak bizonyult. Mindenesetre valószínűbb, hogy a zsidók kétnyelvűekké váltak, de a héber volt az elterjedtebb és a kedveltebb nyelv. Dr. Chomsky a következőket írta a Misna héber nyelvezetéről: „Minden jel arra vall, hogy ez parasztok, kereskedők és mesteremberek által beszélt nyelvezet . . . A meglévő bizonyítékok alapján ésszerű azt a következtetést levonni, hogy a második zsidó állam idejében, főként a vége felé, a zsidók általában mindkét nyelvben jártasak voltak [héber és arámi]. Hol az egyiket, hol a másikat használták” (Hebrew: The Eternal Language. 1969, 207., 210. o.).

Ám a legmeggyőzőbb bizonyíték amellett, hogy a héber még az időszámításunk szerinti első században is élő nyelv maradt, hogy a Keresztény Görög Iratoknak vannak olyan részletei, amelyek említést tesznek a héber nyelvről (Jn 5:2; 19:13, 17, 20; 20:16; Je 9:11; 16:16). Bár sok tudós szerint ezekben az utalásokban a „héberül” szó helyett az „arámi nyelven” kifejezésnek kellene állnia, jó okunk van azt feltételezni, hogy az itt szereplő kifejezés csakugyan a héber nyelvet jelöli, amint arról az ARÁMI NYELV szócikkben is olvashatunk. Nem tűnik valószínűnek, hogy Lukács, az orvos, az arámi, azaz a szír nyelvre gondolt, amikor arról írt, hogy Pál Jeruzsálemben „héber nyelven” szólt a néphez (Cs 21:40; 22:2; vö.: Cs 26:14). Mivel a Héber Iratok korábban különbséget tett az arámi (szír) nyelv és ’a zsidók nyelve’ között (2Ki 18:26), és mivel az első században élt zsidó történetíró, Josephus a Bibliának erről a részéről írva külön nyelvként említi a „szír” (arámi) és a „héber” nyelvet (A zsidók története. X. könyv, 1. fej., 2. bek.), ezért nem valószínű, hogy a Keresztény Görög Iratok írói a „héber” szót használták volna, ha az arámi, azaz a szír nyelvre gondoltak.

Tény, hogy akkoriban Palesztinában már széles körben beszélték az arámi nyelvet. Erre egy bizonyíték, hogy sok névben az arámi „Bar” (fia) előtag fordul elő és nem a héber „Ben” (pl. Bartimeus és Simon bar Jóna). Persze voltak  zsidók, például András és Fülöp, akiknek görög nevük volt. De ez önmagában még nem bizonyítja, hogy görögül beszéltek, mint ahogy Márk latin neve sem bizonyítja, hogy a családja latinul beszélt. A jelek szerint Palesztinában időszámításunk szerint az első században négy nyelvet beszéltek: azt a három nyelvet, amelyen – a Biblia kijelentése szerint – a kínoszlopra függesztett Jézus feje fölött elhelyezett tábla felirata íródott (héber, latin és görög [Jn 19:19, 20]), valamint negyedikként az arámi nyelvet. Ezek közül kétségkívül a latin volt a legkevésbé elterjedt.

Időnként Jézus minden bizonnyal arámi nyelven is beszélt, például a szíroföníciai asszonnyal (Mk 7:24–30). A feljegyzett szavai közül némelyikről azt gondolják, hogy arámi eredetű. Mindenesetre óvatosaknak kell lennünk, mivel vitatott, hogy csakugyan arámi eredetűek-e ezek a kifejezések. Úgy vélik, hogy azokat a szavakat például, amelyeket Jézus a kínoszlopon függve mondott: „Éli, Éli, lama szabaktáni?” (Mt 27:46; Mk 15:34), arámi nyelven mondta, feltehetően egy galileai nyelvjárásban. A The Interpreter’s Dictionary of the Bible azonban kijelenti: „Megoszlanak a vélemények arról, hogy eredetileg milyen nyelven hangzottak el ezek a szavak, és hogy Jézus ösztönösen inkább héber vagy arámi nyelven szólalt-e meg . . . Vannak dokumentumok, amelyekből arra lehet következtetni, hogy Kr. u. az első században olyan héber nyelvet beszélhettek Palesztinában, amelyen érezhető volt az arámi hatás” (2. köt. 86. o.). Az igazság az, hogy a Máté és a Márk evangéliumában szereplő ezen szavaknak a görög átírása alapján nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy eredetileg milyen nyelven hangzottak el Jézus szavai.

További bizonyíték arra, hogy a héber nyelvet még az apostolok idejében is beszélték, hogy Máté az evangéliumát eredetileg héber nyelven írta.

Úgy tűnik tehát, hogy a héber nyelv főként az után, és annak következtében kezdett veszíteni a jelentőségéből, hogy i. sz. 70-ben elpusztították Jeruzsálemet és a templomot, és hogy a város életben maradt lakosai szétszóródtak. Mindenesetre bárhová kerültek is a zsidók, továbbra is héberül beszéltek a zsinagógáikban. A maszorétáknak nevezett zsidó tudósok főként kb. az i. sz. VI. századtól kezdtek nagy gondot fordítani arra, hogy megőrizzék a Szentírás héber szövegének a tisztaságát. Majd kiváltképp a XVI. században kezdett újjáéledni az óhéber nyelv iránti érdeklődés, és a rá következő században más sémi nyelveket is behatóbban kezdtek tanulmányozni. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy jobban megértették az óhéber nyelvet, aminek eredményeként a Héber Iratokról készült fordítások is jobbak lettek.

A héber ábécé és írás: A héber ábécé 22 mássalhangzóból állt. Ezek közül némelyik nyilván két hangot is jelöl, így összesen mintegy 28 hangról beszélhetünk. Az olvasó a szövegkörnyezet alapján egészítette ki magánhangzókkal a szavakat, ahogy a magyarul beszélők is be tudják tenni a hiányzó magánhangzókat a következő rövidítésekbe: pl. (például), stb. (és a többi), kb. (körülbelül). Úgy vélik, hogy a nép tanítói, azok, akik jártasak voltak a Törvény, a Próféták és a Zsoltárok olvasásában, megőrizték és továbbadták a Héber Iratok hagyományos kiejtését. Majd az i. sz. I. évezred második felében a maszoréták a magánhangzók jelölésére létrehoztak egy pontokból és vonalkákból álló rendszert, és ezekkel a jelekkel kiegészítették a mássalhangzókból álló szöveget. Ezenkívül betettek még úgynevezett akcentusokat is, amelyek a hangsúlyt, a szünetet, valamint a szavak és a mondatrészek közötti kapcsolatot jelölték, illetve hangjegyekként is szolgáltak.

Az ismert legkorábbi héber feliratok egy olyan régi írással íródtak, amely alakilag jelentősen eltér a későbbi dokumentumokban található héber betűk kvadrátírásától (ez olyan írásmód, amelynek során a betűk egy képzeletbeli négyzetbe, azaz kvadrátba rajzolhatóak), ilyenek például az időszámításunk szerinti első évszázadokból való dokumentumok. A kvadrátírást gyakran „arámi” vagy „asszír” írásnak nevezik. Úgy vélik, hogy a babiloni száműzetés során váltottak át az óhéber írásról a kvadrátírásra. Ernst Würthwein azonban a következőket jegyzi meg: „Az óhéber írás sokáig fennmaradt a kvadrátírás mellett. A Bar Kohba lázadásának idejéből (Kr. u. 132–135) fennmaradt érméken óhéber betűk láthatók. A Holt-tenger melletti barlangokban talált szövegek közül némelyik óhéber írással készült” (The Text of the Old Testament. 1979, 5. o.).

Órigenész, egy i. sz. II–III. századból való keresztény író kijelentette, hogy a Héber Iratokról készült görög fordítások pontosabb másolataiban a tetragram, vagyis Jehova szent neve óhéber betűkkel volt leírva. Ezt támasztják alá azok a pergamentekercs-töredékek, amelyek i. sz. az I. századból valók, és az úgynevezett kispróféták görög fordítását tartalmazzák. Ezeken a tekercseken a tetragram óhéber betűkkel jelenik meg. (Lásd: Rbi8, függ.: 1563. o., 2–4.)  Aquila görög fordításának az i. sz. V. század második feléből vagy i. sz. VI. század első feléből való töredékein is óhéber betűkkel jelenik meg Isten neve (Rbi8, függ.: 1563. o., 7., 8.).

Dr. Horowitz ezt írta: „A görögök az óhéber ábécét vették át, majd ez került át a latinba is, és az óhéber ábécé az, amelyre a leginkább hasonlít a görög” (How the Hebrew Language Grew. 18. o.).

Jellegzetességei: A héber nagyon kifejező nyelv, élénken jeleníti meg az eseményeket. A rövid mondatok és az egyszerű kötőszavak lendületessé és gördülékennyé teszik a nyelvet. A héber költészet – amelynek sajátossága még a paralelizmus és a ritmikusság – rendkívül kifejező és megindító.

A héber nyelv metaforákban gazdag. Az 1Mózes 22:17-ben szereplő „tengerparton” kifejezés héberül szó szerint így hangzik: „a tenger ajkán”. Egyéb metaforikus kifejezések még: „a föld arca”, „a hegy feje”, „a barlang szája” és ehhez hasonlók. Az emberekhez kötődő kifejezések használata semmiképpen sem utal animizmusra, ami látható magából a Szentírásból is, ugyanis arról olvashatunk benne, hogy rendkívül megvetendő dolognak számított, ha valaki fát vagy más élettelen dolgot imádott. (Vö.: Ézs 44:14–17; Jr 10:3–8; Ha 2:19.)

A héber szókészlet nem elvont szavakból épül fel, hanem olyanokból, amelyek az érzékekhez kapcsolódnak, a látáshoz, halláshoz, tapintáshoz, ízleléshez és a szagláshoz. A szavak ezáltal képeket idéznek fel az ember képzeletében. A héber nyelv e sajátossága miatt néhány tudós azt mondja, hogy a héberben nincsenek elvont kifejezések. De a bibliai héberben igenis van néhány elvont főnév. Például a ma·chasá·váʹ főnevet (a ’gondol’ jelentésű chá·savʹ gyökérszóból származik) ilyen elvont kifejezésekkel fordítják: gondolat, terv, találmány, cselszövés. A beʹtach főnév (biztonság) a bá·tachʹ szóból (ez egy ige, amelynek a jelentése: ’bízik’) ered. Mindenesetre általában véve elmondható, hogy a héber nyelv az elvont gondolatokat nem elvont főnevekkel fejezi ki. Vegyük például a ká·védhʹ igegyököt (v. alapigét), amelynek az alapjelentése: ’nehéznek lenni’ (mint pl. a 2Sá 14:26-ban). Ugyanezt az igét az Ezékiel 27:25-ben így fordítják: „dicsőséges lettél”, amelynek a szó szerinti jelentése: ’nehézzé váltál’. Ugyancsak ebből a gyökérszóból származik a ká·védhʹ főnév, amely az egyik legnehezebb belső szervre, a májra utal, valamint a ’dicsőség’ jelentésű ká·vódhʹ főnév is (3Mó 3:4; Ézs 66:12). További példák arra, hogy a héber az elvont gondolatot nem elvont szavakkal jelöli: a ’kéz’ jelentésű jádh, amely még a következőket is jelöli: ’rábíz’, ’által’, ’vezetés’ (2Mó 2:19; 1Mó 42:37; 2Mó 35:29; 38:21); az ’orr’ jelentésű ʼaf, amely ’harag’-ot is jelöl (1Mó 24:47; 27:45); a ’kar’ jelentésű zeróʹaʽ, amely az ’erő’ elvont gondolatát is magában hordozza (Jób 22:8, 9, Rbi8, lábj.).

A héber nyelvnek az a tulajdonsága, hogy nem elvont szavakat használ, megnehezíti a Héber Iratok fordítását. A szó szerinti fordítás gyakran teljesen mást jelent egy másik nyelven. Mivel minden nyelv nyelvtana eltérő, nehézséget okoz a fordítóknak, hogy visszaadják más nyelven a héber értelmét, kifejezésmódját, erőteljességét, főleg, ha igealakokról van szó.

A héber nyelv, a szerkezetének köszönhetően, nagyon tömör. A sémi nyelvcsaládból az arámi nyelv áll a legközelebb a héberhez, de összevetve a kettőt, az arámi nehézkesebb, körülményesebb, terjengősebb. A héber nyelv fordításakor gyakran pluszszavakkal kell kiegészíteni a gondolatot, hogy élénken, érzékletesen és drámaian lehessen visszaadni azt a cselekvést, amelyet a héber igék fejeznek ki. Bár a fordítás emiatt nem lesz olyan velős, de jobban visszaadja a héber gondolat szépségét, és hívebben tolmácsolja magát a szöveget.

A héber költészet: Az előbb említett jellegzetességek, például az életből vett szóképek, lehetővé teszik azt is, hogy gyönyörű költemények szülessenek ezen a nyelven. A héber költészetben a sorok rövidek, sok esetben csak két-három szóból állnak, ami miatt nagyon erőteljes az összhatás. James Muilenburg professzor, a Revised Standard Version fordítói bizottságának az egyik tagja találóan jegyezte meg, hogy a héber költészetre „a tömör megfogalmazás a jellemző, és a fontosabb szavakra kerül minden hangsúly. A 23. zsoltár a héber szövegben mindössze ötvenöt szóból áll, a mai, nyugati nyelvű fordításokban kétszer ennyiből. De az eredeti héber szűkszavúsága még a fordítás során sem vész el . . . A héber költészet nyelvezete élénk . . . A héber költő segít látnunk, hallanunk, tapintanunk. Költészete frissítően, élénken hat a fizikai érzékekre. . . A költő képekben gondolkodik, a képeket pedig a mindennapi életből veszi, olyan képeket, amelyek mindenki számára ismertek” (An Introduction to the Revised Standard Version of the Old Testament. 1952, 63–64. o.).

A héber költői nyelvezet tömörségére példa a 23. zsoltár első verse az Új világ fordítás megfogalmazásában. Ferde vonallal (/) választottuk el  egymástól azokat a magyar szavakat, amelyekre egy-egy héber szó visszaadásához volt szükség:

Jehova / az én Pásztorom, /

Nem / szűkölködöm semmiben. /

Látható, hogy hét magyar szóra volt szükség ahhoz, hogy visszaadjunk négy héber szót.

A paralelizmus főbb fajtái: A héber költészet legfontosabb alakzata a paralelizmus, más néven gondolatritmus. Ezt a ritmust nem rímekkel érik el (mint a magyar nyelvben), hanem logikus gondolatmenettel. Figyeljük meg a Zsoltárok 24:1 két sorát:

Jehováé a föld, és ami betölti azt,

A termékeny föld és a rajta lakók.

Az itt idézett sorokról azt mondják, hogy szinonimikus paralelizmust alkotnak, vagyis a második sor megismétli az első sor egy részletét, de más szavakkal. Az a megállapítás, hogy „Jehováé”, szükséges mind a két sorban leírtakhoz. „A föld” és „a termékeny föld” kifejezések pedig költői szinonimák, akárcsak az „ami betölti azt” és „a rajta lakók” kifejezések.

A legtöbb mai tudós egyetért abban, hogy a paralelizmusnak két főbb fajtája van még:

Az ellentétes paralelizmus esetében, amint az az elnevezéséből is kitűnik, minden egyes sor ellentétes gondolatot közvetít. Példa erre a Zsoltárok 37:9:

Mert a gonosztevők kivágatnak,

De akik Jehovában reménykednek, öröklik a földet.

Ezenkívül van még a szintetikus paralelizmus, amikor a második rész nem egyszerűen megismétli az első rész gondolatát, illetve nem is csak ellentétet foglal magában, hanem bővíti a tartalmat, és kiegészíti egy új gondolattal. A Zsoltárok 19:7–9-ben láthatunk erre egy példát:

Jehova törvénye tökéletes,

megeleveníti a lelket.

Jehova emlékeztetője megbízható,

bölccsé teszi a tapasztalatlant.

Jehova utasításai egyenesek,

megvidámítják a szívet;

Jehova parancsolata tiszta,

fölragyog tőle a szem.

Jehova félelme tiszta,

megáll mindörökké.

Jehova bírói döntései igazak,

mindenestül igazságosak.

Figyeljük meg, hogy minden egyes mondatnak vagy mondatrésznek a második fele kiegészíti a gondolatot. Ennélfogva az egész vers szintézist alkot, vagyis egységbe foglal két elemet. Az olvasó csak a második sorokból, például a „megeleveníti a lelket” és a „bölccsé teszi a tapasztalatlant” kifejezésekből tudja meg, hogy miért ’tökéletes a törvény’, és miért ’megbízható Jehova emlékeztetője’. A szintetikus párhuzamok sorozata által az első és a második egység ilyenfajta elválasztása ritmikus szünetet hoz létre. A gondolat kibővítése mellett tehát megmarad egy bizonyos versszerkezet, vagyis egy fajta párhuzam.

A paralelizmus egyéb fajtái: Az elképzelések szerint a paralelizmusnak léteznek még egyéb fajtái is, köztük az emblematikus, a fokozatos és az ölelkező. Ám vannak, akik úgy gondolják, hogy ezek csak a szinonimikus, az ellentétes és a szintetikus paralelizmusnak a változatai vagy kombinációi.

Az emblematikus (v. hasonlító) paralelizmusban hasonlatok vagy metaforák jelennek meg. Figyeljük meg például a Zsoltárok 103:12-t:

Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól,

Olyan messzire veti el tőlünk törvényszegéseinket.

A fokozatos paralelizmusban két, három vagy még több sor is megismétli, illetve továbbfűzi az első sorban található gondolatot. Ezt szemlélteti a Zsoltárok 29:1, 2:

Adjátok meg Jehovának, ó, ti erősek fiai,

Adjátok meg Jehovának a dicsőséget, övé legyen az erő!

Adjátok meg Jehovának neve dicsőségét.

Az ölelkező paralelizmus összetettebb, és számos verset magában foglalhat. Példa erre a Zsoltárok 135:15–18:

1. A nemzetek bálványai ezüst és arany,

2. Földi ember kezének munkája.

3. Szájuk van, de nem beszélnek,

4. Szemük van, de nem látnak,

5. Fülük van, de nem hallanak vele.

6. Szellem sincsen szájukban.

7. Amilyenek ezek, olyanok lesznek alkotóik is,

8. Mindaz, aki bennük bízik.

Ezt a paralelizmust magyarázza W. Trail a Literary Characteristics and Achievements of the Bible (1864, 170. o.) c. művében: „Itt az első sor a nyolcadikkal ölelkezik. Az egyikben megjelennek a pogányok bálványai, a másikban meg azok, akik bennük bíznak. A második sor a hetedikkel ölelkezik. Az egyikben szerepel a készítmény, a másikban a készítők. A harmadik sor a hatodikkal ölelkezik. Az egyikben olyan  szájról van szó, amely nem beszél, a másikban pedig olyanról, mely nem lélegzik. A negyedik sor az ötödikkel ölelkezik, és talán elmondható, hogy az ölelkező paralelizmus itt szintetikus paralelizmusban egyesíti a két részt: szem, mely nem lát, és fül, mely nem hall.”

Ehhez hasonló, de egyszerűbb formája ennek az, amikor egymás alatti sorok szavai ölelkeznek, ilyen például az Ézsaiás 11:13b (ÚRB):

Efraim nem irigykedik Júdára,

Júda sem lesz Efraim ellensége.

Nyelvtan:

I. Igék: A héber nyelvben a legfontosabb szófaj az ige. A legegyszerűbb igealak a perfektum egyes szám harmadik személyű hímnemű alakja; ez az igealak található meg a lexikonokban is. Ennek az alaknak a három mássalhangzója alkotja általában az igegyököt. Az igegyök rendszerint triliterális, vagyis három mássalhangzóból áll, ami jellemző a sémi nyelvekre. A héber nyelvben szinte minden más szót ezekre a triliterális igegyökökre lehet visszavezetni.

Az igegyök a legegyszerűbb igetörzs. Gyakran módosulás nélküli igetörzsként utalnak rá. Ebből a módosulás nélküli igetörzsből hat további igetörzs hozható létre azáltal, hogy előképzőt (prefixumot) teszünk hozzá, bizonyos betűket megkettőzünk, illetve néhány magánhangzót megváltoztatunk. A hét igetörzs egyebek mellett a következőképpen csoportosítható: egyszerű, intenzív, műveltető.

A személy, szám és nem érzékeltetésére bizonyos előképzőt és ragot (szuffixumot) kell hozzátoldani az igetörzsekhez.

Állapot: A magyar nyelvben fontos az igeidő, ennélfogva beszélhetünk múlt, jelen, illetve jövő idejű igékről. A héber nyelvben azonban a cselekvés állapota (aspektusa) a fontos, és nem az ideje. A cselekvés lehet befejezett vagy be nem fejezett.

Ha az ige befejezett cselekvést jelöl, akkor perfektumban áll. Például az 1Mózes 1:1 így hangzik: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” A cselekvés befejeződött, Isten ’megteremtette’ az eget és a földet, vagyis befejezte azok teremtését.

Ha a cselekvés be nem fejezett, akkor az ige imperfektumban áll. Erre példa a 2Mózes 40:18: „Amikor Mózes megkezdte a hajlék felállítását”. Itt arról olvasunk, hogy a cselekvés már elkezdődött (Mózes „megkezdte” a hajlék felállítását), de még nem ért véget, ezért be nem fejezett cselekvésről van szó.

Mivel a héber perfektum a jellegéből adódóan befejezett cselekvést jelöl, a legtermészetesebben a múlthoz kötődik. Például a héber ká·thavʹ  ige (alapjelentése: ’ő [hímnem] írt’) olyan cselekvést jelöl, amely a múltban történt; amely az imént fejeződött be; amely a múltban kezdődött, és a jelen pillanatban is tart; illetve, amely a múlt egy bizonyos pillanatában már befejeződött.

Így hát az ókori héberek bár nyilván értették az idő fogalmát, a nyelvükben nem tartották annyira fontosnak. K. Yates a The Essentials of Biblical Hebrew c. műben kijelenti: „Az idő fogalma alatt a legtöbb mai nyelvben mást értünk, mint a szemita emberek. A héber gondolkodás szerint nem lényegbevágó, hogy mikor történt a cselekvés. Az indogermán nyelven gondolkodó emberek számára – akik túlzottan előtérbe helyezik az időt – viszont lényeges. A szemita embereknek általában elég volt, ha értették, hogy a cselekvés befejeződött-e vagy sem. Ha mégsem volt elég, akkor néhány, időt kifejező vagy történelmi eseményre utaló szóval segítettek kiemelni, mely időben zajlott a cselekvés” (J. Owens átd.; 1954, 129. o.). Ha csakugyan úgy van, ahogy a Biblia is utal rá, hogy az Édenben beszélt eredeti nyelv a héber volt, akkor az igeidő fontosságának a hiánya arra mutathat, hogy  milyen kilátásai voltak a még tökéletes embernek, amikor még az örök élet lehetősége volt Ádám előtt, és az élet nem csupán 70-80 év volt. Jehova adta a héber nyelvet, amely tökéletes eszköz volt arra, hogy az emberek tudjanak Istennel, illetve egymással kommunikálni.

Amikor magyarra fordítunk, a szövegkörnyezet segít megállapítani, milyen igeidőbe tegyük az igét. A szövegkörnyezetből derül ki, hogy a szóban forgó cselekvés korábban történt-e, a jelenben zajlik-e, vagy még a jövőben fog megtörténni.

II. Főnevek: Amint már fentebb megjegyeztük, szinte minden szó, köztük a főnevek is, egy-egy igegyökre vezethetők vissza. Az igegyök látható a főnév írásmódjából, és a jelentéséből is.

A héber nyelvben hímnem és nőnem van. A nőnemű főnevek végződése rendszerint á, többes számban pedig óth, példák: ʼis·sáʹ (asszony), szú·szóthʹ (kancák).

A héberben van egyes, többes és kettős szám. A kettős szám (az aʹjim végződés jelöli) általában olyan dolgot jelöl, amely párban fordul elő, mint például a kéz (já·dhaʹjim) és a fül (ʼoz·naʹjim).

A héber nyelvben birtokos személyragok vannak, akárcsak a magyar nyelvben. Így adódik a következő ragozás: szúsz (ló), szú·szíʹ (lovam), szú·szejʹkhá (lovaid).

III. Melléknevek: A melléknevek is igegyökből származnak. Így hát a gá·dhólʹ (nagy) melléknév a gá·dhalʹ (felnő, naggyá válik) igegyökből származik. (A héber nyelvben a határozott névelő [a, az] a ha, illetve a há. Határozatlan névelő [egy] nincs a héberben).

A melléknév két szerepben fordulhat elő:

1. Lehet állítmányi melléknév. Ebben az esetben többnyire megelőzi a főnevet, ezenkívül nemben és számban egyezik vele. A tóv haq·qólʹ (szó szerint: ’jó a hang’) kifejezést tehát így fordítják: „a hang jó”.

2. Lehet jelző is. Ilyen esetben a főnév után áll, és egyrészt nemben és számban egyezik a főnévvel, másrészt ha a főnév előtt határozott névelő van, akkor a melléknév előtt is. Ennélfogva a haq·qólʹ hat·tóvʹ kifejezés (szó szerint: ’a hang a jó’) jelentése: ’a jó hang’.

Átírás: Az átírás során a héber ábécé karaktereit magyar betűkkel jelenítjük meg. A héber nyelvben jobbról balra írnak, a magyar olvasók kedvéért azonban balról jobbra jelennek meg a betűk az átírásban. A mellékelt táblázat és a következő magyarázat ismertet néhányat azok közül az általános szabályok közül, amelyeket ebben a műben figyelembe vettünk.

 Mássalhangzók: Látni fogjuk, hogy öt betűnek van szó végi alakja is, amelyek csakis a szó végén fordulnak elő. Néhány mássalhangzónak (ת ,פ ,כ ,ד ,ג ,ב) van lágyabban és keményebben hangzó alakja is, ez utóbbit a betű belsejében lévő pont jelzi (תּ ,פּ ,כּ ,דּ ,גּ ,בּ). De ezekben a mássalhangzókban a pont azt is jelezheti, hogy meg kell kettőzni a mássalhangzókat, amennyiben magánhangzó előzi meg őket. Ezért a גַּבַּי átírása: gab·bajʹ. A legtöbb mássalhangzó az előzőeken kívül (bár csak egyféle hangot jelöl) ugyancsak hosszan ejtendő, ha pont van a belsejében (például a זּ átírva: zz). Ezalól kivétel a héʼ (ה), amelynek a belsejében időnként pont van (הּ), amikor a szó végén áll. Ennek ellenére a héʼ betűt sosem kell megkettőzni.

A wáw és a jódh mássalhangzók magánhangzókat is alkothatnak. Ha a wáw (ו) fölött a chóʹlem (·) magánhangzó van, akkor teljes írásmódú chóʹlem-ről (וֹ) beszélünk, és ebben a műben ó-nak adjuk vissza. A וּ kombináció ú-t jelöl, és a szó elején mindig önálló szótagként fordul elő. De ha további magánhangzójel van a betű alatt ( וַּ), a pont azt jelöli, hogy a wáw betűt kettőzni kell. Így lesz a בַּוַּי átírása: baw·wajʹ, és a בּוּז átírása: búz.

A káf betű szó végi alakjának az esetében a sewá’ʹ-t ( ְ) vagy a qáʹmec-et ( ָ) a betű belsejébe írják, nem alá: ךָ ,ךְ.

Magánhangzók: Az itt található táblázatban a magánhangzók a kis négyzet alatt jelennek meg. Ezalól kivétel a chóʹlem ( · ), amely a négyzet fölött van, és a súʹreq ( ֹ), amely a wáw belsejében van (וּ = ú), ahogy az fentebb is látható.

Félhangzók: A héber félhangzók és a táblázatban látható magyar megfelelőik csak nagyjából egyeznek egymással. A héber nyelvben ezek a félhangzók rendkívül lágy hangot jelölnek.

A sewá’ʹ bizonyos esetekben ejtendő, és e-nek adjuk vissza. Ha azonban a sewá’ʹ egy rövid magánhangzó után következik, vagy olyan mássalhangzó alatt áll, amely szótagot zár, akkor általában néma, és arra szolgál, hogy a szótag végét jelezze. Így lesz a יִקְטֹל átírása: jiq·tólʹ.

Szótagok: A héber nyelvben minden szótag mássalhangzóval kezdődik, és tartalmaz még: 1. egy teljes magánhangzót vagy 2. egy félhangzót és egy teljes magánhangzót. Ezért a קָטַל szó két szótagból áll: az egyik a קָ (qá), a másik pedig a טַל (tal). Mindkét szótag tartalmaz egy teljes magánhangzót, és mássalhangzóval kezdődik. A בְּרִית (beríthʹ) szó azonban egy szótag, mivel csupán egy teljes magánhangzó van benne (.=í), a sewá’ʹ, e ( ְ), pedig egy félhangzó.

Két kivétel van az alól a szabály alól, hogy a szótag csak mássalhangzóval kezdődhet: 1. Ha a szó וּ (ú) betűkombinációval kezdődik. Ilyenkor az ú külön szótagot alkot. Ezért az וּבֵן szó átírása: ú·vénʹ, az וּשְׁמִי szóé pedig: ú·semíʹ. 2. Ha „belopott paʹthach”-ról van szó. Ez az a paʹthach magánhangzó ( ַ), amelyet a ע ,ח ,הּ mássalhangzók alá tesznek, amikor a szó végén jelennek meg. Ezekben az esetekben a paʹthach-ot a mássalhangzó előtt kell kiejteni. Így lesz a רוּחַ szó átírása rúʹach és nem rú·chaʹ.

A szavak között olykor a magyar kötőjelhez hasonló, kicsi, vízszintes vonal (־) látható, amelyet maqqéfnak neveznek. Ez arra szolgál, hogy összekössön két vagy több szót, hogy egy szót alkossanak, és csak az utolsó szó tartja meg a hangsúlyt. Így lesz a כָּל־אֲשֶׁר szóból: kol-ʼaserʹ.

Hangsúlyjelek: Minden héber szónak az utolsó vagy az utolsó előtti szótagja a hangsúlyos, de legtöbbször az utolsó.

Ebben a műben egyetlen ponttal választjuk el a szótagokat. A hangsúlyjel (ʹ) a hangsúlyozott szótag mögé kerül, így jelöljük a főhangsúlyt.

[Táblázat a 933. oldalon]

Egyszerű

Intenzív

Műveltető

1. cselekvő (qal)

3. cselekvő (pi‛él)

6. cselekvő (hif‛íl)

2. szenvedő (nif‛al)

4. szenvedő (pu‛al)

7. szenvedő (hof‛al)

 

5. visszaható (hithpa‛él)

 

[Táblázat a 933. oldalon]

 

Egyszerű

Intenzív

Műveltető

Cselekvő

קָטַל

qá·talʹ

ő (hímnem) ölt

קִטֵּל

qit·télʹ

ölt (kegyetlenül)

הִקְטִיל

hiq·tílʹ

megöletett valakit

Szenvedő

נִקְטַל

niq·talʹ

megölték

קֻטַּל

qut·talʹ

megölték (kegyetlenül)

הָקְטַל

hoq·talʹ

megölettek vele valakit

Visszaható

 

הִתְקַטֵּל

hith·qat·télʹ

megölte magát

 

[Táblázat a 934. oldalon]

Betűk

Mássalhangzók

Átírás

א

’áʹlef

’

בּ

béth

b

ב

 

v

גּ

gíʹmel

g

ג

 

gh

דּ

dáʹleth

d

ד

 

dh

ה

hé’

h

ו

wáw

w

ז

zaʹjin

z

ח

chéth

ch

ט

téth

t

י

jódh

j

כּ

káf

k

כ szó végén: ך

 

kh

ל

láʹmedh

l

מ szó végén: ם

mém

m

נ szó végén: ן

nún

n

ס

száʹmekh

sz

ע

ʽaʹjin

‛

פּ

pé’

p

פ szó végén: ף

 

f

צ szó végén: ץ

cá·dhéʹ

c

ק

qóf

q

ר

rés

r

שׂ

szín

sz

שׁ

sín

s

תּ

táw

t

ת

 

th

Teljes magánhangzók

◻ ָ

qáʹmec

á

◻ ַ

paʹthach

a

◻ ֵ

céʹré

é

◻ ֶ

szeʹghól

e

◻ ִ

chíʹreq

i

◻ ֹ

chóʹlem

ó

◻ ָ

qáʹmec cha·túfʹ

o

◻ ֻ

qib·búcʹ

u

◻ ִ

súʹreq

ú

Félhangzók

◻ ְ

sewá’ʹ

e hangzó vagy néma

◻ ֲ

chá·téfʹ paʹthach

a

◻ ֱ

chá·téfʹ szeʹghól

e

◻ ֳ

chá·téfʹ qáʹmec

o

Különleges betűkombinációk

י ◻ ָ = áj

י ◻ ִ = í

י ◻ ַ = aj

וֹ = ó

י ◻ ֵ = é

וּ = ú

י ◻ ֶ = ej

יו ◻ ָ = áw