Egy személy, hely, állat, növény vagy másvalami egyedi megjelölésére használatos szó vagy szókapcsolat. A „név” szó jelentheti valakinek a hírnevét vagy a név viselőjét is.

Jehova Istennek „köszönheti nevét minden család az égben és a földön” (Ef 3:14, 15). Ő hozta létre az első emberi családot, és ő engedte meg Ádámnak és Évának, hogy gyermekeik legyenek, ezért köszönheti a nevét minden földi család Istennek. Jehova Atyja az égi családjának is. A megszámlálhatatlanul sok csillag mindegyikét a nevén szólítja (Zs 147:4), és kétségtelen, hogy ennek mintájára az angyaloknak is adott nevet (Bí 13:18).

A csoda útján kapott manna egy érdekes példa arra, hogy miként adtak nevet valaminek, amit addig nem ismertek. Amikor az izraeliták legelőször megpillantották a mannát, meglepetésükben ezt mondták: „Mi ez?” (mán húʼ?) (2Mó 16:15). Minden bizonnyal ebből ered a „manna” elnevezés, melynek jelentése valószínűleg: ’Mi ez?’ (2Mó 16:31).

A tudósok véleménye eltér a tekintetben, hogy bizonyos nevek honnan erednek, milyen alapszavakhoz vezethetők vissza az alkotóelemeik, illetve hogy maguk a nevek mit jelentenek. Ezért a különböző forrásművek más és más jelentést adnak meg a bibliai nevekhez. Ebben a kiadványban a nevek jelentésének meghatározásánál az elsődleges tekintély maga a Biblia. Példaként hozhatnánk fel a Bábel név jelentését. Az 1Mózes 11:9-ben Mózes ezt írta: „Ezért nevezték azt Bábelnek, mert ott zavarta össze Jehova az egész föld nyelvét”. Mózes itt a „Bábel” szót a bá·lalʹ (összezavar) alapigével kapcsolja össze, ezzel jelezvén, hogy a „Bábel” név jelentése: ’zűrzavar’.

A bibliai nevek lehetnek egyeleműek, állhatnak kifejezésekből vagy mondatokból is, és amelyek több szótagosak, azoknak gyakran van rövidített alakjuk is. Azoknál a neveknél, amelyekről a Biblia nem mondja meg kifejezetten, hogy honnan erednek, igyekeztünk tekintélyes modern szótárak alapján meghatározni az alapszavukat vagy azt, hogy milyen alkotóelemekből tevődnek össze. A héber és arámi nevek alapszavainak a meghatározásához a Lexicon in Veteris Testamenti Libros c. szótárt használtuk, a részben elkészült revideált változatát is figyelembe véve. A görög neveknél elsősorban  az A Greek-English Lexicon (Liddell és Scott; Jones átd.; Oxford, 1968) c. mű kilencedik kiadását vettük alapul. Azután megnéztük, hogy ezek az alapszavak hogyan lettek fordítva A Szentírás új világ fordításában, majd e szerint állapítottuk meg a nevek jelentését. Például az Elnátán név az ʼÉl (Isten) és a ná·thanʹ (ad) alapszavakból áll, ezért a jelentése: ’Isten adta’. (Vö. az 1Mó 28:4-gyel, ahol a ná·thanʹ szó úgy lett fordítva, hogy ’adott’).

Állat- és növénynevek: Jehova Isten abban a kiváltságban részesítette az első embert, Ádámot, hogy nevet adhatott a nála alacsonyabb rendű teremtményeknek (1Mó 2:19). Ezek a nevek kétségkívül leíró elnevezések voltak. Ezt sugallja néhány állatnak, sőt növénynek a héber neve is. A „szamár” szó héber megfelelője (chamórʹ) nyilvánvalóan a ’vörössé válik’ jelentésű alapszóból származik, ami utal arra, hogy általában milyen színű ez az állat. A „gerle” szó héber megfelelője (tór) alighanem a madár „tur-r-r tur-r-r” hanghoz hasonló panaszos turbékolását érzékelteti. ’Az ébredő’ elnevezés a mandulafára vonatkozik, és kétségtelenül azért kapta ezt a nevet, mert egyike a legkorábban virágzó fáknak.

Földrajzi nevek: Az emberek olykor magukról, az utódaikról vagy az őseikről neveztek el helyeket. Káin, aki embert ölt, épített egy várost, és a fiáról Énóknak nevezte el (1Mó 4:17). Nóbah elfoglalt egy várost, Kenátot, és attól kezdve a saját neve után Nóbahnak hívta (4Mó 32:42). Dán fiai Lesem elfoglalása után az ősatyjukról Dánnak nevezték el ezt a várost (Jzs 19:47; lásd még: 5Mó 3:14).

Miként az oltárokat (2Mó 17:14–16), a kutakat (1Mó 26:19–22) és a forrásokat (Bí 15:19) az alapján nevezték el, hogy mi történt ott, a helységnevek is sokszor a helyszínen történtekhez voltak köthetőek. Példa erre: Bábel (1Mó 11:9), Jehova-Jire (1Mó 22:13, 14), Beér-Seba (1Mó 26:28–33), Bétel (1Mó 28:10–19), Gáled (1Mó 31:44–47), Szukkót (1Mó 33:17), Ábel-Micraim (1Mó 50:11), Massa, Meriba (2Mó 17:7), Tabera (4Mó 11:3), Kibrót-Hattaáva (4Mó 11:34), Horma (4Mó 21:3), Gilgál (Jzs 5:9), Akor völgye (Jzs 7:26) és Baál-Perácim (2Sá 5:20).

Arra is van példa, hogy egy helynek, hegynek vagy folyónak a természeti adottságok alapján adtak nevet. Géba és Gibea városa (mindkettő  jel.: ’domb’) kétségkívül arról kapta a nevét, hogy dombokon helyezkedett el. A Libanon (fehér [hegy]) nevű hegy elnevezése abból eredhet, hogy ez a sziklás hegység világos színű mészkőből épül fel, vagy abból, hogy a feljebb lévő részeit az év nagy részében hó borítja. Ha egy város kút, forrás vagy folyó mellett helyezkedett el, gyakran kapcsolódott a nevéhez az „én-” v. „en-” (forrás), a „beér-” (kút) vagy az „ábel-” (folyó) előtag.

De olyan is volt, hogy a kiterjedés, egy foglalkozás vagy bizonyos termék neve annyira jellemző volt egy helyre, hogy arról nevezték el. Példa erre: Betlehem (kenyér háza), Betsaida (’a vadász [v. halász] háza’), Gát (borsajtó) és Bécer (megközelíthetetlen hely).

Ezenkívül előfordult, hogy állatokról vagy növényekről neveztek el egy helyet, és ezek a nevek sokszor összetett szavak voltak. Egyebek között ilyen volt Ajjalon (a szarvasünő helye; a szarvasbika helye), Én-Gedi (a kecskegida forrása), Én-Eglaim (két borjú forrása), Akrabbim (skorpiók), Baál-Támár (a pálmafa ura v. tulajdonosa) és Én-Tappuah (az alma[fa] forrása).

Gyakorta volt egy összetett név első része a „bét-” v. „bet-” (ház), a „baál-” (úr v. tulajdonos) vagy a „kirját-” (város).

Személynevek: A bibliai történelem kezdetén a gyermekek a születésükkor kaptak nevet. Később azonban a héber fiúknak a nyolcadik napon, a körülmetélésükkor adtak nevet (Lk 1:59; 2:21). Rendszerint az apa vagy az anya adott nevet a csecsemőnek (1Mó 4:25; 5:29; 16:15; 19:37, 38; 29:32). Ám van egy figyelemre méltó kivétel, mégpedig az a fiú, akit Ruth szült Boáznak. Őt ugyanis Ruth anyósának, Naominak a szomszédasszonyai nevezték el Obednek (szolga; aki szolgál) (Ru 4:13–17). Olykor az is előfordult, hogy a szülők utasítást kaptak Istentől arra, hogy milyen nevet adjanak a gyermeküknek. Többek között a következő személyek kapták így a nevüket: Ismáel (Isten hallja [odafigyel]) (1Mó 16:11), Izsák (nevetés) (1Mó 17:19), Salamon (a ’béke’ jelentésű alapszóból) (1Kr 22:9) és János (a Jehó·chá·nánʹ magyar megfelelője,  jel.: ’Jehova kegyes volt; Jehova könyörületes volt’) (Lk 1:13).

Elsősorban az Isten utasítására adott neveknek volt prófétai jelentésük. Ézsaiás fiának, Máher-Sálál-Hás-Báznak (’Siess, ó, zsákmány! Rohant fosztogatni.’; v. ’sietve a zsákmányhoz, rohant fosztogatni’) a neve azt mutatta, hogy Asszíria királya leigázza Damaszkuszt és Szamáriát (Ézs 8:3, 4). Hóseás fiának, Jezréelnek (Isten magot fog vetni) a neve egy jövőbeli számadásra mutatott előre, amelynek Jéhu házán kellett bekövetkeznie (Hó 1:4). Annak a két másik gyermeknek a nevével, akit Hóseás felesége szült, vagyis Lo-Ruhámának (nem nyert irgalmat) és Lo-Amminak (nem az én népem) a nevével Jehova azt jelezte, hogy elvetette Izraelt (Hó 1:6–10). Isten Fiának, Jézusnak (Jehova megmentés) a neve pedig prófétailag arra mutatott, hogy Jehova őt jelölte ki Megmentőnek, vagyis általa szerez megmentést (Mt 1:21; Lk 2:30).

 Egy gyermek neve nemegyszer visszatükrözte azt is, hogy milyen körülmények között született, vagy a születésekor mit érzett az apja vagy az anyja (1Mó 29:32–30:13, 17–20, 22–24; 35:18; 41:51, 52; 2Mó 2:22; 1Sá 1:20; 4:20–22). Éva Káinnak (valami, amit létrehoztak) nevezte el az elsőszülött fiát, hiszen ahogy mondta: „Férfit szültem [szó szerint: ’hoztam létre’] Jehova segítségével” (1Mó 4:1). Éva az Ábel meggyilkolása után született fiát Sétnek (rendelt; odahelyezett; kijelölt) nevezte el, mert úgy tekintette őt, mint akit Ábel helyett kapott (1Mó 4:25). Izsáknak ikrei születtek, és a fiatalabbikat Jákobnak (sarkon ragadó; kiszorító) nevezte el, mert ez a fiú a világrajövetelekor fivére, Ézsau sarkába kapaszkodott (1Mó 25:26; vö. ezt Pérecnek az 1Mó 38:28, 29-ben említett esetével).

Néha az is alapul szolgált egy csecsemő nevének a megválasztásánál, hogy hogyan nézett ki a születésekor. Izsák elsőszülött fiát Ézsaunak (szőrös) nevezték el, mert a születésekor szokatlanul szőrös volt (1Mó 25:25).

A gyermekek nevét gyakorta kötötték össze az „El-” (Isten) szócskával, vagy Isten nevének, a Jehova névnek a rövid alakjával. Az ilyen nevek a szülők reményét tükrözhették vissza, vagy azt, hogy hálásak azért, mert Isten utóddal áldotta meg őket, illetve azt, hogy elismerik, hogy a gyermeket Istentől kapták. Példák erre: Jehdéja (feltehetően: ’örvendjen Jehova’), Elnátán (Isten adta), Jeberekiás (Jehova megáld), Jonatán (Jehova adta), Jozabád (valószínűleg: ’Jehova ajándékozott’), Eldád (feltehetően: ’Isten szeretett’), Abdiel (Isten szolgája), Dániel (bírám az Isten), Jocadák (valószínűleg: ’Jehova igazságosnak jelent ki’) és Pelátia (Jehova gondoskodott menekvésről).

Az „ab-” v. „áb-” (atya), az „ah-” (fivér), az „am-” (nép), a „bat-” (lánya) és a „ben-” v. „bén-” (fia) olyan összetett nevekben szerepelt, mint például: Abida (az atya ismer [engem]), Abija (atyám Jehova), Ahiézer (a fivérem segítő), Ammihud (népem méltóság), Amminádáb (népem készséges [nemes; nagylelkű]), Betsabé (héb.: Bath-seʹvaʽ;  jel.: ’a bőség lánya’; feltehetően: ’a hetedik [napon született] lány’) és Ben-Hanán (a kegyesnek fia; a könyörületesnek fia). A „mélek-” v. „melek-” (király), az „adón-” v. „adon-” (úr) és a „baál-” (úr v. tulajdonos) szintén szerepeltek összetételekben, mint amilyenek a következő nevek: Abimélek (az atyám király), Adónia (Jehova úr) és Baál-Támár (a pálmafa ura v. tulajdonosa).

Olyan is volt, hogy állat- és növényneveket vettek alapul a személynevekhez. Ilyen például a Debóra (méhecske), a Dorkász v. Tábita (gazella), a Jónás (galamb), a Ráhel (anyajuh; nőstény juh), a Sáfán (szirtiborz) és a Támár (pálmafa) név.

Alighanem szokássá vált, hogy egy gyermeket valamelyik rokonáról neveztek el, ami abból is látszik, hogy a nemzetségtáblázatokban bizonyos nevek megismétlődnek. (Lásd: 1Kr 6:9–14, 34–36.) Ezért nem tetszett Erzsébet rokonainak és ismerőseinek az, hogy ő Jánosnak akarta elnevezni az újszülött fiát (Lk 1:57–61; lásd: NEMZETSÉGTÁBLÁZAT: A nevek ismétlődése).

Az i. sz. I. században a zsidóknak – különösen azoknak, akik Izraelen kívül laktak, vagy olyan városokban, ahol a lakosság zsidókból és nem zsidókból tevődött össze – gyakorta volt a héber vagy arámi nevük mellett egy latin vagy görög nevük is. Ez lehetett az oka annak, hogy Dorkászt Tábitának is hívták, Pál apostolt pedig Saulnak is.

Olykor egy ember nevét egy idő után kezdték úgy tekinteni, mint ami a személyiségét vagy a jellemző gyengeségeit is tükrözi. Ézsau a fivérére gondolva kijelentette: „Hát nem ezért hívják Jákobnak [sarkon ragadó; kiszorító], amiért most másodszor is kiszorított a helyemből?! Elsőszülöttségi jogomat már elvette, és most az áldásomat is elvette!” (1Mó 27:36). Abigail a következőket jegyezte meg a férjével kapcsolatban: „olyan ő, amilyen a neve. Nábálnak [esztelen, ostoba] hívják, és ostobaság van benne” (1Sá 25:25). Naomi pedig ezt mondta, amikor úgy érezte, hogy az életében bekövetkezett szerencsétlenségek miatt már nem illik rá a neve: „Ne hívjatok engem Naominak [szépségem, kedvességem]. Nevezzetek inkább Marának [keserű], mert a Mindenható igen megkeserítette az életemet” (Ru 1:20).

Névváltozások, új nevek: Egyszer-egyszer bizonyos célból megváltoztatták egy személy nevét, vagy talán újabb nevet kapott. Ráhel, amikor haldoklott, Ben-Óninak (kesergésem fia) nevezte el az újszülött fiát, de később a gyászoló férje, Jákob úgy döntött, hogy Benjáminnak (a jobb kéz fia) hívja (1Mó 35:16–18). Jehova Ábrám nevét Ábrahámra (sokaság [tömeg] atyja) változtatta, Szárai (feltehetően: ’perlekedő’) nevét pedig Sárára (fejedelemnő). Mindkét új név prófétai jelentést hordozott (1Mó 17:5, 6, 15, 16). Amiért Jákob állhatatosan tusakodott az angyallal, Isten ezt adta a tudtára: „Ne nevezzenek téged többé Jákobnak, hanem Izraelnek [’Istennel küzdő ‹állhatatos›’; v. ’Isten küzd’], mert Istennel és emberekkel küzdöttél, és végül győztél” (1Mó 32:28). Hogy újabb nevet kapott, az Isten áldásának záloga volt. Isten később meg is erősítette ezt a névváltoztatást (1Mó 35:10). Nyilvánvaló tehát, hogy amikor a Szentírás prófétailag egy  ’új névről’ beszél, olyan névre utal, amely találóan jelöli majd annak viselőjét (Ézs 62:2; 65:15; Je 3:12).

Időnként azért adtak valakinek új nevet, mert magas kormányzati tisztséget kapott, vagy mert különleges kiváltságban részesült. Mivel ilyen neveket feljebbvalók adtak valakinek, így a névváltozás egyben azt is érzékeltethette, hogy az új név viselője a másiknak az alárendeltje lett. Miután József Egyiptom élelmezési főtisztviselője lett, a Cafenát-Paneáh nevet kapta (1Mó 41:44, 45). Nékó fáraó Joákimra változtatta Eljákim nevét, amikor Júda vazallus királyává tette meg őt (2Ki 23:34). Ehhez hasonlóan Nabukodonozor is megváltoztatta Mattánia nevét, amikor a vazallusává tette, és így lett Sedékiás (2Ki 24:17). Dánielnek és három héber társának, Hanániának, Misáelnek és Azáriának babiloni nevet adtak, miután kiválasztották őket, hogy különleges képzést kapjanak Babilonban (Dá 1:3–7).

Abból az apropóból is kaphatott valaki új nevet, hogy valami rendkívüli történt az életében. Ézsau például azért kapta az Edom (vörös) nevet, mert vörös színű lencsefőzelékért cserébe adta el az elsőszülöttségi jogát (1Mó 25:30–34).

Angyalok nevei: A Bibliában csak két angyalnak van megadva a tulajdonneve: Gábriel (Isten életerőse) és Mihály (Ki olyan, mint Isten?). Az angyalok olykor nem mondták meg a nevüket azoknak, akiknek megjelentek, talán azért, hogy ne részesüljenek olyan tiszteletben vagy hódolatban, amely nem illeti meg őket (1Mó 32:29; Bí 13:17, 18).

Mit foglal magában Isten nevének ismerete?

Az anyagi teremtésmű bizonyítja Isten létezését, de nem tárja fel Isten nevét (Zs 19:1; Ró 1:20). Az, hogy valaki ismeri Isten nevét, többet foglal magában annál, mint hogy csupán tudomása van róla (2Kr 6:33). Inkább azt jelenti, hogy magát a személyt ismeri: a szándékait, a tetteit és a tulajdonságait, melyeket a Szava tár fel. (Vö.: 1Ki 8:41–43; 9:3, 7; Ne 9:10.) Jó példa erre Mózes, akit Jehova ’név szerint ismert’, vagyis meghitt közelségből ismert (2Mó 33:12). Mózesnek kiváltsága volt látni Jehova dicsőségének megnyilvánulását, valamint hallani, amint ’Jehova neve ki lett jelentve’ (2Mó 34:5). Ebben az esetben nem arról volt szó, hogy pusztán meg lett ismételve Jehova neve, hanem kijelentés hangzott el Isten tulajdonságairól és tetteiről. „Jehova, Jehova irgalmas, könyörületes Isten, lassú a haragra, és bővelkedik szerető-kedvességben és igazságban, megőrzi szerető-kedvességét ezeríziglen, megbocsát vétket, törvényszegést és bűnt, de semmiképpen sem fog felmenteni a büntetés alól, hanem megbünteti az apák vétkéért a fiakat és az unokákat, a harmadik nemzedéket és a negyedik nemzedéket” (2Mó 34:6, 7). Ehhez hasonlóan Mózes az énekében, melyben egyebek között azt mondta, hogy „én bizony Jehova nevét hirdetem”, felidézte, hogyan bánt Isten Izraellel, és beszélt Isten személyiségéről (5Mó 32:3–44).

Amikor Jézus Krisztus a földön járt, ’nyilvánvalóvá tette Atyja nevét’ a tanítványainak (Jn 17:6, 26). Noha ezek a tanítványok már korábbról ismerték Isten nevét, és a Héber Iratok feljegyzései alapján tisztában voltak Isten tetteivel, ekkor sokkal jobban és kiemelkedőbb módon ismerték meg Jehovát az által a személy által, aki „az Atya keblénél van” (Jn 1:18). Krisztus Jézus tökéletesen képviselte az Atyját, ’az Atyja cselekedeteit tette’, és nem saját magától szólt, hanem az Atyja szavait adta tovább (Jn 10:37, 38; 12:50; 14:10, 11, 24). Ezért jelenthette ki Jézus: „Aki engem látott, látta az Atyát is” (Jn 14:9).

Ez világosan megmutatja, hogy egyedül azok ismerik igazán Isten nevét, akik az ő engedelmes szolgái. (Vö.: 1Jn 4:8; 5:2, 3.) Ezért ezekre a személyekre is vonatkozik a Zsoltárok 91:14-ben olvasható megerősítés Jehovától: „Védelmezni fogom, mert megismerte a nevemet.” A névnek önmagában véve nincsen mágikus varázsereje, hanem a névvel megjelölt személy az, aki képes védelmet nyújtani a neki szentelt népnek. A név tehát magát Istent jelöli. Ezért mondja az egyik példabeszéd: „Erős torony Jehova neve. Oda fut az igaz, és védelmet talál” (Pl 18:10). Pontosan ezt teszik azok, akik Jehovára vetik a terhüket (Zs 55:22). És amikor azt olvassuk, hogy valaki szereti ezt a nevet (Zs 5:11), dicséretet zeng neki (Zs 7:17), segítségül hívja (1Mó 12:8), hálát ad neki (1Kr 16:35), esküszik rá (5Mó 6:13), megemlékezik róla (Zs 119:55), féli (Zs 61:5), keresi (Zs 83:16), bízik benne (Zs 33:21), magasztalja (Zs 34:3) és reménykedik benne (Zs 52:9), akkor arról van szó, hogy az a személy ezeket magára Jehovára vonatkozóan teszi. Aki becsmérli Isten nevét, az magát Istent szidja (3Mó 24:11, 15, 16).

Jehova féltékeny a nevére, ezért amikor az imádatáról van szó, nem tűr semmilyen versengést és hűtlenséget (2Mó 34:14; Ez 5:13). Az izraeliták azt a parancsot kapták, hogy még csak ne is említsék más istenek nevét (2Mó 23:13). Mivel a hamis istenek neve a Szentírásban is előfordul, ezért nyilvánvaló, hogy a parancs arra vonatkozott, hogy imádattal felérő tisztelettel ne beszéljenek ezekről a nevekről.

 Izrael népe Isten nevét viselte, de nem élt összhangban az ő igazságos parancsaival, és ezzel megszentségtelenítette, vagyis beszennyezte a nevét (Ez 43:8; Ám 2:7). Az izraeliták hűtlensége odáig fajult, hogy Isten megbüntette őket érte. A kirótt büntetés szintén arra adott alkalmat, hogy más nemzetek megvetéssel beszéljenek az ő nevéről. (Vö.: Zs 74:10, 18; Ézs 52:5.) Mivel a nemzetek nem ismerték fel, hogy a büntetés Jehovától származott, ezért tévesen úgy következtettek, hogy az Izraelre zúduló csapások azt bizonyítják, hogy Jehova nem képes megvédeni a népét. Hogy megtisztítsa a nevét ettől a gyalázattól, Jehova cselekedett a nevéért, és Izrael maradékát visszavitte a földjére (Ez 36:22–24).

Jehova azzal, hogy különleges módokon nyilatkoztatta ki magát, azt akarta elérni, hogy megemlékezzenek a nevéről. Azokon a helyeken, ahol ez megtörtént, az emberek oltárokat emeltek (2Mó 20:24; vö.: 2Sá 24:16–18; lásd: JEHOVA).

Isten Fiának a neve: Jézus Krisztus hűséges maradt a haláláig, ezért az Atyja megjutalmazta, magasabb állásba emelve, és megadva neki „a nevet, amely minden más névnek felette áll” (Fi 2:5–11). Mindazok, akik vágynak az életre, el kell hogy ismerjék azt, amit e név jelent (Cs 4:12), beleértve Jézus következő szerepköreit: Bíró (Jn 5:22), Király (Je 19:16), Főpap (Héb 6:20), Megváltó (Mt 20:28) és a megmentés Főközvetítője (Héb 2:10; lásd: JÉZUS KRISZTUS).

Ezenkívül Krisztus Jézusnak, mivel ő a „királyoknak Királya és uraknak Ura”, az is feladata, hogy égi seregeket vezessen, hogy igazságosságban folytassanak háborút. Minthogy Isten általa hajtja végre a bosszúját, Jézus olyan módokon mutatja meg a hatalmát és a képességeit, amelyeket egyáltalán nem ismernek azok, akik ellen harcol. Ezért mondható, hogy „egy [olyan] név van felírva rá, melyet senki sem ismer, csak ő maga” (Je 19:11–16).

A „név” szó különféle használatai: Egy adott név ’fűződhetett’ személyhez, városhoz vagy épülethez. Amikor Jákob a saját fiaivá fogadta József fiait, kijelentette: „fűződjön az övékéhez az én nevem, és atyáimnak, Ábrahámnak és Izsáknak a neve” (1Mó 48:16; lásd még: Ézs 4:1; 44:5). Hogy az izraeliták Jehova nevéről neveztettek, azt jelezte, hogy ők az ő népe (5Mó 28:10; 2Kr 7:14; Ézs 43:7; 63:19; Dá 9:19). Továbbá Jehova Jeruzsálembe és a templomba helyezte a nevét, elismerve így, hogy ezek az ő imádatának jog szerinti központjai (2Ki 21:4, 7). Joáb úgy döntött, hogy inkább nem fejezi be Rabba elfoglalását, nehogy az ő nevével kapcsolják össze a várost, vagyis nehogy neki tulajdonítsák a város elfoglalását (2Sá 12:28).

Aki fiú utód nélkül halt meg, annak mondhatni ’kitöröltetett’ a neve (4Mó 27:4; 2Sá 18:18). Ezért a mózesi törvényben előírt sógorházasságnak az volt a célja, hogy a halott férfi neve tovább legyen víve (5Mó 25:5, 6). Másfelől ha egy nemzetet, egy népet vagy egy családot elpusztítottak, az azt jelentette, hogy kitörölték annak nevét (5Mó 7:24; 9:14; Jzs 7:9; 1Sá 24:21; Zs 9:5).

Amikor valakinek a „nevében” beszéltek vagy cselekedtek, az azt jelentette, hogy azt a személyt képviselve tették ezt (2Mó 5:23; 5Mó 10:8; 18:5, 7, 19–22; 1Sá 17:45; Esz 3:12; 8:8, 10). Ehhez hasonlóan, ha valakit egy személy nevében befogadtak, azzal azt jelezték, hogy elismerik azt a bizonyos személyt. Így az a megfogalmazás, hogy „befogadja a prófétát próféta nevében”, azt fejezte ki, hogy valaki befogadta a prófétát, mert az próféta (Mt 10:41, Kár., ÚV). Az a kifejezés pedig, hogy megkeresztelnek valakit „az Atyának, a Fiúnak és a szent szellemnek nevében”, azt sugallta, hogy az illető elismeri az Atyát, a Fiút és a szent szellemet (Mt 28:19).

Hír, hírnév: A Szentírásban a „név” szó gyakran valakinek a hírét vagy hírnevét jelenti (1Kr 14:17, lásd még: IMIT, Kom.). Ha valakit rossz hírbe kevertek, az azt jelentette, hogy hamis váddal illették, bemocskolták a hírnevét (5Mó 22:19). Ha valakinek ’kivetették a nevét mint gonoszat’, az azt fejezte ki, hogy elveszítette a jó hírnevét (Lk 6:22). Azoknak, akik az özönvíz után egy tornyot és várost kezdtek építeni maguknak, az volt a céljuk, hogy Jehovával dacolva ’hírnevet szerezzenek maguknak’ (1Mó 11:3, 4). Ezzel szemben Ábrámnak Jehova megígérte, hogy naggyá teszi a nevét, ha kimegy a földjéről és a rokonai közül egy másik földre (1Mó 12:1, 2). Ez az ígéret valóra is vált, amit az bizonyít, hogy a mai napig alig lehet olyan ókori nevet találni, amely éppolyan naggyá vált volna, mint Ábrahámé, és főleg nem olyat, amely a rendkívüli hit példája. Milliók vannak, akik még ma is azt állítják, hogy Ábrahám örökösei, mert az ő vér szerinti leszármazottai. Jehova Dávidnak is nagy nevet szerzett, s tette ezt azáltal, hogy megáldotta őt, és megadta neki, hogy győzelmet arasson Izrael ellenségei fölött (1Sá 18:30; 2Sá 7:9).

Amikor megszületünk, még nincsen hírnevünk, így ekkor a nevünk csupán valamiféle azonosító. Ezért mondja a Prédikátor 7:1: „Jobb a jó hírnév a jó olajnál, és a halál napja a születés napjánál.” Az ember „neve” nem a születésekor, hanem az élete során telik meg tartalommal, abban az értelemben, hogy vagy úgy azonosítja, mint aki igazságosan cselekszik, vagy úgy, mint aki gonoszságot cselekszik (Pl 22:1). Mivel Jézus  a haláláig hűséges maradt, az ő neve lett az, amely „az emberek között adatott, amely által megmentést nyerhetünk”, és ő lett az, aki „kitűnőbb nevet örökölt” az angyalokénál (Cs 4:12; Héb 1:3, 4). Ezzel szemben Salamon, aki előtt ott volt az a remény, hogy a neve „ragyogóbbá” válhat Dávidénál, olyan névvel szállt a sírba, mint aki az igaz imádatot tekintve visszaeső bűnös (1Ki 1:47; 11:6, 9–11). „A gonoszok neve. . . megrothad”, vagyis förtelmes bűzt áraszt (Pl 10:7). Ez az oka annak, hogy „kívánatosabb a jó hírnév a nagy gazdagságnál” (Pl 22:1).

Az ’élet könyvébe’ írt nevek: Úgy tűnik, hogy Jehova Isten „a világ megalapításától fogva” jelképes értelemben neveket ír az élet könyvébe (Je 17:8). Mivel Krisztus Jézus úgy beszélt Ábelről, mint aki „a világ megalapítása” idején élt, ez azt mutatja, hogy a kifejezés a megváltható emberiség világára utal, amely azt követően jött létre, hogy Ádámnak és Évának gyermekei születtek (Lk 11:48–51). Minden bizonnyal Ábel neve lett elsőként feljegyezve erre a jelképes tekercsre.

Az élet tekercsén szereplő nevek azonban nem olyanoké, akiknek az esetében eleve el lett rendelve, hogy elnyerik Isten helyeslését és az életet. Ez abból a tényből válik nyilvánvalóvá, hogy a Szentírás beszél arról is, hogy „az élet könyvéből” ’kitöröltetnek’ bizonyos nevek. Ezért úgy tűnik, hogy amikor egy személy Jehova szolgája lesz, akkor írják be a nevét ’az élet könyvébe’, de csak abban az esetben marad is ott, ha továbbra is hűséges (Je 3:5; 17:8; vö.: 2Mó 32:32, 33; Lk 10:20; Fi 4:3; lásd még: ÉLET).

A Bárány tekercsébe írt nevek: Ennek megfelelően azoknak a neve nincs beírva a Bárány tekercsébe, akik a jelképes vadállatot imádják (Je 13:8). Ez a vadállat a sárkánytól, vagyis Sátántól, az Ördögtől kapta a hatalmát, az erejét és a trónját. Ezért akik imádják a vadállatot, azok a ’kígyó magvához’ tartoznak (Je 13:2; vö.: Jn 8:44; Je 12:9). Jehova Isten már akkor jelezte, hogy ellenségeskedés lesz ’az asszony magva’ és ’a kígyó magva’ között, amikor még Ádámnak és Évának nem is voltak gyermekei (1Mó 3:15). Tehát így lett már a világ megalapításától fogva elhatározva, hogy a vadállat egyetlen imádójának a neve sem lesz beírva a Bárány tekercsébe. Csakis azoknak adatik meg ez a kiváltság, akik Isten szemszögéből szentek (Je 21:27).

Tekintettel arra, hogy a tekercs a Bárányé, logikusan következik, hogy a tekercsbe írt nevek azoknak a nevei, akiket Isten a Báránynak ad (Je 13:8; Jn 17:9, 24). Ezért figyelemre méltó, hogy amikor legközelebb utal a Biblia a Bárányra a Jelenések könyvében, úgy mutatja be őt, mint aki a Sion-hegyen áll azzal a 144 000 személlyel, akiket az emberek közül vettek meg (Je 14:1–5).