(akkád eredetű;  jel.: ’Szín [a holdisten] visszaadta a testvéreket nekem’):

II. Szargon fia, Asszíria királya. Nagyon erős birodalmat örökölt apjától, mégis uralmának java részét kénytelen volt azzal tölteni, hogy lázadásokat verjen le, főleg Babilon városának felkeléseit.

Szanhérib (Szín-ahhé-eriba) az apjának uralma idején, úgy tűnik, kormányzóként vagy hadvezérként szolgált Asszíria é. részén. Miután trónra került, ez a terület nyilvánvalóan kevés nehézséget okozott neki, a gondok főleg d. és ny. irányból támadtak. A káldeus Merodák-Baladán (Ézs 39:1) elhagyta az elámi menedékét, ahová Szanhérib apja, Szargon űzte, és ekkor kikiáltotta magát Babilon királyának. Szanhérib felvonult ellene, meg elamita szövetségesei ellen, és megverte őket Kisnél. Merodák-Baladán azonban elmenekült, és újabb három éven át bujdosott. Szanhérib bevonult Babilonba, és Bél-ibnit ültette trónra alkirályként. Egyéb megtorló hadjáratot is folytatott ezután, hogy az Asszíria körül lévő hegyvidéki országokban élőket ellenőrzése alatt tartsa.

Majd egy újabb hadjáratában – ahogy Szanhérib fogalmaz: „harmadik hadjáratomban” – felvonult „Hatti” ellen, amely kifejezés akkoriban nyilvánvalóan Föníciára és Palesztinára utalt (Miller–Hayes: Az ókori Izrael és Júda története. 344. o.). Ezen a területen általában véve lázadoztak az asszír iga ellen. Többek között Júda királya, Ezékiás is elvetette az asszír uralmat (2Ki 18:7), bár nincs rá bizonyíték, hogy más királyságokkal szövetkezve lázadt volna fel.

Ezékiás 14. évében (i. e. 732-ben) Szanhérib seregei Ny felé nyomultak, elfoglalva Szidónt, Akzibot, Akkót és még más városokat is a föníciai partvidéken, majd D felé vették útjukat. A megrémült királyságokat, köztük Moábot, Edomot és Asdódot azok között sorolják fel, amelyek ekkor sarcot küldtek, hogy kifejezzék alárendelt viszonyukat. Az ellenszegülő Askelont Szanhérib seregei erőszakkal bevették a környékén lévő Joppé és Bét-Dágon városaival együtt. Egy asszír felirat azzal vádolja a filiszteus Ekron városának népét és előkelőit, hogy átadták királyukat, Padit Ezékiásnak, aki „őt (börtönbe) bezárta”, ahogy Szanhérib elmondja (Vigouroux: A Biblia és az ujabb fölfödözések. 155. o.; vö.: 2Ki 18:8). Ekron lakosairól azt írják, hogy többször is Egyiptomhoz és Etiópiához fordultak segítségért, hogy visszaverjék az asszír támadást, illetve hogy szembeszálljanak vele.

A bibliai beszámoló azt mutatja, hogy nagyjából ebben az időben Szanhérib megtámadta Júdát, és sok megerősített városát megostromolta és bevette. Ezékiás ekkor üzent Szanhéribnak, Asszíria királyának Lákisba, felajánlva neki, hogy kifizeti azt a sarcot, amelyet kiszab rá (2Ki 18:13, 14). Egy fríz is megőrizte azt az eseményt, hogy Szanhérib bevette Lákist, úgy ábrázolva őt, amint a legyőzött Lákis trónján ül, és átveszi a város hadizsákmányát, miközben néhány foglyot megkínoznak.

A bibliai beszámoló nem utal rá, hogy Padi királyt, ha csakugyan Ezékiás foglya volt, ekkor szabadon engedték volna, arról viszont ír, hogy Ezékiás megfizette a sarcot, amit Szanhérib követelt tőle: 300 ezüsttalentumot (kb. 1 982 000 dollár) és 30 aranytalentumot (kb. 11 560 000 dollár) (2Ki 18:14–16). Szanhérib azonban ekkor egy háromfős bizottságot küldött, hogy szólítsák fel a királyt és Jeruzsálem népét, hogy adják meg magukat neki, és végül hagyják magukat száműzetésbe vinni. Az asszír  üzenet különösen arról szólt megvetően, hogy Ezékiás Jehovában bízik. Szanhérib a szószólója által azzal dicsekedett, hogy Jehova ugyanolyan tehetetlennek fog bizonyulni, mint azoknak az országoknak az istenei, amelyek már behódoltak az asszír hatalomnak (2Ki 18:17–35).

Az asszír bizottság visszatért Szanhéribhoz, aki ekkor Libna ellen harcolt, ugyanis „a király ezt hallotta Etiópia királyáról, Tirhákáról: »Íme, kivonult, hogy harcoljon ellened«” (2Ki 19:8, 9). Szanhérib feliratai írnak egy Eltekénél (kb. 15 km É-ÉNy-ra Ekrontól) vívott csatáról, amelyben – az állítása szerint – megvert egy egyiptomi sereget, valamint legyőzte „Meluḫḫa [Etiópia] királyának” a haderejét. Majd leírja Ekron legyőzését, és hogy a kiszabadult Padit Ekron trónjára ültette (ÓKTCh. 172. o.).

Jehova megveri Szanhérib seregét: Ami Jeruzsálemet illeti, bár Szanhérib fenyegető leveleket írt Ezékiásnak, amelyben figyelmeztette, hogy nem állt el attól a szándékától, hogy beveszi Júda fővárosát (Ézs 37:9–20), a feljegyzésekből az tűnik ki, hogy az asszírok ’nyilat sem lőttek oda, és ostromsáncot sem emeltek ellene’. Jehova, akit Szanhérib gúnyolt, kiküldött egy angyalt, aki egyetlen éjszaka alatt lesújtott „száznyolcvanötezer emberre az asszírok táborában”, ezzel rákényszerítve Szanhéribot, hogy ’megszégyenült arccal térjen vissza földjére’ (Ézs 37:33–37; 2Kr 32:21).

Szanhérib feliratai nem említik meg, hogy milyen katasztrófa érte a seregeit. Ám ahogy Jack Finegan professzor megjegyzi: „figyelembe véve az általános dicsekvő hangvételt, ami csak úgy árad az asszír királyok felirataiból. . ., aligha várható el, hogy Szanhérib lejegyezzen egy ilyen vereséget” (Light From the Ancient Past. 1959, 213. o.). De érdekes megfigyelni azt, ahogy Szanhérib ecseteli az esetet a Szanhérib prizmájaként ismert szövegen, amelyből egyet a British Museumban (Taylor-prizma), egyet pedig a Chicagói Egyetem Keleti Intézetében őriznek. Ez részben a következőket mondja: „És Hazaqiyau, a Iaudi országbeli, aki nem hódolt meg az igámba: 46 erős városát, fallal kerítettet, és a kis városokat, amelyek ezek környékén vannak, amelyeknek száma sincs, töltés hányásával és ostromgép közelvivésével, gyalogos roham harcával, aláásással, réssel, létrával körülzártam, elfoglaltam. 200 ezer 150 embert, kicsit és nagyot, férfit és nőt, a lovakat, öszvéreket, szamarakat, marhákat, és juhokat, melyeknek száma sincs, a belsejükből kivezettetvén, a zsákmányba számláltam. Őt magát [Ezékiást], mint a ketrec madara, Ursalimmu [Jeruzsálem] város belsejében, királysága városában, olyanná tettem. . . Városait, amelyeket zsákmányul szereztem, országa területéből levágván, Mitintinek, Asdūdu királyának, Padīnak, Amqarruna [Ekron] királyának és Ṣillibēlnek, Haziti királyának adván, megkisebbítettem az országát . . . Ő, Hazaqiyau. . . 30 biltu [talentum] arannyal, 800 biltu finom ezüsttel, antimónnal, drágakővel, nagy . . .-kövekkel, elefántcsont ágyakkal, elefántcsont támlájú székekkel, elefántbőrrel, elefántagyarral, ušu-fával, taskarinnu-fával, minden néven nevezendő súlyos értékkel, valamint lányaival, palotája nőivel, énekesekkel, énekesnőkkel Ninuába [Ninivébe], uralmam városába utánam küldte követét, ide hozatván ezeket, s hogy adót fizessen nekem és szolgaságomat teljesítse” (ÓKTCh. 172. o.).

Ez a dicsekvő változat az elküldött 300 ezüsttalentumot 800-ra növeli, és nyilván ugyanezt teszi a kifizetett sarc egyéb részleteivel is. Másrészről azonban figyelemre méltó módon megerősíti a bibliai feljegyzést, és rámutat, hogy Szanhérib nem állította, hogy bevette Jeruzsálemet. Ám meg kell jegyeznünk, hogy Szanhérib leírása szerint Ezékiás akkor fizette ki a sarcot, miután az asszírok ostrommal fenyegették Jeruzsálemet, a bibliai beszámoló viszont azt mondja, hogy ez előtte történt. A két változat közötti eltérés valószínű okával kapcsolatban figyeljük meg, mit jegyzett meg a Funk and Wagnalls New Standard Bible Dictionary (1936, 829. o.): „Sz[anhérib] e hadjáratának a végkimenetele homályos. Még mindig rejtély. . ., mi történt Ekron bevétele után. Sz[anhérib] a krónikáiban erre az időpontra helyezi Ezékiás büntetését, Júda országának lerohanását, valamint azt, hogy felosztotta Júda területét és városait. Az események sorrendje lepelként takargat valamit, amit az uralkodó nem szeretett volna megemlíteni.” A bibliai feljegyzés azt mutatja, hogy Szanhérib, miután Istentől rendelt veszedelem érte csapatait, sietve visszatért Ninivébe, így Szanhérib fordított verziójába könnyen beleférhet, hogy Ezékiás sarcának a kifizetése Ninivében történt egy különleges küldött által. Mindenképpen fontos tudni azt, hogy az ókori feliratok és feljegyzések nem beszélnek arról, hogy Szanhérib további hadjáratot folytatott volna Palesztina területén, pedig a történészek szerint uralma még 20 évig tartott.

Az i. sz. I. században élt zsidó történetíró, Josephus, mint mondja, a babilóniai Bérószoszt idézi (akiről úgy vélik, hogy i. e. a III. században élt), aki a következőképpen jegyezte fel az eseményt: „Midőn Szennácherib az egyiptomi hadjáratból visszatért Jeruzsálem alá, látta, hogy a Rábsáké vezérlete alatt ott hagyott csapatokat dögvész tizedeli. Az első éjjel, amikor ezekkel a csapatokkal folytatta az ostromot,  a járvány száznyolcvanötezer embert ölt meg hadseregében, vezéreikkel és századosaikkal együtt” (A zsidók története. X. könyv, 1. fej., 5. bek.). Néhány szövegmagyarázó azzal próbálja magyarázni a szerencsétlenséget, hogy Hérodotosz egy V. században írt beszámolójára hivatkozik (A görög–perzsa háború. II. könyv, 141.), amelyben a szerző kijelenti, hogy „egy éjjel mezei egerek lepték el az ellenség táborát, szétrágtak mindent, tegzet, nyilat, még a pajzsfogókat is”, ami miatt képtelenek voltak betörni Egyiptomba. Ez a beszámoló nyilván nem egyezik meg a bibliai beszámolóval, és Hérodotosznak az asszír hadjáratról szóló leírása sincs összhangban az asszír feliratokkal. Bérószosznak és Hérodotosznak a beszámolóiból azonban kiderül, hogy Szanhérib seregei e hadjárat során hirtelen és végzetes nehézséggel találták szembe magukat.

Ám Szanhérib nehézségei nem értek ezzel véget, ugyanis miután visszatért Asszíriába, egy újabb felkelést kellett levernie Babilonban, amelyet Merodák-Baladán szított. Ez alkalommal Szanhérib a saját fiát, Assur-nádin-sumit tette meg Babilon királyává. Hat évvel később Szanhérib útnak indult, hogy hadjáratot folytasson az elamiták ellen, de ők ezt hamarosan megtorolták azzal, hogy megtámadták Mezopotámiát. Elfogták Assur-nádin-sumit, és a saját királyukat ültették Babilon trónjára. Ezt követően több éven át folyt a küzdelem a terület fennhatóságáért, míg végül a feldühödött Szanhérib bosszút állt Babilonon a földdel téve egyenlővé. Ez példa nélkül álló tett volt, ha arra gondolunk, hogy „szent városnak” számított egész Mezopotámiában. Szanhérib uralmának a hátralévő éveiben nyilván semmilyen fontosabb esemény nem történt.

Úgy vélik, hogy Szanhérib halála mintegy 20 évvel a Jeruzsálem elleni hadjárata után következett be. Ezt a számítást az asszír és babiloni feljegyzések alapján végezték, amelyeknek a hitelessége megkérdőjelezhető. Mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy a bibliai beszámoló nem állítja, hogy Szanhérib rögtön azután halt meg, hogy visszatért Ninivébe. „Később bement istenének [Nisróknak] a házába”, és a fiai, Adrammélek meg Sarécer „levágták őt karddal”, majd elmenekültek az Ararát földjére (2Kr 32:21; Ézs 37:37, 38). Fiának, s egyben utódjának, Esár-Haddonnak egy felirata is megerősíti ezt (D. Luckenbill: Ancient Records of Assyria and Babylonia. 1927, II. köt. 200–201. o.; lásd: ESÁR-HADDON).

Építkezései: Az Asszír Birodalom tehát nem terjeszkedett különösebben Szanhérib idejében. Ellenben Szanhérib nagyszabású építkezéseket vitt véghez Ninivében, amely várost újra fővárosnak tett meg. Az óriási palota, amelyet ott épített, termekből, udvarokból meg fényűző szobákból állt, és 450 m hosszú és 210 m széles területet ölelt fel. A vizet 48 km-ről vezette be úgy, hogy a Gomel folyó fölött egy utat épített, amelyet Dzserván akvaduktként ismernek. Vizével kerteket és parkokat öntöztek, és a várost körbevevő vizesárkot is megtöltötték vele, ami növelte a város védelmi erejét.