Valakinek vagy valaminek a szent mivolta. A szentség azt jelenti, hogy ’valami vagy valaki vallási értelemben tiszta vagy makulátlan’. Valamint az eredeti héber szó, a qóʹdhes az elkülönítettség, kizárólagosság vagy a szent Istennek való odaszenteltség gondolatát hordozza; azt az állapotot jelenti, hogy valaki vagy valami el van különítve Isten szolgálatára. A Keresztény Görög Iratokban azok a szavak, melyeket úgy fordítanak, hogy „szent” (haʹgi·osz) és „szentség” (ha·gi·a·szmoszʹ [ezt a szót úgy is fordítják, hogy „megszenteltség”]; ha·gi·oʹtész; ha·gi·ó·szüʹné), hasonlóképpen az Istennek való elkülönítettségre utalnak, valamint akkor is használják őket, ha Isten szentségére utalnak, illetve ha valakinek a viselkedésében megfigyelhető tisztaságra vagy tökéletességre.

Jehova: A szentség Jehováé (2Mó 39:30; Za 14:20). Krisztus Jézus a következőképpen szólította meg őt: „Szent Atyám” (Jn 17:11). Az égi személyekről azt mondja a Biblia, hogy a következőket jelentik ki: „Szent, szent, szent a seregek Jehovája”, és ezzel a kijelentéssel felülmúlhatatlan szentséget és tisztaságot tulajdonítanak neki (Ézs 6:3; Je 4:8; vö.: Héb 12:14). Ő a Legszentebb, aki mindenki más felett áll szentségben (Pl 30:3; itt a „Legszentebb”-nek fordított héber szónak a kiválóságot és fenséget kifejező t. sz. alakja szerepel). Amikor az izraeliták látták a főpap turbánján lévő fényes aranylemezre vésett feliratot, miszerint „a szentség Jehováé”, az emlékeztette őket, hogy Jehova a forrása minden szentségnek. Ezt a lemezt ’az odaszenteltség szent jelének’ nevezték, amely megmutatta, hogy a főpap egy különlegesen szent szolgálatra lett elkülönítve (2Mó 28:36; 29:6). Mózes győzelmi énekében az izraeliták a Vörös-tengernél való megszabadulásuk  után ezt énekelték: „Ki olyan az istenek közt, mint te, ó, Jehova? Ki olyan, mint te, szentségben hatalmas?” (2Mó 15:11; 1Sá 2:2). Jehova még meg is esküdött a szentségére azért, hogy ez további bizonyíték legyen arra, hogy valóra váltja a szavát (Ám 4:2).

Isten neve szent, elkülönített minden olyasmitől, ami beszennyezhetné (1Kr 16:10; Zs 111:9). A Jehova nevet szentnek kell tekinteni, amely minden más névnél jobban meg van szentelve (Mt 6:9). Ha valaki tiszteletlenséget mutat e név iránt, akkor halálbüntetést érdemel (3Mó 24:10–16, 23; 4Mó 15:30).

Mivel Jehova Isten minden igazságos alapelv és törvény forrása (Jk 4:12), és tőle származik minden szentség, valamint ő határozza meg, mi számít szentnek, így egy személy vagy tárgy, amely szent, azért lehet az, mert kapcsolatban van Jehovával és az ő imádatával. Senki sem szerezhet értelmet vagy bölcsességet, hacsak nincs ismerete a Legszentebbről (Pl 9:10). Jehovát csak szentségben lehet imádni. Utálatos előtte az, aki azt állítja, hogy imádja őt, de közben tisztátalanságot gyakorol (Pl 21:27). Amikor Jehova megjövendölte, hogy szabaddá teszi a népe előtt a Jeruzsálembe vezető utat a babiloni száműzetésből való visszatéréskor, ezt mondta: „a Szentség útjának fogják hívni azt. Nem megy át rajta a tisztátalan” (Ézs 35:8). I. e. 537-ben a kisszámú maradék teljes szívvel azért tért vissza, hogy helyreállítsa az igaz imádatot, mégpedig helyes és szent indítékokból, nem pedig politikai vagy önző megfontolásból. (Vö. a Za 14:20, 21-ben található próféciával.)

Szent szellem: Jehova tevékeny ereje, vagyis szelleme alá van vetve az ő irányításának, mindig végrehajtja az ő szándékát. Tiszta, makulátlan, szent, és el van különítve arra, hogy Isten hasznát vegye. Ezért nevezi a Szentírás úgy, hogy ’szent szellem’ és „a szentség szelleme” (Zs 51:11; Lk 11:13; Ró 1:4; Ef 1:13). Ha a szent szellem egy személyen működik, akkor szentségre, vagyis tisztaságra ösztönzi őt. Minden tisztátalan vagy helytelen tett felér azzal, hogy az illető ellenáll ennek a szellemnek és ’bánatot okoz’ neki (Ef 4:30). Noha önmagában egy személytelen erőről van szó, a szent szellem Isten szent személyiségének a kifejeződése, így lehetséges ’bánatot okozni’ neki. Bármilyen helytelenség gyakorlása afelé visz, hogy ’kioltódjon a szellem tüze’ (1Te 5:19). Ha valaki továbbra is ilyen dolgokat tesz, azzal valójában ’megbántja’ Isten szent szellemét, és ennek az lehet a következménye, hogy Isten a lázadó személy ellenségévé válik (Ézs 63:10). Az a személy, aki bánatot okoz a szent szellemnek, talán olyan messzire is elmegy, hogy káromolja azt, erről pedig Jézus Krisztus azt mondta, hogy olyan bűn, melyet nem lehet megbocsátani sem ebben a világrendszerben, sem az eljövendőben (Mt 12:31, 32; Mk 3:28–30; lásd: SZELLEM).

Jézus Krisztus: Jézus Krisztus egy különleges értelemben az Isten Szentje (Cs 3:14; Mk 1:24; Lk 4:34). A szentsége az Atyjától származik, mégpedig onnantól kezdve, hogy Jehova megteremtette őt mint egyszülött Fiát. Továbbra is szent maradt az égben, mint aki a legközelebb áll Atyjához (Jn 1:1; 8:29; Mt 11:27). Miután Isten áthelyezte az életét a szűz lány, Mária méhébe, Isten szent, emberi Fiaként született meg (Lk 1:35). Ő az egyetlen olyan ember, aki mindig tökéletes és bűntelen szentségben élt, és aki a földi életének végén még mindig „lojális, álnokság nélküli, beszennyezetlen, a bűnösöktől elkülönített” volt (Héb 7:26). A saját érdemeiért lett ’igazságossá nyilvánítva’ (Ró 5:18). Más emberek az Isten előtti szentség állapotát csak Krisztus szentsége alapján és a váltságáldozatába vetett hitük alapján érhetik el. Ez ’szentséges hit’, melyben ha megmaradnak, akkor megtartják magukat Isten szeretetében (Júd 20, 21).

Más személyek: Izrael egész nemzete szentnek számított, mivel Isten választotta ki és szentelte meg, ezáltal kizárólagos szövetséget kötött vele, hogy a különleges tulajdonává váljon. Tudatta velük, hogy ha engedelmeskednek neki, akkor „papok királysága és szent nemzet” lesznek (2Mó 19:5, 6). Engedelmesség által ’szentek lesznek az Istenüknek’. Isten figyelmeztette őket: „Legyetek szentek, mert én, Jehova, a ti Istenetek szent vagyok” (4Mó 15:40; 3Mó 19:2). Az étkezési, a higiéniai és az erkölcsi törvények, melyeket Isten adott nekik, folyton emlékeztették őket, hogy el vannak különítve Istennek, és hogy szentek neki. Ezek a törvénybeli korlátozások erős visszatartó erőként szolgáltak, hogy ne kerüljenek kapcsolatba a pogány szomszédaikkal, és védelemnek bizonyultak, hogy Izrael szent maradjon. Másrészről Isten azt is mondta, hogy ha a nemzet nem engedelmeskedik a törvényeinek, akkor elveszíti a szent állapotát előtte (5Mó 28:15–19).

Noha Izrael mint egész szent volt, de bizonyos személyek a népből különleges módon is szentnek számítottak. A papok, a főpap pedig különösképpen, el voltak különítve, hogy a szentélyben szolgáljanak, és a népet képviselték Isten előtt. Ebben a minőségükben szentek voltak, és meg kellett őrizniük a megszentelt állapotukat annak érdekében, hogy képesek legyenek elvégezni a szolgálatukat, és Isten továbbra is szentnek tekintse őket (3Mó 21.; 2Kr 29:34). A próféták és a bibliai könyvek más ihletett írói szent emberek  voltak (2Pt 1:21). Péter apostol ókori, Istenhez hű nőket is ’szentnek’ nevezett (1Pt 3:5). Az izraelita katonákat a hadjáratok során szentnek tekintették, mivel az általuk vívott háborúk Jehova háborúi voltak (4Mó 21:14; 1Sá 21:5, 6). Minden hímnemű elsőszülött izraelita szent volt Jehova előtt, mivel az Egyiptomban tartott pászka idején Jehova megkímélte az elsőszülötteket, az övéi voltak (4Mó 3:12, 13; 8:17). Ezért minden elsőszülött fiút meg kellett váltani a szentélynél (2Mó 13:1, 2; 4Mó 18:15, 16; Lk 2:22, 23). Az a személy (férfi v. nő), aki megfogadta, hogy nazireus lesz, szent volt a fogadalma időtartamára. Ez az időszak teljes mértékben a Jehovának végzett különleges szolgálatra lett elkülönítve. Egy nazireusnak meg kellett felelnie bizonyos jogi követelményeknek; ezek megszegése tisztátalanná tette. Ezután különleges áldozatot kellett bemutatnia, hogy visszanyerje szent mivoltát. Az az idő, melyet a tisztátalanná válása előtt letöltött a fogadalmából, nem számított bele a nazireusságába, újra kellett kezdenie a fogadalma megtartását (4Mó 6:1–12).

Helyek: Egy helyet Jehova jelenléte tesz szentté. (Amikor megjelent az emberek előtt, akkor angyalok képviselték; Ga 3:19.) Amikor Mózes megnézte közelebbről az égő bokrot, melyből Jehova képviseletében egy angyal beszélt vele, szent földön állt (2Mó 3:2–5). Amikor egy angyal anyagi testet öltött és Józsué elé állt, akkor figyelmeztette őt, hogy szent földön áll (Jzs 5:13–15). Amikor Péter apostol Krisztus elváltozására utalt, és arra, hogy Jehova mit mondott ezen alkalommal, akkor ’szent hegynek’ nevezte azt a helyet (2Pt 1:17, 18; Lk 9:28–36).

A hajlék udvara szent föld volt. A hagyomány szerint a papok ott mezítláb szolgáltak, mivel a szentélyben szolgáltak, amely Jehova jelenlétével kapcsolható össze. A szentélyben lévő helyiségeket így hívták: „szenthely” és „szentek szentje”. Az elsőt azért hívták szentnek, mert közel volt a szövetségládához, a második pedig azért volt szentek szentje, mert ott volt a szövetségláda (Héb 9:1–3). A templom, mely később Jeruzsálemben állt, hasonlóképpen szent volt (Zs 11:4). A Sion-hegy és Jeruzsálem is szent volt, mivel itt állt a szentély és ’Jehova trónja’ (1Kr 29:23; Zs 2:6; Ézs 27:13; 48:2; 52:1; Dá 9:24; Mt 4:5).

Izrael seregét figyelmeztették, hogy a tábort tisztán kell tartani az emberi ürüléktől vagy más szennyeződésektől, mert „Jehova, a te Istened a táborodban jár. . .; legyen hát szent a táborod, hogy ne lásson közötted semmilyen illetlenséget sem, és el ne forduljon tőled, nem kísérve téged” (5Mó 23:9–14). Itt a fizikai tisztaság kapcsolódik a szentséghez.

Időszakok: Bizonyos napok és időszakok el voltak különítve mint Izrael szent napjai. Ez nem azért volt, mert ezek az időszakok természetüknél fogva szentek voltak, hanem azért, mert olyan időszakok voltak, melyek során valami különlegeset tettek Jehova imádatában. Isten a nép jólétét és szellemi épülését tartotta szem előtt, amikor elkülönítette ezeket az időszakokat. Hetenként sabbatot tartottak (2Mó 20:8–11). Ezeken a napokon az emberek Isten törvényére irányíthatták a figyelmüket, és taníthatták azt a gyermekeiknek. Szent gyűlések vagy sabbatok voltak még a következő napok: a hetedik hónap első napja (3Mó 23:24) és az engesztelés napja a hetedik hónap tizedik napján (3Mó 23:26–32). Az ünnepi időszakok és különösképpen azoknak bizonyos napjai „szent gyűlésként” lettek megtartva (3Mó 23:37, 38). Ezek az ünnepek a következők voltak: a pászka és a kovásztalan kenyerek ünnepe (3Mó 23:4–8), pünkösd, vagyis a hetek ünnepe (3Mó 23:15–21) és a lombsátorünnep, vagyis a betakarítás ünnepe (3Mó 23:33–36, 39–43; lásd: SZENT GYŰLÉS).

Ezenfelül minden hetedik év sabbatév volt, egy teljes év, amely szent volt. A sabbatév alatt a földet műveletlenül kellett hagyni; ez az elrendezés, akárcsak a heti sabbat, még több időt adott az izraelitáknak, hogy Jehova törvényét tanulmányozzák, elmélkedjenek rajta és oktassák rá a gyermekeiket (2Mó 23:10, 11; 3Mó 25:2–7). Végül minden 50. év jubileum volt, és szentnek minősült. Ez is sabbatév volt, de ezenfelül még helyre is állította az eredeti gazdasági állapotokat, melyeket Isten határozott meg a föld felosztásakor. Ez a szabadság, a nyugalom és a felfrissülés szent éve volt (3Mó 25:8–12).

Jehova megparancsolta, hogy a népe ’sanyargassa meg a lelkét’ az engesztelés napján, a ’szent gyűlés’ napján. Ez azt jelentette, hogy böjtölniük kellett, fel kellett ismerniük és meg kellett vallaniuk a bűneiket, valamint Isten szerinti szomorúságot kellett érezniük miattuk (3Mó 16:29–31; 23:26–32). De Jehova egyetlen szent napja sem lehetett a szomorúság és a sírás napja. Ezek a napok inkább a vigasság napjai voltak, és alkalmat adtak arra, hogy a nép dicsérje Jehovát a szerető-kedvességből fakadó csodálatos tetteiért (Ne 8:9–12).

Jehova szent nyugalmi napja: A Biblia rámutat, hogy Isten mintegy 6000 évvel ezelőtt megnyugodott a teremtési munkájától, és a hetedik „napot” szentnek nyilvánította (1Mó 2:2, 3). Arra, hogy Jehova nagy nyugalmi napja hosszú időt ölel fel, Pál apostol mutatott rá, amikor arról beszélt, hogy ez a nap még nem fejeződött be, így a keresztények hit és engedelmesség által beléphetnek  ebbe a nyugalomba. Szent napként ez a megkönnyebbülés és öröm napja a keresztényeknek, még ebben a fárasztó, bűnös világban is (Héb 4:3–10; lásd: NAP I.).

Tárgyak: Bizonyos dolgokat elkülönítettek az imádatban való használatra. Ebben az esetben sem magukból a tárgyakból származott a szentség, hanem abból, hogy Jehova szolgálatára szentelték őket. Nem lehetett nekik varázserőt tulajdonítani vagy fétisként használni őket. Például az egyik legfőbb szent tárgy, a szövetségláda nem bírt semmilyen varázserővel, amikor azt Éli két gonosz fia a filiszteusok elleni csatába menet kísérte (1Sá 4:3–11). Néhány dolog, mely Isten rendeletére vált szentté: az áldozati oltár (2Mó 29:37), a felkenetési olaj (2Mó 30:25), a különleges füstölőszer (2Mó 30:35, 37), a papok ruhája (2Mó 28:2; 3Mó 16:4), a jelenlét kenyere (2Mó 25:30; 1Sá 21:4, 6) és a szentély minden berendezési tárgya. Ez utóbbihoz tartozik az arany füstölőoltár, a jelenlét kenyerének asztala, és a lámpatartók az eszközeikkel együtt. Sok ilyen eszköz van felsorolva az 1Királyok 7:47–51-ben. Ezek a tárgyak egy másik, magasztosabb értelemben is szentek voltak, mivel az égi dolgok mintaképei voltak, és ily módon előképek azok javára, akik megmentést fognak örökölni (Héb 8:4, 5; 9:23–28).

Isten írott Szavát ’szent Írásoknak’ is nevezik. A szent szellem ihletése alatt íródott, és megszentelő ereje van, vagyis képes szentté tenni azokat, akik engedelmeskednek a parancsolatainak (Ró 1:2; 2Ti 3:15).

Állatok és termények: Minden elsőszülött hím szarvasmarha, juh és kecske szent volt Jehovának, és nem lehetett megváltani őket. Fel kellett áldozni őket, és egy részüket a felszentelt papok kapták meg (4Mó 18:17–19). A zsenge és a tized szent volt, akárcsak minden áldozat és ajándék, melyet a szentélynek szenteltek a szolgálat előmozdítására (2Mó 28:38). Egyetlen olyan dologgal sem lehetett könnyelműen bánni, mely szent volt Jehovának, és nem lehetett hétköznapi célra felhasználni őket. Példaként nézzük meg a tizedről szóló törvényt. Ha egy férfi elkülönített egy részt tizedként, mondjuk a búzaterméséből, és azután a háznépéből valaki véletlenül egy részét elhasználta otthon, például főzésre, akkor a férfi bűnös volt Isten szent dolgokra vonatkozó törvényének megszegésében. A Törvény megkövetelte, hogy kártérítésként ugyanekkora részt és még 20 százalékot adjon a szentélynek, ezenkívül fel kellett ajánlania egy ép kost a nyájából áldozatként. Ez nagy tiszteletet ébresztett Jehova szent dolgai iránt (3Mó 5:14–16).

A keresztények szentsége: A keresztények Vezetője, Isten Fia, amikor emberként megszületett, szent volt (Lk 1:35), valamint szent és megszentelt maradt földi élete során is (Jn 17:19; Cs 4:27; Héb 7:26). Ez a szentség teljes és tökéletes volt, minden gondolatát, szavát és tettét áthatotta. Azzal, hogy egészen az áldozati haláláig megőrizte a szentségét, mások számára is lehetővé tette, hogy szentek legyenek. Következésképpen azok, akiket elhívnak, hogy a követői legyenek, ’szent elhívásban’ részesülnek (2Ti 1:9). Jehova felkentjeivé válnak, Jézus Krisztus szellemi testvéreivé, és „szenteknek” hívják őket (Ró 15:26; Ef 1:1; Fi 4:21). A Krisztus váltságáldozatába vetett hitük által válhatnak szentté (Fi 3:8, 9; 1Jn 1:7). A szentség nem belőlük fakad, és nem is az övék, mintha a saját érdemüknek lenne köszönhető, hanem Jézus Krisztus révén örvendhetnek neki (Ró 3:23–26).

Az, hogy a Szentírás a gyülekezet életben lévő tagjaira számtalanszor úgy utal, hogy „szentek”, nyilvánvalóvá teszi, hogy nem egy ember vagy egy szervezet rendeletére lesz valaki ’szent’, és nem is kell a haláláig várni, hogy „szentnek” lehessen nevezni. Azért ’szent’, mert Isten elhívta, hogy társörökös legyen Krisztussal. Isten előtt szent, míg a földön él, és az a reménysége, hogy égi élete lehet a szellembirodalomban, ahol Jehova Isten, a Fia és a szent angyalok lakoznak (1Pt 1:3, 4; 2Kr 6:30; Mk 12:25; Cs 7:56).

A tiszta viselkedés elengedhetetlen: Azok, akik szentek Jehova előtt, arra törekszenek Isten szellemének támogatásával, hogy elérjék Isten és Krisztus szentségét (1Te 3:12, 13). Ehhez tanulmányozniuk kell Isten Szavát, mely az igazságot tartalmazza, és alkalmazniuk kell azt az életükben (1Pt 1:22). Kedvezően kell reagálniuk Jehova fegyelmezésére (Héb 12:9–11). Ebből következik, hogy ha egy személy valóban szent, akkor a szentség, a tisztaság és az erkölcsös viselkedés útját fogja követni. A Szentírás arra buzdítja a keresztényeket, hogy mutassák be a testüket szent áldozatul, miként az ókori szentélyben bemutatott elfogadható áldozatok is szentek voltak (Ró 12:1). A viselkedésben való szentség parancsba lett adva: „összhangban a Szenttel, aki elhívott benneteket, ti magatok is váljatok szentté egész viselkedésetekben, mert meg van írva: »Legyetek szentek, mert én szent vagyok«” (1Pt 1:15, 16).

Akik Krisztus testének tagjai lesznek, azok „polgártársai. . . a szenteknek, és tagjai az Isten háznépének” (Ef 2:19). Jehova élő kövekből épült szent templomához hasonlítják őket, akik ’a királyi papságot, a szent nemzetet, a különleges tulajdonnak szánt népet’ alkotják (1Pt 2:5, 9). Meg kell tisztítaniuk magukat „a test és a szellem minden szennyétől, tökéletessé téve a szentséget Isten félelmében” (2Ko 7:1). Ha egy keresztény olyan  szokást gyakorol, amely beszennyezi vagy károsítja a fizikai testét, vagy mocskossá, tisztátalanná teszi, vagy nincs összhangban a Biblia tanításával, illetve erkölcsi irányadó mértékeivel, akkor nem szereti és nem is féli Istent, így elfordul a szentségtől. Aki kitart a tisztátalanságban, az nem maradhat szent.

Szent dolgok, melyekkel tisztelettel kell bánni: Ha egy felkent tisztátalan módon használja a testét, akkor beszennyezi és lerombolja nemcsak önmagát, hanem Isten templomát is, és „ha valaki az Isten templomát elpusztítja, elpusztítja azt az Isten; mert az Isten temploma szent, és ti vagytok ez a templom” (1Ko 3:17). A szóban forgó személy Isten Szentjének vérén lett megváltva (1Pt 1:18, 19). Ha helytelenül használ bármit, ami szent Jehovának, legyen az a teste vagy bármi más, odaszentelt dolog, vagy ha egy másik, Isten előtt szent embernek árt vagy ellene követ el vétket, akkor Isten megbünteti (2Te 1:6–9).

Isten feltárta Izraelnek, hogy hogyan érez, ha ilyen szentségtörő módon használják a szent tulajdonait. Ez látszik abból a törvényéből is, melyet a mózesi törvény alatt lévőknek adott, és amely megtiltja a szentként elkülönített dolgok – például a zsenge és a tized – hétköznapi, közönséges használatát (Jr 2:3; Je 16:5, 6; Lk 18:7; 1Te 4:3–8; Zs 105:15; Za 2:8). Vegyük figyelembe azt a büntetést is, melyet Isten rótt ki Babilonra, mivel az gonosz indítékból helytelenül bánt a templomi edényekkel és az Isten szent nemzetéhez tartozó emberekkel (Dá 5:1–4, 22–31; Jr 50:9–13). Tekintettel az előbb említettekre, a keresztények újra és újra dicséretet és emlékeztetőt kapnak, hogy szeretettel és kedvesen kell bánniuk Jehova szentjeivel, Jézus Krisztus szellemi testvéreivel (Ró 15:25–27; Ef 1:15, 16; Kol 1:3, 4; 1Ti 5:9, 10; Flm 5–7; Héb 6:10; vö.: Mt 25:40, 45).

Isten előtt szentek: Mielőtt Jézus a földre jött és mintegy előfutárként megnyitotta az utat az égi életre, már voltak olyan hűséges férfiak és nők, akiket szentnek nyilvánítottak (Héb 6:19, 20; 10:19, 20; 1Pt 3:5). Hasonlóképpen „egy nagy sokaság” is – melynek tagjai nem tartoznak a 144 000 ’elpecsételt’ személy közé – elnyerheti az Isten előtti szent állapotot. Úgy tekintenek az ehhez a csoporthoz tartozó személyekre, mint akik tiszta ruhát viselnek, melyet megmostak Krisztus vérében (Je 7:2–4, 9, 10, 14; lásd: NAGY SOKASÁG). Idővel mindazok szentek lesznek, akik a földön és az égben élnek, mivel „maga a teremtés meg. . . fog szabadulni a romlottság rabszolgaságából az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára” (Ró 8:20, 21).

A szentség, melyen Jehova áldása nyugszik: Ha valaki szent, akkor Isten jóindulata kihat az egész családjára. Ezért ha egy házasságban élő személy Isten előtt szent keresztény, akkor a házastársa, illetve a gyermekeik, ha ők maguk nem Isten önátadott szolgái, hasznot merítenek ennek a személynek a szentségéből. Ezért javasolja a következőket az apostol: „ha valamelyik testvérnek nem hívő felesége van, de ez hajlandó vele lakni, ne hagyja el őt; és az az asszony, akinek nem hívő férje van, de ez hajlandó vele lakni, ne hagyja el a férjét. Mert meg van szentelve a nem hívő férj a felesége révén, és meg van szentelve a nem hívő feleség a testvér révén; máskülönben a gyermekeitek bizony tisztátalanok volnának, most pedig szentek” (1Ko 7:12–14). A tiszta, hívő fél így nem számít tisztátalannak a hitetlen féllel való kapcsolata miatt, és a családot mint egységet Isten nem tekinti tisztátalannak. Valamint, mivel a hívő fél kapcsolatot ápol a nem hívő családtagjaival, így azoknak nagyszerű lehetőségük nyílik arra, hogy hívőkké váljanak, megváltoztassák a személyiségüket, és ők is „élő, szent, az Isten előtt elfogadható áldozatul” tudják bemutatni a testüket (Ró 12:1; Kol 3:9, 10). A család áldásnak örvend, köszönhetően annak a tiszta, szent légkörnek, melyet az Istent szolgáló hívő személy erősíteni tud. (Lásd: MEGSZENTELÉS: Házasságban).