Bőrből, fából vagy más rostos anyagból készített, lapos talp, amelyet szíjjal, rendszerint bőrszíjjal, erősítettek a lábhoz. Egy szíj a nagylábujj és a második lábujj között húzódott, és voltak szíjak, amelyek körülfogták a sarkat és a lábfejet. Előfordult, hogy a szíjat egészen a boka fölé tekerték.

Az egyiptomi saruknak többnyire felfelé kunkorodó orruk volt. Néhány asszír saru alsó része csak a sarkat és a lábfej két oldalát tartotta; ezt a részt szíjjal erősítették a lábhoz, és a lábfej elülső része alatt nem volt talp. A rómaiak ugyancsak hordtak sarut, és állítólag a mai cipőkhöz hasonló lábbeliket is. Az asszírok, a rómaiak és más népek arisztokráciájának, illetve királyi házának a tagjai díszesebb sarukat vagy csizmához hasonló lábbeliket hordtak. A Sínai-hegy környékén élnek olyan beduinok, akik a dugongfélék egyik fajának (egy fókához hasonló tengeri állatnak) a bőréből készítik a saruikat. Jehova jelképes értelemben arról beszél, hogy „fókabőrrel” (héb.: taʹchas) saruzta fel Jeruzsálemet (Ez 16:10).

Izraelben a papok vélhetően mezítláb szolgáltak a hajléknál és a templomnál. (Vö.: 2Mó 3:5; Jzs 5:15; Cs 7:33.) Ám, ha valaki mezítláb járt az otthonán kívül, az a bánat vagy a megalázottság jele volt (2Sá 15:30; Ézs 20:2–5; ellentét végett lásd az Ezékielnek adott parancsot [24:17, 23]).

Ha valaki hosszú útra indult, rendszerint vitt magával egy pluszpár sarut, mert a talpak elkophattak, illetve a szíjak elszakadhattak. Jézus, amikor kiküldte az apostolokat, valamint a 70 tanítványt, azt parancsolta nekik, hogy ne vigyenek magukkal két pár sarut, hanem éljenek azok vendégszeretetével, akik elfogadják a jó hírt (Mt 10:5, 9, 10; Mk 6:7–9; Lk 10:1, 4).

Jelképes értelem: A Törvény előírása értelmében az özvegy lehúzta a saruját annak, aki nem volt hajlandó sógorházasságot kötni vele, és az ilyen férfi azt a szégyenteljes nevet kapta, hogy „lehúzott sarujú háznép” (5Mó 25:9, 10). A tulajdonjog, illetve a kiváltási jog átruházását azzal jelezték, hogy egy személy odaadta a saruját egy másiknak (Ru 4:7–10; lásd: SÓGORHÁZASSÁG).

Jehova azzal a kijelentésével, hogy „Edomra vetem sarumat” (Zs 60:8; 108:9), vélhetően azt akarta kifejezni, hogy Edom le lesz igázva. Ez a szókép feltehetően azt a szokást tükrözte, hogy ha valaki birtokba vett egy földterületet, rávetette a saruját. De azt is jelezhette, hogy Jehova megveti Edomot, mivel ugyanebben az  írásszövegben ezt is kijelentette: „Moáb a mosdótálam”. Napjainkban a Közel-Keleten a saru eldobása a megvetés jele.

Dávid arra utasította Salamont, hogy mérjen büntetést Joábra, aki békeidőben „háborús vért tett. . . a lábán levő sarura”. Ez a szókép arra utalt, hogy Joábot vérbűn terhelte, amiért megölt két hadvezért, Ábnert és Amasát (1Ki 2:5, 6). Figyelembe véve ezt, és azt a tényt, hogy ha valaki felvette a saruját, az azt jelentette, hogy elintéz valamit az otthonán kívül (vagy házon kívül, attól függően, hol tartózkodott; vö.: Cs 12:8), könnyebben megértjük, miért szólította fel Pál apostol a keresztényeket arra, hogy lábuk „a béke jó hírének felszerelésével [legyen] felsaruzva” (Ef 6:14, 15).

Alantasnak tartották, ha valaki másvalaki saruját vitte, vagy megoldotta más sarujának a szíját; ezeket a feladatokat többnyire rabszolgákkal végeztették. János ezzel a hasonlattal érzékeltette, hogy Krisztushoz képest alárendelt helyzetben van (Mt 3:11; Mk 1:7).