A héber cá·dhéqʹ igét, mely az ’igazságosság’ jelentésű ceʹdheq szóval áll kapcsolatban, időnként így fordítják: ’igazságossá nyilvánít’, vagy ’[valakiről] kijelenti, hogy igazságos’ (2Mó 23:7; 5Mó 25:1). Ezt a bibliai kifejezést úgy is visszaadják, hogy „megigazul”, a főnévi alakokat pedig úgy, hogy „megigazulás”. A Keresztény Görög Iratokban – ahol az igazságossá nyilvánítás témakörének a teljes kifejtése található – az eredeti szavak (di·kai·oʹó [ige], di·kaiʹó·ma és di·kaiʹó·szisz [főnevek]) alapvetően a következő gondolatokat hordozzák: felment vagy tisztáz valakit a vád alól, vétlennek tekint, ennélfogva igaznak nyilvánít, és igazként bánik valakivel. (Lásd: Görög–magyar szótár az Újszövetség irataihoz. 228. h.)

Pál apostol azt írja Istenről, hogy ’igazságosnak bizonyul’ (a di·kai·oʹó egyik alakja) a szavaiban, és győzedelmeskedik, amikor becsmérlő emberek ítélik őt (Ró 3:4). Jézus kijelentette, hogy „a bölcsességet igazságosnak bizonyítják a cselekedetei”, és amikor az emberek számot fognak adni az ítéletnapon, a szavaik által lesznek „igazságossá nyilvánítva” (a di·kai·oʹó egyik alakja) vagy elítélve (Mt 11:19; 12:36, 37). Arról is beszélt, hogy az alázatos adószedő, aki azért ment a templomba, hogy bűnbánóan imádkozzon, „igazságosabbnak bizonyulva ment haza”, mint az a büszke farizeus, aki ugyanabban az időben ment a templomba imádkozni (Lk 18:9–14; 16:15). Pál apostol kijelenti, hogy azt, aki meghalt, „felmentették [a di·kai·oʹó egyik alakja] a bűne alól”, a halálával kifizette a bűn zsoldját (Ró 6:7, 23).

Továbbá, ahogyan az majd a következőkben látható lesz, a görög szavak különleges értelemben Istennek egy olyan cselekedetére utalnak, mely által Isten vétlennek tekint egy személyt (Cs 13:38, 39; Ró 8:33), ezenkívül teljesen feddhetetlennek nyilvánít ki valakit, és méltónak ítéli az életre.

A keresztény kor előtti időkben: Ádám kezdetben Isten tökéletes, igazságos emberi „fia volt” (Lk 3:38). Azért jelenthető ki róla, hogy igazságos volt, mert Isten teremtette, és Isten az egész teremtésművéről azt mondta, köztük róla is, hogy „nagyon jó” (1Mó 1:31). De Ádám nem őrizte meg a feddhetetlenségét Isten előtt, és többé nem lehetett róla és a jövőbeli utódairól kijelenteni, hogy igazságosak (1Mó 3:17–19; Ró 5:12).

Mindenesetre Ádám leszármazottai között voltak hithű személyek, akik ’az igaz Istennel jártak’, mint például Noé, Énók és Jób (1Mó 5:22; 6:9; 7:1; Jób 1:1, 8; 2:3). A Biblia azt írja Ábrahámról, hogy hitt Istenben, és ’igazságossá nyilvánították’. A jerikói Ráhábról az olvasható, hogy a cselekedetei megmutatták, hogy hitt Istenben, ezért ’igazságossá lett nyilvánítva’, és az izraeliták megkímélték az életét, amikor elpusztították Jerikó városát (Jk 2:21–23, 25). Figyelmet érdemlő az is, hogy ezekben a Jakab leveléből származó versekben, valamint Pálnak az egyik levelében (Ró 4:3–5, 9–11) – melyben idézi az 1Mózes 15:6-ot – az olvasható, hogy Ábrahám hitt Jehovában, és „ezt igazságosságul számították be neki”. Az itt „beszámít”-nak fordított, görög lo·giʹzo·mai ige értelmének a megvizsgálása segít megérteni ezt a kifejezést.

Mit jelent az a kifejezés, hogy ’igazságosságul számít be’? Az ókorban a görög lo·giʹzo·mai igét általában számítások, becslések végzésekor használták, például a könyvelésben, amikor bevittek egy tételt a számla „tartozik”, illetve „követel” oldalára. A Bibliában ennek a szónak a jelentése: ’tekint, javára ír, beszámít, számít, számításba vesz’. Ezért mondja az 1Korintusz 13:5, hogy a szeretet „nem tartja számon [a lo·giʹzo·mai egyik alakja] a sérelmet” (vö.: 2Ti 4:16); a zsoltáríró Dávid szavait pedig így idézi az apostol: „boldog ember az, akinek bűnét Jehova semmiképpen nem fogja számításba venni” (Ró 4:8). Pál felhívta azok figyelmét, akik a külső értékük szerint tekintettek a dolgokra, hogy mérlegeljék megfelelően azokat, úgyszólván vizsgálják meg az érem másik oldalát is (2Ko 10:2, 7, 10–12). Ezenkívül Pált az a gondolat is foglalkoztatta, hogy ’senki ne írjon többet a javára [a lo·giʹzo·mai egyik alakja]’, mint ami helyénvaló a szolgálatát tekintve (2Ko 12:6, 7).

A lo·giʹzo·mai szó jelentheti még: ’felbecsül, tekint, beszámít, értékel vagy besorol (egy csoportba, osztályba vagy típusba)’ (1Ko 4:1). Ezért mondta Jézus azt magáról, hogy a „törvénytelenek közé számították [a lo·giʹzo·mai egyik alakja]”, vagyis közéjük sorolták, közülük valónak tartották (Lk 22:37). Az apostol a rómaiaknak írt levelében azt mondja, hogy egy olyan körülmetéletlen személy esetében, aki megtartja a Törvényt, a „körülmetéletlensége körülmetéltségnek fog számítani”, tehát úgy tekintik azt, mint ami körülmetéltség (Ró 2:26). Ehhez hasonlóan  a keresztényeknek is úgy kell tekinteniük magukat, „mint akik halottak. . . a bűnnek, de élők az Istennek Krisztus Jézus által” (Ró 6:11). Emellett a nem zsidó származású felkent keresztények, bár nem Ábrahám vér szerinti leszármazottai, az ő ’magvának számítanak’ (Ró 9:8).

Miként lehetséges, hogy Ábrahám igazságossá lett nyilvánítva Krisztus halála előtt?

Tehát Ábrahámnak „igazságosságul számították be [írták a javára v. tulajdonították]” a hitét, melyhez tettek párosultak (Ró 4:20–22). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Ábrahám és a keresztény kor előtt élt többi hűséges személy tökéletes, azaz bűn nélküli lett volna. Mégis, mivel hittek Isten ’magra’ vonatkozó ígéretében, és igyekeztek betartani a parancsait, Isten nem sorolta őket az igazságtalanok közé, miként az emberiség világának többi tagját, akiket nem vett számításba (1Mó 3:15; Zs 119:2, 3). Jehova a szeretetéből fakadóan vétlennek tekintette őket, míg a többi ember el volt idegenedve tőle (Zs 32:1, 2; Ef 2:12). Ennélfogva a hűségesek hite alapot szolgáltatott arra, hogy Isten foglalkozhasson velük, gyarló emberekkel, és megáldhassa őket, miközben hű maradt a jogosságra vonatkozó, tökéletes irányadó mértékeihez (Zs 36:10). Ugyanakkor ezek a személyek felismerték, hogy szükségük van megváltásra, és vártak is arra, hogy Isten megvalósítsa ezt az általa meghatározott időben (Zs 49:7–9; Héb 9:26).

Krisztus Jézus ’e g y megigazulást hozó cselekedete’: A Szentírás feltárja, hogy Jézus Krisztus a földön tökéletes testben élt (1Pt 1:18, 19), és tökéletes is maradt, ugyanis a próbákban megőrizte a feddhetetlenségét. Ez összhangban volt Istennek azzal a szándékával, hogy a megmentés Főközvetítőjét „szenvedések által tegye tökéletessé” (Héb 2:10). Ez azt jelenti, hogy Jézus tökéletessé tétetett az engedelmességet és a feddhetetlenséget tekintve, és így tökéletesen alkalmassá vált arra, hogy Isten kinevezze őt a megmentés Főpapjának, ahogyan erről Pál írt a Héberek 5:7–10-ben. A földi élete során végig bűntelen maradt – a szó legteljesebb értelmében –, ezért Isten igazságosnak tekintette. Jézus volt tehát az egyetlen olyan ember, aki a próbák során helyt állt, és a saját érdemei révén maradt igaz, vagyis igazságos Isten szemében. Jézus Krisztus az ’e g y megigazulást [a di·kaiʹó·ma egyik alakja] hozó cselekedete’ által – vagyis azáltal, hogy a bűntelen emberi élete folyamán, még az áldozati halálakor is, végig tökéletesen igazságos maradt – alapot teremtett arra, hogy a benne hívő személyeket Isten igazságossá nyilváníthassa (Ró 5:17–19; 3:25, 26; 4:25).

A keresztény gyülekezetben: Isten, annak köszönhetően, hogy eljött a Fia mint a megígért Megváltó, új alapokra helyezhette a kapcsolatát az emberi szolgáival. Először Jézus Krisztus azon követőit nyilvánítja igazságossá a Krisztusba vetett hitük alapján (Ró 3:24, 28), akiket a Szentírás Krisztus testvéreinek nevez, és akik abban reménykednek, hogy társörökösök lesznek vele az égi Királyságban (Ró 8:17). Ez egy jogi eljárás, melyet Jehova Isten léptetett életbe, ezért senki sem ’vádolhatja be’ a választottjait előtte, mint Legfőbb Bíró előtt (Ró 8:33, 34). Miért tesz így Isten?

Először is azért, mert tökéletes és szent (Ézs 6:3); ezért összhangban a szentségével azoknak is tökéleteseknek kell lenniük, akiket fiaiul fogad (5Mó 32:4, 5). Isten elsőszülött Fia, Jézus Krisztus tökéletes, „lojális, álnokság nélküli, beszennyezetlen, a bűnösöktől elkülönített” volt (Héb 7:26). A követői azonban Ádám fiai közül valók, az Ádámtól származó emberi család pedig a bűn miatt esendő és bűnös (Ró 5:12; 1Ko 15:22). Ezért, ahogyan az a János 1:12, 13-ból kiderül, amikor Jézus kiválasztotta a követőit, azok még nem voltak Isten fiai. Jehova Isten a ki nem érdemelt kedvességétől indíttatva, ’örökbefogadási’ eljárást léptetett életbe, mely révén elfogadja a kegyében részesített személyeket, és befogadja őket a fiakból álló szellemi családjába (Ró 8:15, 16; 1Jn 3:1). Alapot teremt arra, hogy örökbefogadott fiaivá legyenek, mégpedig azáltal, hogy igazságosakká nyilvánítja őket Krisztus váltságáldozata alapján (melyben hitet gyakorolnak), felmentve őket minden bűn alól (Ró 5:1, 2, 8–11; vö.: Jn 1:12). Ennélfogva Isten az igazságos személyek közé ’számítja be’ őket, megbocsájtja minden bűnüket, és nem rója fel vétkeiket (Ró 4:6–8; 8:1, 2; Héb 10:12, 14).

Ezeknek a keresztényeknek az igazságossá nyilvánítása tehát nagyobb jelentőségű, mint a korábban említett Ábrahámé (és Jehova keresztény kor előtt élt más szolgáié). Jakab tanítvány ezt írta arról, hogy mit jelent Ábrahám igazságossá nyilvánítása: „beteljesedett az írás, amely ezt mondja: »Ábrahám hitt Jehovában, és ezt igazságosságul számították be neki«, és »Jehova barátjának« hívták” (Jk 2:20–23). A hitének köszönhetően Ábrahám mint Isten barátja nyilváníttatott igazságossá, és nem mint Isten egyik olyan fia, aki ’újraszületik’ az égi élet  reménységével (Jn 3:3). A Szentírás egyértelművé teszi, hogy Krisztus eljövetelét megelőzően még nem nyílt meg a lehetőség az emberek előtt sem a fiúként történő örökbefogadásra, sem az égi életre (Jn 1:12, 17, 18; 2Ti 1:10; 1Pt 1:3; 1Jn 3:1).

A Szentírásból látható, hogy ezeknek a keresztényeknek, bár Isten szemében igazságossá nyilváníttattak, nem tökéletes a testük (1Jn 1:8; 2:1). Krisztus ezen követőinek égi életre van kilátásuk, ezért voltaképpen nincs is szükségük tökéletes fizikai testre (1Ko 15:42–44, 50; Héb 3:1; 1Pt 1:3, 4). Ám mivel Isten igazságossá nyilvánítja és az igazságosak közé ’számítja be’ őket, eleget tesz a saját jogosságra vonatkozó követelményeinek, és ezek az örökbe fogadott személyek egy olyan ’új szövetségnek’ válnak a részévé, mely Jézus Krisztus vére által lett érvényesítve (Lk 22:20; Mt 26:28). Ezek a szellemi értelemben örökbe fogadott fiak, akik annak az új szövetségnek a részesei, mely a szellemi Izraellel köttetett, ’Krisztus halálába keresztelkednek meg’, azaz végül az övéhez hasonló halállal halnak meg (Ró 6:3–5; Fi 3:10, 11).

Jóllehet Jehova megbocsátja ezeknek a keresztényeknek a testi gyengeségeikből és a tökéletlenségükből eredő bűneiket, mégis egy fajta küzdelem dúl bennük, ahogyan arra Pál is rávilágított a rómaiaknak írt levelében (Ró 7:21–25). Ez a küzdelem a megújult elméjük törvénye (Ró 12:2; Ef 4:23), vagyis ’Isten törvénye’ és a testtagjaikban lévő ’bűn törvénye’ között folyik. Ez azért van, mert a fizikai testük nem vált tökéletessé annak ellenére, hogy ők igazságossá nyilváníttattak, és a bűneik megbocsáttattak. A bennük dúló küzdelem próbára teszi az Isten iránti feddhetetlenségüket. Ám a harc megnyerhető Isten szellemének és az irgalmas Főpapjuknak, Krisztus Jézusnak a segítségével (Ró 7:25; Héb 2:17, 18). A győzelemhez szükséges, hogy állandóan kövessék Krisztust, és higgyenek a váltságáldozatában, így továbbra is igazságosak maradhatnak Isten szemében. (Vö.: Je 22:11.) Ezáltal ’biztossá teszik maguknak az elhívásukat és a kiválasztásukat’ (2Pt 1:10; Ró 5:1, 9; 8:23–34; Tit 3:6, 7). Ellenben ha bűnt gyakorolnak, elpártolva a hittől, elveszítik Isten kegyét, és többé nem tekinti őket igazságos személyeknek, hiszen így „újból oszlopra feszítik az Isten Fiát, és nyilvános szégyennek teszik ki őt” (Héb 6:4–8). Ez esetben pusztulás vár rájuk (Héb 10:26–31, 38, 39). Ezért beszélt Jézus olyan bűnről, amely nem bocsáttatik meg, illetve János apostol ezért tett különbséget olyan bűn között, mely „nem von maga után halált”, és olyan között, amely „halált von maga után” (Mt 12:31, 32; 1Jn 5:16, 17).

Jézus Krisztus mindhalálig megőrizte a hűségét. A halálát követően „megeleveníttetett a szellemben”, feltámadt romlatlanságban, és halhatatlanságot kapott (1Pt 3:18; 1Ko 15:42, 45; 1Ti 6:16). „Igazságossá nyilváníttatott szellemben” (1Ti 3:16; Ró 1:2–4), majd leült Isten jobbjához az egekben (Héb 8:1; Fi 2:9–11). Krisztus hűséges követői hasonló feltámadásra várnak (Ró 6:5), és arra, hogy az „isteni természet” részeseivé váljanak (2Pt 1:4).

Más igazságos személyek: Jézus a juhszerű személyeket „igazságosak”-nak nevezte az egyik példázatában, mely arra az időszakra vonatkozik, amikor eljön Királyság-dicsőségben (Mt 25:31–46). Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a szemléltetésben ezek az „igazságosak” más csoportot alkotnak, mint azok, akiket Krisztus a ’testvéreinek’ nevezett (Mt 25:34, 37, 40, 46; vö.: Héb 2:10, 11). Ezek a juhszerű személyek támogatják Krisztus ’testvéreit’, ezzel kimutatják a Krisztusba vetett hitüket, ezért Isten megáldja és „igazságosak”-nak nevezi őket. Ábrahámhoz hasonlóan igazságosaknak vannak nyilvánítva Isten barátaiként (Jk 2:23). Ez megmentést eredményez számukra, amikor a ’kecskék’ elmennek „az örök levágatásra” (Mt 25:46).

Hasonló gondolatok olvashatók a Jelenések 7:3–17-ben szereplő látomásban. Itt két csoportról esik szó, az egyik a megszámlálhatatlan „nagy sokaság”, a másik pedig a 144 000 ’elpecsételt’ személy csoportja. (Vö.: Ef 1:13, 14; 2Ko 5:1.) Isten úgy tekint a „nagy sokaság” tagjaira, mint akik igazságosak, mert a leírás szerint „megmosták köntösüket, és megfehérítették a Bárány vérében” (Je 7:14).

A „nagy sokaság” tagjait, amikor túlélik a ’nagy nyomorúságot’, Isten még nem fogja igazságosnak nyilvánítani az életre, azaz még nem fogja őket méltóknak tekinteni a földi örök életre. Ezeknek a személyeknek Krisztus millenniumi uralma idején folyamatosan fogyasztaniuk kell ’az élet forrásvizeiből’, amelyekhez a Bárány, Jézus Krisztus vezeti el őket (Je 7:17; 22:1, 2). Ha az ezer év végén, a végső próbakor lojálisak maradnak Jehovához, akkor a nevük végleg bekerül az élet könyvébe – melyet Isten írat –, tehát Jehova igazságossá fogja őket nyilvánítani a szó legteljesebb értelmében (Je 20:7, 8; lásd: ÉLET: Az élet fái).

Isten igazságos minden tettében: Látható, hogy Isten sohasem szegi meg a jogosságra és az igazságosságra vonatkozó saját irányelveit  a gyarló emberekkel való bánásmódja során. A bűnös személyeket nem nyilvánítja igazságossá az érdemeik alapján, azaz nem huny szemet a bűn felett (Zs 143:1, 2). Pál apostol ezt így magyarázta: „mindnyájan vétkeztek, és elmaradnak az Isten dicsőségétől, és ajándék az, hogy igazságossá nyilváníttatnak az ő ki nem érdemelt kedvességéből, a Krisztus Jézus kifizette váltság általi szabadítás révén. Az Isten úgy állította őt oda, mint felajánlást a kiengeszteléshez, amely a vérébe vetett hit által van. Ez azért volt, hogy bizonyítsa saját igazságosságát, mivel megbocsátotta azokat a bűnöket, amelyek a múltban történtek, amikor kimutatta béketűrését az Isten; hogy így bizonyítsa saját igazságosságát e jelenlegi időszakban, hogy igazságos legyen akkor is, amikor igazságossá nyilvánítja azt, akinek van hite Jézusban” (Ró 3:23–26). Ennélfogva Isten a ki nem érdemelt kedvessége folytán egy jogi elrendezést vezetett be Krisztus áldozata alapján, aminek köszönhetően teljesen jogosan és igazságosan jár el, amikor megbocsátja azoknak a bűneit, akiknek van hitük.

Akik magukat akarják igazságossá nyilvánítani: Egyedül Isten nyilváníthat igazságossá egy személyt, ezért nem ér semmit, ha valaki a saját érdemei alapján önmagát akarja igazságossá nyilvánítani, vagy ha engedi, hogy mások jelentsék ki őt igaznak. Jób „inkább a maga lelkét jelentette ki igazságosnak, mintsem Istent”; ezért feddte meg Isten, és nem azért mert Jób bármivel vádolta volna őt (Jób 32:1, 2). Jézus burkoltan megfeddett egy bizonyos törvénytudót, aki az örök élethez vezető útról kérdezte, mert az igazságosnak akarta bizonyítani magát (Lk 10:25–37). Ezenkívül Jézus elítélte a farizeusokat, akik igazságosnak jelentették ki magukat az emberek előtt (Lk 16:15). Főként Pál apostol volt az, aki rávilágított arra, hogy senki nem lehetett igazságossá nyilvánítva azáltal, hogy megpróbálta a mózesi törvény cselekedetei révén igaznak beállítani magát, hiszen minden ember esendő és bűnös (Ró 3:19–24; Ga 3:10–12). Az apostol arra fektette a hangsúlyt, hogy az igazságossá nyilvánítás valódi alapja a Krisztus Jézusba vetett hit (Ró 10:3, 4). Jakab ihletett levele további gondolatokat fűz Pál kijelentéseihez, és kidomborítja, hogy az ilyen hitnek élőnek kell lennie, de nem a Törvény szerinti cselekedetek által, hanem a hit cselekedetei által. Ilyen hite volt Ábrahámnak és Ráhábnak is (Jk 2:24, 26).

Voltak olyan személyek, akik hamisan apostoloknak állították be magukat, jogtalanul megkérdőjelezték Pál apostolságát, és azt, hogy helyénvalóan végzi-e a keresztény tevékenységét, így próbálva meg maguk után vonni a korintuszi gyülekezet tagjait (2Ko 11:12, 13). Pál, tudva azt, hogy hűségesen ellátta a Krisztus sáfárainak kijelölt feladatokat, kijelentette, hogy nem törődött olyanok véleményével, akik ’emberi ítélőszékben’ ülve mondtak felette ítéletet, pedig erre egyáltalán nem voltak felhatalmazva. Ezenkívül Pál nem hagyatkozott a saját ítélethozatalára sem, hanem Jehovára tekintett, ugyanis ő volt az, aki megvizsgálta (1Ko 4:1–4). Tehát az az alapelv érvényes, hogy egy személy igazságossá nyilvánítása nem emberek ítéletétől függ, hacsak Isten Szava meg nem erősíti az általuk hozott ítéletet. Mindenkinek Isten Szavát kell alapul vennie, és engednie kell, hogy az vizsgálja meg (Héb 4:12). Ellenben abban az esetben, ha nyilvánvaló a Szentírás álláspontja, fontos, hogy egy személy, akit egy keresztény testvére megfedd – és főleg, ha ezt egy gyülekezeti vén teszi –, ne utasítson el egy ilyen helyreigazítást azáltal, hogy megpróbálja igaznak bizonyítani magát (Pl 12:1; Héb 12:11; 13:17). És az is igaz, hogy ha egy kérdéses vagy vitás ügy kapcsán az ítélethozatalért felelős személy „vesztegetés fejében igazságosnak jelentik ki a gonoszt”, Isten elítéli őt (Ézs 5:23; Jk 2:8, 9).