Teremtés
Az a cselekvés, mellyel megteremtenek vagy létrehoznak valakit vagy valamit. Utalhat a teremtett vagy létrehozott dologra vagy személyre is. A héber bá·ráʼʹ és a görög ktiʹzó szó egyaránt azt jelenti, hogy ’teremt’, és kizárólag Isten teremtői tevékenységére használják.
A Szentírás mindenhol úgy azonosítja Jehova Istent, hogy ő a Teremtő. Ő „az egek Teremtője. . ., a föld Megformálója és Alkotója” (Ézs 45:18), „a hegyek Formálója és a szél Teremtője” (Ám 4:13), valamint ’az, aki alkotta az eget, a földet, a tengert és mindent, ami bennük van’ (Cs 4:24; 14:15; 17:24). ’Isten teremtett mindent’ (Ef 3:9). Jézus Krisztus elismerte, hogy Jehova teremtette az embereket, férfinak és nőnek alkotta őket (Mt 19:4; Mk 10:6). Ezért helyénvaló Jehovát, és csakis őt, ’a Teremtőnek’ nevezni (Ézs 40:28).
Minden Isten akaratából „lett és teremtetett” (Je 4:11). Jehova, aki mindig is létezett, egyedül volt, mielőtt teremteni kezdett (Zs 90:1, 2; 1Ti 1:17).
Míg Jehova, aki „Szellem” (Jn 4:24; 2Ko 3:17), mindig is létezett, ugyanez nem mondható el az anyagról, amelyből a világegyetem meg lett alkotva. Jehova tehát nem olyan anyagot használt a szó szerinti ég és föld megteremtéséhez, amely már korábban is létezett. Ez világosan látható az 1Mózes 1:1-ből, amely kijelenti: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” Ha mindig is létezett volna anyag, akkor nem volna helyénvaló a „kezdetben” szó az anyagi világra vonatkozóan. Viszont Isten a föld megteremtése után már „a földből” formált meg „minden mezei vadat és az egek minden repdeső teremtményét” (1Mó 2:19). Ezenkívül az embert is „a föld porából” formálta meg, majd az orrába lehelte az élet leheletét, így lett az ember élő lélekké (1Mó 2:7).
Joggal mondja a Zsoltárok 33:6: „Jehova szavára álltak elő az egek, szájának szelleme által egész seregük.” Amikor a föld még „kietlen és puszta” volt, és „sötétség volt a mély vizek színén”, Isten tevékeny ereje lebegett a vizek felett (1Mó 1:2). Vagyis Isten a tevékeny erejét, azaz ’szellemét’ (héb.: rúʹach) használta ahhoz, hogy megvalósítsa a teremtéssel kapcsolatos szándékát. A teremtett dolgok nemcsak az erejéről és a hatalmáról tanúskodnak, hanem az istenségéről is (Jr 10:12; Ró 1:19, 20). És mivel Jehova „nem a zűrzavar Istene, hanem a békéé” (1Ko 14:33), a teremtési munkáját is rendezettség jellemzi, nem pedig káosz vagy véletlenszerűség. Jehova emlékeztette Jóbot, hogy Ő konkrét lépéseket tett, hogy a földnek alapot vessen, és eltorlaszolja a tengert, valamint rámutatott, hogy ’az egeknek vannak törvényei’ (Jób 38:1, 4–11, 31–33). Emellett Isten teremtői és minden más munkája tökéletes (5Mó 32:4; Pr 3:14).
Jehova elsőként az „egyszülött Fiát” teremtette meg (Jn 3:16), aki „az Isten teremtésének kezdete” (Je 3:14). Jehova az ő segítségével, vagyis ’az egész teremtés elsőszülöttének’ a segítségével teremtett minden mást, az egekben és a földön levőket, ’a láthatókat és a láthatatlanokat’ (Kol 1:15–17). János ihletés alatt bizonyságot tett e Fiú, a Szó mellett, hogy „minden őáltala jött létre, és tőle függetlenül semmi sem jött létre”, és Jézus Krisztusként azonosítja a Szót, aki testté lett (Jn 1:1–4, 10, 14, 17). Ez a Fiú a megszemélyesített bölcsességként ezt mondja: „maga Jehova hozott létre engem az ő útjának kezdetéül”. Ami pedig az Istennel, azaz a Teremtővel való kapcsolatát illeti, úgy beszél róla, hogy ő Jehova ’mestermunkása’ (Pl 8:12, 22–31). Mivel Jehova és az egyszülött Fia ilyen szorosan együttműködött a teremtéskor, és mivel ez a Fiú „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1:15; 2Ko 4:4), nyilvánvaló, hogy Jehova az ő egyszülött Fiának és mestermunkásának mondta: „Alkossunk embert a mi képmásunkra” (1Mó 1:26).
Jehova az egyszülött Fia megteremtése után általa hozta létre az égi angyalokat. Ez még azelőtt történt, hogy alapot vetett a földnek, és ez abból derül ki, amit Jóbtól kérdezett: „Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem? . . .amikor együtt ujjongtak a hajnalcsillagok, és Isten minden fia lelkendezve kiáltott?” (Jób 38:4–7). Csak ezeknek az égi szellemteremtményeknek a megteremtése után lett megalkotva, vagyis létrehozva a fizikai ég és föld, és minden más. De minthogy elsősorban Jehovának köszönhető az egész teremtői munka, ezért neki tulajdonítható ez a tevékenység (Ne 9:6; Zs 136:1, 5–9).
Amikor a Szentírás kijelenti, hogy „kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” (1Mó 1:1), nem határolja be pontosan az időt. Ezért a „kezdetben” szót nem lehet megtámadni, akármilyen korhoz próbálják is kötni a tudósok a földgolyó és más bolygók meg égitestek keletkezését. A fizikai ég és föld megteremtése valójában évmilliárdokkal ezelőtt történhetett.
A földet érintő egyéb teremtői tevékenységek: A Mózes első könyve, miután megemlíti a fizikai ég és föld megteremtését (1Mó 1:1, 2), az 1. fejezettől a 2. fejezet 3. verséig vázlatosan leírja azokat a teremtői tevékenységeket, amelyek még a földdel kapcsolatosak. A Mózes első könyvének 2. fejezete az 5. verstől kezdve párhuzamos beszámolónak tekinthető, mivel a harmadik „nap”-nál veszi fel az események fonalát, vagyis azután, hogy megjelent a szárazföld, de még azelőtt, hogy a növények meg lettek teremtve. Olyan részletekkel szolgál, amelyek nincsenek benne a Mózes első könyve 1. fejezetének kivonatos leírásában. Az ihletett Írás hat teremtési időszakról, vagyis hat „nap”-ról beszél, illetve egy hetedik időszakról, azaz ’hetedik napról’, amikor is Isten felhagy a földi teremtéssel, és megnyugszik e munkájától (1Mó 2:1–3). Jóllehet a Mózes első könyvének a földet érintő teremtői tevékenységről szóló beszámolója nem beszél olyan behatárolt növénytani és állattani kategóriákról, amelyek ma használatosak, a kifejezései mégis kellőképpen lefedik az életformák nagyobb rendszertani csoportjait, és a beszámoló rámutat, hogy ezek úgy lettek megteremtve és megalkotva, hogy mindegyik csakis „a maga neme szerint” szaporodik (1Mó 1:11, 12, 21, 24, 25; lásd: NEM).
Az alábbi táblázat bemutatja Isten teremtői tevékenységét, mely a Mózes első könyvében vázolt hat „nap” alatt ment végbe.
JEHOVA FÖLDI TEREMTÉSMŰVEI
Napok
Teremtői munka
Versek
1.
Világosság; a nappal és az éjszaka elválasztása
2.
Boltozat; a boltozat alatti vizek szétválasztása a boltozat feletti vizektől
3.
Szárazföld; növényzet
4.
Az égi világítótestek láthatóvá válása a földről nézve
5.
Vízi lelkek és repdeső teremtmények
6.
Szárazföldi állatok; ember
Az 1Mózes 1:1, 2 a fentiekben vázolt hat „nap” előtti időre vonatkozik. Amikor ezek a „nap”-ok kezdetüket vették, a nap, a hold és a csillagok már léteztek, hiszen ezek megteremtéséről már beszél az 1Mózes 1:1. Ám a hat „nap”-ig tartó teremtői tevékenységet megelőzően „a föld. . . még kietlen és puszta volt, és sötétség volt a mély vizek színén” (1Mó 1:2). Nyilvánvaló, hogy ekkor még felhőtakarók borították be a földünket, mintegy bepólyálva azt, és így a fény nem érte el a föld felszínét.
Amikor az első napon Isten azt mondta, hogy „legyen világosság!”, kétségkívül áthatolt a felhőtakarókon a diffúz, azaz a szórt fény, de a fényforrásokat nem lehetett még látni a föld felszínéről. Úgy tűnik, hogy ez fokról fokra történt, ahogyan azt J. W. Watts fordítása is jelzi: „És fokozatosan létrejött a világosság” (1Mó 1:3, A Distinctive Translation of Genesis). Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől, és elnevezte a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának. Ez arra utal, hogy a föld forgott a saját tengelye körül, és keringett a nap körül, így a keleti és nyugati féltekén váltakozott a világosság és a sötétség (1Mó 1:3, 4).
A második napon Isten boltozatot készített, vagyis előidézte, hogy szétváljanak „a vizek a vizektől”. A víz egy része a földön maradt, de a nagyját jóval a földfelszín fölé emelte, és a kettő között lett a boltozat. Isten elnevezte a boltozatot égnek, de ez csak a földhöz viszonyítva volt ég, mivel a boltozat fölött lebegő vízről nem olvassuk azt, hogy magában foglalta a csillagokat vagy a világűr más égitesteit (1Mó 1:6–8; lásd: BOLTOZAT).
A harmadik napon Isten a csodatevő hatalmával egybegyűjtötte a földön lévő vizeket, és megjelent a szárazföld, Isten pedig elnevezte a száraz részt földnek. Szintén ezen a napon történt, hogy Isten lépéseket tett – tehát nem a véletlen játszott közre vagy evolúciós folyamatok mentek végbe –, hogy az anyag atomjait élettel töltse meg, és létrehozta a füvet, a maghozó növényzetet és a gyümölcsfákat. A növényeknek ezek a csoportjai képesek voltak a maguk „neme” szerint szaporodni (1Mó 1:9–13).
Istennek a világítótestekre vonatkozó akarata a negyedik napon valósult meg, hiszen ezt olvashatjuk: „Isten hozzákezdett a két világítótest megalkotásához: a nagyobb világítótestéhez, hogy uralkodjon a nappalon, a kisebbéhez pedig, hogy uralkodjon az éjszakán, valamint a csillagokéhoz. Isten tehát az égboltra helyezte őket, hogy megvilágítsák a földet, uralkodjanak nappal és éjszaka, valamint hogy elválasszák a világosságot a sötétségtől” (1Mó 1:16–18). Ezeknek a világítótesteknek a leírása alapján a nagyobb világítótest alighanem a nap, a kisebb pedig a hold, bár a Biblia csak a Noé napjaiban bekövetkezett özönvízről készült beszámoló után említi meg név szerint a napot és a holdat (1Mó 15:12; 37:9).
Korábban, az első „nap”-on a „legyen világosság!” kijelentés hangzott el. A „világosság”-nak fordított héber szó itt az ʼór, amely általánosságban véve jelenti azt, hogy ’világosság’, ’fény’. Ám a negyedik „nap”-on a héber szövegben már egy másik szó fordul elő, a má·ʼórʹ, amely világítótestre vagy fényforrásra utal (1Mó 1:14). Tehát az első „nap”-on nyilván átszűrődött diffúz, azaz szórt fény a földet beborító „pólyán”, de ennek a fénynek vagy világosságnak a forrásai még nem voltak láthatók a földről. Ekkor viszont, a negyedik „nap”-on már más volt a helyzet.
Az is figyelemre méltó, hogy az 1Mózes 1:16 nem a héber bá·ráʼʹ igét használja, melynek jelentése: ’teremt’, hanem a héber ʽá·száʹ igét, amelynek jelentése: ’megalkot’. Mivel az 1Mózes 1:1-ben említett ’ég’ magában foglalja a napot, a holdat és a csillagokat, ezek már jóval a negyedik nap előtt meg lettek teremtve. A negyedik napon Isten hozzákezdett egy újfajta kapocs ’megalkotásához’, vagyis előidézte, hogy ezek az égitestek az eddigihez képest másfajta kapcsolatba kerüljenek a földfelszínnel és a boltozattal. Az „Isten. . . az égboltra helyezte őket, hogy megvilágítsák a földet” rész arra utal, hogy ekkor váltak láthatóvá a föld felszínéről, mintha a boltozaton lennének. Ezenkívül a világítótesteknek „jelekként, valamint évszakok, napok és évek mutatóiként” kellett szolgálniuk, így később többféle módon is segítették az embert (1Mó 1:14).
Az ötödik nap jellegzetessége, hogy Isten megteremtette az első nem emberi lelkeket a földön. Istennek nem az volt a szándéka, hogy egyetlen teremtményből fejlődjön ki az élet többi formája, hanem az, hogy szó szerint élő lelkek sokasága jöjjön létre a hatalma által. A Biblia ezt írja: „Isten megteremtette a nagy tengeri szörnyeket, és mindenféle mozgó, élő lelket teremtett, amely a vizekben kezdett nyüzsögni a maga neme szerint, és mindenféle szárnyas repdeső teremtményt a maga neme szerint.” Istennek tetszett mindaz, amit létrehozott, ezért „megáldotta őket”, és lényegében azt mondta nekik, hogy „sokasodjanak”, ami lehetséges is volt, hiszen ennek a sokféle teremtménynek megadta azt a képességet, hogy mindegyik „a maga neme szerint” szaporodhasson (1Mó 1:20–23).
A hatodik napon „Isten kezdte megalkotni a föld vadállatait a nemük szerint, a háziállatokat a nemük szerint, és minden földi csúszó és mászó állatot a maga neme szerint”, és ez a műve is jó volt, akárcsak az összes többi, amit korábban teremtett (1Mó 1:24, 25).
A hatodik napi teremtői tevékenység vége felé Isten a teremtményeknek egy egészen új nemét hozta létre, amely az állatokhoz képest magasabb rendű, de az angyalokhoz képest alacsonyabb rendű. Ez pedig nem volt más, mint az ember, akit Isten a saját képmására és hasonlatosságára teremtett meg. Míg az 1Mózes 1:27 röviden kijelenti, hogy Isten „férfinak és nőnek teremtette” az embert, a párhuzamos beszámoló, az 1Mózes 2:7–9 rámutat, hogy Jehova Isten a föld porából formálta meg az embert, és az orrába lehelte az élet leheletét, így lett az ember élő lélekké, akinek paradicsomi otthont és eledelt biztosított. Ebben az esetben Jehova a föld elemeit használta fel teremtői munkájában, majd pedig a férfi megformálása után nőnemű embert teremtett, Ádám bordáját használva fel alapanyagként (1Mó 2:18–25). Az asszony megteremtése után már az emberre is igaz volt, hogy egy „nem”-et alkot (1Mó 5:1, 2).
Isten ezután megáldotta az emberiséget, ezt mondva az első férfinak és a feleségének: „Legyetek termékenyek, sokasodjatok, töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá; uralkodjatok a tenger halain, az egek repdeső teremtményein, és minden élő teremtményen, amely a földön mozog” (1Mó 1:28; vö.: Zs 8:4–8). Isten az emberiség és a többi földi teremtménye számára elegendő élelemről gondoskodott azáltal, hogy „eledelül [adott nekik] minden zöld növényt”. Az ihletett Írás a teremtői munka eredményéről kijelenti: „Isten ezek után megnézett mindent, amit alkotott, és lám, mindaz nagyon jó volt!” (1Mó 1:29–31). Miután a hatodik napot is siker koronázta, és Isten elkészült az egész teremtésművével, „a hetedik napon megnyugodott minden munkájától, amit végzett” (1Mó 2:1–3).
Amikor a Biblia elmondja a teremtői tevékenység hat napjának mindegyikéről, hogy mi ment végbe az adott napon, az „így lett este és reggel” kijelentéssel zárja az első, a második, a harmadik és a többi napot (1Mó 1:5, 8, 13, 19, 23, 31). Mivel egy-egy teremtési nap hosszabb volt, mint 24 óra (ahogy azt a későbbiekben tárgyaljuk majd), ez a kifejezés nem szó szerinti éjjelre és nappalra vonatkozik, hanem jelképesen értendő. Az este folyamán alig kivehetők a dolgok, reggel viszont már tisztán láthatók. Egy teremtési időszak, azaz „nap” ’estéjén’, vagyis kezdetén Isten aznapi szándéka alig kivehető volt az angyali szemlélők számára, csak ő maga volt teljesen tisztában vele. Ám ahogy felvirradt a „reggel”, teljesen világossá vált, hogy mi volt Istennek az adott napra vonatkozó szándéka, hiszen addigra már megvalósult. (Vö.: Pl 4:18.)
A teremtési napok hossza: A Biblia nem határolja be egy-egy teremtési időszak hosszát. De mind a hatnak volt vége, hiszen a Szentírás ezt mondja a hatodik napról (miként az előző ötről is): „Így lett este és reggel: hatodik nap” (1Mó 1:31). A hetedik napnál viszont – melyen Isten megnyugodott a teremtői munkájától – nem olvasható ez a kijelentés, ami arra utal, hogy az a nap folytatódott (1Mó 2:1–3). Sőt, több mint 4000 évvel a hetedik napnak, azaz Isten nyugalmi napjának a kezdete után Pál azt sugallta, hogy még akkor is tartott. A Héberek 4:1–11-ben visszautalt Dávid korábbi szavaira (Zs 95:7, 8, 11) és az 1Mózes 2:2-re, majd ezt a buzdítást adta: „Tegyünk meg hát minden tőlünk telhetőt, hogy bemenjünk abba a nyugalomba”. Az apostol idejében a hetedik nap már évezredek óta tartott, és még nem ért véget. A Szentírásban ’a sabbat Urának’ (Mt 12:8) nevezett Jézus Krisztus ezeréves uralma kétségkívül része a nagy sabbatnak, vagyis Isten nyugalmi napjának (Je 20:1–6). Ez pedig azt jelenti, hogy több ezer év telik el Isten nyugalmi napjának a kezdetétől a végéig. Úgy tűnik, hogy az a hét, amelyről az 1Mózes 1:3-tól a 2:3-ig olvashatunk, és amely sabbattal zárul, megfelel annak, ahogyan az izraeliták felosztották az időt, és ezért a hetedik napon tartották meg a sabbatot, Isten akaratával összhangban (2Mó 20:8–11). És mivel a hetedik „nap” több ezer éve tart, ésszerűen arra következtethetünk, hogy a hat teremtési időszak, vagyis „nap” mindegyike szintén legalább több ezer év hosszú volt.
Az 1Mózes 2:4 is jelzi, hogy egy „nap” lehet 24 óránál hosszabb, mivel ez a vers az összes teremtési időszakot egyetlen ’napnak’ nevezi. Szintén erre utal Péter ihletett kijelentése, mely szerint „Jehovánál egy nap annyi, mint ezer év, és ezer év, mint egy nap” (2Pt 3:8). A földön talált bizonyítékokkal jobban összhangban van az, ha a teremtési napok esetében nem csupán 24 órás napokkal számolunk, hanem hosszabb, több ezer éves időszakokkal.
A teremtett dolgok megelőzték az emberi találmányokat: Sok olyan emberi találmány van, amelynek az eredeti változata már több ezer évvel korábban is létezett, hiszen Jehova megteremtette. Például a madarak évezredekkel a repülőgépek feltalálása előtt is repültek. A csigaházas polipok és a tintahalak kamrák segítségével úgy jönnek fel és merülnek le az óceánokban, akár a tengeralattjárók. A polipok és a kalmárok a sugárhajtás elvén mozognak. A denevérek és a delfinek mesterien használják a „hanglokátorukat”. Számtalan hüllőnek és tengeri madárnak beépített „sólepárló üzeme” van, amelynek köszönhetően ihatnak a tenger vizéből.
A termeszek leleményesen építik meg fészküket, és ügyesen használják fel a vizet, így „légkondicionálják” az otthonukat. A mikroszkopikus nagyságú növényeknek, a rovaroknak, a halaknak és a fáknak megvan a maguk „fagyásgátlója”. Némelyik kígyó, szúnyog, és a homoki lábastyúk meg a talegallatyúk a legkisebb hőmérséklet-változást is érzékeli a beépített „hőmérőjével”. A közönséges darazsak és lódarazsak pedig papírt „gyártanak”.
Thomas Edison érdeme az izzólámpa feltalálása, de ennek a találmánynak az a hátulütője, hogy hő formájában energiát veszít. Jehova teremtményei – szivacsok, gombák, baktériumok, halak, szentjánosbogarak és más rovarok – hideg fényt bocsátanak ki, méghozzá sokféle színben.
Sok vonuló madárnak nemcsak „iránytű” van a fejében, hanem biológiai óra is. Egyes mikroszkopikus nagyságú baktériumoknak forgómotorjuk van, melyet előre és hátra tudnak hajtani.
Nem ok nélkül mondja tehát a Zsoltárok 104:24: „Mily számosak a te műveid, ó, Jehova! Mindet bölcsen alkottad. Betöltik a földet alkotásaid.”
Vajon a Biblia a babilóniai teremtéstörténetekből merített?
Néhányan arra törekszenek, hogy a Biblia teremtési beszámolóját pogány, mitológiai beszámolókkal hozzák összefüggésbe, mint amilyen a közismert babilóniai teremtéseposz. Igazából többféle teremtéstörténet létezett az ókori Babilonban, de az, amelyik jól ismert mítosszá vált, Babilon nemzeti istenéről, Mardukról szól. Röviden szólva, a történet beszámol Tiámat istennő és Apszú isten létezéséről, akik más istenségek szülei lettek. Ezeknek az istenségeknek a tevékenysége annyira felbőszítette Apszút, hogy elhatározta, elpusztítja őket. Apszút azonban megölte az egyik istenség, Éa, és amikor Tiámat megpróbált bosszút állni Apszú haláláért, Éa fia, Marduk megölte Tiámatot, majd kettéhasította a testét, és az egyik feléből megformálta az eget, a másikat pedig a föld megalapításához használta fel. Marduk ezt követő tettei közül az volt az egyik, hogy Tiámat serege vezetőjének, Kingu istennek a véréből embert teremtett (Éa segítségével).
P. J. Wiseman a könyvében rámutat, hogy amikor megtalálták a babilóniai teremtéstörténet tábláit, egyes tudósok arra számítottak, hogy a további leletek és kutatások majd felszínre hozzák a hasonlóságot e táblák és a Mózes első könyvében lévő teremtési beszámoló között. Voltak, akik azt gondolták, hogy nyilvánvalóvá válik, hogy a Mózes első könyvének beszámolója a babilóniai beszámolóból merített. A további leletek és kutatások után azonban csak az lett nyilvánvaló, hogy mekkora szakadék tátong a két beszámoló között. Nincs köztük párhuzam. Wiseman idéz a British Museum bizalmi testülete által közzétett The Babylonian Legends of the Creation and the Fight Between Bel and the Dragon c. műből, mely szerint e testület a következőket vallotta: „A babilóniai és héber beszámolók alapvető felfogásában lényegbevágó különbségek vannak.” Maga Wiseman megjegyzi: „Nagyon sajnálatos, hogy sok teológus ahelyett, hogy lépést tartana a modern régészeti kutatásokkal, továbbra is a mára már megdőlt elméletet ismételgeti, miszerint a héber szöveg babilóniai forrásokból »merített«” (Creation Revealed in Six Days. London, 1949, 58. o.).
Néhányan azt hozták fel, hogy ők látnak hasonlóságokat a babilóniai eposz és a Mózes első könyvében lévő teremtési beszámoló között, de ha megnézzük a Biblia előbbiekben tárgyalt teremtési beszámolóját és a babilóniai mítosz kivonatát, akkor a napnál is világosabb, hogy egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Ezért nincs is szükség arra, hogy pontról pontra összevessük őket. George A. Barton professzor azonban a következőket mondta a két beszámoló közti látszólagos hasonlóságokról és különbségekről (pl. az események sorrendjéről): „Az egyik legjelentősebb különbség a kettő között a mögöttük meghúzódó vallásos felfogás. A babilóniai költemény mitológiai és sokistenhívő. Az istenségről alkotott nézete egyáltalán nem fennkölt. Istenei szeretnek és gyűlölnek, ármánykodnak és összeesküvést szőnek, harcolnak és pusztítanak. Marduk, a hős, győz ugyan, de csak heves küzdelem árán, ami a végsőkig próbára teszi az erejét. A Mózes első könyvéből ellenben a legmagasztosabb egyistenhit árad. Isten a szó legteljesebb értelmében ura a világegyetem összes elemének, így azok az első szóra engedelmeskednek neki. Könnyűszerrel tart mindent az ellenőrzése alatt. Mond valamit, és az végbe is megy. A legtöbb tudós azt feltételezi, hogy van kapcsolat a két beszámoló között, de ha pontról pontra összevetjük a két beszámolót, kiderül, hogy a Biblia beszámolója ihletett. Ahogy olvassuk a Mózes első könyvét, az ma még mindig az egyedüli Isten méltóságát és hatalmát tárja elénk, és a ma emberében is azt a vágyat ébreszti, amelyet az ókori héberekben, hogy imádja a Teremtőt” (Archaeology and the Bible. 1949, 297–298. o.).
Az ókori teremtési mítoszokról általánosságban véve egy mű ezt írta: „Eddig még egyetlen olyan mítoszt sem találtak, amely kifejezetten a világegyetem teremtésére vonatkozna, azokra a mítoszokra pedig, amelyek a világegyetem felépítésével és kulturális folyamataival, az ember teremtésével és a civilizáció létrejöttével foglalkoznak, a sokistenhit, valamint az jellemző, hogy istenségeik harcot vívnak a felsőbbségért, ami éles ellentétben áll a héb. egyistenhittel, melyről az 1Mó 1–2. ír” (J. Douglas [szerk.]: New Bible Dictionary. 1985, 247. o.).
„Új teremtés”: A hatodik teremtési időszak, vagyis „nap” után Jehova felhagyott a földi teremtői tevékenységével (1Mó 2:2). De azóta is nagy dolgokat valósít meg szellemi vonatkozásban. Pál apostol például ezt írta: „Ha. . . valaki egységben van Krisztussal, új teremtés az” (2Ko 5:17). Az, hogy valaki ’Krisztusban’ van vagy ’Krisztussal egységben van’, itt azt jelenti, hogy testének tagjaként és a menyasszony tagjaként egységnek örvend vele (Jn 17:21; 1Ko 12:27). Ahhoz, hogy ez a kapcsolat létrejöjjön, Jehova Isten vonzza az illetőt a Fiához, és felkeni a szent szellemével, hogy az a személy a fiává váljon. Isten szellem által született fiaként az ilyen személy „új teremtés”, azzal a kilátással, hogy Jézus Krisztussal együtt részt vehet az égi Királyságban (Jn 3:3–8; 6:44).
Újjáteremtés: Jézus az apostolainak beszélt egy ’újjáteremtésről’ is, és ezt azzal az idővel hozta összefüggésbe, „amikor az Emberfia leül az ő dicsőséges trónjára” (Mt 19:28; Lk 22:28–30). Az „újjáteremtés”-nek fordított görög szó a pa·lin·ge·ne·sziʹa, amelynek egyik eleme azt jelenti, hogy ’ismét, újra, megint’, másik eleme pedig azt, hogy ’születés, származás, eredet’. Philón akkor használta ezt a szót, amikor a világ özönvíz utáni helyreállításáról beszélt, Josephus pedig akkor, amikor Izraelnek a száműzetés utáni megújulásáról írt. A G. Kittel szerkesztette Theologischen Wörterbuch zum Neuen Testament azt írja, hogy a pa·lin·ge·ne·sziʹa szó használata a Máté 19:28-ban „teljesen összhangban van azzal, ahogyan Philón és Josephus használja” (1932, I. köt. 687. o.). Itt tehát nem új teremtésről van szó, hanem megújhodásról és megújulásról, amely által Jehovának a földre vonatkozó szándéka maradéktalanul megvalósul. (Lásd: TÖRZS: „Ítélve Izrael tizenkét törzsét”.)
Az engedelmes emberiség, vagyis „a teremtés”, amely ’meg fog szabadulni a romlottság rabszolgaságából az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára’, ígéretet kap arra, hogy a Királyság uralma alatt nagyszerű áldásoknak örvendhet (Ró 8:19–21; lásd: ISTEN FIA[I]: Isten gyermekeinek dicsőséges szabadsága). Az Isten által megígért és teremtett világrendszerben „igazságosság fog lakni” (2Pt 3:13). Hogy mennyire biztos ennek a létrejötte, azt János apokaliptikus látomása és kijelentése nyomatékosítja: „új eget és új földet láttam” (Je 21:1–5).
