Olyan monarchikus államforma, amelyben király az államfő; illetve az a terület, amely a király, ritkább esetben a királynő uralma alatt áll. A király rendszerint örökösödés útján került hatalomra. Egy szuverén uralkodónak más címe is lehetett, például fáraó vagy császár.

Az ókori királyságoknak több jellegzetességük is volt, ahogy az napjaink királyságairól is elmondható. Általában volt egy főváros, illetve egy királyi székhely, ezenkívül volt királyi udvar és állandó hadsereg (noha békeidőben ennek igen csekély lehetett a létszáma). Önmagában abból, ahogy a Biblia a „királyság” szót használja, még semmi konkrétumot nem tudunk meg az adott királyság kormányzati felépítéséről, területének a nagyságáról, vagy hogy mire terjedt ki az uralkodónak a hatalma. A királyságok különböztek méretükben és befolyásukban. Voltak világhatalmak, például Egyiptom, Asszíria, Babilon, a méd–perzsa birodalom, Görögország és Róma, de léteztek kis városállamok is, mint például azok, amelyek Kánaánban voltak abban az időben, amikor az izraeliták meghódították azt a területet (Jzs 12:7–24). A kormányzati felépítés is igen eltérő lehetett királyságonként.

Úgy tűnik, az emberiség történelmének első királysága, Nimródé, eleinte városállam volt. Később azonban ez a királyság kiterjesztette az uralmát más városokra is, a székhelye azonban Bábel maradt (1Mó 10:9–11). Alighanem Sálem is városállam volt; ez volt az első olyan királyság, amelyet Isten helyeselt, és itt uralkodott  Melkisédek mint király-pap (1Mó 14:18–20; vö.: Héb 7:1–17). A nagyobb királyságok egész területekre terjedtek ki, ilyen volt Edom, Moáb és Ammon királysága is. A jelek szerint a nagy birodalmak, amelyek óriási területek felett uralkodtak, és amelyek alá adófizető királyságok tartoztak, kisebb városállamokból vagy törzsi csoportokból nőtték ki magukat, míg végül egy kiemelkedő vezető hatalma alatt egyesítették erejüket. Ezek a szövetségek olykor időszakosak voltak, gyakran csak azért alakultak, hogy hadba szálljanak egy közös ellenséggel (1Mó 14:1–5; Jzs 9:1, 2; 10:5). A vazallus királyságok sok esetben jelentős autonómiát, vagyis önrendelkezési jogot élvezhettek, de alá kellett rendelniük magukat a felettük álló hatalom akaratának, és eleget kellett tenniük a követelményeinek (2Ki 17:3, 4; 2Kr 36:4, 10).

Tágabb értelem: A Biblia a „királyság” szóval a királyi kormányzat bizonyos sajátosságaira is utalhat. Ez a kifejezés egy olyan birodalmat vagy földrajzi területet jelölhet, ahol valakinek szuverén hatalma van. A királyság tehát nemcsak a fővárosra terjedt ki, hanem az egész birodalomra, és magában foglalta az alkirályságokat, illetve az adófizető királyságokat is (1Ki 4:21; Esz 3:6, 8).

A „királyság” szó jelenthet általában bármely emberi kormányzatot, de az összeset is, akár van királyuk, akár nincs (Ezs 1:2; Mt 4:8).

Királyi méltóságot, hatalmat vagy tisztséget is jelölhet (1Kr 11:10; 14:2; Lk 17:21; 19:12, 15; Je 11:15; 17:12, 13, 17). A királyok gyermekeit ’a királyság ivadékainak’ is lehetett nevezni (2Ki 11:1).

Az izraeliták királysága: A törvényszövetség, amelyet Mózes által kapott Izrael nemzete, lehetővé tette, hogy létrejöjjön egy királyság (5Mó 17:14, 15). Az a személy, aki a királyság élén állt, hatalmat és királyi méltóságot kapott, de nem azért, hogy felfuvalkodjon, hanem hogy Isten dicsőségére szolgáljon, és hogy jót tegyen az izraelita testvérei érdekében (5Mó 17:19, 20; vö.: 1Sá 15:17). Mindenesetre, amikor az izraeliták idővel emberi királyt követeltek, Sámuel próféta figyelmeztette őket, hogy milyen terheket fog rájuk róni egy ilyen uralkodó (1Sá 8.). Úgy tűnik, Izrael királyait könnyebben meg tudták közelíteni az alattvalók, mint a legtöbb ókori keleti királyság uralkodóit (2Sá 19:8; 1Ki 20:39; 1Kr 15:25–29).

Bár Izrael királyainak a sora olyan királlyal kezdődött, aki Benjámin törzséből származott, de utána Júda lett a királyi törzs, összhangban azzal a próféciával, amelyet Jákob mondott a halálos ágyán (1Sá 10:20–25; 1Mó 49:10). Dávid vonalán létrejött egy királyi dinasztia (2Sá 2:4; 5:3, 4; 7:12, 13). Amikor a királyság ’kiszakíttatott’ Salamon fiának, Roboámnak a kezéből, tíz törzs létrehozta az északi királyságot. Jehova Isten azonban meghagyott Júda törzse mellett egy törzset, Benjáminét, és a következő szavakkal fogalmazta meg, miért: „hogy Dávidnak, az én szolgámnak mindenkor legyen lámpása előttem Jeruzsálemben, a városban, amelyet kiválasztottam magamnak, hogy oda helyezzem nevemet” (1Ki 11:31, 35, 36; 12:18–24). Jóllehet Júda királyságát i. e. 607-ben megdöntötték a babilóniaiak, az uralkodás törvényes joga végül továbbszállt a jogos örökösre, Jézus Krisztusra, aki „Dávid fia” (Mt 1:1–16; Lk 1:31, 32; vö.: Ez 21:26, 27). Az ő Királyságának véget nem érőnek kell lennie (Ézs 9:6, 7; Lk 1:33).

A királyság ügyeinek az igazgatására létrejött Izraelben egy közigazgatási rendszer. Voltak bizalmas tanácsadók és miniszterek (1Ki 4:1–6; 1Kr 27:32–34), és voltak különféle kormányzati osztályok is, amelyeknek megvoltak a maguk felvigyázói, hogy igazgassák a király birtokait, ellenőrzésük alatt tartsák a gazdasági ügyeket, és ellássák a királyi udvart mindazzal, amire szükség volt (1Ki 4:7; 1Kr 27:25–31).

Igaz, Izraelben a dávidi dinasztiából származó királyok kibocsáthattak rendeleteket, de Istennek állt hatalmában törvényt alkotni (5Mó 4:1, 2; Ézs 33:22). A király minden tekintetben az igaz Szuverén Úrnak, Jehovának tartozott számadással. Ha a király rosszat tett, vagy önfejű volt, akkor Isten megbüntette (1Sá 13:13, 14; 15:20–24). Jehova időnként magával a királlyal beszélt (1Ki 3:5; 11:11), máskor azonban a kinevezett prófétáin keresztül látta el a királyt utasításokkal, tanácsokkal vagy intő szavakkal (2Sá 7:4, 5; 12:1–14). A király a vének bölcs tanácsait is a javára fordíthatta (1Ki 12:6, 7). Ám nem a próféták vagy a vének kötelezték a királyt az utasítások betartására, és nem is ők fegyelmezték meg, hanem Jehova.

Ha a király és a nép hűségesen ragaszkodott a Törvényhez, amelyet Isten adott nekik, akkor Izrael nemzetén belül olyan egyéni szabadság, anyagi jólét és harmónia volt, amely egyetlen más királyságra sem volt jellemző (1Ki 4:20, 25). Mindaddig, amíg Salamon engedelmeskedett Jehovának, az izraeliták királyságát messze földön ismerték, tisztelték, és e királyságnak sok adófizető királysága volt, és számos ország javai gazdagították (1Ki 4:21, 30, 34).

Bár Jehova Isten királyi méltósága egy időre látható formában megnyilvánult az izraeliták  királysága által, Ő valójában a világmindenség szuverén ura (1Kr 29:11, 12). Akár elismerik az emberiség népei és királyságai, akár nem, az Ő királyi hatalma abszolút és változhatatlan, és az egész föld jogosan az Ő uralma alá tartozik (Zs 103:19; 145:11–13; Ézs 14:26, 27). Mivel Jehova a Teremtő, szuverén hatalma van égen és földön. A hatalmát szándékának megfelelően gyakorolja, és nem tartozik senkinek sem számadással (Jr 18:3–10; Dá 4:25, 34, 35), mégis minden esetben az igazságos irányadó mértékeivel összhangban cselekszik (Ma 3:6; Héb 6:17, 18; Jk 1:17).