Szamáriai
(valószínűleg: ’Szamáriából való’):
A „szamáriaiak” kifejezés csak azután szerepel a Bibliában, miután a Szentírás beszámol Szamária tíztörzs-királyságának a meghódításáról, amely i. e. 740-ben történt. Azoknak a megnevezésére használták, akik az asszír hódítás előtt az északi királyságban éltek. Ezzel a kifejezéssel különböztették meg őket azoktól az idegenektől, akiket később telepítettek be az Asszír Birodalom más részeiről (2Ki 17:29). A jelek szerint az asszírok nem hurcolták el az összes izraelita lakost, ugyanis a 2Krónikák 34:6–9 (vö.: 2Ki 23:19, 20) arra utal, hogy Jósiás király uralma idején még mindig voltak izraeliták ezen a területen. Idővel a „szamáriaiak” megnevezés a Szamáriában maradtak leszármazottait, valamint az asszírok által betelepítetteket jelentette. Így aztán lettek olyanok, akik kétségtelenül vegyes házasságból születtek. Egy még későbbi időszakban a „szamáriaiak” megjelölés inkább vallási értelemben volt használatos, semmint faji vagy politikai vonatkozásban. „Szamáriainak” számított az, aki ahhoz a vallási szektához tartozott, amely az ókori Sikem és Szamária környékén volt népszerű, és aki olyan tantételeket is vallott, amelyek a judaizmustól teljesen eltérőek voltak (Jn 4:9).
A szamáriaiak vallása: A szamáriaiak vallásának a kialakulásához sok minden hozzájárult, nem utolsósorban az, hogy Jeroboám igyekezett elidegeníteni a tíz törzset Jehova imádatától, amelynek a központja Jeruzsálemben volt. Mintegy 250 évvel azután, hogy a nemzet két királyságra szakadt, az Isten által beiktatott lévita papok helyébe ember által kinevezett papok kerültek, és ez lealacsonyító bálványimádatba keverte Izrael királyságát (1Ki 12:28–33; 2Ki 17:7–17; 2Kr 11:13–15; 13:8, 9). Majd elbukott az északi királyság. Azok a pogányok, akiket Babilonból, Kútából, Avvából, Hamátból és Szefárvaimból telepítettek be, sok istent imádtak, például Szukkót-Benótot, Nergált, Asimát, Nibházt, Tartákot, Adramméleket és Anamméleket. Bár ezek a személyek tanultak valamit Jehováról a Jeroboám által felállított papság egyik papjától, de továbbra is a hamis isteneiket imádták nemzedékről nemzedékre, mint ahogy Szamária is az aranyborjút imádta (2Ki 17:24–41). Közel száz évvel Szamária bukása után Jósiás rendkívüli erőfeszítéseket tett azért, hogy az É-on élő népcsoportok felhagyjanak a bálványimádattal. Ám ezek a törekvései nem jártak tartósabb sikerrel, mint hasonló reformjai a déli királyságban, Júdában (2Ki 23:4–20; 2Kr 34:6, 7).
I. e. 537-ben a 12 törzsnek egy maradéka visszatért a babiloni száműzetésből, és nekilátott újjáépíteni Jehova templomát Jeruzsálemben (Ezs 1:3; 2:1, 70). Ekkor történt, hogy a „szamáriaiak” – akik az izraeliták megérkezésekor már az országban éltek, és akikről a bibliai beszámoló azt írja, hogy „Júda és Benjámin ellenségei” voltak – odamentek Zorobábelhez és a vénekhez, majd így szóltak: „Hadd építsünk veletek, hisz miként ti, úgy mi is a ti Isteneteket keressük, és őneki áldozunk Esár-Haddonnak, Asszíria királyának napjai óta, aki felhozott bennünket ide” (Ezs 4:1, 2). Ám azt az állításukat, hogy Jehovát akarják imádni, meghazudtolták a tetteik, ugyanis amikor Zorobábel elutasította a javaslatukat, a szamáriaiak minden igyekezetükkel azon voltak, hogy megakadályozzák a templom építését. Miután kudarcba fulladtak az arra tett együttes erőfeszítéseik, hogy zaklassák és megfélemlítsék Izrael fiait, hamis vádakat koholtak, és levélben leírták ezeket a perzsa uralkodónak. Így végül sikerült elérniük egy olyan kormányzati rendelet kiadását, amely évekre leállította az építkezést (Ezs 4:3–24).
Az i. e. V. század derekán Nehémiás hozzálátott kijavítani Jeruzsálem falait, mire Szanballat (aki az egyik elephantinéi papirusz szerint Szamária kormányzója volt) nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy leállítsa az építkezést, de nem járt sikerrel (Ne 2:19, 20; 4:1–12; 6:1–15). Később, egy hosszabb távollét után Nehémiás visszatért Jeruzsálembe, és megtudta, hogy Eliásib főpap unokája Szanballat lányát vette feleségül. Erre Nehémiás rögvest ’elűzte őt’ (Ne 13:6, 7, 28).
Vannak, akik úgy vélik, a zsidók és a szamáriaiak végső különválását az jelezte, hogy a szamáriaiak, vélhetően az i. e. IV. században, felépítették a Gerizim-hegyen a templomukat, hogy az vetekedjen a jeruzsálemi templommal. De mások szerint több mint egy évszázaddal később szakadt meg köztük a kapcsolat. Jézus szolgálata kezdetén még fennállt a két csoport közti viszály, annak ellenére, hogy a Gerizim-hegyen épült templomot már kb. másfél évszázaddal korábban lerombolták (Jn 4:9). A szamáriaiak továbbra is a Gerizim-hegyen mutattak be imádatot (Jn 4:20–23), a zsidók pedig nem sokra tartották őket (Jn 8:48). Jézus a zsidók fennhéjázó viselkedése miatt hangsúlyozott egy igen fontos tanulságot az irgalmas szamaritánusról szóló szemléltetésében (Lk 10:29–37).
A szamaritánus Pentateuchus: A szamáriaiak szent iratai a korai időktől fogva csupán a Biblia első öt könyvét foglalták magukban, amelyet csakis a saját szövegváltozatuk szerint és a saját írásmódjukkal használtak, és amely a szamaritánus Pentateuchus néven ismert. A Héber Iratok többi részét, feltehetően Józsué könyvének a kivételével, elvetették. A szamaritánus Pentateuchus hozzávetőlegesen 6000 helyen tér el a maszoréta szövegtől, de a legtöbb helyen kicsi a különbség. Néhány eltérés azonban jelentős, például az 5Mózes 27:4 változata, amelyben az Ebál-hegy helyett Gerizim-hegy szerepel, mint az a hegy, amelyen fel kellett írnia Mózesnek a törvényeket meszelt kövekre (5Mó 27:8). Ez a változtatás nyilván azért történt, hogy alátámasszák azt a hitnézetüket, hogy Isten szent hegye a Gerizim-hegy.
De mivel a szamáriaiak nagyjából elfogadták a Pentateuchust, így volt alapjuk hinni abban, 5Mó 18:18, 19). Az I. században a szamáriaiak várták a Krisztusnak, a Messiásnak az eljövetelét; voltak köztük olyanok, akik felismerték Krisztust, és voltak olyanok, akik elvetették (Lk 17:16–19; Jn 4:9–43; Lk 9:52–56). Később, a korai keresztények prédikálásának köszönhetően sok szamáriai örömmel elfogadta a keresztény hitet (Cs 8:1–17, 25; 9:31; 15:3).
hogy egy Mózesnél nagyobb próféta fog támadni (